Üdv mindenkinek!
Kicsit hosszú kihagyás után, de meghoztam a következő fejezetet. Ebben a rész számtalan, vegyes érzelem jelenik meg. Olvashattok majd meghitt, örömteli családi pillanatokról, enyhén pikáns beszélgetésekről, ugyanakkor komolyabb, keserédes témák is feljönnek ebben az átvezető fejezetben.
Remélem, mindenkinek tetszik majd!
Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"THE BUTTON HAS BEEN PRESSED"
[június 14.]
(Esme szemszöge)
-Itt vagyok, szívem!-ült le
mellém Carlisle sietve a kanapéra.-Hívhatjuk őket, ha készen állsz…
-Azért izgulok kicsit-mosolyogtam
egy mélyebb lélegzetet véve, miközben nekiálltam elővenni a telefonomat.-Elég
sokáig titkoltuk előttük a dolgot. És ők nem is nagyon sejtik, mert mindig
gondosan ügyeltem arra, hogy a hasam ne látszódjon a videóhívásokon.
-Az biztos, hogy meg fognak
lepődni-jegyezte meg szerelmem gyengéden combomra simítva ujjait, miközben én
megnyomtam a videóhívás indítása gombot a telefonomon. Szabad kezemmel
gyengéden simítottam meg hasamat újra és újra a csörgés ritmusában, míg arra
vártunk, hogy anya fogadja a videóhívásunkat, mire Carlisle észlelve
pillanatnyi idegességemet nyugtatóan helyezte ujjait hasamat simogató
kézfejemre.
-Sosem titkoltam előttük ilyen
sokáig semmit-sóhajtottam még egyet, ám mielőtt folytathattam volna, meg is jelent
anya arca a telefonom kijelzőjén.
-Sziasztok, drágáim!-köszönt ránk
mosolyogással hangjában.-Hogy vagytok?
-Szia, anya!-köszöntem rá én is
még mindig kisebb izgatott idegességgel mosolyomban.
-Szia, Liz!-köszönt neki Carlisle
is.-Jól, köszönjük!
-Nem furcsa, hogy már egy éve
volt?-érdeklődött némi aggodalommal a hangjában.
-Hát…eléggé-válaszolta szerelmem
egy apró sóhaj kíséretében.-Be kell vallanom neked, Liz, hogy ott és akkor…azt
hittem, az aznapot sem élem majd túl, nemhogy egy év múlva itt legyek. Nem sokra
emlékszem, de ez jobb is így…
-Érdekes lesz ma így bemenni a
klinikára-vallottam be én is.-Lesz egy kisebb megemlékezés is a lövöldözés
évfordulóján az akkor elhunytakról, ami…kicsit úgy érzem, ma fel fog
mindkettőnkben szakítani bizonyos sebeket-vallottam be.-De az a fontos, hogy
most itt vagyunk, és…jól vagyunk-pillantottam ekkor egy apró mosollyal az
arcomon Carlisle-ra, gyengéden megsimítva ujjaim hátoldalával arcát.
-Ahogy mondod, kincsem-helyeselt
anya.
-Figyelj, anya, ide tudod hívni
apát?-fordultam ekkor ismét hozzá, mielőtt rátértem volna hívásunk legfőbb
okára.-Kéne beszélnünk valamiről.
-Épp most jött be a lovaktól,
szaladok utána-felelte, mielőtt sietős léptekkel elindult volna apa
után.-William! A gyerekek vannak a telefonban.
-Kislányom, hogy vagy?-lépett be
a képbe apa is, ahogy anya megállt mellette.
-Jól, apa-mosolyogtam
nyugtatással a hangomban.
-Carlisle-fordult Carlisle-hoz
kisebb hűvösséggel hangjában.
-Üdv, Will!-köszönt vissza egy
apró, udvarias mosollyal arcán szerelmem. A lövöldözés óta apa és Carlisle
viszonya hűvösebbé vált. Apa már nem bízott meg úgy benne, mint korábban, és
bár a mi kapcsolatunk ezalatt az egy év alatt kemény munkával rendeződött , ez
a hűvösség kettejük között továbbra is megmaradt, akármit is tett ennek
megváltoztatására szerelmem.
-Nos, hát…szerintem az lesz a
legegyszerűbb, ha megmutatom-mosolyogtam, ahogy felállva a helyemről Carlisle
kezébe adtam a telefonomat.-Szívem, megfordítod a kamerát?
-Azonnal-mosolyogta izgatottan
nyomva meg a telefon kijelzőjét, én pedig pár méterrel odébb megállva fordultam
oldalnézetbe, amire azonnal felhangzott a telefonomból anya örömteli ujjongása.
-Édes Istenem, Esme, te terhes
vagy! Istenem, terhes vagy!-örömködött hitetlenkedve, amire Carlisle és én is
alig hallhatóan felnevettünk, miközben visszasétáltam hozzá.-És nem is kicsit!
-A 20. hétben vagyok-vallottam
be, visszavéve a telefonomat szerelmemtől, hogy ismét felénk fordítsam a kamera
képét.-És mielőtt megijednél, miért ilyen nagy a hasam…ikrek.
-Ikrek!?-kérdezett vissza ismét
döbbent örömmel hangjában, amire mindketten helyeslő bólogatásba kezdtünk
Carlisle-lal.-És…csak úgy jöttek, vagy…mesterséges megtermékenyítés…
-Csak jöttek-feleltem
mosolyogva.-Egypetéjű ikrek. Kislányok. Lexie és Leah lesz a nevük.
-Istenem-csuklott el anya hangja,
miközben a szemeiben néhány könnycsepp csillant meg, ahogy ez a megannyi
információ egyszerre tudatosult benne.-Édes Istenem, én…annyira örülök nektek,
drágám-pillantott rám ismét.-5 unokám lesz…
-És…hogy vagy,
kislányom?-ismételte el kérdését apa aggodalom és meghatottság egyvelegével
pillantásában.-Mármint…jól vagy? Hogy viseled?
-Most már jól-válaszoltam egy
apró mosollyal az arcomon.-Az elején nagyon kimerült voltam, szinte állandóan
csak aludtam volna. Vérszegény is voltam, és a vérnyomásom is folyton leesett,
ha tartósan kellett álljak több órán át, így egy ideig csak idegsebészeti
műtéteket végeztem, aminél tudtam ülni közben. De most már teljesen jól vagyok.
Az energiám is több, a vérszegénységem is elmúlt, csak…rettenet kívánós
vagyok-kuncogtam fel, amire anya alig hallhatóan felnevetett, és végre apa
arcára is egy apró, megkönnyebbült mosoly húzódott.-Meg volt egy…vetélés
riadónk a 7. héten, ami azért megviselt mindkettőnket-emeltem egy pillanatra
szemeimet Carlisle-ra, mire ő nyugtatóan simította ujjait felé eső combomra.-De
szerencsére téves riasztás volt. Így derült ki, hogy két pici babánk is lesz.
-Remélem, nem dolgozol
már-fordult hozzám anya ismét egy kisebb anyai szigorral pillantásában.
-De-vallottam be egy pillanatra
lesütve szemeimet-, de ez az utolsó munkahetem- tettem hozzá azonnal.-Most nem
akartam a terhességem végéig dolgozni, és be kell vallanom, hogy nem is bírnám…
-Jól teszed, hogy pihenni
fogsz-helyeselte anya.-Carlisle, drágám, a te szüleid tudják már?
-Még nem-rázta meg a fejét
mosolyogva szerelmem.-De hamarosan visszük hozzájuk a gyerekeket, és akkor elmondjuk
nekik is. A nyáriszünet tegnap kezdődött, és ők vigyáznak a gyerekekre, amíg
dolgozunk-folytatta.-Legalábbis ezen a héten még mindenképp, amíg még Esme is
dolgozik.
-Nem, mintha nem sejtenék-jegyeztem
meg kuncogva.-Most már tényleg nagyon látszik.
-Ha bármiben segítség kell, csak
hívjatok minket!-folytatta anya komolysággal hangjában.-Mikorra vagy kiírva,
szívem?
-November 7-feleltem izgatott
mosolygással a hangomban.-De ikreknél sose tudni biztosan. Nem szeretnénk
tervezett császármetszést, így minden a babákon múlik.
-Liza nagyi! Will papa!-hangzott
fel Lilly hangja a lépcső felől, ahogy sietős léptekkel leszáguldott az
emeletről Gingerrel a nyomában.
-Jó reggelt, kisróka!-húzódott
egy széles, üdvözlő mosoly apa arcára, mikor Lilly mellénk huppant a
kanapén.-Hogy aludtál?
-Fogjuk rá, hogy jól-felelte egy
kis grimasszal kísért mosollyal hangjában.-Már alig várom, hogy menjek hozzátok
jövőhéten!
-Mi is alig várjuk-mosolygott rá
anya.-Megvan már a repjegye a kisasszonynak?
-Igen-biccentettem.-Vasárnap
9:59-kor indul majd a gépe, és 17:27-re ér oda. Lesz majd egy kísérő vele, aki
egészen addig vele marad, amíg oda nem ér hozzátok.
-Pedig odatalálnék egyedül
is-szólt közbe Lilly magabiztosan.
-Az nem változtat a tényen, hogy
csak 8 éves vagy, és nem repülhetsz máshogy egyedül-pillantott rá Carlisle
komolysággal hangjában simítva meg kislányunk buksiját.
-Mindjárt 9 vagyok-folytatta
Lilly.
-Az a mindjárt fél év múlva
lesz-tettem hozzá.-És ha 9 éves lennél sem repülhetnél egyedül.
-Örülsz a kistesóknak,
Lilly?-kérdezte őt anya, amire Lilly pillantása a másodperc töredék része alatt
csillant fel nagymamája kérdése hallatán.
-Elmondtátok nekik?-nézett ránk
izgatottan, amire Carlisle-lal mindketten egy helyeslő bólintással
válaszoltunk.-De jó! Nagyon várom őket-fordult ekkor ismét nagyszüleihez.-Én
már régen tudom, de eddig nem mondhattam el senkinek. Jake-nek elmondtam pár hete,
de nem lett volna még szabad-vallotta be egy pillanatra lesütve szemeit.-De
alig várom, hogy itt legyenek. Viszont teli lesz az emelet is, ha ők
megszületnek, mert már csak két üres szoba van. Úgyhogy remélem, anyu és apu
nem szeretne több kisbabát, mert nem fogunk elférni…
-Ne aggódj drágám, ők az utolsó
kistesóid!-nevettem fel szavai hallatán.-El fogtok férni.
-Anyuci!-hangzott fel Will
hangocskája is, miközben egyik szeméből éppen igyekezve kidörzsölni az álmot ő
is lesétált hozzánk az emeletről.
-Gyere ide, kicsi
szívem!-mosolyogtam invitálóan tárva ki karomat, ahogy hozzám sietett.-Nézd!
Itt van Liza nagyi és Will papa!-mutattam felé a telefonom kijelzőjét, ahogy ő óvatosan
felmászott az ölembe.
-Szia, Will!-integetett neki
anya, amire Will picit még álmosan integetett vissza nekik.-Hogy vagy, kisember?
Jót aludtál?
-Nem-felelte még mindig szemeit
dörzsölgetve.
-Az éjjel vihar volt-magyaráztam
gyerekeink együtt hangzón negatív válaszát az éjszakával kapcsolatban.-Lilly régen
sem szerette a viharokat, de egy ideig nem volt gond. Viszont most ismét
visszatért ez a félelem. Will pedig a…lövöldözés óta nem szereti-sóhajtottam
aprót.-Rosszul alszanak mindketten ilyenkor. Most is, amíg el nem ment a vihar,
Will bent aludt köztünk az ágyban.
-Én egy ideig nem féltem-vette át
a szót Lilly.-De amióta…az az Allison nevű néni bántotta aput, mindig
megijedek, ha hangos zajt hallok.
-Dr. Ficher segítségével
dolgozunk a problémám már-folytattam.-De azt mondta, hogy ez időbe fog telni.
-Anyuci tanított egy dalt-szólalt
meg Will ismét.-Egy axolotlról és egy pingvinről szól. Ezt énekelte nekem, hogy
el tudjak aludni.
-Drága kis bogárkáim!-sóhajtott
fel anya aggódó együttérzéssel a hangjában.-Na jó, nem tartunk fel titeket
tovább. Készülődjetek csak!-pillantott ránk ismét.-A szülinapodra megyünk majd,
Will!-fordult hozzá lelkesítően.-Nincs már messze! Mindjárt 4 éves leszel!
-Várunk titeket!-mosolyogta
szerelmem.
-Még egyszer
gratulálunk!-mosolygott ránk anya búcsúzóul.-Sziasztok!
-Sziasztok!-köszöntünk el mi is,
mielőtt megnyomtam volna a hívás befejezése gombot.-Ez…jól ment-emeltem ekkor
tekintetemet megkönnyebbülten szerelmemre.-Bár apa végig elég csendes volt.
-Neki velem van baja még mindig,
nem veled vagy a babákkal-simította meg a vállamat nyugtatóan.-Egyszer talán
majd vissza tudom nyerni a bizalmát.
-Meg fog enyhülni-simítottam meg
nyugtatóan az arcát.-Megteszed, hogy szólsz Jaspernek, hogy keljen fel? Lassan
indulnunk kell a szüleidhez. Én addig elkezdem csinálni a reggelit.
-Már megyek is-állt fel ekkor
mellőlem.
-Én kiengedem Gingert pisilni, és
adok neki enni-iramodott meg Lilly a földszint felé, Ginger pedig követte őt.
-Anyuci, csinálunk spenótos
rántották?-pillantott rám érdeklődve Will, ahogy ismét lábaira állítottam, hogy
én is felállhassak a kanapéról.
-Csinálunk spenótos
rántottát-mosolyogtam, miközben lassan mindketten elindultunk a konyha
irányába.
(Carlisle szemszöge)
-Lilian nagyi! Henry papa!-szaladt
oda Lilly a ház ajtaján éppen kilépő nagyszüleihez.
-Lilly, drágám!-ölelte meg őt
anya mosolygással a hangjában, mielőtt ránk emelte volna pillantását.-Hogy
vagytok, kedveseim?
-Jól, minden rendben-mosolyogta
szerelmem egy pillanatra rám emelve pillantását.
-Lilian nagyi, fotózunk
megint?-kérdezte Will anyához lépve.
-Hogyne fotóznánk,
kisherceg-felelte neki egy újabb mosollyal az arcán.-Jasper, szívem, te is
maradsz picit nálunk?-fordult ekkor hozzá érdeklődve.
-Igen, csak délután lesz
programom-válaszolta.
-Nyugodta pakoljatok le
odabent-invitálta őket beljebb apa.-Jasper, van kedved baseballozni kicsit,
amíg nincs túl meleg?
-Igen!-felelte lelkesen, ahogy gyerekeink
mindhárman elindultak befelé a házba.
-Én is akarok!-szólalt közbe
ekkor Lilly is.-Mindkettőt!
-Mindenre lesz bőven
időnk-mosolyogta anya egy apró nevetéssel kísért nyugtatással a hangjában.
Ahogy visszafordult hozzánk, tekintete akaratlanul is végig vándorolt Esme-n, kicsit
hosszabban elidőzve hasán, mielőtt észbe kapva ismét arcunkra emelte
pillantását, amire egy pillanatra mi is összenéztünk Esme-vel. Végre elmondjuk
nekik.
-Nos, nekünk…Lenne valami, amit
el kell mondanunk nektek-álltam neki egy sokat mondó mosollyal arcomon
szüleimre pillantva, amire anya szemei azonnal felcsillantak. Láttam rajta,
hogy tudja. Csak arra várt, hogy azok a bizonyos szavak elhagyják a szánkat.-Mondod,
te szívem, vagy…
-Mondjad csak-mosolyogta Es, mire
én ismét szüleimre emeltem szemeimet.
-Esme terhes-mondtam ki
mérhetetlen boldogsággal hangomban, amire anya egy széles mosollyal az arcán
ölelte erre magához szerelmemet.
-Istenem, tudtam!-kuncogta anya,
amire Esme és én is mindketten felnevettünk.-Tudtam, tudtam, tudtam! Annyira
örülök nektek-pillantott ránk ekkor ismét csillogó örömmel szavaiban, miközben
engem is megölelt.-Gyönyörű vagy, kedvesem!-fordult vissza Esme-hez.-És ne vedd
rossz néven, amit mondok, de már eléggé látszik, így…nem leptetek meg.
-Tudom-felelte Es.-Már a 20.
hétben járok.
-Akkor már azt is tudjátok, hogy
kisfiú vagy kislány-folytatta izgatottan anya.
-Nos, hát kislány…ok-mosolyogtam
nyomatékosan megnyomva a többesszámot jelző ragot, mire anya arcán egy
pillanatnyi hitetlenség és zavarodottság egyvelege futott át, nem tudván, jól
hallotta-e, amit mondtam.-Ikrek.
-Iker kislányok?-csattant fel
izgatottság és ámulat kettőséggel mosolyában, amire Esme és én is helyeslő
bólogatásba kezdtünk.-Két pici lány?
-Igen-válaszolta Es.-Egypetéjű
ikrek. Lexie és Leah lesz a nevük.
-Istenem, gyerekek-mosolyogta
meghatottan egy pillanatra arcára simítva ujjait.-Két pici babátok lesz. 5
unokánk lesz.
-Gratulálok nektek!-nyújtotta
felém kezét apa egy kézfogásra, Esme-hez lépve pedig gyengéden megölelte őt.
-És egyébként minden rendben
van?-kérdezte anya érdeklődve.-Jól vagy te, és a kisbabák is?-kérdezte Esme-t.
-Szerencsére igen-mosolyodott el
ismét Es gyengéden megsimítva a hasát.-Az eleje nem volt könnyű, folyamatosan
csak aludtam volna, vérszegény voltam, a vérnyomásom pedig rengeteget
liftezett, és így a munkában is csak korlátozottan tudtam helyt állni, mert nem
bírtam a tartós állást-mesélte.-Volt egy vetélés riadónk is a 7. héten, de
szerencsére azóta minden rendben van, egészségesek a babák és én is jól vagyok
már.
-Jól van, kedvesem, ez a
legfontosabb-simogatta meg Esme vállát anya nyugtató bíztatással szavaiban.-És
mikorra vagy kiírva?
-November 7-felelte.-Viszont
ikreknél ez egyáltalán nincs kőbe vésve, elég valószínű, hogy ennél hamarabb
fognak jönni.
-Már alig várom-simítottam felé
eső kezemet derekára izgatottsággal hangomban.
-Ezzel a hírrel teljesen
felvillanyoztátok a napunkat-mosolyodott el anya ismét.-Egy éve…majdnem
elveszítettünk téged, kisfiam-pillantott ekkor rám.-És most…Istenem, alig
hiszem el még mindig, hogy hamarosan már 5 unokánk lesz.
-Jasper, várj!-hallottuk meg
odabentről Lilly hangját, amivel egy időben Jasper lépett ki az ajtón egy
baseball labdával és két kesztyűvel a kezében.
-Szedd a lábad,
pörgettyű!-kuncogta, amint mindketten elindultak a ház mögötti nagyobb füves
terület felé.-Addig dobáljunk, amíg nincsen hőség!
-Nos, mi akkor most… indulunk
is-pillantottam szerelmemre, majd vissza szüleimre.-Még egyszer köszönjük, hogy
vigyáztok a gyerekekre a héten.
-Én még most a héten dolgozom, de
a jövőhéttől otthon leszek már-folytatta Es.-Úgyhogy a jövőhetet már megoldjuk.
-Igazán nincs mit-legyintett
anya.-Mindig örülünk, ha itt vannak.
-Azért, ha bármikor segítség
kell, csak szóljatok!-tette hozzá apa.
-Igen, mindenképp szóljatok!-helyeselt
anya is.-Jön a hőség, amit két babával a pocakban még nehezebb elviselni. Ha
bármit nem bírnál, drágám, azonnal szóljatok!-pillantott Esme-re aggódó
segíteni akarással a hangjában.-Ne hajtsd túl magad!
-Köszönöm!-mosolygott rájuk
meghatottsággal pillantásában szerelmem.-Akkor…menjünk!-pillantott rám vissza,
majd az udvar végében játszó Lilly és Jasper irányába.-Indulunk, gyerekek!
-Jó!-hangzott fel Lilly és Jasper
hangja kórusban, miközben tovább dobálták a labdát egymás közt.-Sziasztok!
-Anyuci!-szaladt ekkor ki a
házból Will is egyenesen Esme-hez, így öleve meg őt.-Szeretlek!
-Én is szeretlek!-simogatta meg
buksiját.-Délután jövünk, jó?
-Jó-felelte tovább ölelve
anyukáját.
-Akkor hozod a fényképezőgépet,
Will?-fordult hozzá anya lelkesítően, amire Will végre rá emelte
pillantását.-Mit szeretnél lefotózni?
-Csigákat!-válaszolta újonnal
jött lelkesedéssel lépve nagymamájához.-És fákat!
-Fotózzunk akkor csigákat és
fákat…
[…]
(Will szemszöge)
-Nézd csak, ott is egy csiga-mutatott
Lilian nagyi a fa tövébe. Tényleg ott volt. Ez más volt mint a többi volt.
Ennek sárga volt a háza. Olyan sárga, mint a kén. Jasper könyvében láttam,
milyen az a kén. A kénnek 16-os volt a száma a periódusos rendszerben. Ez is
Jasper könyvében volt.-Megfogod?
-Nem-ráztam meg a fejemet. Ennek
a csigának is egy…kettő…három…négyszer csavarodott meg a háza, mint a többinek.
Miért pont négyszer?-Anyuci azt mondta, nem szabad bántani az állatokat.
-Anyukádnak igaza
van-mondta.-Akkor lefotózod?
-Igen-bólintottam. Ő a kezembe
adta a fényképezőt, én pedig elkezdtem keresni vele a csigát.-Ennek a csigának
olyan színű a háza, mint a kén.
-Mint a kén?-kérdezte, én pedig
ismét bólintottam.-Honnan tudod, milyen színű a kén?
-Jasper könyvéből-válaszoltam.-Van
benne egy táblázat is. Az a neve, hogy periódusos rendszer.
-Tényleg?-nézett rám újra.-És mik
vannak abban a táblázatban?
-Csomó elem van benne, és meg
vannak számozva-meséltem neki.-El is tudom mondani őket sorban.
-Komolyan?-kérdezett ismét. A
hangja meglepett volt.
-Igen-mondtam, ahogy megcsináltam
a képet a csigáról.-Ezeket a képeket majd ki tudjuk nyomtatni?
-Persze, drágám-mosolyogta.-És ha
mondok neked egy számot, meg tudod mondani melyik elem van ott a táblázatban?-kérdezte,
miközben elővette a telefonját.
-Aha-bólintottam.
-Hm…3?
-Lítium-mondtam azonnal.
-17?-kérdezett megint.
-Klór.
-Ezek után lehet butaságot fogok
kérdezni, de meddig ismered a számokat?-nézett rám kíváncsian Lilian nagyi
újra.
-Sokáig-mondtam.-Ezerig biztosan.
-Azt a
mindenit-mosolyogta.-Akkor…73?
-Tantál.
-94?
-Plutónium.
-Ugye…tudod, hogyha nem keresem
ki a táblázatot a telefonomon, és nem nézem közben, én ezekre nem tudom a
választ így fejből, mint te?-mondta komolyan.
-Tényleg?-lepődtem meg.
-Tényleg-mosolyogta.-Apa és anya
tudják, hogy te ilyeneket tudsz?
-Biztos-ráncoltam a szemöldökömet
elgondolkodva.-Egyszer csináltam egy tesztet. És az a teszt azt mondta, hogy magas
az IQ-m. Az azt jelenti, hogy okos vagyok.
-Ezt én is tudtam, kisszívem-folytatta-,
de ez, amit most csináltál, ez…elég kivételes. Ezt alig van olyan felnőtt, aki
meg tudja csinálni, nemhogy egy olyan kisfiú, mint te-magyarázta.-Mondtad már a
szüleidnek, vagy bárki másnak, hogy te fejből tudod ezt a táblázatot?
-Nem-ráztam meg a fejemet.-Én ezt
csak úgy…megnéztem-folytattam.-Ott volt nyitva Jasper könyve. Tetszett, hogy be
vannak számozva.
-Istenem, és csak 4 éves
leszel-sóhajtott fel mosolyogva. Nem értettem. Ez tényleg ennyire nehéz? Pedig
én csak megnéztem azt a táblázatot. És most is úgy láttam a fejemben, mint egy
képet. Ezt mások nem tudják? Én miért tudom?-Huh, na…Szeretnél még csigákat
keresni?
-Igen-bólogattam.-Utána eszünk
valamit?
-Mit szeretnél?-kérdezte.
-Halat és spenótot-mosolyogtam.
-Halat és spenótot-ismételte
nevetve, amire én újra bólogatni kezdtem.-Olyan vagy, mint az apukád…
(Esme szemszöge)
-Szia, Addie!-köszöntem rá,
megállva a nőgyógyászat nővérpultja előtt.
-Esme, mi járatban erre?-kérdezte
meglepett kíváncsisággal pillantásában rám emelve szemeit az előtte lévő
lázlapról.-Csak holnap van az időpontunk-folytatta szinte suttogva.
-Nem az ultrahang miatt
jöttem-mondtam halkan, gyorsan körbenézve, mielőtt kimondtam volna a
szavakat.-Csak beszélni szeretnék veled…valamiről-álltam neki újra egy
pillanatra lesütve a szemeimet. Ahogy teltek a hetek, és ezzel Carlisle és én
is egyre nyugodtabbá váltunk, egyre gyakrabban parázslott fel bennünk a vágy
szikrája. Azonban a veszélyeztetett terhesség ténye miatt nem engedhettünk
ezeknek a vágyaknak, legalább is ami a hagyományos értelemben vett szexet
illette, én pedig az intimitás minden formáját kerültem, nehogy veszélybe
sodorjam a kislányaink életét. Ezt azonban 17 hét szex mentesség után elég
nehéz volt tartani.
-Hm, szexel kapcsolatos a téma-szólalt
meg egy célozgató tónussal hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy alig
hallhatóan felnevessek, miközben egy helyeslő bólogatásba kezdtem.
-Igen-feleltem.
-Gyere, menjünk be az egyik
vizsgálóba-biccentett fejével azok fele, majd sietve indultunk meg mindketten a
vizsgálók irányába.-Nos, milyen kérdésekre szolgálhatok válasszal terhesség
alatti szex témakörben?-fordult hozzám kíváncsisággal mosolyában, amint
behajtottam magunk mögött a vizsgáló ajtaját, amire nem bírtam megállni, hogy
alig hallhatóan felnevessek.
-Tudom, hogy már beszéltünk erről
pár szót korábban-álltam neki egy pillanatra ismét lesütve szemeimet-, és hogy
a korábbi vérzés és a veszélyeztetett terhesség miatt a penetratív szex
kerülendő, számomra pedig az intimitás egyéb…megnyilvánulásai sem ajánlottak,
de…Őszinte leszek, Addison, én már nem igazán bírom ezt így tovább-vallottam
be, közben pedig éreztem, hogy minden vér az arcomba tódul kimondott szavaim
hatására.-Szóval arra lennék kíváncsi, hogy…nőgyógyászati szempontból mi az
amit…te ebben a helyzetben is biztonságosnak tartasz, és esetleg…csinálhatom
is.
-A maszturbáció és az orális
szex-válaszolta komolysággal a hangjában.-A kezdeti kritikus időszakon túl
vagy, azóta nem fordult elő újabb vérzés, nincsenek fájdalmaid, és egészségesek
a babák is-magyarázta.-A penetratív szexet még mindig nem, vagy csak fokozott
óvatossággal próbálgatnám, mert…nos, akaratomon kívül is láttam Carlisle
méreteit, és lehet én nem kockáztatnám a cervixed épségét az előzményeket
figyelembe véve.
-Addison!-csattantam fel kisebb
megrovás és nevetés kettősével hangomban, amire ő is halkan nevetni kezdett.
-Láttam, amit láttam abban az
ügyeleti szobában-tette fel a kezét megadóan tovább kuncogva, mire nem bírtam
megállni, hogy megforgassam a szemeimet.
-Egyébként pedig Carlisle nem egy
állat-folytattam.-Amikor terhes voltam Willel, akkor is mindig nagyon
vigyázott, hogy…nehogy túl mélyen legyen.
-Nyilván óvatosan lehet vele
kísérletezni-folytatta.-És csakis olyan testhelyzetben, amiben nem töltesz túl
sok időt a hátadon.
-Tudom, tudom, erre Willnél is
figyeltünk-biccentettem.-Akkor óvatosan, de…próbálkozhatunk a szexszel.
-Pontosan-bólintott helyeslően.-A
lényeg a fokozatosság. Én a te helyedben először az orális szexszel
próbálkoznék elsőnek, és megnézném, van-e utána vérzés, görcsölsz-e, satöbbi…-tanácsolta
komolysággal a hangjában.-Ha nincs, nyugodtan lehet tovább menni mással is. Ha
pedig mégis lenne valami, engem mindig elérsz telefonon.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá
hálásan.-Ezt és az eddigi diszkréciódat is-folytattam.-Ma végre a többieknek is
elmondjuk az ebédkor majd Carlisle-lal, úgyhogy nem kell majd több ultrahangot
ügyeletben lebonyolítsunk.
-Szerintem nem lesz nekik
meglepetés-jegyezte meg célozgatóan a hasam felé biccentve.-És még egyszer nagyon
köszönöm az ebéd meghívást!-folytatta mosolyogva.
-Búcsúebéd-mosolyodtam el én
is.-Furcsa lesz, hogy most ennyire hamar elvonulok majd, de közben meg érzem,
hogy nem tudnám ezt most úgy csinálni már, mint Lilly-vel és Willel-sóhajtottam.-A
két baba és az, hogy már elmúltam 35 nem könnyíti meg a dolgomat…
-Remélem, azért néha majd bejössz
beszélgetni!
-Természetesen-vágtam rá
azonnal.-Nem is bírnék egész nap otthon ülni. Hamarosan nekiállunk a
babaszobának is, úgyhogy lesz bőven teendő, amihez be kell majd jöjjek a
városba, és akkor ide is benézek. Meg persze minden héten jövök majd kontrollra
is-tettem még hozzá.
-Remélem, azért most nem te fogod
festeni a szobát-pillantott rám ismét némi komolysággal hangjában.
-Nem-ráztam meg a fejemet határozottan.-Nem
kockáztatom meg, hogy esetleg pont a létrán állva megint elájuljak. Bár azóta
nem fordult elő-tettem hozzá kisebb megkönnyebbültséggel hangomban. Ebben a
pillanatban a csipogóm hangja szakított ki gondolataim közül, mire én sietve
álltam neki az előkeresni köpenyzsebemből.-Mennem kell, most viszik be a mai
első műtétesemet a műtőbe-pillantottam fel rá ismét.-Akkor találkozzunk az
ebédlőben 1 óra körül!
-Ott leszek!
(Esme szemszöge)
-Még egyszer nagyon köszönjük a
meghívást!-pillantott ránk Callie mosolyogva, ahogy lassan mindannyian helyet
foglaltunk a kórházi kantin egyik asztalánál.
-Igazán nincs mit-mosolyogta
Carlisle mellém ülve.
-Már nem is emlékszem, mikor
ültünk össze így mind-jegyezte meg Izzie helyet foglalva George
mellett.-Tényleg, mi a mai nap apropója?-kérdezett kíváncsian felénk fordulva.
-Nos-álltam neki izgatottan egy
pillanatra szerelmemre emelve pillantásomat, mielőtt ismét barátainkhoz fordultam
volna-, nem hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni azzal, amit most mondani
fogok, de…terhes vagyok.
-Hát persze, hogy nem lepsz meg
minket, csajszi, de annyira örülök, hogy végre elmondtátok nekünk!-pattant fel
a helyéről Callie lelkes mosolygással hangjában, majd hozzám sietve óvatosan
magához ölelt, amire ajkaimat egy apró, örömteli nevetés hagyta el. A szemeimbe
azonnal könnyek szöktek, ahogy a meghatottság és megkönnyebbülés érzése
egyszerre elárasztotta a testemet. Nem kellett többé titkolóznunk.-Gratulálunk
nektek!-lépett ekkor Carlisle-hoz is egy ölelésre.
-Köszönjük!-mosolyogta ő is
boldogságtól csillogó szemeit barátainkra emelve.
-Már egy ideje látszik
rajtad-jegyezte meg Derek mosolyogva, amire nem bírtam megállni hogy egy
helyeslő bólogatás kíséretében felnevessek.
-Tudom. Úgyhogy nem lep meg, hogy
igazából tudtátok már-kuncogtam.-De ideje volt most már hivatalosan elmondani.
-És hányadik hétben
vagy?-kérdezte izgatott kíváncsisággal pillantásában Izzie.
-A 20. hétben-válaszoltam, mire
láttam, hogy Addison kivételével a többiek arcán egy villanásnyi meglepettség
fut át ennek hallatán.
-Csak?-csúszott ki Mark száján a
kérdés, ami arcuk alapján mindenki agyán átfutott szavaim hallatán, amire
Callie egy reflexes mozdulattal meglegyintette őt.
-Hé, nem illik ilyet
kérdezni!-vetett ekkor rá egy szúrós pillantást.
-Semmi baj-nevettem.-Valóban…többnek
nézek ki, ez pedig amiatt van, mert nem egy babánk lesz, hanem…kettő-árultam el,
erre pedig egy újabb meglepettséghullám futott át frissen beavatott barátaink
arcán.-Szóval ikrek.
-Komolyan ikreitek
lesznek?-nézett rám ismét ámulattal a hangjában Callie, amire szerelmem és én
is helyeslő bólogatásba kezdtünk.
-Igen-mosolyogta Carlisle közben
gyengéden megsimítva vállamat.-Kislányok.
-Lexie és Leah lesz a nevük-mondtam
boldog lelkesedéssel mosolyomban.-Istenem, annyira örülök, hogy végre
megoszthatjuk veletek ezt-nevettem, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott,
ahogy a meghatottság érzése ismét eluralkodott rajtam. -Bocsánat, a
hormonok-nevettem fel ismét könnyeimmel küzdve, amire a többiek is mind nevetni
kezdtek.-De csak most kezdem érezni, hogy tényleg jönnek, mert…egészen eddig
alig mertem elhinni-vallottam be nekik egy nagyobb sóhaj kíséretében.-Egy éve
veszítettük el Rose-t. Aztán azt hittük, őket is elveszítjük…
-Várj, majdnem elveszítették
ezeket a babákat?-állított le egy pillanatra döbbenten Izzie, amire én egy apró
bólintással válaszoltam.
-A 7. héten-felelte Carlisle
ujjait nyugtatóan vállamra simítva.-Legalábbis azt hittük.
-Vérezni kezdtem, úgyhogy
bejöttünk ügyeletben Addisonhoz-vettem vissza a szót egy hálás pillantást vetve
Addie irányába.-Szerencsére kiderült, hogy nincs baj, és…így tudtuk meg, hogy két
babánk lesz. Azóta sem győztük megköszönni neki azt a rengeteg segítséget és a
diszkréciót.
-Még mindig nincs mit megköszönjetek-mosolyogta.
-És azt tudjátok, hogy
egypetéjűek vagy nem egypetéjűek?-kérdezte kíváncsian George.
-Az ultrahang és a genetikai
teszt alapján is úgy tűnik, hogy egypetéjű ikrek-feleltem egy újonnan jött
mosollyal arcomon.
-Kis klónok-jegyezte meg nevetve
Mark, amire mi is mind nevetni kezdtünk.-Klón babák.
-És meddig dolgozol
még?-kérdezett újra Derek.
-Nos, hát-álltam neki ismét-, ezt
az ebédet egyfajta búcsú ebédnek is szántam. Ez az utolsó hetem-válaszoltam egy
apró sóhajjal hangomban.-Az ikrek ténye és a korábbi vérzés miatt
veszélyeztetett terhes vagyok, úgyhogy most hamarabb elmegyek pihenni.
-Csak a héten vagy már?-vonta fel
a szemöldökét meglepetten Izzie, erre pedig ismét bólogatni kezdtem.
-De fogok bejárni-tettem hozzá
azonnal mosolyogva.-Nem tudnék egész nap otthon ülni, és lesz is intézni való,
mert most kezdjük majd el a babaszobát-folytattam.-Emiatt többször is be kell
majd jöjjek majd hetente a városba. Kontrollokra is jövök, és hát a gyerekek
nyáriszüneten vannak, őket is kell majd szórakoztatni-nevettem, ezzel a
többiekből is egy apró nevetést váltva ki.
-Azért nagyon fogsz hiányozni-mosolygott
rám Derek egy halk sóhajjal hangjában.-Egyedül kell majd elviseljem Koracickot.
-Csak szólnod kell, és jövök
erősítésnek-nevettem ismét.
-Durva, hogy tényleg 5 gyereketek
lesz már-szólalt meg újra Izzie.-Csak megcsináltátok.
-Tényleg, és mit szóltak a
gyerekek az új kistesókhoz?-kérdezte kíváncsian Callie.
-Lilly teljesen oda meg vissza
van-mosolyogtam.-Ő nagyon lelkes. Jasper is örül. Will picit…Will annyira nem
tudja még hova tenni magában a dolgot-kuncogtam próbáltam összegezni ezzel
kisfiam érzéseit.-Kíváncsi, de... jobban aggódik értem, mint amennyire örül a
babáknak.
-Kis drága, aggódik az
anyukájáért-mosolyogta Callie meghatottan.
-Kíváncsi vagyok, hogy viseli
majd a mini Carlisle, ha osztoznia kell az anyukáján-nézett rám Mark
elgondolkodva.-Még mindig nagyon anyás a kölyök?-kérdezte nevetve.
-Eléggé-kuncogtam.
-De már beszélgettünk vele erről
a dologról-folytatta Carlisle.-Úgy magyaráztuk neki, hogy…az anyukájának most
már nem hármójuk, hanem ötük közt kell majd elosztania a szeretetét, de hogy olyan
sok szeretet van a szívében, hogy jut majd mindannyiuknak.
-Ó, ez de édes-jegyezte meg Izzie
mosolyogva.
-Willkó okos gyerek, meg fogja
érteni-pillantott ránk Derek kisebb nyugtatással a hangjában.
-Én is ezt remélem-feleltem
mosolyogva.-Na, jó, egyetek most már, mert kihűl a melegszendvics-pillantottam
körbe nevetve, majd sietve véve kezembe késemet álltam neki kettévágni az
előttem lévő csirkés szendvicset
-Ne tegyél úgy, mintha a mi
szendvicseinkért aggódnál-jegyezte meg Izzie izgatott hevességem láttán.-Csak
nem éhes vagy?
-Nem ítélkezünk afelett, milyen
gyorsasággal veti rá magát az ebédjére egy nő, aki ikrekkel terhes-válaszoltam
kuncogva, amint az ajkaimhoz emeltem szendvicsem egyik felét.-Egyébként a három
terhességem közül-folytattam két falat közt-, ez az, amiben a leginkább kívánom
az ételt. Folyton csak ennék. És a kívánósság is most a legintenzívebb.
-Lehet rosszabb a
csokoládés-uborkás keksz szendvicsnél?-kérdezte meglepetten George, amire én
ismét felnevettem.
-Lehet-felelte Carlisle szintén
kuncogva.
-Forró teába
gabonapehely-vallottam be, mire a többiek szeme egy pillanatra elkerekedett,
mielőtt mindannyian halkan felkuncogtak.-Most ez a legújabb. És az édesburgonya
banán fagyival és csoki darabkákkal megszólva.
-Az komoly, csajszi-jegyezte meg
Callie még mindig nevetve.
-Igyekszem azért nem
elszállni-folytattam miközben a egy kis salátát emeltem ajkaimhoz.-Most is
inkább ennék a forró nyári nap kellős közepén egy bögre meleg teába rakott
gabonapelyhet, mint ami előttem van, de tudom, hogy nem tenne jót se a babáknak
se nekem, ha a veszélyeztetett terhességemre még egy gesztációs diabétesz is
rájönne-sóhajtottam komolyabb hangnemre váltva.- Az ikerterhesség ténye és az
életkorom egyébként is hajlamosít rá, úgyhogy…önkontrollt gyakorlok és próbálok
továbbra is egészségesen és változatosan étkezni.
-De egyébként rendben
vagy?-kérdezte picit aggódva Derek rám, majd egy pillanatra Addisonra
pillantva.
-Igen, jól vagyok-feleltem egy
apró nyugtató mosollyal arcomon.-Hetente járok ultrahangra, és két hetente
vérvételre. Otthon minden nap megmérem a vérnyomásomat és a pulzusomat.
Szerencsére nincs baj-folytattam.-Az elején gyakran leesett a vérnyomásom, meg
kicsit vérszegény is voltam, és így az egyhelyben állást nehezen bírtam, de
szerencsére ez megszűnt a második trimeszter határán.
-Ne beszéltessétek már ennyit!
Terhes és éhes, hadd egyen!-intette le őket tettetett megrovás és nevetés
kettősével a hangjában Addison, ezzel újabb nevetést váltva ki
mindannyiunkból.-Hogy döntöttetek végül? Jöttök a mai
megemlékezésre?-pillantott ekkor kérdőn Carlisle-ra.
-Igen-bólintott szerelmem egy
apró sóhaj kíséretében.-Tegnap átbeszéltük a dolgot Dr. Ficherrel, és arra
jutottunk, hogy…ez egyfajta lezárást jelenthetne a számunkra-magyarázta.-Felkészültünk
arra, hogy amit hallunk majd az esetleg…felszakíthat bennünk sebeket, de ha
ezzel a lezárással magunk mögött hagyhatjuk 2021. június 14-ét, akkor ezt
vállalnunk kell vele-sóhajtott fel ismét.-Magamat nem féltem, csak…
-Ne aggódj miattam!-emeltem rá
pillantásomat nyugtatással hangomban, ahogy meghallottam az aggodalmat
szavaiban.-Mindketten rengeteget dolgoztunk azon, hogy feldolgozzuk azt, ami
történt. Ez egy rettenetesen hosszú utazás volt, és ma végre az út végére érhetünk.
Tartozunk ezzel azoknak, akiket aznap elveszítettünk. És tartozunk ezzel
magunknak is- folytattam komolysággal a hangomban.-Jól vagyok. Nem lesz baj.
-De ha nem vagy jól-nézett rám
ekkor még mindig némi aggodalommal a pillantásában-, csak szorítsd meg a
kezemet, és eljövünk. Rendben?
-Rendben-mosolyogtam egy apró
kuncogással hangomban.-Megszorítom a kezedet és eljövünk…
(Carlisle szemszöge)
-Kényelmesen ülsz?-pillantottam
rá aggódva, ahogy helyet foglaltunk a klinika előadótermében barátaink mellett.
-Igen, nincs baj-mosolygott rá
nyugtatással a hangjában, közben lágyan összefűzve ujjainkat.-Minden
rendben-simította meg hüvelykujjával comján pihenő kézfejemet.
-Mindjárt kezdődik-suttogta
Addison, ahogy megjelent a klinika igazgatója, Dr. Stevenson a pódiumon.
-Ne aggódj ennyit!-pillantott rám
ismét Es nyugtatással hangjában.
-Igyekszem-suttogtam válaszul egy
apró mosollyal az arcomon.
-Köszönöm, hogy ilyen sokan
eljöttek!-szólalt ekkor meg Dr. Stevenson.-Egy éve ezen a napon, szörnyű
tragédia sújtotta a klinikát. Egy fegyveres személy tüzet nyitott az épületben.
A lövöldözés során négy kollégánk életét vesztette, egy kollégánk pedig
életveszélyes sérüléseket szenvedett-folytatta, a pulzusom pedig egy pillanat
alatt az egekbe ugrott szavai hallatán. Éreztem azt a zsibbasztó, szaggató
melegséget minden lélegzetvételemmel, mintha satuba fogták volna a mellkasomat,
amit egyre csak szorítottak és szorítottak, én pedig attól rettegtem, hogy ez a
fojtogató satu bármelyik pillanatban összeroppanthat.
Nyugodj meg, Carlisle! Ez nem most történik.
Egy előadóban ülsz. Biztonságban vagy. Ez nem most történik. Ez nem most
történik.-Szerencsére az ő életét saját kollégái sikeresen megmentették.
-Jól vagy?-fordult hozzám Esme
aggodalommal suttogó hangjában, ezzel kiszakítva gondolataim közül.
-Igen-biccentettem némán
szaporább légvételeim közt. Úgy éreztem, hiába lélegzem, nem jutok elég
levegőhöz.
-Csak mert szorítod a
kezemet-folytatta halkan, amire én a másodperc töredék része alatt engedtem
szorításomon, ahogy egy pillanatra feleszméltem ebből az állapotból.
-Bocsánat!-pillantottam rá szinte
pánikszerűen bocsánatkéréssel hangomban. Észre sem vettem, mikor fontam
szorosabbra övével összekulcsolt ujjaim szorítását.
-Az orrodon át vedd a
levegőt-emelte rám szemeit ismét nyugtatással halkan simogató hangjában.-Csak
nyugodtan! Egyenletesen!-instruált tovább, közben újra és újra gyengéden
megsimítva hüvelykujjával kézfejemet. Nem sok mindenre emlékszem abból a napból
a fojtogató, szaggatóan fájdalmon kívül, de az egyik az az ő hangja. Nem
értettem, mit mondott nekem, nem is igazán érzékeltem akkor, hol vagyok, de a
hangját…a hangját még a halál közelsége okozta bódulat ködjén át is
megismertem. Ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam akkor, ami miatt
tudtam, hogy még élek.-Ügyes vagy! Szép lassan!
-Hé, haver, jól vagy?-kérdezte
suttogva aggódással az arcán Mark is.
-Azt hiszem-sóhajtottam egy újabb
nagyobb légvételt követően. Ahogy lassan ismét sikerült kontroll alá vonnom a
légzésemet, úgy kezdett el enyhülni a mellkasomat szorító érzés.-Már jobb,
legalábbis…
-Nagyon szuperül csinálod,
szívem!-simogatta tovább kezemet Es nyugtató támogatással hangjában.-Figyelj a
hangomra! Lassan szívd be a levegőt, és lassan fújd ki! Ez egy pánik roham.
Nincs semmi baj. Itt vagyok.
-Szeretlek!-mosolyogtam rá
hálásan még mindig kicsit zilált légvételeim közt gyengéden megszorítva a
kezét. A levegő ismét könnyedén áramlott be a tüdőmbe, mintha a felszínre értem
volna, miután majdnem megfulladtam. Ő segített engem a felszínre.
-Kimenjünk?-kérdezte még mindig
picit aggódva szerelmem.
-Ne, menni fog-mosolyogtam rá picit
magamat is győzködve szavaimmal.-Rendben leszek. Te jól vagy?
-Igen-mosolygott rám vissza
nyugtatással hangjában.
-Dalia Brown, Wendy Mornings,
David Harbor és Bianca Williams mindannyian értékes tagjai voltak
klinikánknak-ragadták meg ismét figyelmünket Dr. Stevenson szavai.-Szokták
mondani, hogy minden ember pótolható, és ez így is van-folytatta.-Az ő
posztjukat azóta új kollégák tölti be. De a személyük hiánya okozta űrt sem a
kollégáik sem a családjuk életében nem lehet pótolni-nézett ekkor a pódium
szélénél ülő családtagokra. Wendy szülei nem néztek fel, az édesapja az anyja
vállát simogatta megállás nélkül. Dalia férje és fiai könnyeikkel küzdve húzták
ki magukat. A két fiú rettenetesen megkomolyodott ezalatt az egy év alatt,
szinte rájuk sem ismertem. Azonnal összeszorult a szívem, ahogy a
lelkiismeretfurdalás kínzó fájdalma elárasztotta a testemet.-Az ő emlékükre egy
emléktáblát helyezünk ki a klinika aulájában. Így sosem felejtünk majd.
-Sosem felejtünk-motyogtam
magamnak. Igaza volt. Nem tudom meg nem történté tenni, ami akkor történt. De
együtt, kemény munkával megtanulhatunk együtt élni a traumával.
[…]
(Esme szemszöge)
-Mindenki alszik-mosolyogta
szerelmem, ahogy becsukta maga mögött hálószobánk ajtaját.-Hogy van a derekad?
-Már sokkal jobban-feleltem egy
apró mosollyal arcomon, közben megigazgatva a hátam mögé rakott párnámat.-Kezd
nehéz lenni ez a pocak-kuncogtam megsimítva hasamat.-A nap végére most már
azért megérzem, hogy egész nap két babát cipelek.
-Nőnek a kislányaink-mosolyogta
mellém feküdve az ágyon, majd ujjait megpihentetve hasamon kezdte el gyengéden
simogatni azt.-Egyébként…sokat gondolkodtam azon, amit anya mondott ma.
-Én is-pillantottam rá egy apró
sóhajjal mosolyomban.-Will különlegesebb, mint hittük.
-Bizony-mosolyogta ő is egy apró
sóhajjal hangjában.-Én nem is tudom, hogyan kéne…kezeljük ezt-folytatta kisebb
tanácstalansággal a hangjában.-Ő egy alig 4 éves kisfiú egy komputerrel a
fejében. Egyikünk sem tudja, milyen lehet ez.
-Szerintem az lenne a
legcélszerűbb, ha nem csinálnánk másképp semmit-pillantottam rá némi
gondolkodást követően.-Will ugyan az a kisfiú, aki eddig is volt-álltam neki
magyarázni.-Ő mindig is így gondolkodott, még akkor is, ha mi nem tudtunk róla.
Számára ez a természetes. Ha most másképp kezdünk el viselkedni vele, az
viszont össze fogja zavarni.
-Igazad van-biccentett
elgondolkodva.
-Én inkább azon aggódom, mi lesz
vele, amikor majd iskolába megy-szólaltam meg ismét.-Will már most olyan
dolgokat tud, amit felsősök és felnőttek se mind. Nem fog neki kihívást
jelenteni egy egyszerű összeadás vagy kivonás, és ha nem találkozik számára
kihívást jelentő feladatokkal, könnyen viselkedési problémái lehetnek
majd-folytattam.-Ezen azóta őrlődőm, mióta kiderült, hogy magas IQ-ja van, de
most…ez még inkább egy potenciális jövőbeli problémát vetít előre-sóhajtottam
fel ismét.-De közben meg az az opció, hogy osztályt ugorjon…az meg amiatt nem
olyan jó ötlet, mert egyrészt nem tanul meg a kortársaival kapcsolatot
kialakítani, amire pedig nagy szüksége lenne-soroltam-, másrészt pedig tartok
attól, hogy indokolatlanul nagy elvárások lennének vele szemben a tanárok
részéről, és félek, hogy ki fog égni a nagy nyomás alatt.
-Úgy tűnik, hogy akárhogy is fogunk
dönteni, tökéletes döntés nincs-állapította meg, mire én belátva igazát kezdtem
néma, helyeslő bólogatásba.-Lehet az lenne a legjobb, ha ezt megkonzultálnánk
Dr. Fincherrel és akár egy iskolai tanácsadóval is-folytatta pár pillanat
múlva.-Talán ha hallanánk ebben szakértő emberek véleményét is, akkor…könnyebben
menne.
-Ez jó ötlet-helyeseltem.-Csütörtökön
amúgy is mennénk Dr. Fincherhez, akkor felhozhatnánk a dolgot.
-Picit segítene minket elindítani
egy bizonyos irányba, hogy jó döntést hozzunk, amikor majd itt lesz az
ideje-mosolyogta ujjait hasamon pihenő kezemre simítva, majd gyengéden
összefűzve ujjainkat kezdte el simogatni hüvelykujjával kézfejemet.
-Te jól vagy?-kérdeztem őt aggódó
kíváncsisággal hangomban a ma történtek után.
-Azt hiszem-mosolyogta egy kissé
bizonytalan nyugtatással hangjában.-Nem gondoltam volna, hogy…még egy évvel a
történtek után is ilyen erős reakciót vált majd ki belőlem a dolog-vallotta be
újabb sóhajjal hangjában.-Azt hittem ennél jobban feldolgoztam már.
-Ne éld ezt meg
kudarcként-fordultam hozzá komolyan.-Egy ekkora trauma után hosszú az út a gyógyulásig. És általában nem lineáris ez a gyógyulás-tettem hozzá.-Előfordul,
hogy miután megtettünk egy lépést előre, kettőt lépünk hátra.
-Köszönöm, hogy itt vagy
nekem!-mosolygott rám hálával pillantásában.-Tudom, hogy többször megköszöntem
már, de…te aznap megmentetted az életemet. És azóta is megteszed minden egyes
nap-folytatta ő is egy komolyabb hangnemre váltva.-Nélküled már halott lennék.
-Dr. Altman mentette meg az
életedet-helyesbítettem.
-El sem jutok Dr. Altmanhoz, ha
te nem vagy-vette vissza a szót hálával mosolyában.-Az én csodálatos, briliáns
Esme-m.
-Az én fantasztikus,
pótolhatatlan csodaférjem-hullajtottam mosolyogva egy apró csókot ajkaira.-Egyébként…ma
beszélgettem picit Addisonnal-pillantottam rá ismét kisebb izgatottsággal a
hangomban.- és azt mondta, hogy mivel túl vagyunk a kezdeti érzékeny
perióduson, és azóta vérzés sem fordult elő, vannak dolgok,
amikkel…próbálkozhatunk.
-Valóban?- vonta fel egyik
szemöldökét egy leplezhetetlen lelkes csillogással szemeiben.
-Valóban-feleltem övéhez hasonló
lelkesedéssel mosolyomban.-Azt mondta, hogy ő először az orális szexet
javasolná-folytattam.-Ez lenne a legbiztonságosabb első lépésnek, és ha minden
rendben, utána óvatosan a penetratív szexet is meg lehet próbálni. Ha vigyázol
a cervixemre-tettem hozzá kuncogva.
-Szerintem mindig vigyázok a
cervixedre-nevetett fel komolyság és nevetés kettősével hangjában.-Akkor is, ha
nem vagy terhes.
-Tudom, szívem!-mosolyogtam egy
apró nyugtató csókot hullajtva ajkaira.-Nos, zöld a lámpa-pillantottam rá ismét
egy huncut játékossággal hangomban.-Mi lesz most, Dr. Cullen?
-Amire csak a doktornő vágyik-mosolyogta
áhítattal kevert vággyal csillogó pillantásában.
-A nyelvedre és az ujjaidra a
lábaim közt-kuncogtam huncut játékossággal szavaimban válaszul.
-Kívánsága számomra parancs, Dr.
Platt-Cullen…
