Cullen's Anatomy LXXVII/2. Fejezet

Üdv mindenkinek!

Igen csak hosszú kihagyás után meghoztam az előző rész folytatását. Szakvizsgáztam november végén,  a másfél hónapnyi izolált remete élet után pedig picit nehezebben állt vissza az agyam az írásra, nem is vagyok teljesen elégedett a fejezettel. Remélem, hogy azért ennek ellenére mindenkinek tetszeni fog majd! 

Ezúttal is került egy kis magyarázat a fejezet végére, hogy érthetőbbek legyenek a történések.

A fejezet egyesek számára felkavaró orvosi részleteket és témákat tartalmaz!

Jó olvasást! 

Puszi!

Carly

"PLEASE DON'T TAKE MY SUNSHINE AWAY"

2/2

(Carlisle szemszöge)

-Apu! Apu!- iramodott meg Lilly kétségbeeséssel pici hangjában futva hozzám, amint én kiléptem a váróba.

-Liliomszál-öleltem magamhoz szorosan. Istenem, az arca. A rémület az arcán. Tudtam, hogy tudja, hogy nagy a baj. 

-Apa, mi van anyucival?-kérdezte zavarodottság és aggodalom kettősével pici arcán Will is.-Jönnek a babák?

-Már itt is vannak, Will-pillantottam rá megsimítva a buksiját. A hangom egy pillanatra ismét megremegett, ahogy nekiálltam magyarázatomnak. Gyerünk, Carlisle, nem omolhatsz össze! Miattuk össze kell szedned magad!-Gyertek, üljünk le!-biccentettem a fal mellett álló széksor felé.-Valamit el kell mondanom nektek-sóhajtottam minden erőmet összegyűjtve a most következő beszélgetéshez, miközben helyet foglaltam mellettük a széksoron.-Anyu nincs jól-csuklott el a hangom, ahogy ezt kimondtam.-Én sem tudok még sokat, mert anyu még a műtőben van, de…láttam őt, és azt tudom, hogy nincs jól. Sok vért veszített-folytattam pillantásomat nagy nehezen végre arcukra emelve. Istenem az a két szempár…Lilly szemei teli könnyekkel és kétségbeeséssel, Will szemei teli zavarodottsággal és aggodalommal.-Addison néni mindent megtesz, hogy segítsen neki, de…nem tudom, mi lesz-vallottam be nekik.-A tesóitokat még nem láttam, csak…annyit tudok, hogy őket is elvitték doktornénik és doktorbácsik, hogy megvizsgálják őket.

-Anyu…anyu meg fog halni?-kérdezte Lilly pánikszerű rettegéssel arcán várva válaszomat.

-Nem tudom-feleltem neki őszintén, mire éreztem, hogy az én szemeimbe is friss könnyek szöknek. Nem, nem akarok erre gondolni. Nem gondolhatok ebbe bele, mert különben itt helyben összezuhanok. Nem tehetem, mert én magam is meghalok. Nem hullhatok darabjaimra a gyerekeink előtt. Itt kell legyek nekik.-Nem akarok hazudni nektek, de nagyon nincs jól anyu. Nem tudom.

-De…anyuci azt mondta, hogy jól van-szólalt meg Will még mindig összezavarodva emelve rám szemecskéit. -Mindig azt mondta, hogy jól van.

-És jól is volt-simogattam volna meg nyugtatóan a buksiját, ám ő elhúzta magát az érintésem elől.

-Azt mondta, hogy jól van!-ismételte összevonva szemöldökeit.-Anyucit akarom!-folytatta mérgesen megemelve pici hangját.-Anyucit akarom, nem téged!

-Will, anya nincs jól-ismételtem neki, hogy eljussak hozzá. Láttam rajta, hogy nem akarja elfogadni, amit hall. Az agya nem akarja elfogadni, amit hall.-Nincs jól, nem mehetsz most oda hozzá!

-Ez nem igaz!-folytatta dühösen.-Hazudsz! Anyucit akarom! Anyucit akarom!

-Will…

-Nem akarom, hogy anyu meghaljon!-törtek fel pánikszerűen a szavak Lilly-ből is.-Apu!

-Anyucit akarom! Anyuci!

-Gyere ide!-vettem ekkor karjaimba összezavarodott, szétesett kisfiamat, így ölelve őt nyugtatóan magamhoz.

-Anyucit akarom!-ismételgette karjaim közt vergődve még pár pillanatig, majd egy nagyobb levegő vétel után hangos sírás tört fel pici testéből, ahogy ez a rengeteg frusztráció és düh felszabadult benne.

-Ssssh, itt vagyok, Will-simítottam meg gyengéden hátát újra és újra, miközben ő könnyáztatta arcocskáját mélyen mellkasomba fúrta. Fájt őt így látom. Fájt, hogy a kisfiam zokog a karjaimban az anyukája után, és én nem tehetek semmit. Nem tudom számára pótolni őt.-Tudom, hogy anyát akarod. Hogy mindketten anyát akarjátok-folytattam, most már felszabadult kezemmel gyengéden magamhoz vonva Lilly-t is, mire ő is szorosan hozzám bújt.-És annyira sajnálom, hogy most nem adhatom meg nektek, amit akartok. És bárcsak itt lenne most velünk, de nem lehet, és…annyira sajnálom!-nyomtam egy puszit a buksijára.-Annyira nagyon sajnálom!

-Annyira szeretem anyut!-szólalt meg Lilly is pici arcát oldalamba temetve törve ki ő is zokogásban.-Nem akarom, hogy meghaljon!

-Én is nagyon szeretem őt-kezdtem el  nyugtatóan simogatni az ő vállacskáját is könnyeimmel küzdve.-És azt is pontosan tudom, hogy ő is nagyon szeret minket. És ha csak ezen múlna, ő már itt ülne velünk-sóhajtottam fájdalomtól remegő hangon.-De megígérem nektek, hogy bármi is történjen, én itt vagyok veletek. Jó?-pillantottam rájuk komolyan, amire Lilly szipogva egy apró biccentéssel válaszolt. Will azonban még mindig keservesen sírt.-Hallod, Will? Itt vagyok-fordultam hozzá, miközben továbbra is átkarolva őt simogattam tovább csitítóan hátát.-Nem megyek sehova. 

A másodpercek óráknak érződtek. A falon lévő óra kattogása fülsüketítő volt, a másodperc mutató minden egyes lomha kattanása között mintha egy örökkévalóság telt volna el. Mikor lett ennyire hosszú egyetlen másodperc? Úgy éreztem, itt ragadtam egy életre ebben a pillanatban, ebben a váróban. Hiszen…hogyan is élhetnék újra nélküle? Hogy haladhatnék előre úgy, hogy ő nem jön velem? 

-Sziasztok!-hallottuk meg ekkor Addison hangját egy ajtó nyitás kíséretében, amire pillantásomat azonnal annak irányába emeltem. Az arca kimerült volt, a rajta tükröződő megkönnyebbültség és aggodalom egyvelege láttán, pedig nem tudtam megjósolni, milyen szavakat fogok hallani most tőle. Pár pillanat múlva  Derek is kilépett utána az ajtón.

-Hogy van Esme?-kérdeztem azonnal meg sem várva az általa keresett szavakat. Egyszerre vártam és rettegtem a választ, de tudnom kellett. Nem bírtam tovább ezt a bizonytalanságot. 

-Kritikus az állapota, de visszahoztuk, és jelenleg stabil-válaszolta egy némi hezitálást követő nagyobb sóhaj kíséretében, mire éreztem, ahogy a megkönnyebbülés aggodalommal furcsán kavarodó érzése egyszerre elárasztotta a testemet, újabb könnyeket csalva a szemembe. Életben van. Nincs jól, de életben van, Istenem…-Felvitték az intenzív osztályra. Altatásban tartják és lélegeztetik, hogy pihenhessen a szervezete-folytatta.-A laborja alapján most kap még még 1 egység vért, FFP-t és thrombocyta koncentrátumot, utána pedig óvatosan el fogják kezdeni az LMWH terápiát, hogy a további mikrotrombusokat megelőzzük-magyarázta.-A műtét során olyan kontrollálhatatlan volt a vérzés, hogy csak úgy tudtuk megmenteni az életét, hogy totális hysterectomiát végeztünk unilaterális salpingo-ooporectomiával, aminek során a teljes méhet és az egyik petefészket petevezetékestül el kellett távolítanunk-sóhajtotta.-Tudom, hogy már nem terveztetek gyereket…

-Nem-ráztam meg a fejemet.-De ha terveztünk volna sem érdekelne, ha ezt kellett tenned ahhoz, hogy ő életben maradjon-csuklott el a hangom, ahogy ezt kimondtam. Édes Istenem, életben van! Életben van!-Istenem, Addie…

-Tudom-lépett hozzám egy ölelésre, mire nem bírtam tovább visszafogni a könnyeimet. Egyszerre rettegtem és voltam kimondhatatlanul boldog, ezt az ambivalenciát pedig már nem bírta tovább elviselni az agyam. Átszakadt a gát.-A lányokról annyit tudok, hogy Dr. Stark és Dr. Hayes vizsgálja őket még a NICU-n-szipogta hátrébb húzódva tőlem, közben ő is a könnyeivel küzdve.-Lexie 5 perces Apgarja 10-es, Leah-é 8-as-folytatta, a szívemet pedig a megkönnyebbülés egy újabb hulláma árasztotta el ennek hallatán. Ezek jó számok. Lexie-é tökéletes, Leah pedig sokat javult 5 perc alatt. Ezek jó számok.- Hozzájuk még nem lehet bemenni, de Esme-hez igen, ha…készen állsz.

-Nem hinném, hogy készen lehet állni arra, hogy lásd a kritikus állapotú feleségedet az intenzív osztályon- sóhajtottam még mindig remegéssel a hangomban-, de látnom kell őt. Látni akarom őt-mondtam határozottan.-Ha nem láthatom őt, nem fogom tudni elhinni, hogy még itt van…

-Gyertek akkor, felmegyünk az intenzív osztályra-biccentett Addison a liftek irányába.

-Anyu jobban van?-kérdezte reménykedve kíváncsiság és aggodalom egyvelegével felcsillanó pillantásában Lilly.

-Egy picit jobban van, de még nincs jól-pillantottam rá őszintén egy kisebb nyugtató mosolyt erőltetve arcomra, ahogy felálltam. Pontosan tudtam, hogy Esme még mindig kritikus állapotban van. Az, hogy életben van, még nem jelenti, hogy jól van. De nem halott. Életben van. Istenem, még mindig alig hiszem el.-Anyu él, de még nincs jól. Addison néni megműtötte, és most egy olyan helyen van, ahol más doktornénik és doktorbácsik  azon dolgoznak éppen, hogy újra jól lehessen.

-Hova megyünk?-kérdezte a karomban ébredezve Will, ahogy felállva a székről követni kezdtem Addisont.

-Felmegyünk anyához-feleltem neki, sietős léptekkel iramodva meg az intenzív osztály irányába.

-Anyuci jól van?-kérdezte ő is rám emelve kimerültségtől és sírástól fátyolos kis pillantását.

-Még nincs jól, de picit jobban van, mint volt-simogattam meg őt hátát támasztó kezemmel, így nyugtatgatva őt is, ahogy kimondtam a fájdalmas igazságot.-Ahol most van, ott tovább gyógyítják őt, hogy minél hamarabb jól legyen. Addison néni azt mondta, hogy be lehet már menni hozzá…

-Én is látni akarom anyucit!-folytatta határozottsággal szavaiban.-Láthatom anyucit?

-Nem láthatod még anyát, Will-feleltem neki.-Erre a helyre csak felnőttek mehetnek be, és abból se mindenki. Csak én mehetek be majd anyuhoz most.

-De látni akarom!-erősködött tovább makacsul, miközben beszállva a liftbe elindultunk az második emeletre.

-Amíg anyu az intenzív osztályon van, nem láthatod őt-ismételtem neki.-De reméljük, hogy hamar jobban lesz, és ha majd kikerül onnan, akkor meglátogathatod te is majd anyut…

-Ez olyan intenzív osztály, mint amin én is voltam?-kérdezte kíváncsisággal vegyített aggodalommal hangjában Lilly.

-Igen, olyan-biccentettem, megsimogatva felé eső kezemmel vállacskáját.

-És mikor lesz kint anyuci?-kérdezett ismét Will.

-Nem tudom-sóhajtottam némi leplezhetetlen aggodalommal hangomban.-De bízom benne, hogy nemsokára.

-Meg is jöttük-szólalt meg újra Addison, ahogy kiléptünk a liftből az intenzív osztályok várójába.-A gyerekek itt nyugodtan megvárhatnak téged, de ennél beljebb akkor nem jöhetnek-fordult hozzám ismét.-Tudod, ahogy bemegyünk majd, akkor lábzsák, maszk…

-Én is menni akarok!-folytatta makacsul Will.

-Hé, Willkó, mit szólnál, ha mesélnél nekem picit az axolotl-okról, hm?-lépett ekkor karomban lévő kisfiamhoz Derek, mielőtt reagálhattam volna.

-Nem akarok, anyucit akarom!-ellenkezett tovább, mire ajkaimat egy akaratlan sóhaj hagyta el makacssága miatt. Kérlek, Will! Kérlek! Tudom, hogy ez most sok neked is, de muszáj picit megértened ezt! Kérlek! Kérlek, értsd ezt most meg…

-De én semmit nem tudok róluk, és úgy hallottam, hogy te nagy szakértő vagy-győzködte tovább Derek.-Biztos nem mondod el, mit kell tudni róluk? Annyira szeretném tudni…

-Jó-egyezett bele nagy nehezen pár pillanatnyi hezitálást követően.

-Gyere ide akkor Derek bácsihoz!-nyúlt érte.-Mesélj akkor nekem. És a dik-dikekről is tudni akarok mindent-folytatta, ahogy átvette őt tőlem.

-Köszönöm!-pillantottam hálásan barátomra, amire ő egy apró biccentéssel válaszolt.-Lilly, te is itt maradsz most Derek bácsival, jó?-fordultam ekkor kislányomhoz is.-De jövök majd vissza, csak megnézem anyát.

-Jó, apu!- nézett rám aggodalom és megértés ambivalens kettősével szemeiben.-Mondd meg anyunak, hogy gyógyuljon meg gyorsan!-folytatta könnyekkel szemecskéiben.-És hogy nagyon szeretem!

-Megmondom neki-nyomtam egy gyors, nyugtató puszit a buksijára.-Jövök majd!-erőltettem magamra egy újabb mosolyt, az arcára kigördülő könnyek láttán.-Itt leszek bent-simogattam meg arcocskáját, majd egy nagyobb sóhajt követően ismét Addisonhoz fordultam.-Mehetünk.

-Oké-mosolygott rám bátorítóan, majd miután beírta az ajtót nyitó számkódot, beléptünk az intenzív osztályra.-A legelső szobába helyezték el őt, mert az van a legközelebb a nővérpulthoz, így mindig szem előtt van-folytatta, amint nekiálltunk felvenni a szükséges védőöltözetet.-Mint mondtam, altatásban tartják, így nem tudsz majd vele beszélni.

-A francba-csúszott ki a számon, ahogy remegő kezeimmel próbálva felvenni a lábzsákomat szétszakítottam azt.

-Tessék, itt van még egy-adott egyet a kezembe, mire én ismét egy mély lélegzetet véve álltam neki újból megpróbálni felvenni azt. Amikor legutóbb így remegtek a kezeim, akkor született meg Will. Jóságos ég, mennyire más volt az. Visszapillantva tényleg minden olyan volt, mint a nagykönyvben, mégha akkor nem is úgy éreztem az izgatottság és aggodalom vegyes egyvelegében. Akkor is remegtek a kezeim.-Csak nyugodtan…

-Meddig maradhatok bent nála?-kérdeztem. A hangom is megremegett egy pillanatra, ahogy lassan eljutott a tudatomig, hogy hamarosan bemegyünk hozzá. Rettegtem, milyen állapotban fogom látni őt.

-A látogatási idő hivatalosan 1 óra, de beszéltem Dr. Hellerrel és addig maradsz, ameddig érzed-pillantott rám nyugtatóan.-A klinika egyik vezető traumatológus főorvosát nem tessékelik ki a felesége mellől.

-Köszönöm, Addie!-pillantottam rá hálásan.-Nem csak ezt, hanem…hanem főleg azt, hogy megmentetted az életét.

-Ne köszönj semmit!-folytatta komolysággal pillantásában.-Még nem vagyunk túl a nehezén. Semmi sem biztos.

-Nélküled már nem lenne itt-vettem vissza a szót meggyőződéssel szavaimban.-Úgyhogy igenis köszönöm!

-Ne csináld!-csuklott el a hangja.-Gyere, menjünk!-intett, mire egy mélyebb lélegzetet véve kezdtem el őt követni. 

Jól emlékeztem erre a helyre. Nem amiatt, mert jártam már itt jó pár alkalommal konzíliumban, hanem amiatt mert már két lakalommal feküdtem itt betegként. De most minden eddiginél ridegebbnek tűnt.

Ahogy beléptem a nővérpulttal szemben lévő kórterem ajtaján, az ágyban fekve megláttam Őt.

Nagyon sápadt volt, ha nem láttam volna a monitoron a szívének ritmusát, nem mertem volna megesküdni, hogy él. Gép lélegeztette. Mindenhol infúziózsákok és vezetékek lógtak rajta, szinte elveszett a megannyi elektróda tappancs alatt. A bőrét megszámlálhatatlan petechia borította, amik néhol nagyobb haematomákká olvadtak össze. Az a rengeteg lila folt, istenem…

-Istenem, Es-léptem oda hozzá sietve. Csak ekkor vettem észre a hasán vertikálisan végig húzódó hatalmas, leragasztott műtéti sebet.-Édes Istenem, szerelmem, mit tettem veled-csuklott el a hangom, ahogy ujjaimat gyengéden arcára simítva mellé rogytam a földre. Reméltem, hogy kinyitja a szemét, ahogy hozzá érek. Annyira reméltem, hogy csak alszik, és felébred, ahogy hozzáérek. Vagy inkább azt reméltem, hogy én alszom. Alszom és ez csak valami szörnyű rémálom. De nem nyitotta ki a szemét. És én sem ébredtem fel. A könnyeim pedig megállíthatatlanul záporozni kezdtek.-Istenem…Szerelmem, kérlek, gyere vissza hozzám! Kérlek…

-Szólok Dr. Hellernek-szakított ki gondolataimból Addison hangja.- Addig magatokra hagylak, jó?

Én erre csak egy biccentéssel válaszoltam. Nem tudtam megszólalni. Csak zokogtam tovább. Hogy történhetett ez? Hiszen minden rendben volt. Csak 2 napja voltunk kontroll vizsgálaton, és minden rendben volt. Minden rendben volt. Én ezt...nem értem. Reggel még együtt reggeliztünk. Ma reggel még bekísérte Willt az óvodába. Pár órája még megcsókoltam őt. Nem, én…én ezt egyszerűen nem értem.

-Annyira sajnálom, Es!-simítottam meg haját, sírástól remegő hangon szólítva meg őt.-Én ezt nem akartam. Annyira nagyon szeretlek! Nem akartam ezt tenni veled, szerelmem-simogattam őt tovább hisztérikus zokogásom közben.-Kérlek, ne haragudj rám! Kérlek! Nem akartalak bántani! Kérlek, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg nekem, Esme! -kérleltem őt. Bárcsak én lennék most is itt. Bárcsak én lennék az ő helyén. Istenem, mit kell tennem azért, hogy helyet cseréljek most vele? Kérlek! Kérlek, hadd cseréljek helyet vele!

[…]

-Vissza is jöttem-hallottam meg magam mögött Addison hangját, ahogy belépett a szobába.- Sikerült mindent átbeszéljetek Dr. Hellerrel?

-Azt hiszem-biccentettem könnyes pillantásomat továbbra sem véve le szerelmem arcáról.-Azt mondta, hogy a legfrissebb vérkép alapján tartja most már a hemoglobinját és a vörösvértest számát, ami biztató. De még mindig alacsonyabb a thrombocyta szám és a fibrinogén, úgyhogy mindjárt bekötnek neki még egy thrombocyta koncenrátumot és egy FFP-t-sóhajtottam, közben gyengéden megsimítva szerelmem ujjaim közt tartott kézfejét.-A D-dimer és az LDH is emelkedettebb. A vesefunkciója sem jó. A hematuria és a labor alapján felmerül, hogy volt egy veseinfarktusa a DIC alatt. És ki tudja, még hol máshol a szervezetében-tettem hozzá remegéssel a hangomban.-De egyelőre nem elég stabil, hogy tudjanak egy CT-t csinálni, úgyhogy ezeket…egyelőre sem kizárni sem megerősíteni nem lehet. Ma még lesz néhány ultrahang vizsgálata majd, hogy a nagyobb dolgokat kizárják…

-El sem tudod képzelni, mennyire nehéz lehet most neked-helyezte kezét vállamra Addison támogatással a hangjában.-De mi mindannyian támogatunk, és veletek vagyunk. Mindannyian szeretjük Esme-t. Ha bármire szükségetek van neked, vagy a gyerekeknek, csak szólj!

-Köszönöm!-emeltem rá egy pillanatra tekintetemet hálásan.-De…nem tudtok segíteni-sóhajtottam elcsukló hangon.-Csak az segítene, ha visszajönne hozzánk.

-Tudom-veregette meg a vállamat bátorító megértéssel hangjában.-Beszéltem a NICU-s kollégákkal-folytatta egy mélyebb levegő vétel után.-Azt mondták, hogyha szeretnél, most már bemehetsz megnézni a lányokat.

-Hogyne szeretnék-csillant fel a hangom kislányaim említése hallatán. Istenem, még nem is láttam őket. Azt sem tudom, melyikünkre hasonlítanak.-Csak…-pillantottam vissza Esme-re bizonytalan lelkiismeret furdalással szívemben. Mi van, ha történik vele valami, amíg nem vagyok mellette? Mi van, ha hirtelen rosszabbodik az állapota, és most látom őt utoljára élve?  Nem, nem hagyhatom őt itt. De a kislányaink…ő nekik is szükségük van rám. Felelősséggel tartozom értük is. És a gyerekek a váróban… Istenem, hogy lehetnék egyszerre három helyen? 

-Ha bármi van, azonnal csipognak nekem-felelte kimondatlan gondolataimra, mintha csak olvasná azokat.-Vigyáznak Esme-re. 

-Oké-sóhajtottam végül még mindig kicsit bizonytalankodva.-Szívem, most felmegyek megnézni a kislányainkat-fordultam vissza Esme-hez egy apró csókot hullajtva kezeim közé fogott kézfejére.-Végre megnézhetem őket. Esme látta a babákat, mielőtt…-fordultam kérdőn Addisonhoz, mire ő nemlegesen megrázta a fejét.-Te sem láttad őket még, úgyhogy…majd ha visszajöttem, elmesélem, milyenek-csuklott el a hangom ismét.-És mesélek majd nekik is, hogy milyen szuper anyukájuk van-hullajtottam egy apró puszit homlokára, mielőtt gyengéden megsimítva arcát elhúzódtam tőle.-Jövök majd vissza.

-Menjünk, nézzük meg a kislányaitokat-invitált Addison egy apró, bátorító mosollyal az arcán, amire én még néhány kínzó hezitálással teli másodpercet követően követni kezdtem őt az újszülött intenzív felé.-Hogy érzed magad?-pillantott rám ismét, amint nekiálltunk magunkról levenni a védőöltözetet.

-Meglepne, ha azt mondanám, hogy rettenetesen?-feleltem egy fájdalmas sóhajjal hangomban nézve vissza Esme szobája felé.-Annyira helytelen ez az egész. Ez nem így kellett volna történjen-ráztam meg a fejemet remegéssel a szavaimban.-Ő annyira jó ember, Addie-csuklott el a hangom.-Csodálatos és megismételhetetlen. Fantasztikus sebész, és csodás anya, és…nem értem, miért történik ez vele. Annyira igazságtalan.

-Erről senki nem tehet, Carlisle-vette vissza a szót komolysággal arcán.-Te is tudod, hogy az abrupciót nem lehet megelőzni.

-Azt nem-vágtam a szavába az engem mardosó bűntudattól elfojtott hangon.-De én ejtettem teherbe. Ha aznap este felmentem volna óvszerért, ha nem lesz terhes, akkor most…akkor most nem lenne itt. Ez az egész miattam van…

-Hát ne haragudj, hogy ezt mondom, de te teljesen hülye vagy-folytatta komolysággal pillantásában nevetve egy pillanatra fel.-Tudod te, hogy Esme mennyire boldog volt, amikor megtudta, hogy terhes? Ahogy odajött hozzám aznap reggel, hogy elmondja, azonnal tudtam, mielőtt kimondta volna, mert úgy ragyogott-mosolyogta nyugtatóan megsimítva a vállamat.-Esme nagyon szerette volna ezeket a babákat.

-De nem ilyen áron, nem a saját egészsége és élete árán-pillantottam rá újabb sóhajjal szavaimban, mielőtt kiléptünk volna az intenzív osztály ajtaján.-Olyan sokat beszéltünk erről. Ha tudtuk volna, hogy ez lesz…

-Pont ez a lényeg, Carlisle, hogy ezt nem tudhattátok-állított meg egy pillanatra komolysággal és nyugtatással szavaiban.-Nem a te hibád, és…

-De…

-Nem a te hibád-ismételte el hangsúlyosabban megnyomva minden egyes szót.-És nem is a babák hibája. Verd ki ezeket a hülyeségeket a fejedből! 

-Istenem, igazad van-temettem arcomat tenyerembe, ahogy rájöttem, miket hordok össze-vissza. Úgy beszélek, mintha a kislányaink hibák lennének. Pedig ők nem hibák. Sosem voltak azok. Hogyan is fordulhatott meg a fejemben akár csak egy pillanatra is, hogy jobb lenne, ha ők nem lennének? -Mindjárt összeszedem magam…

-Tudom, hogy ez most mennyire zavaros-simogatta meg a vállamat.-Aggódsz Esme-ért. De a kislányaitoknak is szükségük van rád. Te vagy az apukájuk. 

-Én vagyok az apukájuk-húzódott apró, meghatott mosoly az arcomra. Jó ég, ebben a káoszban még fel sem fogtam igazán: újra apa lettem. Apja lettem ennek két pici lánynak. Úgyhogy ideje is úgy viselkedjek, mint az apukájuknak.-Huh, rendben, akkor…induljunk!-sóhajtottam könnyekkel szemeimben.

-Menjünk!-nyitotta ki az intenzív ajtaját. Ahogy kiléptünk, Lilly azonnal hozzám rohant. 

-Apu, mi van anyuval?-kérdezte aggódva. Will is azonnal rám emelte szemecskéit, ahogy észlelte visszatértemet.

-Anyuci hogy van?-kérdezett ekkor ő is.

-Anyu most alszik-feleltem felváltva rájuk emelve pillantásomat.-Most olyan gyógyszereket kap, amitől most sokáig fog aludni, hogy gyógyulhasson. Még nincs jól, de gyógyítják, hogy minél hamarabb jól lehessen.

-És meddig fog aludni az anyuci?-nézett rám aggódó kíváncsisággal hangjában Will.

-A doktor bácsi, aki anyát gyógyítja, azt mondta, hogy egy hétig biztosan aludni fog majd-válaszoltam neki.-Akkor majd megnézik, hogy van, és eldöntik, hogy felébresztik-e vagy még hagyják aludni.

-Azt akarom, hogy hamar felébredjen-mondta Will határozottsággal szavaiban.

-Én is. Reméljük, hogy így lesz-mosolyogtam rá nyugtatóan megsimítva buksiját.-Most…elmegyek, megnézem a tesóitokat is-egyenesedtem fel egy apró sóhaj kíséretében nézve még vissza az intenzív irányába.-Végre bemehetek hozzájuk is. De utána jövök vissza…

-Én utálom a babákat!-szólalt meg újra Will dühösen.-Bántották anyucit! Nem akarom őket!

-Will, nem a babák tehetnek arról, ami történt-pillantottam rá komolyan. Istenem, ilyenkor mindig rá kell jöjjek, mennyire hasonlóan jár a kis agya, mint az enyém. És nem csak a jó értelemben.-Ami anyával történt az…az egy olyan dolog, amit nem lehet előre megmondani, hogy meg fog történni. Senki nem hibás-folytattam, miközben én magam sem hittem el szavaimnak teljes igazság tartalmát. Ha valaki erről tehet, az én vagyok. De Lexie és Leah…nem, ők nem.-Most már nagytesó vagy, Will. És tudom, hogy mindig bizonytalan voltál, hogy örülsz-e a babáknak, de Lexie és Leah számítanak rád. Most nagy szükségük van egy erős nagytesóra, amíg anya nem lehet ott velük- magyaráztam, mire ő bizonytalansággal pici arcán kezdte el nézni a cipőjét.-És be kell valljam neked, hogy amíg anya alszik, én nem is tudom, hogy fogom majd megvédeni őket egyedül. Nagyon szeretném, ha segítenél nekem, és főleg anyának ebben, hogy ők biztonságban és szeretetben legyenek.

-Jó-felelte végül még néhány pillanatnyi bizonytalan hezitálást követően.-Segítek anyunak!

-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan, mielőtt felegyenesedtem volna tőle.

Ebben a pillanatban telefonom rezgése szakított félbe. Ahogy kivettem azt a munkaruhám zsebemből, azonnal láttam, hogy Jasper hív. Édes Istenem, Jasper!

-Jasper-szóltam bele a telefonba.

-Hol van mindenki?-kérdezte idegességgel a hangjában, mielőtt bármi mást mondhattam volna. A hangjából kiérződő remegés és aggodalom hallatán rögtön tudtam, hogy tudja, hogy baj van.-Most jöttem haza, és üres a ház. Mi történt?

-Jazz-álltam neki egy nagyobb nyelést követően.-Történt…történt valami Esme-vel és a babákkal-folytattam, a hangom pedig egy pillanatra megremegett, ahogy egyszerre ismét lejátszódott bennem minden.-Esme-t meg kellett műteni, és most intenzív osztályon van. A lányok pedig az újszülött intenzívre kerültek.

-Mi van?-kérdezett vissza döbbent rémülettel a hangjában.-De…mi a franc történt?

-Nagyon sok vért vesztett-sóhajtottam.-Lilly és Will itt van velem, most megyek megnézni az ikreket…Még nem is láttam őket…

-Megyek be én is-vágta rá azonnal.-Nem megy mostanában busz, úgyhogy szólok a nagyiéknak, hogy vigyenek be.

-Istenem, a nagyiék!-bukott ki belőlem, ahogy szavai hallatán elért a felismerés. Jó ég, még nem szóltam egyikünk szüleinek sem! Ők még nem is tudják, mi történt.-Figyelj, Jasper, majd én szólok nekik, jó?-fordultam hozzá ismét.- Még nem beszélte velük, és…nekem kell elmondanom nekik-magyaráztam újabb sóhajjal szavaimban.- Te csak várj otthon! 

-Oké…

-Ha beértek, majd mindent elmondok-folytattam.-Mindjárt visszahívlak, csak beszélek a nagyiékkal, rendben? Mindjárt hívlak…

[…]

-Üdv, Dr. Cullen!-köszönt rám egy kisebb keserédes mosollyal pillantásában maszkja mögül egy ismerős arc, ahogy beléptem a NICU ajtaján. 

-Üdv, Kethy!-biccentettem egy apró mosollyal az arcomon. Jól emlékszem arra az ügyeletre, amikor ő és a kolléganője segítettek Esme-nek átvészelni a pánikrohamát.

-Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találkozunk majd-folytatta egy apró sóhajjal a hangjában.-Nagyon sajnálom, ami történt.

-Én is-sóhajtottam fel szintén.

-Kethy, megengedi, hogy Dr. Cullen megnézze a lányokat?-fordult hozzá ekkor Addison.

-Igen, Lexie-t kézbe is veheti-biccentett.-Jöjjenek!-invitált minket magával, mire én és Addison is sietve követni kezdtük őt. Azonban egy dolog azonnal megragadta a figyelmemet.

-Leah-t miért nem?-fordultam Addisonhoz aggodalommal a hangomban. Éreztem. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

-Nem akartalak addig tovább stresszelni téged, amíg nem szükséges-állt neki Addie.- Ugye Leah, ha csak minimálisan is, de hosszabb időt töltött el a méhben a levált lepényhez kötve, így több vért veszített-folytatta.-Most folyik neki egy Ringer laktát lassú cseppszámmal köldökvéna katéteren át és oxigént is kap orrkanülön át, úgyhogy egyelőre nem vehető ki az inkubátorból-magyarázta tovább.-De az állapota jelenleg stabil.

-Mennyire anémiás? Milyen a haemoglobinja?-kérdeztem tovább sürgető aggodalommal hangomban.-Kell kapjon bármilyen vérkészítményt?

-Ez…kicsit komplikált az ő esetükben-folytatta egy újabb sóhajjal a hangjában.-Mivel Leah sápadt, van oxigén igénye, szapora a pulzusa és 78 g/L volt a heamoglobinja, totálisan indikált lenne számára egy transzfúzió, és meg is igényeltem neki a vért, de…mikor a kikért vérrel keresztpróbát csináltunk, az pozitív lett.

-Az hogy lehet?-kérdeztem, értetlenül emelve rá pillantásomat szavai hallatán. A pozitív keresztreakció a klinikai gyakorlatban extrém ritka dolog. Pláne újszülötteknél.

-A labor és ágymelletti teszt alapján is mindkét lány 0 Rh negatív-állt neki ismét.-De Leah vére kicsapta a számára kért 0 Rh negatív vért, úgyhogy további, részletesebb vércsoport vizsgálatot kértünk a lányoknak. Kiderült, hogy egy ritka mutációja van mindkét lánynak, ami miatt nincs H antigén a vörösvértestjeiken.

-Bombay fenotípusúak a kislányaink?-kérdeztem döbbeneten, ahogy felidézve egyetemi emlékeimet erről az állapotról, ráeszméltem, mit is jelent ez. Leah nem kaphat vért csak egy másik Bombay vércsoportú embertől. Ez a vércsoport variáns pedig extrém ritka. Édes Istenem…

-Igen-biccentett Addison.-Már kerestetjük a vért neki, de a vércsoport ritkasága miatt ez…sajnos időbe fog telni. 

-Istenem, Addie-sóhajtottam könnyeimmel küzdve, egy pillanatra tekintetemet a NICU plafonjára emelve. Vajon hány csapást bír elviselni az emberi psziché 12 óra leforgása alatt? Számos tanulmány foglalkozott már az emberi stressztűréssel, de egyik sem ír egy egzakt számot. De én úgy érzem, ez az a szám.-Mi jöhet még…

-Leah a jelenlegi terápia mellett most stabil-folytatta biztatással hangjában.-Nem romlik az állapota, ami biztató. 

-De nincs jól-tettem hozzá remegéssel a hangomban egy pillanatra megállva lehunyva a szemeimet.

-Nincs-felelte őszintén.-Figyelj, Carlisle, a többi kollégával együtt mindent megteszünk ebben a szörnyű helyzetben, amit csak tudunk. De ez most egy nagyon kritikus szituáció-állt neki újra.- Most minden kis előre lépés egy hatalmas győzelem, ha nem romlik az állapotuk, már győzelem. És minden kis győzelem, minden kis lépés közelebb vihet minket ahhoz, hogy hazamehessenek veled-simogatta meg a vállamat biztatóan.- Ezekben kapaszkodj meg! Ezekben a kis lépésekben. 

-Próbálok, de…egyre nehezebb-sóhajtottam fel ismét.-Annyira tehetetlennek érzem magam-folytattam.-Nem tudom, hogy segítsek nekik.

-A szakmai részét bízd rám, valamint a NICU-s és intenzív osztályos kollégákra-vette vissza a szót.- A klinika legjobbjai dolgoznak azon, hogy Esme és a babák is mindannyian jól legyenek-mondta nyugtató magabiztossággal hangjában.-És tudom, hogy őrjítő ez a tehetetlenség a számodra, de jelenleg azzal segítesz a legtöbbet a családodnak és nekünk, ha egyszerűen csak ott vagy nekik-folytatta egy apró mosollyal az arcán.-Csak legyél ott.

-Csak legyek ott-ismételtem magamnak. 

Csak legyek ott. Csak legyek ott. Egyszerűnek tűnik, mégis a legnehezebb dolog, amit jelen helyzetben kérhet tőlem. 

-Gyere!-biccentett pár pillanat múlva egy néhány lépésre tőlünk lévő fotocellás ajtó irányába.-Lexie és Leah már nagyon várják, hogy megismerhessék az apukájukat. Most nagy szükségük van rád.

-Én is alig várom, hogy láthassam őket-húzódott arcomra egy apró mosoly, majd miután Addison megnyomta az ajtónyitó gombot, izgatottság és félelem kavargó egyvelegével szívemben léptem be kislányaim szobájába. 

-Azt hittem, elvesztek-jegyezte meg halkan nevetve Kethy, ahogy beléptünk az ajtón.-Nos, akkor mindjárt ki is veszem Lexie-t-lépett az egyik inkubátorhoz, amire a szívem azonnal vágtázni kezdett a mellkasomban. Mindjárt a kezembe foghatom a kislányomat.-Fel van monitorozva ő is, így picit nehézkesebb a sok vezeték miatt.

-Édes Istenem-húzódott arcomra egy apró mosoly, miközben automatikusan közelebb léptem, ahogy kiemelte pici lányomat az inkubátorból.

-Ő lenne, „A” baba, avagy Lexie-fordult vele hozzám, ahogy pedig a karomba helyezte őt, azonnal csorogni kezdtek a könnyek az arcomon. 

Esme-re hasonlít. Édes Istenem, Esme-re hasonlít! Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, teljesen egyértelmű volt a számomra. Ugyan az a karamellszín hajacska borította a buksiját, ugyan azok a lágy vonalú, kissé lefelé ívelt szemek néztek rám, és az a palaszín tekintet…

-De szép vagy-hagyta el ajkaimat egy meghatott nevetés.-Istenem, megint apa lettem Addie-pillantottam egy pillanatra rá könnyeim mögül, majd vissza pici lányomra.-Nagyon hasonlítasz az anyukádra, tudod, pici lány?

-Lexie állapota teljesen stabil, nem is igényelne igazán NICU-s megfigyelést, de nem szívesen szakítanánk el az ikertesókat-szólalt meg Addison meghatottsággal hangjában.-Pár napig azért őt is megfigyeljük, mivel az ő paraméterei a normál tartomány alján mozogtak a szüléskor. Viszont mostanra teljesen normalizálódtak, a laborja is rendben van. A vörösvértest szám és a haemoglobin érték nála is picit alacsonyabb, de még normál tartományon belüli, úgyhogy egyelőre nem igényel kezelést. 

-Legalább te jól vagy-simogattam meg arcocskáját némi megkönnyebbüléssel hangomban.-Annyira szeretlek! És annyira örülök, hogy nincs bajod-folytattam szinte zokogva.

-Ő pedig „B” baba, a kis Leah-tolta közelebb a pár méterre lévő másik inkubátort Kethy. 

-Leah-léptem én is közelebb az inkubátorhoz tovább küzdve könnyeimmel. Ahogy megláttam őt, a szívem azonnal összeszorult. Pici mellkasa szaporán emelkedett fel-le, szaporábban, mint az normális lett volna; arcocskája alig látszott ki az orrszondát rögzítő tapaszok mögül, amiken apró kis csillagok voltak, és…Istenem, mennyivel sápadtabb és elesettebb, mint Lexie. 

Pici Leah-m. Édes pici Leah-m.

-Még nem veheted őt ki, de nyugodtan benyúlhatsz a kezelő nyílásokon át az inkubátorba, hogy megérintsd-pillantott rám Addison egy bátorító mosollyal az arcán.-Miután lefolyt az infúzió, utána természetesen őt is kézbe veheted majd rövidebb időre-folytatta.-Ha szeretnéd, csinálhatunk majd skin-to-skin kontaktot is mindkettejükkel, akár külön, akár egyszerre mindkét lánnyal.

-Istenem, azt sem tudom, mit reagáljak hirtelen-sóhajtottam egy apró, zavarodott nevetéssel remegő hangomban. A kislányaim születése, és annak a körülményei okozta ambivalens érzések elárasztották a testemet.-Ha nem ilyen helyzetben lennénk, ha nem így…Istenem, ez lenne az életem egyik legszebb pillanata, hiszen…ők az utolsó kisbabáink-csuklott el a hangom egy pillanatra.-Ezt Esme-vel együtt kéne most átéljük. Egy ideális napon, egy ideális, komplikációktól mentes szülés után-sóhajtottam egy pillanatra a karomban halkan fel-felnyüsszenő Lexie-re, majd Leah-ra pillantva.-Nem így…Még nem is látta őket. Nem is látta még a kislányainkat.

-Azon vagyunk mind, hogy ez megváltozzon-emlékezetetett újra Addie bátorító támogatással hangjában simítva meg vállamat.-Koncentrálj arra, amit megbeszéltünk! 

-Kapaszkodjak meg a kis lépésekben, és...csak legyek ott-ismételtem el a pár perce elhangzott beszélgetésünk nekem címzett fő üzenetét.

-Pontosan-húzódott arcára egy apró mosoly.-Ha ide adod nekem Lexie-t, visszateszem őt az inkubátorba, amíg te Leah-val foglalkozol picit-folytatta.-Bármikor feljöhetsz megnézni őket. Csak szólj valamelyik NICU-s nővérnek, amikor megjöttél.

-Az elkövetkezendő pár napban én leszek az éjszakai műszakos, úgyhogy bármikor keressen bizalommal, Dr. Cullen-pillantott rám Kethy.-Holnap egy Amanda nevű kolléganőm lesz a nappalos. Szólok majd neki, hogy jön majd esetleg napközben is Dr. Cullen…

-Ha meg tudnám tenni, hogy egyszerre legyek három helyen, el se mennék-sóhajtottam közben gyengéden megringatva Lexie-t.-Most odaadlak Addie néninek, pici lány-mosolyogtam kislányomra, amint Addisonhoz fordulva óvatosan karjaiba helyeztem őt.-Vigyáz rád, amíg megnézem a tesódat is.

-Kézmosás és alkoholos bedörzsölés elég lesz, nem kell kesztyű-vette vissza a szót Kethy.-Lexie-t bármikor kiveheti majd az inkubátorból, de Leah-t majd csak akkor, ha mi is itt vagyunk-folytatta.-Ő egyelőre szorosabb monitorozást igényel. Csak szóljon, és mi jövünk segíteni, ahogy tudunk.

-Köszönöm, Kethy!-pillantottam rá hálásan, miközben a csaphoz lépve nekiálltam alaposan megmosni kezeimet.

-Lenne még egy dolog, amiről beszélünk kéne-szólalt meg pár pillanat múlva újra komolyabban Addison, amint a kézmosást és törölközést követően elkezdtem alkoholos kézfertőtlenítővel is bedörzsölni a kezemet.-Jó lenne, ha a babák hozzájutnának a kolosztrumhoz-állt neki.-Mivel Esme nincs magánál, ezért szeretném a te engedélyedet kérni, hogy lefejhessünk Esme-től az előtejet a lányoknak. 

-I…igen, persze-biccentettem kissé bizonytalankodva. Hogyan is dönthetnék az ő feje felett a saját testéről? Tudtam, hogy szoptatni szeretne, tudtam, hogy ezt amúgy is meg kell majd tenni, nehogy mastitisze legyen, és tudtam, hogy ez lenne most a legjobb a kislányainknak is, de…nem éreztem helyesnek, hogy én mondom ki ezt a döntést őhelyette.-Ha ezt javaslod, akkor…természetesen.

-Átküldöm akkor Jenny-t az intenzívre-nézett Addisonra egy pillanatra Kethy, majd vissza rám, mielőtt sietősen megindult volna az ajtó irányába.-Köszönjük, a babák nevében is...

-Hoztam neked egy széket, hogy kényelmes legyen-folytatta Addie az inkubátorhoz helyezve azt.-Ha szeretnéd, nyugodtan odaadhatod majd a lányoknak te a kolosztrumot. Pici steril fecskendővel kell csinálni, nem úgy, mint amikor otthon etetted a cumisüvegből a babákat. Ezt ilyenkor nem is pumpával, hanem kézzel expresszáljuk.

-Igen, szeretném-válaszoltam megint picit zavarodottan a rám zúduló információmennyiségtől.

-Tudom, hogy most minden sok, de itt vagyunk és segítünk-mosolyogta támogatással szavaiban, miközben leültem az inkubátor mellé.-Dugd be a kezed nyugodtan.

-Biztos, hogy szabad?-kérdeztem aggódva. Az a sok vezeték és cső…Féltem, hogy bajt csinálok.

-Ha nem szabadna, nem hagynám-felelte.-Nála sokkal kisebb és sokkal rosszabb állapotú babák szüleinek is hagyni szoktuk.

Tényleg, hiszen...Esme is mesélte, amikor ide volt rotálva a képzése alatt-dörzsöltem meg orrnyergemet.-Csak félek, hogy...valami rosszat csinálok. Ő az én pici lányom, nem akarok neki rosszat.

-Nem fogsz rosszat csinálni-simította meg a vállamat nyugtatóan.-Csak bátran.

-Huh, jó-vettem egy mély lélegzetet, majd kissé bátortalanul benyúlva a kezelőnyíláson át vettem kezembe pici lányom aprócska markát. Ujjacskái azonnal az ujjaim köré fonódtak, ahogy egymáshoz értünk, mire a torkom azonnal összeszorult az engem elárasztó meghatottság, aggodalom, és boldogság kavargó egyvelegétől.-Leah-mondtam ki a nevét elcsukló hangon. Ő az utolsó pici babánk. Ő a legkisebb kislányom. Istenem, nem veszíthetem el őt! Nem veszíthetem el a legkisebb pici lányomat.-Pici csillag-mosolyogtam könnyes szemekkel.-Itt van apa. Nem lesz semmi baj, jó? Itt vagyok. Itt vagyok…

-Magatokra hagylak picit-szólalt meg Addison.-Maradj, ameddig szeretnél. Én benézek Esme-hez, hamarosan jön hozzá a szonográfus kolléga, hogy elvégezze a vizsgálatokat. Értesítelek, ha van valami.

-Köszönök mindent, Addie-fordultam hozzá egy pillanatra hálásan, mielőtt ismét kislányomra emeltem pillantásomat.-Köszönöm, hogy megmentetted őket!

-Hosszú még az út-vette át a szót apró sóhajjal szavaiban.-Egyelőre még ne köszönj meg semmit…

Leah Cullen         &           Lexie Cullen

(Született:2022. október 21. 15:02)  (Született: 2022. október 21. 15:01)

MAGYARÁZAT:

Bombay vércsoport fenotípus: Olyan ritka vértípus, aminél a vörösvértesteken nem termelődik H antigén, emiatt 0-s vért sem kaphatnak, a H antigén ugyanis a 0-s vércsoportú emberek vérében is megtalálható. A H antigén csak akkor termelődik, ha az illető HH vagy Hh genotípusú. Nem termelődik, ha hh genotípusú. a Bombay fenotípusos emberek csak más Bombay fenotípusos emberektől kaphatnak vért, ugyanis a „normális” 0-s vérben H antigének találhatóak, amire a Bombay fenotípusos vérben antitestek vannak. Ha "normális" 0-s vért kapna egy ilyen ember, olyan szövődményei lennének, mintha egy 'B' vércsoportú ember 'A' vércsoportú embertől származó vért kapna. 

Kolosztrum: Előtej, az emlősök szülés utáni első napokban termelt sűrű, tápláló folyadéka, mely koncentráltan tartalmazza az újszülött immunrendszerének felépítéséhez szükséges antitesteket, növekedési faktorokat és fehérjéket, ezáltal biztosítva az elsődleges immunvédelmet. Már a szülés előtt elkezd termelődni.

Hematuria: Vér a vizeletben.

D-dimer: Egy fehérje-fragmentum a vérben, amely akkor keletkezik, amikor a szervezet vérrögöket bont, jelezve a véralvadási és véralvadásgátló folyamatok aktivitását. Emelkedett szintje (pozitív teszt) fokozott véralvadásra utal.