Üdv mindenkinek!
Kicsit hosszú kihagyás után, de meghoztam a következő fejezetet. Ebben a rész számtalan, vegyes érzelem jelenik meg. Olvashattok majd meghitt, örömteli családi pillanatokról, enyhén pikáns beszélgetésekről, ugyanakkor komolyabb, keserédes témák is feljönnek ebben az átvezető fejezetben.
Remélem, mindenkinek tetszik majd!
Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"THE BUTTON HAS BEEN PRESSED"
[június 14.]
-Azért izgulok kicsit-mosolyogtam egy mélyebb lélegzetet véve, miközben nekiálltam elővenni a telefonomat.-Elég sokáig titkoltuk előttük a dolgot. És ők nem is nagyon sejtik, mert mindig gondosan ügyeltem arra, hogy a hasam ne látszódjon a videóhívásokon.
-Az biztos, hogy meg fognak lepődni-jegyezte meg szerelmem gyengéden combomra simítva ujjait, miközben én megnyomtam a videóhívás indítása gombot a telefonomon. Szabad kezemmel gyengéden simítottam meg hasamat újra és újra a csörgés ritmusában, míg arra vártunk, hogy anya fogadja a videóhívásunkat, mire Carlisle észlelve pillanatnyi idegességemet nyugtatóan helyezte ujjait hasamat simogató kézfejemre.
-Sosem titkoltam előttük ilyen sokáig semmit-sóhajtottam még egyet, ám mielőtt folytathattam volna, meg is jelent anya arca a telefonom kijelzőjén.
-Sziasztok, drágáim!-köszönt ránk mosolyogással hangjában.-Hogy vagytok?
-Szia, anya!-köszöntem rá én is még mindig kisebb izgatott idegességgel mosolyomban.
-Szia, Liz!-köszönt neki Carlisle is.-Jól, köszönjük!
-Nem furcsa, hogy már egy éve volt?-érdeklődött némi aggodalommal a hangjában.
-Hát…eléggé-válaszolta szerelmem egy apró sóhaj kíséretében.-Be kell vallanom neked, Liz, hogy ott és akkor…azt hittem, az aznapot sem élem majd túl, nemhogy egy év múlva itt legyek. Nem sokra emlékszem, de ez jobb is így…
-Érdekes lesz ma így bemenni a klinikára-vallottam be én is.-Lesz egy kisebb megemlékezés is a lövöldözés évfordulóján az akkor elhunytakról, ami…kicsit úgy érzem, ma fel fog mindkettőnkben szakítani bizonyos sebeket-vallottam be.-De az a fontos, hogy most itt vagyunk, és…jól vagyunk-pillantottam ekkor egy apró mosollyal az arcomon Carlisle-ra, gyengéden megsimítva ujjaim hátoldalával arcát.
-Ahogy mondod, kincsem-helyeselt anya.
-Figyelj, anya, ide tudod hívni apát?-fordultam ekkor ismét hozzá, mielőtt rátértem volna hívásunk legfőbb okára.-Kéne beszélnünk valamiről.
-Épp most jött be a lovaktól, szaladok utána-felelte, mielőtt sietős léptekkel elindult volna apa után.-William! A gyerekek vannak a telefonban.
-Kislányom, hogy vagy?-lépett be a képbe apa is, ahogy anya megállt mellette.
-Jól, apa-mosolyogtam nyugtatással a hangomban.
-Carlisle-fordult Carlisle-hoz kisebb hűvösséggel hangjában.
-Üdv, Will!-köszönt vissza egy apró, udvarias mosollyal arcán szerelmem. A lövöldözés óta apa és Carlisle viszonya hűvösebbé vált. Apa már nem bízott meg úgy benne, mint korábban, és bár a mi kapcsolatunk ezalatt az egy év alatt kemény munkával rendeződött , ez a hűvösség kettejük között továbbra is megmaradt, akármit is tett ennek megváltoztatására szerelmem.
-Nos, hát…szerintem az lesz a legegyszerűbb, ha megmutatom-mosolyogtam, ahogy felállva a helyemről Carlisle kezébe adtam a telefonomat.-Szívem, megfordítod a kamerát?
-Azonnal-mosolyogta izgatottan nyomva meg a telefon kijelzőjét, én pedig pár méterrel odébb megállva fordultam oldalnézetbe, amire azonnal felhangzott a telefonomból anya örömteli ujjongása.
-Édes Istenem, Esme, te terhes vagy! Istenem, terhes vagy!-örömködött hitetlenkedve, amire Carlisle és én is alig hallhatóan felnevettünk, miközben visszasétáltam hozzá.-És nem is kicsit!
-A 20. hétben vagyok-vallottam be, visszavéve a telefonomat szerelmemtől, hogy ismét felénk fordítsam a kamera képét.-És mielőtt megijednél, miért ilyen nagy a hasam…ikrek.
-Ikrek!?-kérdezett vissza ismét döbbent örömmel hangjában, amire mindketten helyeslő bólogatásba kezdtünk Carlisle-lal.-És…csak úgy jöttek, vagy…mesterséges megtermékenyítés…
-Csak jöttek-feleltem mosolyogva.-Egypetéjű ikrek. Kislányok. Lexie és Leah lesz a nevük.
-Istenem-csuklott el anya hangja, miközben a szemeiben néhány könnycsepp csillant meg, ahogy ez a megannyi információ egyszerre tudatosult benne.-Édes Istenem, én…annyira örülök nektek, drágám-pillantott rám ismét.-5 unokám lesz…
-És…hogy vagy, kislányom?-ismételte el kérdését apa aggodalom és meghatottság egyvelegével pillantásában.-Mármint…jól vagy? Hogy viseled?
-Most már jól-válaszoltam egy apró mosollyal az arcomon.-Az elején nagyon kimerült voltam, szinte állandóan csak aludtam volna. Vérszegény is voltam, és a vérnyomásom is folyton leesett, ha tartósan kellett álljak több órán át, így egy ideig csak idegsebészeti műtéteket végeztem, aminél tudtam ülni közben. De most már teljesen jól vagyok. Az energiám is több, a vérszegénységem is elmúlt, csak…rettenet kívánós vagyok-kuncogtam fel, amire anya alig hallhatóan felnevetett, és végre apa arcára is egy apró, megkönnyebbült mosoly húzódott.-Meg volt egy…vetélés riadónk a 7. héten, ami azért megviselt mindkettőnket-emeltem egy pillanatra szemeimet Carlisle-ra, mire ő nyugtatóan simította ujjait felé eső combomra.-De szerencsére téves riasztás volt. Így derült ki, hogy két pici babánk is lesz.
-Remélem, nem dolgozol már-fordult hozzám anya ismét egy kisebb anyai szigorral pillantásában.
-De-vallottam be egy pillanatra lesütve szemeimet-, de ez az utolsó munkahetem- tettem hozzá azonnal.-Most nem akartam a terhességem végéig dolgozni, és be kell vallanom, hogy nem is bírnám…
-Jól teszed, hogy pihenni fogsz-helyeselte anya.-Carlisle, drágám, a te szüleid tudják már?
-Még nem-rázta meg a fejét mosolyogva szerelmem.-De hamarosan visszük hozzájuk a gyerekeket, és akkor elmondjuk nekik is. A nyáriszünet tegnap kezdődött, és ők vigyáznak a gyerekekre, amíg dolgozunk-folytatta.-Legalábbis ezen a héten még mindenképp, amíg még Esme is dolgozik.
-Nem, mintha nem sejtenék-jegyeztem meg kuncogva.-Most már tényleg nagyon látszik.
-Ha bármiben segítség kell, csak hívjatok minket!-folytatta anya komolysággal hangjában.-Mikorra vagy kiírva, szívem?
-November 7-feleltem izgatott mosolygással a hangomban.-De ikreknél sose tudni biztosan. Nem szeretnénk tervezett császármetszést, így minden a babákon múlik.
-Liza nagyi! Will papa!-hangzott fel Lilly hangja a lépcső felől, ahogy sietős léptekkel leszáguldott az emeletről Gingerrel a nyomában.
-Jó reggelt, kisróka!-húzódott egy széles, üdvözlő mosoly apa arcára, mikor Lilly mellénk huppant a kanapén.-Hogy aludtál?
-Fogjuk rá, hogy jól-felelte egy kis grimasszal kísért mosollyal hangjában.-Már alig várom, hogy menjek hozzátok jövőhéten!
-Mi is alig várjuk-mosolygott rá anya.-Megvan már a repjegye a kisasszonynak?
-Igen-biccentettem.-Vasárnap 9:59-kor indul majd a gépe, és 17:27-re ér oda. Lesz majd egy kísérő vele, aki egészen addig vele marad, amíg oda nem ér hozzátok.
-Pedig odatalálnék egyedül is-szólt közbe Lilly magabiztosan.
-Az nem változtat a tényen, hogy csak 8 éves vagy, és nem repülhetsz máshogy egyedül-pillantott rá Carlisle komolysággal hangjában simítva meg kislányunk buksiját.
-Mindjárt 9 vagyok-folytatta Lilly.
-Az a mindjárt fél év múlva lesz-tettem hozzá.-És ha 9 éves lennél sem repülhetnél egyedül.
-Örülsz a kistesóknak, Lilly?-kérdezte őt anya, amire Lilly pillantása a másodperc töredék része alatt csillant fel nagymamája kérdése hallatán.
-Elmondtátok nekik?-nézett ránk izgatottan, amire Carlisle-lal mindketten egy helyeslő bólintással válaszoltunk.-De jó! Nagyon várom őket-fordult ekkor ismét nagyszüleihez.-Én már régen tudom, de eddig nem mondhattam el senkinek. Jake-nek elmondtam pár hete, de nem lett volna még szabad-vallotta be egy pillanatra lesütve szemeit.-De alig várom, hogy itt legyenek. Viszont teli lesz az emelet is, ha ők megszületnek, mert már csak két üres szoba van. Úgyhogy remélem, anyu és apu nem szeretne több kisbabát, mert nem fogunk elférni…
-Ne aggódj drágám, ők az utolsó kistesóid!-nevettem fel szavai hallatán.-El fogtok férni.
-Anyuci!-hangzott fel Will hangocskája is, miközben egyik szeméből éppen igyekezve kidörzsölni az álmot ő is lesétált hozzánk az emeletről.
-Gyere ide, kicsi szívem!-mosolyogtam invitálóan tárva ki karomat, ahogy hozzám sietett.-Nézd! Itt van Liza nagyi és Will papa!-mutattam felé a telefonom kijelzőjét, ahogy ő óvatosan felmászott az ölembe.
-Szia, Will!-integetett neki anya, amire Will picit még álmosan integetett vissza nekik.-Hogy vagy, kisember? Jót aludtál?
-Nem-felelte még mindig szemeit dörzsölgetve.
-Az éjjel vihar volt-magyaráztam gyerekeink együtt hangzón negatív válaszát az éjszakával kapcsolatban.-Lilly régen sem szerette a viharokat, de egy ideig nem volt gond. Viszont most ismét visszatért ez a félelem. Will pedig a…lövöldözés óta nem szereti-sóhajtottam aprót.-Rosszul alszanak mindketten ilyenkor. Most is, amíg el nem ment a vihar, Will bent aludt köztünk az ágyban.
-Én egy ideig nem féltem-vette át a szót Lilly.-De amióta…az az Allison nevű néni bántotta aput, mindig megijedek, ha hangos zajt hallok.
-Dr. Ficher segítségével dolgozunk a problémám már-folytattam.-De azt mondta, hogy ez időbe fog telni.
-Anyuci tanított egy dalt-szólalt meg Will ismét.-Egy axolotlról és egy pingvinről szól. Ezt énekelte nekem, hogy el tudjak aludni.
-Drága kis bogárkáim!-sóhajtott fel anya aggódó együttérzéssel a hangjában.-Na jó, nem tartunk fel titeket tovább. Készülődjetek csak!-pillantott ránk ismét.-A szülinapodra megyünk majd, Will!-fordult hozzá lelkesítően.-Nincs már messze! Mindjárt 4 éves leszel!
-Várunk titeket!-mosolyogta szerelmem.
-Még egyszer gratulálunk!-mosolygott ránk anya búcsúzóul.-Sziasztok!
-Sziasztok!-köszöntünk el mi is, mielőtt megnyomtam volna a hívás befejezése gombot.-Ez…jól ment-emeltem ekkor tekintetemet megkönnyebbülten szerelmemre.-Bár apa végig elég csendes volt.
-Neki velem van baja még mindig, nem veled vagy a babákkal-simította meg a vállamat nyugtatóan.-Egyszer talán majd vissza tudom nyerni a bizalmát.
-Meg fog enyhülni-simítottam meg nyugtatóan az arcát.-Megteszed, hogy szólsz Jaspernek, hogy keljen fel? Lassan indulnunk kell a szüleidhez. Én addig elkezdem csinálni a reggelit.
-Már megyek is-állt fel ekkor mellőlem.
-Én kiengedem Gingert pisilni, és adok neki enni-iramodott meg Lilly a földszint felé, Ginger pedig követte őt.
-Anyuci, csinálunk spenótos rántották?-pillantott rám érdeklődve Will, ahogy ismét lábaira állítottam, hogy én is felállhassak a kanapéról.
-Csinálunk spenótos rántottát-mosolyogtam, miközben lassan mindketten elindultunk a konyha irányába.
-Lilly, drágám!-ölelte meg őt anya mosolygással a hangjában, mielőtt ránk emelte volna pillantását.-Hogy vagytok, kedveseim?
-Jól, minden rendben-mosolyogta szerelmem egy pillanatra rám emelve pillantását.
-Lilian nagyi, fotózunk megint?-kérdezte Will anyához lépve.
-Hogyne fotóznánk, kisherceg-felelte neki egy újabb mosollyal az arcán.-Jasper, szívem, te is maradsz picit nálunk?-fordult ekkor hozzá érdeklődve.
-Igen, csak délután lesz programom-válaszolta.
-Nyugodta pakoljatok le odabent-invitálta őket beljebb apa.-Jasper, van kedved baseballozni kicsit, amíg nincs túl meleg?
-Igen!-felelte lelkesen, ahogy gyerekeink mindhárman elindultak befelé a házba.
-Én is akarok!-szólalt közbe ekkor Lilly is.-Mindkettőt!
-Mindenre lesz bőven időnk-mosolyogta anya egy apró nevetéssel kísért nyugtatással a hangjában. Ahogy visszafordult hozzánk, tekintete akaratlanul is végig vándorolt Esme-n, kicsit hosszabban elidőzve hasán, mielőtt észbe kapva ismét arcunkra emelte pillantását, amire egy pillanatra mi is összenéztünk Esme-vel. Végre elmondjuk nekik.
-Nos, nekünk…Lenne valami, amit el kell mondanunk nektek-álltam neki egy sokat mondó mosollyal arcomon szüleimre pillantva, amire anya szemei azonnal felcsillantak. Láttam rajta, hogy tudja. Csak arra várt, hogy azok a bizonyos szavak elhagyják a szánkat.-Mondod, te szívem, vagy…
-Mondjad csak-mosolyogta Es, mire én ismét szüleimre emeltem szemeimet.
-Esme terhes-mondtam ki mérhetetlen boldogsággal hangomban, amire anya egy széles mosollyal az arcán ölelte erre magához szerelmemet.
-Istenem, tudtam!-kuncogta anya, amire Esme és én is mindketten felnevettünk.-Tudtam, tudtam, tudtam! Annyira örülök nektek-pillantott ránk ekkor ismét csillogó örömmel szavaiban, miközben engem is megölelt.-Gyönyörű vagy, kedvesem!-fordult vissza Esme-hez.-És ne vedd rossz néven, amit mondok, de már eléggé látszik, így…nem leptetek meg.
-Tudom-felelte Es.-Már a 20. hétben járok.
-Akkor már azt is tudjátok, hogy kisfiú vagy kislány-folytatta izgatottan anya.
-Nos, hát kislány…ok-mosolyogtam nyomatékosan megnyomva a többesszámot jelző ragot, mire anya arcán egy pillanatnyi hitetlenség és zavarodottság egyvelege futott át, nem tudván, jól hallotta-e, amit mondtam.-Ikrek.
-Iker kislányok?-csattant fel izgatottság és ámulat kettőséggel mosolyában, amire Esme és én is helyeslő bólogatásba kezdtünk.-Két pici lány?
-Igen-válaszolta Es.-Egypetéjű ikrek. Lexie és Leah lesz a nevük.
-Istenem, gyerekek-mosolyogta meghatottan egy pillanatra arcára simítva ujjait.-Két pici babátok lesz. 5 unokánk lesz.
-Gratulálok nektek!-nyújtotta felém kezét apa egy kézfogásra, Esme-hez lépve pedig gyengéden megölelte őt.
-És egyébként minden rendben van?-kérdezte anya érdeklődve.-Jól vagy te, és a kisbabák is?-kérdezte Esme-t.
-Szerencsére igen-mosolyodott el ismét Es gyengéden megsimítva a hasát.-Az eleje nem volt könnyű, folyamatosan csak aludtam volna, vérszegény voltam, a vérnyomásom pedig rengeteget liftezett, és így a munkában is csak korlátozottan tudtam helyt állni, mert nem bírtam a tartós állást-mesélte.-Volt egy vetélés riadónk is a 7. héten, de szerencsére azóta minden rendben van, egészségesek a babák és én is jól vagyok már.
-Jól van, kedvesem, ez a legfontosabb-simogatta meg Esme vállát anya nyugtató bíztatással szavaiban.-És mikorra vagy kiírva?
-November 7-felelte.-Viszont ikreknél ez egyáltalán nincs kőbe vésve, elég valószínű, hogy ennél hamarabb fognak jönni.
-Már alig várom-simítottam felé eső kezemet derekára izgatottsággal hangomban.
-Ezzel a hírrel teljesen felvillanyoztátok a napunkat-mosolyodott el anya ismét.-Egy éve…majdnem elveszítettünk téged, kisfiam-pillantott ekkor rám.-És most…Istenem, alig hiszem el még mindig, hogy hamarosan már 5 unokánk lesz.
-Jasper, várj!-hallottuk meg odabentről Lilly hangját, amivel egy időben Jasper lépett ki az ajtón egy baseball labdával és két kesztyűvel a kezében.
-Szedd a lábad, pörgettyű!-kuncogta, amint mindketten elindultak a ház mögötti nagyobb füves terület felé.-Addig dobáljunk, amíg nincsen hőség!
-Nos, mi akkor most… indulunk is-pillantottam szerelmemre, majd vissza szüleimre.-Még egyszer köszönjük, hogy vigyáztok a gyerekekre a héten.
-Én még most a héten dolgozom, de a jövőhéttől otthon leszek már-folytatta Es.-Úgyhogy a jövőhetet már megoldjuk.
-Igazán nincs mit-legyintett anya.-Mindig örülünk, ha itt vannak.
-Azért, ha bármikor segítség kell, csak szóljatok!-tette hozzá apa.
-Igen, mindenképp szóljatok!-helyeselt anya is.-Jön a hőség, amit két babával a pocakban még nehezebb elviselni. Ha bármit nem bírnál, drágám, azonnal szóljatok!-pillantott Esme-re aggódó segíteni akarással a hangjában.-Ne hajtsd túl magad!
-Köszönöm!-mosolygott rájuk meghatottsággal pillantásában szerelmem.-Akkor…menjünk!-pillantott rám vissza, majd az udvar végében játszó Lilly és Jasper irányába.-Indulunk, gyerekek!
-Jó!-hangzott fel Lilly és Jasper hangja kórusban, miközben tovább dobálták a labdát egymás közt.-Sziasztok!
-Anyuci!-szaladt ekkor ki a házból Will is egyenesen Esme-hez, így öleve meg őt.-Szeretlek!
-Én is szeretlek!-simogatta meg buksiját.-Délután jövünk, jó?
-Jó-felelte tovább ölelve anyukáját.
-Akkor hozod a fényképezőgépet, Will?-fordult hozzá anya lelkesítően, amire Will végre rá emelte pillantását.-Mit szeretnél lefotózni?
-Csigákat!-válaszolta újonnal jött lelkesedéssel lépve nagymamájához.-És fákat!
-Fotózzunk akkor csigákat és fákat…
[…]
-Nem-ráztam meg a fejemet. Ennek a csigának is egy…kettő…három…négyszer csavarodott meg a háza, mint a többinek. Miért pont négyszer?-Anyuci azt mondta, nem szabad bántani az állatokat.
-Anyukádnak igaza van-mondta.-Akkor lefotózod?
-Igen-bólintottam. Ő a kezembe adta a fényképezőt, én pedig elkezdtem keresni vele a csigát.-Ennek a csigának olyan színű a háza, mint a kén.
-Mint a kén?-kérdezte, én pedig ismét bólintottam.-Honnan tudod, milyen színű a kén?
-Jasper könyvéből-válaszoltam.-Van benne egy táblázat is. Az a neve, hogy periódusos rendszer.
-Tényleg?-nézett rám újra.-És mik vannak abban a táblázatban?
-Csomó elem van benne, és meg vannak számozva-meséltem neki.-El is tudom mondani őket sorban.
-Komolyan?-kérdezett ismét. A hangja meglepett volt.
-Igen-mondtam, ahogy megcsináltam a képet a csigáról.-Ezeket a képeket majd ki tudjuk nyomtatni?
-Persze, drágám-mosolyogta.-És ha mondok neked egy számot, meg tudod mondani melyik elem van ott a táblázatban?-kérdezte, miközben elővette a telefonját.
-Aha-bólintottam.
-Hm…3?
-Lítium-mondtam azonnal.
-17?-kérdezett megint.
-Klór.
-Ezek után lehet butaságot fogok kérdezni, de meddig ismered a számokat?-nézett rám kíváncsian Lilian nagyi újra.
-Sokáig-mondtam.-Ezerig biztosan.
-Azt a mindenit-mosolyogta.-Akkor…73?
-Tantál.
-94?
-Plutónium.
-Ugye…tudod, hogyha nem keresem ki a táblázatot a telefonomon, és nem nézem közben, én ezekre nem tudom a választ így fejből, mint te?-mondta komolyan.
-Tényleg?-lepődtem meg.
-Tényleg-mosolyogta.-Apa és anya tudják, hogy te ilyeneket tudsz?
-Biztos-ráncoltam a szemöldökömet elgondolkodva.-Egyszer csináltam egy tesztet. És az a teszt azt mondta, hogy magas az IQ-m. Az azt jelenti, hogy okos vagyok.
-Ezt én is tudtam, kisszívem-folytatta-, de ez, amit most csináltál, ez…elég kivételes. Ezt alig van olyan felnőtt, aki meg tudja csinálni, nemhogy egy olyan kisfiú, mint te-magyarázta.-Mondtad már a szüleidnek, vagy bárki másnak, hogy te fejből tudod ezt a táblázatot?
-Nem-ráztam meg a fejemet.-Én ezt csak úgy…megnéztem-folytattam.-Ott volt nyitva Jasper könyve. Tetszett, hogy be vannak számozva.
-Istenem, és csak 4 éves leszel-sóhajtott fel mosolyogva. Nem értettem. Ez tényleg ennyire nehéz? Pedig én csak megnéztem azt a táblázatot. És most is úgy láttam a fejemben, mint egy képet. Ezt mások nem tudják? Én miért tudom?-Huh, na…Szeretnél még csigákat keresni?
-Igen-bólogattam.-Utána eszünk valamit?
-Mit szeretnél?-kérdezte.
-Halat és spenótot-mosolyogtam.
-Halat és spenótot-ismételte nevetve, amire én újra bólogatni kezdtem.-Olyan vagy, mint az apukád…
-Esme, mi járatban erre?-kérdezte meglepett kíváncsisággal pillantásában rám emelve szemeit az előtte lévő lázlapról.-Csak holnap van az időpontunk-folytatta szinte suttogva.
-Nem az ultrahang miatt jöttem-mondtam halkan, gyorsan körbenézve, mielőtt kimondtam volna a szavakat.-Csak beszélni szeretnék veled…valamiről-álltam neki újra egy pillanatra lesütve a szemeimet. Ahogy teltek a hetek, és ezzel Carlisle és én is egyre nyugodtabbá váltunk, egyre gyakrabban parázslott fel bennünk a vágy szikrája. Azonban a veszélyeztetett terhesség ténye miatt nem engedhettünk ezeknek a vágyaknak, legalább is ami a hagyományos értelemben vett szexet illette, én pedig az intimitás minden formáját kerültem, nehogy veszélybe sodorjam a kislányaink életét. Ezt azonban 17 hét szex mentesség után elég nehéz volt tartani.
-Hm, szexel kapcsolatos a téma-szólalt meg egy célozgató tónussal hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy alig hallhatóan felnevessek, miközben egy helyeslő bólogatásba kezdtem.
-Igen-feleltem.
-Gyere, menjünk be az egyik vizsgálóba-biccentett fejével azok fele, majd sietve indultunk meg mindketten a vizsgálók irányába.-Nos, milyen kérdésekre szolgálhatok válasszal terhesség alatti szex témakörben?-fordult hozzám kíváncsisággal mosolyában, amint behajtottam magunk mögött a vizsgáló ajtaját, amire nem bírtam megállni, hogy alig hallhatóan felnevessek.
-Tudom, hogy már beszéltünk erről pár szót korábban-álltam neki egy pillanatra ismét lesütve szemeimet-, és hogy a korábbi vérzés és a veszélyeztetett terhesség miatt a penetratív szex kerülendő, számomra pedig az intimitás egyéb…megnyilvánulásai sem ajánlottak, de…Őszinte leszek, Addison, én már nem igazán bírom ezt így tovább-vallottam be, közben pedig éreztem, hogy minden vér az arcomba tódul kimondott szavaim hatására.-Szóval arra lennék kíváncsi, hogy…nőgyógyászati szempontból mi az amit…te ebben a helyzetben is biztonságosnak tartasz, és esetleg…csinálhatom is.
-A maszturbáció és az orális szex-válaszolta komolysággal a hangjában.-A kezdeti kritikus időszakon túl vagy, azóta nem fordult elő újabb vérzés, nincsenek fájdalmaid, és egészségesek a babák is-magyarázta.-A penetratív szexet még mindig nem, vagy csak fokozott óvatossággal próbálgatnám, mert…nos, akaratomon kívül is láttam Carlisle méreteit, és lehet én nem kockáztatnám a cervixed épségét az előzményeket figyelembe véve.
-Addison!-csattantam fel kisebb megrovás és nevetés kettősével hangomban, amire ő is halkan nevetni kezdett.
-Láttam, amit láttam abban az ügyeleti szobában-tette fel a kezét megadóan tovább kuncogva, mire nem bírtam megállni, hogy megforgassam a szemeimet.
-Egyébként pedig Carlisle nem egy állat-folytattam.-Amikor terhes voltam Willel, akkor is mindig nagyon vigyázott, hogy…nehogy túl mélyen legyen.
-Nyilván óvatosan lehet vele kísérletezni-folytatta.-És csakis olyan testhelyzetben, amiben nem töltesz túl sok időt a hátadon.
-Tudom, tudom, erre Willnél is figyeltünk-biccentettem.-Akkor óvatosan, de…próbálkozhatunk a szexszel.
-Pontosan-bólintott helyeslően.-A lényeg a fokozatosság. Én a te helyedben először az orális szexszel próbálkoznék elsőnek, és megnézném, van-e utána vérzés, görcsölsz-e, satöbbi…-tanácsolta komolysággal a hangjában.-Ha nincs, nyugodtan lehet tovább menni mással is. Ha pedig mégis lenne valami, engem mindig elérsz telefonon.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan.-Ezt és az eddigi diszkréciódat is-folytattam.-Ma végre a többieknek is elmondjuk az ebédkor majd Carlisle-lal, úgyhogy nem kell majd több ultrahangot ügyeletben lebonyolítsunk.
-Szerintem nem lesz nekik meglepetés-jegyezte meg célozgatóan a hasam felé biccentve.-És még egyszer nagyon köszönöm az ebéd meghívást!-folytatta mosolyogva.
-Búcsúebéd-mosolyodtam el én is.-Furcsa lesz, hogy most ennyire hamar elvonulok majd, de közben meg érzem, hogy nem tudnám ezt most úgy csinálni már, mint Lilly-vel és Willel-sóhajtottam.-A két baba és az, hogy már elmúltam 35 nem könnyíti meg a dolgomat…
-Remélem, azért néha majd bejössz beszélgetni!
-Természetesen-vágtam rá azonnal.-Nem is bírnék egész nap otthon ülni. Hamarosan nekiállunk a babaszobának is, úgyhogy lesz bőven teendő, amihez be kell majd jöjjek a városba, és akkor ide is benézek. Meg persze minden héten jövök majd kontrollra is-tettem még hozzá.
-Remélem, azért most nem te fogod festeni a szobát-pillantott rám ismét némi komolysággal hangjában.
-Nem-ráztam meg a fejemet határozottan.-Nem kockáztatom meg, hogy esetleg pont a létrán állva megint elájuljak. Bár azóta nem fordult elő-tettem hozzá kisebb megkönnyebbültséggel hangomban. Ebben a pillanatban a csipogóm hangja szakított ki gondolataim közül, mire én sietve álltam neki az előkeresni köpenyzsebemből.-Mennem kell, most viszik be a mai első műtétesemet a műtőbe-pillantottam fel rá ismét.-Akkor találkozzunk az ebédlőben 1 óra körül!
-Ott leszek!
[…]
-Igazán nincs mit-mosolyogta Carlisle mellém ülve.
-Már nem is emlékszem, mikor ültünk össze így mind-jegyezte meg Izzie helyet foglalva George mellett.-Tényleg, mi a mai nap apropója?-kérdezett kíváncsian felénk fordulva.
-Nos-álltam neki izgatottan egy pillanatra szerelmemre emelve pillantásomat, mielőtt ismét barátainkhoz fordultam volna-, nem hiszem, hogy bárkit is meg fog lepni azzal, amit most mondani fogok, de…terhes vagyok.
-Hát persze, hogy nem lepsz meg minket, csajszi, de annyira örülök, hogy végre elmondtátok nekünk!-pattant fel a helyéről Callie lelkes mosolygással hangjában, majd hozzám sietve óvatosan magához ölelt, amire ajkaimat egy apró, örömteli nevetés hagyta el. A szemeimbe azonnal könnyek szöktek, ahogy a meghatottság és megkönnyebbülés érzése egyszerre elárasztotta a testemet. Nem kellett többé titkolóznunk.-Gratulálunk nektek!-lépett ekkor Carlisle-hoz is egy ölelésre.
-Köszönjük!-mosolyogta ő is boldogságtól csillogó szemeit barátainkra emelve.
-Már egy ideje látszik rajtad-jegyezte meg Derek mosolyogva, amire nem bírtam megállni hogy egy helyeslő bólogatás kíséretében felnevessek.
-Tudom. Úgyhogy nem lep meg, hogy igazából tudtátok már-kuncogtam.-De ideje volt most már hivatalosan elmondani.
-És hányadik hétben vagy?-kérdezte izgatott kíváncsisággal pillantásában Izzie.
-A 20. hétben-válaszoltam, mire láttam, hogy Addison kivételével a többiek arcán egy villanásnyi meglepettség fut át ennek hallatán.
-Csak?-csúszott ki Mark száján a kérdés, ami arcuk alapján mindenki agyán átfutott szavaim hallatán, amire Callie egy reflexes mozdulattal meglegyintette őt.
-Hé, nem illik ilyet kérdezni!-vetett ekkor rá egy szúrós pillantást.
-Semmi baj-nevettem.-Valóban…többnek nézek ki, ez pedig amiatt van, mert nem egy babánk lesz, hanem…kettő-árultam el, erre pedig egy újabb meglepettséghullám futott át frissen beavatott barátaink arcán.-Szóval ikrek.
-Komolyan ikreitek lesznek?-nézett rám ismét ámulattal a hangjában Callie, amire szerelmem és én is helyeslő bólogatásba kezdtünk.
-Igen-mosolyogta Carlisle közben gyengéden megsimítva vállamat.-Kislányok.
-Lexie és Leah lesz a nevük-mondtam boldog lelkesedéssel mosolyomban.-Istenem, annyira örülök, hogy végre megoszthatjuk veletek ezt-nevettem, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy a meghatottság érzése ismét eluralkodott rajtam. -Bocsánat, a hormonok-nevettem fel ismét könnyeimmel küzdve, amire a többiek is mind nevetni kezdtek.-De csak most kezdem érezni, hogy tényleg jönnek, mert…egészen eddig alig mertem elhinni-vallottam be nekik egy nagyobb sóhaj kíséretében.-Egy éve veszítettük el Rose-t. Aztán azt hittük, őket is elveszítjük…
-Várj, majdnem elveszítették ezeket a babákat?-állított le egy pillanatra döbbenten Izzie, amire én egy apró bólintással válaszoltam.
-A 7. héten-felelte Carlisle ujjait nyugtatóan vállamra simítva.-Legalábbis azt hittük.
-Vérezni kezdtem, úgyhogy bejöttünk ügyeletben Addisonhoz-vettem vissza a szót egy hálás pillantást vetve Addie irányába.-Szerencsére kiderült, hogy nincs baj, és…így tudtuk meg, hogy két babánk lesz. Azóta sem győztük megköszönni neki azt a rengeteg segítséget és a diszkréciót.
-Még mindig nincs mit megköszönjetek-mosolyogta.
-És azt tudjátok, hogy egypetéjűek vagy nem egypetéjűek?-kérdezte kíváncsian George.
-Az ultrahang és a genetikai teszt alapján is úgy tűnik, hogy egypetéjű ikrek-feleltem egy újonnan jött mosollyal arcomon.
-Kis klónok-jegyezte meg nevetve Mark, amire mi is mind nevetni kezdtünk.-Klón babák.
-És meddig dolgozol még?-kérdezett újra Derek.
-Nos, hát-álltam neki ismét-, ezt az ebédet egyfajta búcsú ebédnek is szántam. Ez az utolsó hetem-válaszoltam egy apró sóhajjal hangomban.-Az ikrek ténye és a korábbi vérzés miatt veszélyeztetett terhes vagyok, úgyhogy most hamarabb elmegyek pihenni.
-Csak a héten vagy már?-vonta fel a szemöldökét meglepetten Izzie, erre pedig ismét bólogatni kezdtem.
-De fogok bejárni-tettem hozzá azonnal mosolyogva.-Nem tudnék egész nap otthon ülni, és lesz is intézni való, mert most kezdjük majd el a babaszobát-folytattam.-Emiatt többször is be kell majd jöjjek majd hetente a városba. Kontrollokra is jövök, és hát a gyerekek nyáriszüneten vannak, őket is kell majd szórakoztatni-nevettem, ezzel a többiekből is egy apró nevetést váltva ki.
-Azért nagyon fogsz hiányozni-mosolygott rám Derek egy halk sóhajjal hangjában.-Egyedül kell majd elviseljem Koracickot.
-Csak szólnod kell, és jövök erősítésnek-nevettem ismét.
-Durva, hogy tényleg 5 gyereketek lesz már-szólalt meg újra Izzie.-Csak megcsináltátok.
-Tényleg, és mit szóltak a gyerekek az új kistesókhoz?-kérdezte kíváncsian Callie.
-Lilly teljesen oda meg vissza van-mosolyogtam.-Ő nagyon lelkes. Jasper is örül. Will picit…Will annyira nem tudja még hova tenni magában a dolgot-kuncogtam próbáltam összegezni ezzel kisfiam érzéseit.-Kíváncsi, de... jobban aggódik értem, mint amennyire örül a babáknak.
-Kis drága, aggódik az anyukájáért-mosolyogta Callie meghatottan.
-Kíváncsi vagyok, hogy viseli majd a mini Carlisle, ha osztoznia kell az anyukáján-nézett rám Mark elgondolkodva.-Még mindig nagyon anyás a kölyök?-kérdezte nevetve.
-Eléggé-kuncogtam.
-De már beszélgettünk vele erről a dologról-folytatta Carlisle.-Úgy magyaráztuk neki, hogy…az anyukájának most már nem hármójuk, hanem ötük közt kell majd elosztania a szeretetét, de hogy olyan sok szeretet van a szívében, hogy jut majd mindannyiuknak.
-Ó, ez de édes-jegyezte meg Izzie mosolyogva.
-Willkó okos gyerek, meg fogja érteni-pillantott ránk Derek kisebb nyugtatással a hangjában.
-Én is ezt remélem-feleltem mosolyogva.-Na, jó, egyetek most már, mert kihűl a melegszendvics-pillantottam körbe nevetve, majd sietve véve kezembe késemet álltam neki kettévágni az előttem lévő csirkés szendvicset
-Ne tegyél úgy, mintha a mi szendvicseinkért aggódnál-jegyezte meg Izzie izgatott hevességem láttán.-Csak nem éhes vagy?
-Nem ítélkezünk afelett, milyen gyorsasággal veti rá magát az ebédjére egy nő, aki ikrekkel terhes-válaszoltam kuncogva, amint az ajkaimhoz emeltem szendvicsem egyik felét.-Egyébként a három terhességem közül-folytattam két falat közt-, ez az, amiben a leginkább kívánom az ételt. Folyton csak ennék. És a kívánósság is most a legintenzívebb.
-Lehet rosszabb a csokoládés-uborkás keksz szendvicsnél?-kérdezte meglepetten George, amire én ismét felnevettem.
-Lehet-felelte Carlisle szintén kuncogva.
-Forró teába gabonapehely-vallottam be, mire a többiek szeme egy pillanatra elkerekedett, mielőtt mindannyian halkan felkuncogtak.-Most ez a legújabb. És az édesburgonya banán fagyival és csoki darabkákkal megszólva.
-Az komoly, csajszi-jegyezte meg Callie még mindig nevetve.
-Igyekszem azért nem elszállni-folytattam miközben a egy kis salátát emeltem ajkaimhoz.-Most is inkább ennék a forró nyári nap kellős közepén egy bögre meleg teába rakott gabonapelyhet, mint ami előttem van, de tudom, hogy nem tenne jót se a babáknak se nekem, ha a veszélyeztetett terhességemre még egy gesztációs diabétesz is rájönne-sóhajtottam komolyabb hangnemre váltva.- Az ikerterhesség ténye és az életkorom egyébként is hajlamosít rá, úgyhogy…önkontrollt gyakorlok és próbálok továbbra is egészségesen és változatosan étkezni.
-De egyébként rendben vagy?-kérdezte picit aggódva Derek rám, majd egy pillanatra Addisonra pillantva.
-Igen, jól vagyok-feleltem egy apró nyugtató mosollyal arcomon.-Hetente járok ultrahangra, és két hetente vérvételre. Otthon minden nap megmérem a vérnyomásomat és a pulzusomat. Szerencsére nincs baj-folytattam.-Az elején gyakran leesett a vérnyomásom, meg kicsit vérszegény is voltam, és így az egyhelyben állást nehezen bírtam, de szerencsére ez megszűnt a második trimeszter határán.
-Ne beszéltessétek már ennyit! Terhes és éhes, hadd egyen!-intette le őket tettetett megrovás és nevetés kettősével a hangjában Addison, ezzel újabb nevetést váltva ki mindannyiunkból.-Hogy döntöttetek végül? Jöttök a mai megemlékezésre?-pillantott ekkor kérdőn Carlisle-ra.
-Igen-bólintott szerelmem egy apró sóhaj kíséretében.-Tegnap átbeszéltük a dolgot Dr. Ficherrel, és arra jutottunk, hogy…ez egyfajta lezárást jelenthetne a számunkra-magyarázta.-Felkészültünk arra, hogy amit hallunk majd az esetleg…felszakíthat bennünk sebeket, de ha ezzel a lezárással magunk mögött hagyhatjuk 2021. június 14-ét, akkor ezt vállalnunk kell vele-sóhajtott fel ismét.-Magamat nem féltem, csak…
-Ne aggódj miattam!-emeltem rá pillantásomat nyugtatással hangomban, ahogy meghallottam az aggodalmat szavaiban.-Mindketten rengeteget dolgoztunk azon, hogy feldolgozzuk azt, ami történt. Ez egy rettenetesen hosszú utazás volt, és ma végre az út végére érhetünk. Tartozunk ezzel azoknak, akiket aznap elveszítettünk. És tartozunk ezzel magunknak is- folytattam komolysággal a hangomban.-Jól vagyok. Nem lesz baj.
-De ha nem vagy jól-nézett rám ekkor még mindig némi aggodalommal a pillantásában-, csak szorítsd meg a kezemet, és eljövünk. Rendben?
-Rendben-mosolyogtam egy apró kuncogással hangomban.-Megszorítom a kezedet és eljövünk…
-Igen, nincs baj-mosolygott rá nyugtatással a hangjában, közben lágyan összefűzve ujjainkat.-Minden rendben-simította meg hüvelykujjával comján pihenő kézfejemet.
-Mindjárt kezdődik-suttogta Addison, ahogy megjelent a klinika igazgatója, Dr. Stevenson a pódiumon.
-Ne aggódj ennyit!-pillantott rám ismét Es nyugtatással hangjában.
-Igyekszem-suttogtam válaszul egy apró mosollyal az arcomon.
-Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek!-szólalt ekkor meg Dr. Stevenson.-Egy éve ezen a napon, szörnyű tragédia sújtotta a klinikát. Egy fegyveres személy tüzet nyitott az épületben. A lövöldözés során négy kollégánk életét vesztette, egy kollégánk pedig életveszélyes sérüléseket szenvedett-folytatta, a pulzusom pedig egy pillanat alatt az egekbe ugrott szavai hallatán. Éreztem azt a zsibbasztó, szaggató melegséget minden lélegzetvételemmel, mintha satuba fogták volna a mellkasomat, amit egyre csak szorítottak és szorítottak, én pedig attól rettegtem, hogy ez a fojtogató satu bármelyik pillanatban összeroppanthat. Nyugodj meg, Carlisle! Ez nem most történik. Egy előadóban ülsz. Biztonságban vagy. Ez nem most történik. Ez nem most történik.-Szerencsére az ő életét saját kollégái sikeresen megmentették.
-Jól vagy?-fordult hozzám Esme aggodalommal suttogó hangjában, ezzel kiszakítva gondolataim közül.
-Igen-biccentettem némán szaporább légvételeim közt. Úgy éreztem, hiába lélegzem, nem jutok elég levegőhöz.
-Csak mert szorítod a kezemet-folytatta halkan, amire én a másodperc töredék része alatt engedtem szorításomon, ahogy egy pillanatra feleszméltem ebből az állapotból.
-Bocsánat!-pillantottam rá szinte pánikszerűen bocsánatkéréssel hangomban. Észre sem vettem, mikor fontam szorosabbra övével összekulcsolt ujjaim szorítását.
-Az orrodon át vedd a levegőt-emelte rám szemeit ismét nyugtatással halkan simogató hangjában.-Csak nyugodtan! Egyenletesen!-instruált tovább, közben újra és újra gyengéden megsimítva hüvelykujjával kézfejemet. Nem sok mindenre emlékszem abból a napból a fojtogató, szaggatóan fájdalmon kívül, de az egyik az az ő hangja. Nem értettem, mit mondott nekem, nem is igazán érzékeltem akkor, hol vagyok, de a hangját…a hangját még a halál közelsége okozta bódulat ködjén át is megismertem. Ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam akkor, ami miatt tudtam, hogy még élek.-Ügyes vagy! Szép lassan!
-Hé, haver, jól vagy?-kérdezte suttogva aggódással az arcán Mark is.
-Azt hiszem-sóhajtottam egy újabb nagyobb légvételt követően. Ahogy lassan ismét sikerült kontroll alá vonnom a légzésemet, úgy kezdett el enyhülni a mellkasomat szorító érzés.-Már jobb, legalábbis…
-Nagyon szuperül csinálod, szívem!-simogatta tovább kezemet Es nyugtató támogatással hangjában.-Figyelj a hangomra! Lassan szívd be a levegőt, és lassan fújd ki! Ez egy pánik roham. Nincs semmi baj. Itt vagyok.
-Szeretlek!-mosolyogtam rá hálásan még mindig kicsit zilált légvételeim közt gyengéden megszorítva a kezét. A levegő ismét könnyedén áramlott be a tüdőmbe, mintha a felszínre értem volna, miután majdnem megfulladtam. Ő segített engem a felszínre.
-Kimenjünk?-kérdezte még mindig picit aggódva szerelmem.
-Ne, menni fog-mosolyogtam rá picit magamat is győzködve szavaimmal.-Rendben leszek. Te jól vagy?
-Igen-mosolygott rám vissza nyugtatással hangjában.
-Dalia Brown, Wendy Mornings, David Harbor és Bianca Williams mindannyian értékes tagjai voltak klinikánknak-ragadták meg ismét figyelmünket Dr. Stevenson szavai.-Szokták mondani, hogy minden ember pótolható, és ez így is van-folytatta.-Az ő posztjukat azóta új kollégák tölti be. De a személyük hiánya okozta űrt sem a kollégáik sem a családjuk életében nem lehet pótolni-nézett ekkor a pódium szélénél ülő családtagokra. Wendy szülei nem néztek fel, az édesapja az anyja vállát simogatta megállás nélkül. Dalia férje és fiai könnyeikkel küzdve húzták ki magukat. A két fiú rettenetesen megkomolyodott ezalatt az egy év alatt, szinte rájuk sem ismertem. Azonnal összeszorult a szívem, ahogy a lelkiismeretfurdalás kínzó fájdalma elárasztotta a testemet.-Az ő emlékükre egy emléktáblát helyezünk ki a klinika aulájában. Így sosem felejtünk majd.
-Sosem felejtünk-motyogtam magamnak. Igaza volt. Nem tudom meg nem történté tenni, ami akkor történt. De együtt, kemény munkával megtanulhatunk együtt élni a traumával.
[…]
-Már sokkal jobban-feleltem egy apró mosollyal arcomon, közben megigazgatva a hátam mögé rakott párnámat.-Kezd nehéz lenni ez a pocak-kuncogtam megsimítva hasamat.-A nap végére most már azért megérzem, hogy egész nap két babát cipelek.
-Nőnek a kislányaink-mosolyogta mellém feküdve az ágyon, majd ujjait megpihentetve hasamon kezdte el gyengéden simogatni azt.-Egyébként…sokat gondolkodtam azon, amit anya mondott ma.
-Én is-pillantottam rá egy apró sóhajjal mosolyomban.-Will különlegesebb, mint hittük.
-Bizony-mosolyogta ő is egy apró sóhajjal hangjában.-Én nem is tudom, hogyan kéne…kezeljük ezt-folytatta kisebb tanácstalansággal a hangjában.-Ő egy alig 4 éves kisfiú egy komputerrel a fejében. Egyikünk sem tudja, milyen lehet ez.
-Szerintem az lenne a legcélszerűbb, ha nem csinálnánk másképp semmit-pillantottam rá némi gondolkodást követően.-Will ugyan az a kisfiú, aki eddig is volt-álltam neki magyarázni.-Ő mindig is így gondolkodott, még akkor is, ha mi nem tudtunk róla. Számára ez a természetes. Ha most másképp kezdünk el viselkedni vele, az viszont össze fogja zavarni.
-Igazad van-biccentett elgondolkodva.
-Én inkább azon aggódom, mi lesz vele, amikor majd iskolába megy-szólaltam meg ismét.-Will már most olyan dolgokat tud, amit felsősök és felnőttek se mind. Nem fog neki kihívást jelenteni egy egyszerű összeadás vagy kivonás, és ha nem találkozik számára kihívást jelentő feladatokkal, könnyen viselkedési problémái lehetnek majd-folytattam.-Ezen azóta őrlődőm, mióta kiderült, hogy magas IQ-ja van, de most…ez még inkább egy potenciális jövőbeli problémát vetít előre-sóhajtottam fel ismét.-De közben meg az az opció, hogy osztályt ugorjon…az meg amiatt nem olyan jó ötlet, mert egyrészt nem tanul meg a kortársaival kapcsolatot kialakítani, amire pedig nagy szüksége lenne-soroltam-, másrészt pedig tartok attól, hogy indokolatlanul nagy elvárások lennének vele szemben a tanárok részéről, és félek, hogy ki fog égni a nagy nyomás alatt.
-Úgy tűnik, hogy akárhogy is fogunk dönteni, tökéletes döntés nincs-állapította meg, mire én belátva igazát kezdtem néma, helyeslő bólogatásba.-Lehet az lenne a legjobb, ha ezt megkonzultálnánk Dr. Fincherrel és akár egy iskolai tanácsadóval is-folytatta pár pillanat múlva.-Talán ha hallanánk ebben szakértő emberek véleményét is, akkor…könnyebben menne.
-Ez jó ötlet-helyeseltem.-Csütörtökön amúgy is mennénk Dr. Fincherhez, akkor felhozhatnánk a dolgot.
-Picit segítene minket elindítani egy bizonyos irányba, hogy jó döntést hozzunk, amikor majd itt lesz az ideje-mosolyogta ujjait hasamon pihenő kezemre simítva, majd gyengéden összefűzve ujjainkat kezdte el simogatni hüvelykujjával kézfejemet.
-Te jól vagy?-kérdeztem őt aggódó kíváncsisággal hangomban a ma történtek után.
-Azt hiszem-mosolyogta egy kissé bizonytalan nyugtatással hangjában.-Nem gondoltam volna, hogy…még egy évvel a történtek után is ilyen erős reakciót vált majd ki belőlem a dolog-vallotta be újabb sóhajjal hangjában.-Azt hittem ennél jobban feldolgoztam már.
-Ne éld ezt meg kudarcként-fordultam hozzá komolyan.-Egy ekkora trauma után hosszú az út gyógyulásig. És általában nem lineáris ez a gyógyulás-tettem hozzá.-Előfordul, hogy miután megtettünk egy lépést előre, kettőt lépünk hátra.
-Köszönöm, hogy itt vagy nekem!-mosolygott rám hálával pillantásában.-Tudom, hogy többször megköszöntem már, de…te aznap megmentetted az életemet. És azóta is megteszed minden egyes nap-folytatta ő is egy komolyabb hangnemre váltva.-Nélküled már halott lennék.
-Dr. Altman mentette meg az életedet-helyesbítettem.
-El sem jutok Dr. Altmanhoz, ha te nem vagy-vette vissza a szót hálával mosolyában.-Az én csodálatos, briliáns Esme-m.
-Az én fantasztikus, pótolhatatlan csodaférjem-hullajtottam mosolyogva egy apró csókot ajkaira.-Egyébként…ma beszélgettem picit Addisonnal-pillantottam rá ismét kisebb izgatottsággal a hangomban.- és azt mondta, hogy mivel túl vagyunk a kezdeti érzékeny perióduson, és azóta vérzés sem fordult elő, vannak dolgok, amikkel…próbálkozhatunk.
-Valóban?- vonta fel egyik szemöldökét egy leplezhetetlen lelkes csillogással szemeiben.
-Valóban-feleltem övéhez hasonló lelkesedéssel mosolyomban.-Azt mondta, hogy ő először az orális szexet javasolná-folytattam.-Ez lenne a legbiztonságosabb első lépésnek, és ha minden rendben, utána óvatosan a penetratív szexet is meg lehet próbálni. Ha vigyázol a cervixemre-tettem hozzá kuncogva.
-Szerintem mindig vigyázok a cervixedre-nevetett fel komolyság és nevetés kettősével hangjában.-Akkor is, ha nem vagy terhes.
-Tudom, szívem!-mosolyogtam egy apró nyugtató csókot hullajtva ajkaira.-Nos, zöld a lámpa-pillantottam rá ismét egy huncut játékossággal hangomban.-Mi lesz most, Dr. Cullen?
-Amire csak a doktornő vágyik-mosolyogta áhítattal kevert vággyal csillogó pillantásában.
-A nyelvedre és az ujjaidra a lábaim közt-kuncogtam huncut játékossággal szavaimban válaszul.
-Kívánsága számomra parancs, Dr. Platt-Cullen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése