Üdv, mindenkinek!
Ismét egy újabb fejezettel jelentkezem, amiben nincs hiány az orvosi részletekből, cukiságból, nevetésből, de komolyabb témák és egy kis incselkedő romantika is fűszerezi a dolgokat.
Remélem, mindenkinek tetszik majd, és mindenki ugyanúgy olvadozik majd a kis Lilly-től, mint én írás közben :)
Puszi!
Carly
"MY HEART RESTARTS, AS MY LIFE REPLAYS"
[december 1.]
-Mondd Wendy-nek, hogy "Szia"!-bátorítottam megsimítva pici arcocskáját.
-Szia!-mosolyogta kicsit szégyellősen, amire Wendy és én is halkan nevetni kezdtünk.
-Nagyon ügyes vagy!-nyomtam puszit pici arcára, majd ismét Wendy-hez fordultam.-Még kicsit bátortalan.
-Nagyon kis okos-mosolyogta, ahogy nekiállt, hogy mindent előkészítsen az ételhez.-A szokásos csirkés szendvicset kéri?
-Igen-biccentettem.-És esetleg ennek a nagylánynak tudna-e ajánlani valamit? Ma van a szülinapja.
-Te jó ég, hogy megnőtt!-ámult el, mint ahogy én is alig hittem el, hogy már egy éve, hogy az életünkbe lépett.-Hát vannak nagyon finom gyümölcseink. Ha Dr. Cullen is egyet ért velem, én az áfonyát ajánlanám mert nincs benne mag, és nyugodtan tudja falatozgatni.
-Jó lesz az áfonya, Lilly?-pillantottam rá, mire ő még mindig egy szégyellős kis mosollyal az arcán bólintott egyet válaszként.-Akkor egy kis dobozka áfonya lesz még. Meg egy mentes ásványvíz.
-Rendben van-tette a pultra az utóbbi kettőt, majd visszatért hogy befejezte a szendvicset is.-Akkor ez így 3 dollár 90 cent lesz-pötyögte be a pénztár gépbe, miután a kész reggelimet is a többi mellé tette.-A másik Dr. Cullen is csatlakozik majd Önökhöz?
-Igen, hamarosan ő is jön-válaszoltam, miközben Lilly-t a lábaira állítottam, hogy elő tudjam keresni a táskám mélyén rejlő tárcámat.-Csak éjjel ügyeletes volt, így nem együtt jöttünk ma reggel.
-Ó, értem-mosolyogta, miközben az általam a kezébe adott összeget a kasszába helyezte, én pedig ismét karjaimba vettem kislányomat.-Akkor jó étvágyat a reggelihez! És még egyszer boldog szülinapot, nagylány!-intett felé, amire Lilly ismét kis szégyellős mosolyát magára öltve pislogott rá nagyokat.
-Köszönd meg szépen!-bátorítottam, mire ő előbb rám majd ismét Wendy-re nézett.-Ez egy nehezebb szó, de ügyes vagy.
-Köszönnnöm!-integetett vissza, amire mind a ketten ismét felkuncogtunk.
-Jól van, szívem-pusziltam meg az egészen hosszú vörös hajacskák borította kobakját.-További szép napot Wendy!-intettem neki én is, majd egy viszont köszönést követően elindultam kislányommal az egyik közeli asztal felé. Odaérve lepakoltam a reggelinket, Lilly-t pedig magam mellé ültettem a az asztalhoz tartozó kis padra, amin játékosan kezdte el lóbálni lábacskáit, miközben én is kényelembe helyezkedtem.-Nos, szülinapos-nyitottam ki a kis áfonyás doboz tetejét-, ideje megreggelizni. Ha mind megetted, még majd melegítek neked egy kis tápszert az orvosi szobában, jó?
-Jó-mosolyogta megvillantva már kinőtt kis metsző fogacskáit, majd picike kis kezeivel majszolgatni kezdte a lila bogyós gyümölcsszemeket. Minden nap lenyűgözött, milyen gyorsan fejlődik. Míg az egyik nap nem tud kimondani egy bizonyos szót, néhány nap múlva már gond nélkül ismételgeti. Az egyik nap még botladozva tette meg egyik lépést a másik után, ma meg már olyan gyorsan szedi lépteit, hogy szinte már szalad. Alig hittem el, milyen nagy már.
-Hát itt van az én gyönyörű nagylányom!-hallottam meg Carlisle hangját magam mögül, mire Lilly pici fejét felkapva azonnal hangja irányába fordult.
-Abuuu!-nyújtotta felé kezecskéit, miközben én ujjai közül az áfonyást dobozt kivéve, óvatosan lesegítettem őt a számára még kicsit magas padról, mire pici lábait kapkodva azonnal nekiiramodott, hogy minél hamarabb apukája karjaiba futhasson.
-Lilly száguld, Lilly sebesen tart a cél felé-guggolt le kuncogva, ahogy kislányunk egyre közelebb ért hozzá-, Lilly-t már csak pár lépés választja el a célvonaltól, ééééééssss...Lilly fut be elsőnek-kapta föl karjaiba, amire pici lányunk azonnal kacarászni kezdett.-Micsoda teljesítmény, nehéz lesz ezt fölülmúlni.
-Ti ketten hihetetlen párost alkottok-jegyeztem meg én is kuncogva, miközben lassan elindult felém Lilly-vel a karján-Hogy telt az estéd?
-Mozgalmas volt-sóhajtotta, majd mellém helyezkedve egy apró csókot hintett ajkaimra.-Ahogy bejött a fagy, egyre több a baleset-folytatta Lilly-t az ölébe ültetve, aki boldogan fészkelte be magát apukája ölelésébe.-Ti hogy töltöttétek az estét?
-Hát, Lilly-nek művészkedni támadt kedve, és rajzolt is neked egy kis segítséggel valamit-nyúltam a táskámba, amiből elővettem a kislányunk által készített kis alkotást.-Mondd el apunak, mit készítettél-simítottam meg arcocskáját, amire ismét elmosolyodott.
-Felhő-válaszolta, amint szerelmem is megszemlélte a számtalan kék hurokvonalból álló rajzocskát.
-A színválasztásban én segítettem, de a többit egyes egyedül csinálta-mosolyogtam büszkén.
-Nagyon ügyes vagy, tücsök-nyomott apró puszit feje búbjára.-Ilyet csak egy szülinapos nagylány tud csinálni.
-És amíg anyu meg apu dolgozik, még többet rajzolhatsz, mit szólsz?-simogattam meg kis kezecskéjét lelkesítően, amire picike palaszín szemei azonnal felcsillantak.
-Jóóó!-mosolyogta, miközben ismét kis markai közé vette az általa készített képet.-Anuuu!-emelte rám ekkor szemeit ismét, miközben ujjait a rajzolt kis felhőjének közepére tette-Kék?
-Igen, hoztam a kék zsírkrétát-mutattam a táskámra, amire ő lelkesen tapsikolni kezdett. Még mindig alig hittem el, ennyi idősen milyen nagy már a szókincse. Egy ekkora gyerek általában négy szót tud tudatosan használni, ezzel szemben ő csak ma reggel már hatféle kifejezést használt helyesen, és még jó pár volt a fejecskéjében. Hihetetlen volt.-Tegnap tanultuk meg a kék szót rajzolás közben.
-Hát milyen okos nagylányom van nekem-ölelgette meg, amire Lilly ismét nevetgélni kezdett.-Nagyon büszke vagyok rád, szívecském!
-Abuuu!-ölelte vissza apukáját, amire Carlisle lágy mozdulatokkal kezdte el simogatni mellkasához simuló kis kobakját. A köztük lévő kapcsolatot szavakkal leírni sem lehetett. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megpillantották egymást, elválaszthatatlanokká váltak, amely az együtt töltött közös hónapokkal egyre erősebbé vált. Nem tudtak létezni egymás nélkül.
-Nos, mielőtt apa visszamenne dolgozni-pillantott rá ismét-, lenne egy kis meglepetése a szülinaposnak, amit még az ünneplés előtt szeretne odaadni neki-pillantott rám, majd a még mindig őt ölelgető pici lányára.-Liliomszál, szereznél egy ajándékot most megkapni?
-Jóóóó!-pillantott rá lelkesen Lilly, amire ő köpenyzsebébe nyúlva elő is vette onnan az általunk választott ajándékok egy elemét.
-Nézd csak!-adta a kezébe a kis játék fonendoszkópot, amit néhány napja szereztünk be a játékboltban. Kíváncsian nézegette az orvosi eszköznek a kék műanyagból készített kis mását, majd csillogó szemekkel pillantott vissza apukájára, mikor felismerte mi is az.
-As?-mutatott a szerelmem nyakában lógó fonendoszkóp felé, amire Carlisle mosolyogva bólogatni kezdett.
-Igen, fonendoszkóp, mint az apué-mutatott előbb a sajátjára, majd a Lilly kezében lévő játékra.-Most már neked is van sajátod.
-Jóóó-kezdett el tapsolni mosolyogva, amire mind a ketten halkan felkuncogtunk.-Fo-fo.
-Igen, fo-simítottam meg arcocskáját.-Ilyen csak az igazi doktornéninknek és doktorbácsiknak van, mint amilyen anyu és apu is. Éééés…-álltam neki kutatni táskámban, hogy én is elővegyem a neki szánt kis meglepetésemet-, mivel mostantól te is az vagy, erre is szükséged lesz-tűztem ruhácskájára egy névtáblát, amit az enyém mintájára készítettem-, meg erre is-helyeztem fejére az általam méretre varrt cicás mintájú műtőssapkát, mire ő hatalmas csillogó szemekkel kezdett el nevetgélni a megannyi ajándék láttán.-Boldog szülinapot, rókuci!-nyomtam puszit a homlokára.
-Boldog szülinapot!-puszilta meg Carlisle is, ám ekkor a meghitt pillanatot csipogójának éles hangja szakította meg.-Sajnos mennem kell-sóhajtotta, amint Lilly-t az ölembe helyezve sietve szedelőzködni kezdett.-Jelezték, hogy betolták a beteget a műtőbe. Még gyorsan megveszem a reggelimet és már repülök is.
-Abuuu!-nyúlt utána Lilly kérlelve, hogy maradjon.
-Apának mennie kell, tücsök-lépett vissza hozzá egy búcsú puszira.-De hamarosan majd jövök, és játszunk egy nagyot, jó?
-Jóóó-mosolyodott el ismét a játék szó hallatán, miközben az ölemben ismét lelkesen tapsikolni kezdett.
-Szia, szívem!-nyomott apró csókot ajkaimra.-Legyen szép napod.
-Neked is!-simítottam meg karját búcsúzóul, majd egy kölcsönös „Szeretlek!”-et követően, el is száguldott gyorsan dolga végeztére.
Miután mi is befejeztük a reggelinket, útnak indultunk, hogy egy gyors átöltözést követően neki is lássak az aznapi vizitnek. Lilly-t a földre eresztettem, majd miután előkapdostam a munkaruhámat a szekrényemből, nekiálltam, hogy gyorsan lecseréljem vastag kötött pulcsimat és nadrágomat a világoskék vászon felsőre és alsóra.
-Anuuu!-pillantott rám egyik pillanatban Lilly, amint épp a munkacipőmet kötöttem be.-As?-mutatott a szekrényemben egyelőre üresen álló cumisüvegre.
-Mindjárt drágám, csak anya átöltözik, jó?-simítottam meg arcocskáját, majd miután a másik cipőmet is felvettem, ki is vettem a szekrényből az általa olyannyira vágyott üveget.-Gyere, gyors melegítünk tápszert-mosolyogtam kezemet felé nyújtva, mire ő kis fonendoszkópját szorosan markolva kezdett el engem lelkesen követni a folyosó irányába.
A kezemet fogva mosolyogva lépdelt mellettem az ügyeleti szoba fele, ahol a mikró és a hűtő volt található, miközben csillogó kis szemeivel mindent jó alaposan megnézett, ami pillantása útjába keveredett, szivacsként magába szívva a megannyi ingert. Abban a csodás életkorban volt, mikor mindent ismerni szeretett volna, amikor tárgyakra és élőlényekre rámutatva tudni akarta, mi az a dolog, és ha kimondani nem tudta, ő maga látta el egy általa hangzatos jelzővel, amiről nekünk kellett tudjuk, mit is illet azzal a szóval. Most kezdett el rájönni, milyen nagy is a körülötte lévő világ.
-Itt van Dr. Cullen!-helyezte tenyerembe az eszközt, amivel azonnal leszorítottam a sérült rész feletti területet.
-Kérek egy kis szívást, Dr. O'Malley!-biccentettem felé, mire ő azonnal segítségemre is jött, eltávolítva a műtéti területen felgyűlt vért a sérült érszakasz körül.-Köszönöm!
-Nincs mit Dr. Cullen!-bólintott tovább folytatva a leszívást, amíg láthatóvá nem vált a sérülés pontos mértéke.- Azta, jókora sebet okozott az az üvegdarab, ami a lábában volt.
-Kár, hogy kihúzták, mielőtt a mentő kiért-csóváltam meg a fejem egy sóhaj kíséretében, miközben egy Kocher-be fogott vattabucival még tovább tisztítottam a területet.-Ha benne hagyták volna, talán nem lett volna ennyi munkánk. Tamponálta volta saját magát a sérülés, és nagyobb vérveszteség nélkül tudtuk volna ugyan ezt megcsinálni.
-Mondjuk...ha meglátnám egy autóút mentén feküdve, hogy egy hatalmas üveg áll ki a lábamból, lehet én is reflexesen kihúznám-pillantott ránk Dalia.-Nem mindenki reagál tudatosan ilyen helyzetben.
-Ebben igaza van-biccentettem.-0-ás selymet kérnék, elkezdhetjük varrni az artériát-emeltem rá tekintetemet ismét, amire néhány pillanattal később a kezembe is adta a tűfogóba helyezett varratot. Ahogy nekiálltam a 8-as alakú nagyér-varrat elkészítésének, nem tudtam nem arra gondolni, hogy egy éve én is ezen az asztalon feküdtem élet-halál közt lebegve. Alig emlékeztem valamire az ütközés utáni időszakból, csupán néhány emlékfoszlány volt, amit az idő felszínre hozott a balesetről és utána való történésekről, ám a felvillanó emlékképek a baleset évfordulóján most még inkább kínoztak, mint az elmúlt időszakban bármikor.-Furcsa, hogy...egy éve én is itt feküdtem-mondtam ki végül hangosan is, amire mindenki rám emelte a tekintetét.-Bocsánat, csak...a mai nap többször is felidéződött már bennem, ami aznap történt, ugye...mivel ma van a kislányunk születésnapja. És hát nem tudok anélkül erre gondolni, hogy ne emlékezzek a körülményekre.
-Az egy ijesztő nap volt-sóhajtott fel Dalia is.-Furcsa volt úgy asszisztálnom, hogy akinek eddig az eszközt adtam, az most az asztalon feküdt felvágva. Bevallom, én is meg voltam rémülve, mi lesz.
-De láthatóan jó munkát végzett, hiszen most itt állok-pillantottam rá hálásan.-Mindig is hálás leszek azoknak, akik aznap a sürgősségin és a műtőben elláttak. Ezen a két fantasztikus csapaton múlott, hogy ma én is megünnepelhetem Lilly születésnapját. Ezt pedig szavakkal nem lehet eléggé meghálálni.
-Ezt nagyon jól esik hallani, Dr. Cullen-pillantott rám némi meghatott csillogással a szemében Dalia.-Sok sebész nem értékeli, amit mi, műtősnők teszünk, így ez duplán öröm most a számomra.
-Pedig maguk nélkül ez az egész nem működne-mosolyogtam a maszkom mögött, miközben lassan befejeztem az artéria helyreállítását.-Kész vagyok, adom a Kocher-t-folytattam, majd levéve az érről az érfogót Dalia kezébe tettem azt.-Ellenőrzöm a keringést a végtagban-álltam neki kitapogatni a perifériás pulzust előbb a beteg térde, majd lábfeje táján, és szerencsére néhány másodpercnyi keresés után meg is éreztem a kissé szapora, de ritmusos lüktetést.-Rendben, megvan. Nekiállhatunk a csontok rögzítésének-vettem le a kezemen lévő dupla kesztyű külső tagját, mire Dalia azonnal mellém is lépett, hogy egy tisztát adjon helyette.-Köszönöm!
-Nincs mit, Dr. Cullen-állt vissza a helyére, miközben George és én is átrendeződtünk a műtét következő lépéséhez.
-Jöhetnek a lapocok, a fúró, rögzítődrót, gamma-szeg-soroltam a szükséges eszközöket.-Most már valószínűleg megmarad ez a láb-pillantottam körbe dicsérően kollégáimra.-Eddig mindenki nagyszerűen dolgozott.
-Köszönjük!-hangzott a kollektív válasz, majd mindannyian nekiálltunk, hogy szabályos helyzetbe rögzítsük az eltört combcsontot darabjait.
-Egyébként...boldog születésnapot kívánunk mi is a kis Lilly-nek-szólalt meg George, miközben a két nagyobb törtvég pozicionálásán dolgoztunk.-Izzie tegnap sütött is neki egy kis banános muffint, amit szeretne majd odaadni, ha megengeditek, hogy Lilly ilyesmit egyen.
-Nagyon köszönjük!-pillantottam fel a műtéti területről mosolyogva.-És természetesen megengedjük, a kisasszony imádja a banános dolgokat. Bár még kicsit nehézkesen rágja meg a nagyobb falatokat, hiszen csak a felső és alsó metszői vannak kinn.
-Láttam, mikor reggel jöttek a másik Dr. Cullennel-szólt hozzá Dalia is.-Hihetetlen milyen nagy már, és Dr. Cullennek is nagyon jól áll az anyaság. Biztos szeretnének majd még kisbabát, nincs igazam?
-De-bólintottam.-Viszont még várunk vele. Mind a ketten nagyon sokat dolgozunk mostanában, és ez egyre csak több lesz. Nem lenne időnk két gyerekre.
-Ó, értem-mosolyodott el Dalia is maszkja alatt.-Nekem is van két gyerekem, tudom milyen mikor először előjön a kistesó kérdése-folytatta.- Szerintem a legideálisabb idő két gyerek között a 3-4 év. A nagyobbik addigra már óvodás, viszonylag önálló, és rendelkezik annyi szociális érzékkel, hogy megértse, mi is történik.
-Ebben van valami-emeltem rá pillantásomat ismét, majd vissza a műtéti területre.-Nekünk nagyon fontos, hogy Lilly semmiképp se érezze majd azt, hogy emiatt rá kevesebb időnk lesz. Ezért ez a tanács most nagyon jól jött, köszönjük!
-Igazán nincs mit-biccentett, majd lassan mindannyian ismét elmerültünk a műtéti eljárás részleteiben.
-Pont emiatt hívtalak, szívem-kuncogott fel a vonal másik oldalán.-Most végeztünk a pakolással, és dél körül indulunk a reptérre-válaszolta.-Apád már nagyon várja, hogy lássa a kis Lilly-t, hiszen élőben gyakorlatilag a születése óta nem látta, csak képeken meg videóhíváson.
-Annyira sajnálom, hogy már ilyen régen jártam otthon-sóhajtottam bocsánatkéréssel a hangomban.-Csak Lilly még túl kicsi, hogy ilyen hosszú útra induljunk vele, és...
-Tudom, drágám, emiatt egyáltalán nem neheztelünk rátok-szakított félbe nyugtatással a hangjában.-De ha elég nagy lesz, mindenképp gyertek. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja-állt neki lelkesen.-Majd megtanítod lovagolni Breeze-en, te is rajta tanultál.
-Mindenképp-mosolyogtam, miközben oldalra pillantva finoman megsimítottam a mellettem totyogó kislányom buksiját.-Akkor szóljatok majd, mielőtt felszálltok a gépre, így tudni fogjuk, mikorra menjünk elétek.
-Rendben, kincsem-válaszolta mosolygó hangon.-Addig is pusziljuk Lilly-t!
-Itt van mellettem-pillantottam a lábam mellett ácsorgó pici lányomra, aki hatalmas csillogó szemekkel kémlelte, kivel beszélhetek azon a számára furcsa eszközön a fülemhez tartva.- Szeretnél neki mondani valamit?
-Jaj, hadd köszönjek neki!-lelkesedett fel ismét, mire leguggoltam, hogy kihangosítva a telefont azt Lilly füléhez tegyem.
-Kicsim, itt van Liza mama!-simítottam meg arcocskáját, mire lelkesen kezdett el toporzékolni nagymamája említése hallatán.
-Szia, Lilly!-köszönt neki anyu, mire Ő egy széles mosollyal az arcán kezdett bele örömteli tapsikolásba hangja hatására.-Liza nagyi vagyok!
-Sasa! Sasa!-mosolyogta izgatottsággal pici hangjában azt a szót, amivel a Liza nevet helyettesítette kimondási nehézsége miatt.
-Igen, itt a Sasa, kicsim!-válaszolta anya boldogsággal a hangjában.-Ma Will papával megyünk, és meglátogatunk téged a szülinapodon! Már nagyon várjuk, hogy láthassunk!
-Szerintem ő is-kuncogtam, ahogy a még mindig lelkesen totyogó kislányomra pillantottam.-Hogy bírok majd el vele egész nap most, hogy ennyire izgatott...
-Ilyen idősen még nem tudnak túl sokáig ilyen magas fordulaton pörögni-nevetett fel anya is.-Nagy intenzitással csak rövid ideig bírják, és hamar kifáradnak. Tapasztalat.
-Akkor nem láttad még Lilly-t-sóhajtottam még mindig kuncogva.-Ez a lányka egész nap le se hunyja a szemét. Viszont jó hír, hogy most már a éjszakákat nagyját átalussza, és sokkal kevesebbszer kell már felkelni hozzá-mosolyogtam egy kis megkönnyebbüléssel hangomban. Emlékszem, mikor a kórházból hazajöttünk, az első hetekben minden éjjel virrasztottam mellette, szinte nem telt el éjszaka, hogy háromszor-négyszer ne sírt volna fel engem követelve. Ehhez képest most már erőszakkal se tudom ágyba dugni az éj leszállta előtt.
-Akkor ő még nálad is élénkebb-kuncogott fel ismét.-Pedig te is örökmozgó voltál. Mondjuk te ennyi idősen meg még rengeteget sírtál éjjelente, majdnem minden éjjel ébren voltam veled. De gyorsan vissza is aludtál, hál' Istennek.
-A nyugodt éjszakai alvást biztos apai ágon örökölte akkor-mosolyogtam a lábam körül még mindig izgatottan köröző kislányomra-, ezzel szemben a nappali hiperaktivitást valószínűleg tőlem.
-Ez nem valószínű, hanem biztos, szívem-jegyezte meg mosolygással a hangjában, amire én ismét nevetni kezdtem.-Na de megyek, még elrendezünk mindent a lovak körül, mielőtt indulnánk, Clary-t és Sloe-t pedig átvisszük Davidsonékhoz, mivel elpusztult a juhászkutyájuk és nincs aki a nyájat terelje. Átmenetileg mi segítünk be nekik.
-Sloe egy tapasztalt juhászkutya, biztos nagy segítség lesz.-folytattam helyeslően.-De Clary még nagyon fiatal és kezdő, nem elég csak Sloe?
-Több száz juhról van szó-vette vissza a szót anya-, Clary pedig igen tehetséges. Nem mellesleg...Sloe teljesen bele van esve Clary-be. Mióta az ivarérett lett, nem is hajlandó nélküle dolgozni.
-Ó jaj, akkor gondosan el kell majd választani őket egymástól, ha nem akartok kiskutyákat-kuncogtam.-Legalább is, mikor Clary tüzel. Vagy megoldás lehet még az ivartalanítás hosszú távon...
-A vége ez is lesz-válaszolta.-De egy almot szeretnénk majd utánpótlásnak. Sloe már 10 éves, de olyan adottságai vannak, amiket érdemes lenne tovább vinni. Csak megvárjuk, hogy Clary is teljesen kifejlett nőstény legyen.
-Helyes-bólintottam egyetértően.- Viszont amikor lesznek kiskutyák, mindenképp elmennénk Lilly-vel-mosolyogtam.-Már most imádja az állatokat, biztos hatalmas élmény lenne neki.-simítottam meg pici lányom buksiját, amint kicsit visszább kapcsolva megkapaszkodott nadrágszáramban, ezzel próbálva figyelmemet magára vonni.
-Abban biztos vagyok-kuncogott fel mosollyal a hangjában.-De most már tényleg megyek, hagylak téged is dolgozni! Szia, kincsem!-köszönt el ismét.-Hívlak, mielőtt felszállunk!
-Szia, anyu!-köszöntem el én is, majd a telefonomat a köpenyzsebembe rakva ismét ráirányítottam figyelmemet a mellettem totyogó pici lányra.-Lilly, szívem, ne húzd le anyáról a nadrágot, jó?
-Azt csak apa teheti meg-hallottam meg Addison nevető hangját magam mögött, mire egy pillanatnyi zavarba jövetelt követően, anyai ösztöneim pillanatok alatt szigorú vonásokat varázsoltak Addison felé tekintő arcomra.
-Addison...-szólaltam meg némi szigorral hangomban.-Lilly még túl kicsi, hogy ilyesmit halljon…
-Jó, bocsánat!-tette föl kezeit megadóan.-Igazi anyafarkas vagy, nem lennék senkinek a helyében, aki Lilly és közéd próbál állni-folytatta arckifejezésem láttán.-De tudod, hogy én sose ártanék az én gyönyörű keresztlányomnak, nem igaz?-hajolt le Lilly-hez, mire ő azonnal lelkes tapsikolásba kezdett keresztanyukája láttán. Ettől az én szívem is hamar visszalágyult.-Hát mi van te kis Liliomszál? Milyen nagylány vagy már-simította meg buksiját, amire Lilly ismét kacarászni kezdett.-Istenem, még emlékszem, mikor megszületett-pillantott rám ismét.-Hihetetlen, hogy egy éves.
-Nekem mondod-kuncogtam fel.-Mintha csak tegnap lett volna, mikor először a karjaimba adtad őt-sóhajtottam elmerengve.-Az a pillanat örökké az emlékeimbe égett.
-Adi!-nyújtotta felé pici lányom a kis fonendoszkópját, miközben másikkal az Addison nyakában lógó valódi eszközre mutatott-As?
-Igen, az enyém is olyan-mosolyogta sajátját kezébe véve.-Látom, valaki nagyon szorgosan készült a mai vizitre, Dr. Lilly Grace Cullen.
-Ezt kapta szülinapjára az apukájától-vettem karjaimba Lilly-t, hogy kicsit gyorsabb tempóra váltva elinduljunk a kórtermek mentén.-Mondd el Addison néninek, mi az amit kaptál aputól!
-Fo-fo-mutatta felé a még mindig markában tartott játékot, amire mindketten ismét felkuncogtunk.
-És milyen színű a fo-fo, kicsim?-mutattam rá én is a kis játék fonendoszkóp másának szárára, mire ő gondolkodva emelte csillogó kis pillantását a kezében lévő műanyag orvosi eszközre.
-Kék!-válaszolta egy lelkes kis mosollyal az arcán, mire az Addison és az én arcomra is hatalmas büszke mosoly húzódott.
-Istenem, de hát te mennyire kis okos vagy-simította meg arcocskáját, amire Lilly hangosan kacarászni kezdett.-Ennyi idősen ilyen sok szót ismerni nagy teljesítmény ám. Igazi nagylány vagy.
-Olyan gyorsan fejlődik-nyomtam puszit pici arcára.-Észre sem veszem és egy-kettőre felnőtt lesz belőle.
-Az már biztos-mosolyodott el ismét ő is.-Egyébként...gondolkoztatok már kistesón?-pillantott rám kíváncsian, mire én ismét rá irányítottam tekintetemet.-Szeretnétek majd még babát?
-Ha tudnád, milyen sokat beszélgettünk erről Carlisle-lal-nevettem fel halkan ismét.-De még mindketten azon a véleményen vagyunk, hogy várjunk. Lilly még kicsi, és mi is el vagyunk havazva a munkában, így...nem hiszem, hogy mostanában belevágnánk.
-Értem, és egyet is értek-biccentett.-Pontosan emiatt jó az a kis csodaeszköz a felkarod bőre alatt. Ez a legmegbízhatóbb módszer, és a legfontosabb...nem tudod elfelejteni-kacsintott rám, mire nem bírtam megállni, hogy mosolyogva szemeimet megforgassam.
-Ezt örökké hallgathatom majd, nem igaz?-sóhajtottam még mindig mosolyogva.
-Ameddig én élek, biztosan-kuncogta, miközben megérkeztünk az aznap műtétre váró páciensek kórtermei elé.-Na, de most már dolgozzunk.
-Nancy-fordultam a mögöttünk megálló nővér kollégánkhoz-, nem bánja, ha Lilly picit magával marad, amíg mi beteget vizsgálunk?
-Már hogy lenne-guggolt le mellé mosolyogva, amint én pici lányomat lábaira állítottam.-Szia, Lilly!
-Szia!-köszönt vissza kissé bátortalanul, majd miután egy apró puszit nyomtam arcára, én és Addison beléptünk az aznapi műtéti programban elsőként szereplő kisbetegünk szobájába.
-Jó reggelt, Mrs. Evans!-köszönt Addison a kis fehér kórházi gurulós babaágy mellett álló kissé fáradt arcú hölgynek.-Eljött a nagy nap.
-Már nagyon vártuk-pillantott a babaágyban fekvő kisbabára.-Noah igazán megérdemelné, hogy végre egy jót ehessen.
-Noah nem itt született-fordult felém Addison.-Egy másik intézményben fedezték fel nála a duodenum atresia intrauterin jeleit, amelyek…
-Polyhydramnion és a „double bubble” jelenség-válaszoltam, mire ő helyeslően biccentett egyet.
-Ahogy mondod-válaszolta, miközben ismét Noah édesanyjához fordult.-Mrs. Evans, ő itt a kollégám, Dr. Esme Anne Cullen. Ő fog nekem asszisztálni a műtét során.
-Örvendek!-nyújtottam kezem felé kézfogásra, amit ő szívélyesen viszonzott.-Ne aggódjon, Noah remek kezekben van, Dr. Montgomery nagyszerű sebész.
-Én is örvendek, Dr. Cullen!-pillantott rám egy fáradt mosollyal az arcán.- Köszönöm, hogy segítenek az én kisbabámon. Senki másom nincs, csak Noah és...nem tudom mi lenne velem nélküle-szöktek apró könnyek a szemébe.-Szeretném, ha normális élete lenne.
-És mi mindent meg is fogunk tenni, hogy ez így legyen-válaszolta Addison.-Nemsokára jön majd egy nővér, és előkészíti Noah-t az operációra-folytatta.-Aztán bevisszük majd a műtőbe, és elaltatjuk. Semmit nem fog érezni a műtétből, végig aludni fog-magyarázta neki.-Kivesszük azt a beszűkült részt, és összeillesztjük a két ép véget, hogy gond nélkül haladhasson végig az étel a tápcsatornáján. Így nem fog többé evés után hányni, és elkezdhet egy kis súlyt szedni magára. Ha minden jól megy, néhány héten belül olyan lesz, mint egy átlagos kisbaba.
-Jelenleg ez minden vágyam...-mosolyodott el ismét néhány apró könnycseppel szemeiben-, hogy átlagos lehessen.
-Mindent megteszünk azért, hogy teljes életet élhessen-folytatta Addison.-A műtét után találkozunk, és átbeszéljük a továbbiakat.
-Köszönöm!-emelte ránk pillantását hálásan, majd egy elköszönést követően folytattuk utunkat a következő kisbetegünk kórterme felé.
-A szokásos fekete rövid, két cukorral?-lépett a kávéfőzőhöz, amire én helyeslően bólintottam.
-Igen, de legyen most három cukor-válaszoltam.-Hosszú volt az ügyelet, de hosszú még a mai nap is-nevettem halkan.
-A másik Dr. Cullen mondta, hogy ma egy éves a kis Lilly-pillantott rám, miközben a pultra helyezte az elkészült kávét.-Gyönyörű nagylány már, és nagyon kis okos.
-Köszönjük!-mosolyogtam büszkén.-Maga még nem dolgozott itt egy éve, így nem tudhatja, de...csoda, hogy Lilly ma velünk van. Pontosabban, hogy mi mindhárman itt vagyunk még-helyesbítettem egy halk sóhaj kíséretében.-Ma egy éve volt egy nagyon csúnya autóbalesetünk, tudja?
-Te jó ég, nem tudtam-válaszolta megdöbbenve.-És a kis Lilly akkor még…
-Lilly még az anyukája hasában volt-válaszoltam kimondatlan szavaira.-És még 3 hétig ott is kellett volna lennie, ha a sors nem szól közbe. De valahogy...egyetlen karcolás nélkül megúszta a balesetet.
-És maguk?-kérdezte aggódva.
-A feleségem nagyon csúnyán összezúzta magát, és volt egy nagyobb repesztett seb is a homlokán, amit össze kellett varrni-folytattam, és éreztem amint az emlékek hatására kissé összeszorult a torkom.-Én pedig szilánkosra törtem ezt a lábamat-mutattam az egy éve még darabokban lévő lábszáramra-, és több bordám is eltört, amiből az egyik átszúrta a tüdőmet amitől az összeesett-sóhajtottam.-Nem sokon múlott, hogy ma nem ünnepelhetem meg a kislányom születésnapját a családom körében.
-Ez rettenetes-sóhajtott fel ő is.-De úgy látom, közös erővel ezen is túljutottak, nem igaz?
-Ahogy mondja-bólintottam mosolyogva, miközben kezembe vettem a pulton lévő fekete frissítőt.-Ha nincs a feleségem és a kislányom, minden bizonnyal nem épülök fel ilyen gyorsan.
-Csodás kis családot alkotnak-mosolyodott el ő is, miközben bepötyögte a kávé árát a pénztárgépbe.- 75 cent lesz a kávé, ha mást nem szeretne.
-Most csak ennyi lesz, köszönöm!-pillantottam rá ismét.-További szép napot, Wendy!
-Önnek is, Dr. Cullen!-köszönt el ő is, majd kezemben a kávémmal indultam el lassan az egyik szabad asztal felé.
Amint lassan kavargattam a forró kávét, gondolataim vissza-vissza kalandoztak ismét a múltba. Egy éve ma...mintha csak tegnap lett volna, mikor az én gyönyörű kislányom először meglátta a napfényt, mikor először vett lélegzetet, mikor először hangzott fel pici hangja, és csupán picike jelenléte egy jobb hellyé tette ezt a hatalmas univerzumot. Az én univerzumomban legalábbis azóta minden csillag fényesebben ragyog.
-Helló, Carlisle!-hallottam meg Derek hangját magam mögött, amire tekintetemet felé emelve szembe találtam magam két jó barátommal.
-Csak így egyedül?-pillantott rám Mark is kíváncsian, miközben mellém telepedtek az asztalnál.-Esme és Lilly?
-Nemsokára csatlakoznak hozzám-mosolyogtam.-Esme-nek műtétje lesz, így én vigyázom majd Lilly-re.
-Akkor nyugodtan felköszönthetjük végre a szülinapost-veregette meg a vállamat lelkesen Mark, amire én is halkan nevetni kezdtem.-Hihetetlen, hogy már egy éves. Úgy repül az idő.
-Én is alig hiszem el-kuncogtam.-El sem tudom képzelni, milyen lenne most az életem, ha nem ismerem meg Esme-t és...nem ajándékoz meg egy éve az én csodás kislányommal-folytattam.-Mikor megtudtam, hogy apa leszek...az az érzés...szavakkal megfogalmazhatatlan mit éreztem akkor, de attól a pillanattól kezdve más ember lettem. Valami jobb és teljesebb, mint az a Carlisle, aki hosszú évekig voltam-pillantottam rájuk komolyan.-És ezt sosem tudom majd eléggé meghálálni nekik.
-El ne érzékenyülj itt nekünk, te büszke apuka-nevetett fel Derek öklével vállon bökve engem, amire én is ismét nevetni kezdtem.-De tény, hogy valóban nagyon büszke lehetsz a kislányotokra-folytatta komolyabb hangnemre váltva.- A kortársainál jóval okosabb, már most. Rengeteg szót ismer és használ helyesen, és a finom motoros képességei is előrébb tartanak, mint a legtöbb korabelinek. Garantálom neked-szegezte rám mutató ujját-, hogy egy nap idegsebész lesz abból a lányból. Ahogy a feleségednek is tehetsége van hozzá.-jegyezte meg.-Minden bizonnyal tőle örökölte ezeket a készségeket.
-Még mindig próbálod elcsábítani Esme-t az idegsebészet szakirány fele?-kuncogtam érvelése hallatán.
-Nem adom fel-nevetett fel ő is.-Tudom, hogy előbb gyereksebész szakvizsgát tenne, és utána ráépítené az idegsebészetet, de...én sem maradok örökké fiatal-tette hozzá.-Ki kell neveljek egy utódot, és jelenleg nincs rezidensem.
-Mert túl magasra helyezed a lécet-jegyezte meg Mark.-Értem én, hogy nem mindenkiben van meg a tehetség hozzá, de sok jó jelöltet utasítottál már el.
-Mert nincs meg bennük az a plusz-pillantott rá komolyan Derek.-De Esme-ben megvan.
-Sajnálom, de így döntött-vettem vissza a szót.-Úgyhogy még pár évet várnod kell, mielőtt megkaparinthatnád a feleségemet.
-Jól van-helyezte kezeit az asztalra megadással a hangjában.-De még arról esetleg megpróbálok tárgyalni vele, hogy elkezdhetné a képzést párhuzamosan a gyereksebész képzéssel-folytatta gondolatmenetét.-Nem most, de...mondjuk a szakorvosképzés utolsó két évében elkezdhetné a másik szakirányt is.
-Akár meg is kérdezheted tőle-biccentett a mögöttem lévő irányba Mark, mire hátra pillantva szembe is találtam magam életem két legcsodásabb hölgyével.
-Szia, szívem!-léptem hozzá egy apró csókra, amire ő azonnal elmosolyodott.-Hogy telik életem két hölgyének a mai napja?-simítottam meg a karján ülő kislányom arcocskáját, amire Lilly is azonnal mosolyogni kezdett.
-Abuuu!-ölelt meg kis kezeivel, mire Esme óvatosan áthelyezte őt az én karomba.
-Eddig jól-mosolyodott el szerelmem, miközben mindhárman helyet foglaltunk az egyre több fő által körbeült asztalnál.
-Üdv, Esme!-köszönt neki Mark és Derek majdnem egyszerre.
-Üdv!-pillantott rájuk mosolyogva.-Hogy vagytok?
-Jól-válaszolta Mark.- Jöttük felköszönteni a kis Lilly-t-fordult az ölemben lévő kislányom majd vissza Esme felé.-Ez a pici lány a mi életünket is a feje tetejére állította, nem csak a tiéteket.
-Van benne igazság-nevetett fel Derek mosolyogva.-Ő az első baba a csapatban, így valamilyen szinten ő mindannyiunk gyereke is.
-Nagyon kedvesek vagytok-mosolyodott el szerelmem ismét.-Lilly jobb nagybácsikat nem is kívánhatna magának.
-Még jó-vágott közbe Mark.-Ha csinálunk valamit, csináljuk is jól.
-És, hogy ezt igazoljuk is...-állt fel ekkor hirtelen Derek hátunk mögé merengve, mire én és Esme is magunk mögé pillantottunk, és amit láttunk, azonnal megdobbantotta a szívünket. Mind ott álltak. Addison, Dr. O'Malley, Dr. Stevens...majd Derek és Mark is csatlakozott a barátok alkotta sorfalhoz, melynek közepén Dr. Stevens állt, a George által már emlegetett kis banános muffinnal a kezében, amelyen egy szál gyertya égett.
-Te jó ég-mosolyodott el Esme meghatottsággal a hangjában, ahogy mind közelebb sétáltak hozzánk.
-Boldog szüüüüliiiinaaapooot!-kezdték énekelni kórusban, majd az asztalt megkerülve immár velünk szemben álltak meg.-Boldog szüüüliiiinaaapooot! Boldog szüliiiinapot, Lilly! Boldog szüüüliiinaaapooooot!
-Gratulálunk!-mosolyogta Dr. Stevens barátaink tapsvihara közepette, ahogy a banános muffint Lilly elé helyezte az asztalon.
-Nem is tudom, mit mondjak-nevettem fel még mindig ámultan, miközben a gyertya és éneklés láttán izgatottan kalimpáló kislányomat fogtam.-Köszönjük szépen!
-Tényleg ti vagytok a legjobbak!-állt fel mellőlem Esme még mindig meghatottan, odalépve mindenkihez egy ölelésre.-Az én kislányom a legszerencsésebb kislány az egész világon, mert ilyen emberek veszik őt körbe, mint amilyenek ti vagytok.
-Köszönjük!-léptem hozzájuk én is egy baráti kézfogásra, mikor Esme körbe érve baráti társaságunkon átvette tőlem Lilly-t.-Esme minden szavával egyet értek. Lilly szerencsésebb nem is lehetne, hiszen olyan emberek veszik körbe, akik szeretik és törődnek vele.
-A ti kislányotokról van szó, hogy a viharba ne szeretnénk őt-ölelt át engem Addison.-Amikor megismertelek téged-állt neki ismét rám pillantva-, nem voltál más mint egy borús tekintetű fiatal szakorvos, aki csendesen elvolt a saját világában-kuncogta, amire én is nevetni kezdtem.-Aztán jobban megismertünk téged, és rájöttünk, hogy nem is vagy te olyan magadnak való, csak magányos. Mi négyen összebarátkoztunk, aztán éveken át néztük, ahogy dolgozol napestig, majd hazamész egyedül abba a hatalmas házba, mígnem...jött Esme, és teljesen felforgatta a világot amiben éltél-pillantott rá, majd vissza rám, mire én is elmosolyodtam, ahogy a Lilly-t ölélésében tartó szerelmemre pillantottam.-Két év alatt a világod szöges ellentéte lett annak, mint ami előtte volt, és el sem tudod hinni, mennyire jól áll ez neked.
-Köszönöm, Addison!-pillantottam rá hálásan szavai hallatán.-Részben neked köszönhetem ezt az életet, amit most élek. Meglehetősen jó kerítő vagy-kuncogtam, amire ő is halkan felnevetett.
-Ezt elismerésnek veszem-mosolyogta büszkén, miközben lassan én is visszasétáltam szerelmemhez az asztal másik oldalára.
-Mi lenne, ha kívánnál valamit, tücsök?-pillantottam az Esme ölében ücsörgő pici lányomra, aki ennek hallatán lelkes tapsikolásba kezdett.
-Jóóó!-mosolyogta lelkesen körbepillantva a körülötte lévő számtalan ismerős arcon.
-Nézd csak-húzta közelebb Esme a gyertyával díszített kis süteményt.-Elszámolunk háromig, és mikor azt mondom három, olyan erősen fújjad ki a levegőt, amilyen erősen csak tudod, hogy elaludjon az a gyertya-mutatott rá, Lilly pedig pici szemeivel figyelmesen követte anyukája szavait.-Készen állsz?
-Jóóó!-állt neki ismét tapsikolni, amire mindannyian halkan felkuncogtunk.
-Akkor háromra-kezdett neki Esme a visszaszámlálásnak, mire Lilly izgatottan kezdett ficánkolni az őt tartó ölelésben-Egy...kettő...három!-mondtuk ki együtt a bűvös szót, majd mindhárman egyszerre árasztottuk el egy határozott fuvallattal, az asztalon lévő apró gyertyát.
-Boldog szülinapot, Lilly!-hangzott fel Mark hangja az ismét felcsendülő megannyi taps közt.
-Boldog szülinapot, kincsem!-nyomott apró puszit Lilly pici homlokára Esme, mire ő egy széles mosollyal az arcán ölelte viszont őt ölelő anyukáját.-Most köszönd meg szépen mindenkinek, hogy felköszöntöttek a születésnapodon, jó? Mit mondunk ilyenkor?
-Köszönöm!-mosolyogta barátaink felé nézve, amire mindannyian elmosolyodtak.
-Nagyon ügyes vagy, tücsök!-simítottam meg kis buksiját, amire ő ismét rám emelte hatalmas, anyukájáéhoz hasonló palaszürke pillantását. Minden alkalommal, mikor rá néztem, elámultam, hogyan hozhattunk össze egy ennyire tökéletes kis csodát. Hogyan jöhet létre két különálló, teljesen különböző genetikájú sejtből egy egységes emberi lény, mely immár a két fél egyesülésével különlegessé válik, megismételhetetlenné téve őt az egész világon. Minden alkalommal elcsodálkozom, milyen varázslatos az emberi genom.
-Nos, nem akarok ünneprontó lenni-szólalt meg ekkor Addison.-De el kell raboljam a büszke anyukát egy műtétre-pillantott Esme-re, aki egy gyors búcsúpuszit követően áthelyezte az ölembe az őt ölelő kis Lilly-nket.
-Nyugodtan ünnepeljetek tovább!-hullajtott egy apró csókot ajkaimra.-És csak lassan azzal a muffinnal, csak kis darabokra tépve egye!
-Vigyázunk majd, ne aggódj!-mosolyogtam utána, miközben néhány sietős léptet követően Addison és ő is eltűntek a műtők felé vezető lifthez vezető folyosó irányába.
-Anuuu!-pillantott utána Lilly is, mire én vigasztalón öleltem őt magamhoz, ezzel csitítva benne anyukája hiányát.
-Anyunak el kellett mennie dolgozni-simogattam meg arcocskáját.-Mi pedig megesszük addig a muffint, amit Dr. Stevens sütött neked, jó?
-Remélem ízlik majd neki-szólalt meg izgatottan, amint a kis papírt lefejtve oldaláról szabaddá tettem a Lilly-nek szánt édességet.-Banán és egy kis méz van benne. Nem akartam túlbonyolítani, és nem is voltam biztos benne, hogy mit ehet meg ennyi idősen, így a legegyszerűbb hozzávalóknál maradtam.
-Lilly szerencsére nagyon jó evő-pillantottam fel rá, miközben elkezdtem kisebb darabokra szedni az általa sütött süteményt.-Így szerintem semmi ok az aggodalomra, Isobel…Szólíthatom Isobel-nek?-emeltem rá pillantásomat kérdőn.-Csak mert...kezd kicsit kellemetlen lenni, hogy magát és Dr. O'Malley-t magázom, pedig ilyen szerves részei a családunknak. Szólíthatom mindkettejüket a keresztnevükön?
-Részemről az öröm, Dr. Cullen!-válaszolta mosolyogva Isobel.-De az Izzie-t személy szerint jobban szeretem.
-Rendben Izzie!-mosolyodtam el én is.-De akkor ti is nyugodtan hívjatok Carlisle-nak-helyesbítettem.-Hogy nézne ki, ha ezek után ti még magáznátok engem, nem igaz?
-Igazad van, Carlisle-mosolyogta George is, majd még néhány tépő mozdulatot követően, Lilly pici kezeibe adtam az első muffin falatkát.
-Na, hogy ízlik, kis tücsök?-simítottam meg Lilly arcocskáját, ahogy jóízűen kezdte el majszolgatni a picike süteménydarabot.
-Jóóó!-mosolyogta még mindig tele szájjal, amire én és Izzie-ék is felnevettek.
-Úgy látom, szereztél egy elégedett fogyasztót, Izz-simította meg a vállát George.
-Kétségtelen-nevettem fel én is kislányomra pillantva, amint újabb falatkát emelt a szájához.-Óvatosan, jól rágd meg…
-Nos, nekünk is sajnos mennünk kell-lépett hozzánk Derek Markkal az oldalán.-Majd mondd meg Esme-nek, hogy szeretnék beszélni még vele az idegsebészet szakképzésről. Most nem volt annyira aktuális szóba hoznom, de mindenképp szeretném megtárgyalni vele a dolgot...
-Átadom-biccentettem.-Jó munkát!
-Kössz!-intett nekem búcsúzóul.-Szia, Lilly!
-Szia, Lilly!-köszönt el Mark is, mire pici lányom lelkes kis integetéssel válaszolt nagybácsijai búcsúzására.
-Szia!-mosolyogta megvillantva kis gyöngy metszőfogait, mire nem bírtam megállni, hogy én is el ne mosolyodjam. Ahogy csillogó kis arcára néztem, nem bírtam nem elmélázni a jövőt illetően. Derek szavai megragadtak a gondolataimban, de jól tudtam, nem az én tisztem eldönteni azt, ami az egész felnőtt életét meghatározza majd. Azt akartam, hogy megtalálja majd a saját útját, amelyen örömmel sétál végig, élvezve minden pillanatát, nem pedig futva, hogy minél hamarabb a végére érjen. Azt szerettem volna, ha saját magát megtalálva élne teljes életet…
-Igen-bólintottam.-Nem csoda, hogy szegény kisfiú nem tudott táplálkozni-sóhajtottam aprót, ahogy az egyik kezemben lévő lapocot picit arrébb helyeztem.
-De most már nem lesz ezzel problémája-mosolyodott el maszkja mögött, amire én is elmosolyodtam.-Erica, 3-0-ás polypropylen varratot kérnék.
-Parancsoljon, Dr. Montgomery!-adta a kezébe a tűfogóba helyezett varróanyagot.
-Köszönöm!-pillantott rá hálásan, majd néhány másodperccel később ismét felém fordult.-Nos, meg tudod-e mondani nekem, hogyan szokás egyesíteni ilyen fiatal gyerekeknél a két külön álló bélszakaszt?
-„Vég a véghez” anasztomózist készítünk megszakított extramucosalis öltésekkel-válaszoltam kérdésére.
-Akkor át is adnám neked a feladatot-nyújtotta át a kezében lévő tűfogót, amit kissé bátortalanul fogtam be hüvelyk és gyűrűs ujjam közé. Még sosem varrtam ilyen pici babán.-Ugyan úgy kell, mint egy idősebb gyereknél, csak kisebb a tű és a varró anyag. Nem kell tőle megijedni-folytatta biztatóan.-Ügyes kezed van.
-Lássuk akkor-sóhajtottam egyet, majd másik kezembe fogva a csipeszt, lélegzet visszafojtva álltam neki a parányi varratsor elkészítésének. Sosem tapasztaltam még a kezemmel ennyire vékony szöveteket, mintha semmi ellenállásuk nem lett volna a tűvel szemben, amivel átöltöttem a rétegeket. Tudtam, hogy most semmiképp nem hibázhatok.
-Nagyon jó-jegyezte meg elismerően Addison.-Dereknek igaza van, tényleg mikrosebészetre teremtetett a kezed. Finom, de mégis határozott…
-Köszönöm!-mosolyogtam kissé zavarba jőve, amint egy újabb öltést helyeztem az előző mellé.
-Ugye tudod, hogy még mindig azzal nyaggat, hogy szerinte az idegsebészetet kellene választanod?-pillantott rám szemöldökét felvonva, amire nem is tudtam hirtelen mit válaszolhatnék. Amióta először vele asszisztáltam, számtalanszor hallgattam végig, miért kellene szakirányt váltanom, és hogy milyen ritka adottságokkal rendelkezem, amelyeket nem lenne szabad veszni hagyni. De én mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni, és ezt az álmomat nem akartam elengedni.
-Nem szeretném elhagyni a képzést-pillantottam rá komolyan.-Amióta csak tudom, a gyereksebész akarok lenni. Ezt neki is elmondtam-folytattam egy újabb öltést követően.-De az idegsebészet is csábít, így úgy döntöttem második szakvizsgaként nekiugrom majd.
-Ez nem kis elhatározás-emelte rám pillantását ismét Addison.-Még ha a gyakornoki első évet le is vesszük belőle akkor is hat év az életedből.
-Tudom-biccentettem.-De azt is, hogy nagyon kevesen vannak olyanok, akik gyermek idegsebészetre specializálódnak-magyaráztam döntésem okát.-Megtiszteltetés lenne számomra, ha esélyt adhatnék az olyan gyerekeknek, akik máshol nem nagyon jutnának segítséghez.
-Minden nap le tudsz nyűgözni-mosolyodott el maszkja mögött büszkeséggel a hangjában.-Komolyan mondom, te valódi vagy?
-Ezen néha én is elgondolkodom-hallottam meg a galéria kihangosítója felől egy simogató mély hangot, mely alapján még felpillantás nélkül is azonnal tudtam, ki áll a plexivel keretezett galérián. Azonnal elmosolyodtam a maszkom alatt.-Eddig nagyon ügyes voltál, szívem, majdnem végig itt voltunk Lilly-vel…
-Anuuuu!-hallottam meg kislányom lelkes kis hangját, mire egy pillanatra a vállam mögött a galériára pillantva meg is láttam a szerelmem karján ülő csodás kislányom fénylő kis mosolyát.
-Te jó ég, ti mit csináltok itt?-mosolyogtam még mindig meglepetten, miközben óvatosan egy újabb öltést helyeztem be a béllumen zárásához.
-Tudod hány óra van?-szegezte hozzám a kérdést kíváncsian Carlisle, mire felpillantva a műtő ajtaja feletti számlapos órára azonnal megdobbant a szívem. Rögtön rájöttem, miért is kérdezte ezt tőlem.
-11:02-mosolyogtam fel szerelmemre meghatottan, amint kimondtam kislányunk születésének percét. Ma egy éve, pontosan ebben a pillanatban, egy új élet született. Egy éve ebben a pillanatban a szülőszobán voltam, ahol felsírt egy csöppnyi hang, először véve levegőt ebben a hatalmas, őrült világban, és még én magam sem tudtam, mit tartogat számunkra a jövő. Egyszerre volt minden zavaros és kristály tiszta, egyszerre volt csodás és rémisztő, de abban a pillanatban más nem számított, minthogy először a karomba vehettem őt...a mi gyönyörű kis Lilly-nket.
-Nem lehettem veled akkor-szólalt meg ekkor mögöttem Carlisle ismét-, éppen ezért szerettem volna, ha egy évvel később, még ha képletesen is, de együtt vagyunk mindhárman kislányunk születésének pillanatában. Addison pedig mint szülészorvosunk, tökéletesen beleillik a szituációba-kuncogta, mire én és Addison is halkan felnevettünk.
-Hát...remélem lesz még alkalmam részese lenni veletek egy ilyen pillanatnak-mosolyodott el maszkja mögött Addison, mire nem bírtam megállni, hogy én is elmosolyodjam, miközben az utolsó varratot is behelyeztem.-Remek, úgy látom zárhatjuk is a fiatalember hasát...
-Elmegyek a gyógytornára-szólalt meg ismét Carlisle, miközben mi egyesével lassan kiemeltük a lapocokat rendeltetési helyükről.-Lilly is velem lesz, de majd szólok, amint végeztem.
-Jó tornát-pillantottam fel rá a vállam mögött a meghatottságtól még mindig kissé könnyes szemekkel.-És nagyon szeretlek! Ha nem lennék épp egy pár napos kisfiú hasüregében, minden bizonnyal most megcsókolnálak-kuncogtam kissé remegő hangon, amire ő, és a többiek is felnevettek.
-Majd idekinn pótoljuk-nevette mosollyal a hangjában.-Én is szeretlek!-köszönt el, majd miután pici lányomnak is búcsút intettem, mindketten elszáguldottak a a fizioterápiás részleg irányába.
-Elhiszem-mosolyogtam, miközben rákanyarodtam a reptérhez vezető útra.-Pár hetes kora óta nem látták őt élőben, és szerintem a videók meg képek nem adják át, milyen nagyot is nőtt azóta.
-Ahogy mondod-mosolyodott el ő is az autósülésben izgatottan nézelődő pici lányunkra pillantva.-Addison ma megkérdezte tőlem, akarunk-e még gyereket-emelte rám vissza pillantását, amire alig hallhatóan felkuncogtam.-Mi az?-csillant meg hangjában a kíváncsiság nevetésem hallatán, amire én finoman megcsóváltam a fejem.
-Semmi, csak…-álltam neki még mindig mosolyogva- ma engem is erről faggattak a műtőben...hogy szeretnénk-e még kisbabát.
-Komolyan, mintha nyomás alá akarnának helyezni minket-kuncogott fel ő is, mire nem bírtam megállni, hogy én is ismét felnevessek.-És az az érzésem van, hogy a mai családi összejövetelen is terítéken lesz a téma. Legalább is, ami anyát illeti…
-Az én anyám is állandó unoka lázban ég-folytattam ujjaimat ölében pihenő kezeire simítva.-Pedig van már neki kettő is. Szerintem ő akkor lenne a legboldogabb, ha egy egész baseball csapatnyi unoka rohangálna körülötte a nap minden percében.
-Azért arra még én sem vállalkoznék-kuncogott fel ismét, miközben finoman megsimította ölében pihenő kezem.-Tényleg...azt tudom, hogy mindketten szeretnénk még gyereket, de...igazából hány gyereket szeretnénk?-pillantott rám kíváncsian válaszomra várva.-Erről még nem igazán beszéltünk...
-Ötöt-vágtam rá határozottan, mire ő kíváncsi csillogással a szemeiben kuncogott fel válaszom hallatán.
-Miért pont öt?-tette fel a benne motoszkáló kérdést, amire ismét elmosolyodtam.
-Nem is tudom-válaszoltam elgondolkodva.-Kettő mindenképp, hiszen szeretnék kislányt és kisfiút is. A kislány már meg is van-húzódótt arcomra újabb mosoly Lilly említésének hatására.-De egy sosem elég, így...
-Szóval két fiú, két lány?-vágott közbe még mindig halkan nevetve, amire én egy apró biccentéssel válaszoltam.
-Nem is számítana igazán az arány-vettem vissza a szót, miközben ölében pihenő kezemet ismét a kormányra emelve bekanyarodtunk a reptér parkolójába-, de jó lenne, ha fiúból és lányból is lenne legalább egy, és ami mindennél fontosabb-folytattam komolysággal a hangomban-, hogy boldog, egészséges életet élhessenek.
-Az ötös szám nekem is tetszik-mosolyodott el ismét, amint én lassan tovább körözve üres parkolóhely után kutattam pillantásommal.-Mindig is nagy családot szerettem volna, így...támogatnám az öt kis Cullen tervet.
-Öt kis Cullen-mosolyodtam el ismét ezen szavak hallatán, amint megtalálva a számunkra ideális helyet lassan leparkoltam.-Még jó, hogy van egy üres padlástér a házban, ahová még jó pár gyerekszobát ki tudunk alakítani-nevettem fel, amire Esme sem bírta megállni, hogy ezen nevetni kezdjen.
-Nem lesz kis munka, az biztos-jegyezte meg még mindig kuncogva.-Na, de ez még a jövő-rázta fel magát álmodozásunkból, amire én is visszaszálltam a földre gondolataim fellegéből.-Tudod, hogy szívem szerint már holnap nekiállnék egy újabb babaprojektnek, de...nem lennék jó szülő, ha így döntenék-folytatta komolyan.- Lassan a szakképzésem közepénél vagyok, most erre kell koncentrálnom, és...tudom, hogy nem lenne elég időm arra, hogy még egy gyerek számára biztosítsam azt a maximális figyelmet, amit megérdemelne.
-Tudom, szívem-simítottam vállára ujjaimat.-Most mindketten akkor vagyunk felelősségteljesek, ha türelmesek vagyunk. De mikor Lilly már óvodás lesz, felszabadul annyi időnk és energiánk, hogy tudunk vállalni egy újabb babát, ráadásul ő is elég nagy lesz már ahhoz, hogy megértse mivel is jár ez.-folytattam próbálva megerősíteni őt döntésének helyességében.-És ki tudja...talán ő maga fogja kérni, hogy legyen egy kistesója.
-Igazad van-hajolt hozzám egy apró csókra, miközben ujjait finoman combomra csúsztatta.-És bár a babával még várnunk kell, de...gyakorolni attól még szabad-pillantott rám egy játékos csillogással szemeiben, amire a szívem azonnal gyorsabb ritmusra váltott.-Ha ma elmentek a szüleink, és...Lilly-t is lefektettük-folytatta finoman ajkaiba harapva, mire éreztem, ahogy az agyi érrendszeremen át percenként átáramló mind az 5 liter vér pillanatok alatt elhagyta ott betöltött rendeltetési helyét.
-Pontosan tudod mit csinálsz, nem igaz?-pillantottam rá egy játékos mosollyal az arcomon, amint ujjai továbbra is fel le siklottak egyre magasabbra vándorolva combom belső oldalán.
-De...igaz-hullajtott egy gyors csókot ajkaimra, majd amilyen gyorsan hozzám hajolt olyan gyorsan hátra is húzódott, hogy nekiálljon biztonsági övének kikapcsolásához. Imádtam ezt a játékos magabiztosságot, teljesen meg tudott őrjíteni egy-egy ilyen apró tettével.-Gyere, Lilly, mindjárt itt vannak a Liza nagyiék!
-Jóóóó!-csillant meg kislányunk lelkes kis hangja, miközben Esme az autóból kilépve a hátsó ajtóhoz lépett, hogy kioldja Lilly-t az őt rögzítő ülésből.
-Szívem, te nem jössz?-emelte rám pillantását ismét, amint kiemelte Lilly-t az autóból miközben én még mindig a kormány mögött ülve próbáltam összeszedni magam az állapotból, amibe érintései juttattak.
-De, csak…-álltam meg egy pillanatra, nem tudván hogyan fogalmazzam meg maradásom okát-, hatásosabb voltál mint hinnéd-kuncogtam egy pillanatra magamra, majd ismét felé pillantva, mire azonnal megértette mire céloztam.-Nem szeretnék így apád elé kerülni.
-Valóban nem lenne tanácsos-jegyezte meg egyetértőn, amint Lilly öltöztetését követően saját kabátját is magára kapta.-Még van 20 perc a gép leszállásáig, úgyhogy...van 10 perced.
-Mindjárt összeszedem magam-kuncogtam fel ismét mély lélegzetet véve neuroendokrin rendszerem csitítása érdekében. Hihetetlen volt, milyen hatással volt rám mindössze néhány érintéssel.
-Az ajánlatom egyébként továbbra is áll-kacsintott rám mosolyogva, pontosan tudva mit vált ki ezzel belőlem, mire válaszként tovább nevetve csóváltam meg lemondóan fejemet egy halk sóhaj kíséretében.
-Nem könnyíted meg-fordultam hozzá ismét szemöldök felvonva, mire ő tovább kuncogva vette karjaiba az autó mellett izgatottan toporgó kislányunkat.
-Mit szólnál ahhoz, ha megnéznénk a repülőket?-simította meg arcocskáját, amire Lilly azonnal izgatott tapsikolásba kezdett.
-Jóóó-mosolyogta anyukájára pillantva, miközben szerelmem egyik kezével megigazította a róka mintás kis sapkát pici lányunk fején.
-Akkor menjünk!-cirógatta meg arcocskáját, miközben ismét hozzám fordult.-Előre megyünk akkor, odabenn találkozunk.
-Sietek!-mosolyodtam el én is, majd miután becsukta az elülső utasoldali ajtót, még mindig széles mosollyal az arcukon indultak el lassan a reptér bejárata felé.
(Esme szemszöge)
-Hát szia, Lilly!-mosolyodott el
anya unokája láttán, mire én sietve állítottam lábaira Lilly-t, hogy izgatott
kis lépteivel gyorsan útnak indulhasson felé siető nagymamája felé.-Hogy van az
én gyönyörű, okos unokám?-kapta őt karjaiba anyu, mire pici lányunk azonnal
lelkes tapsikolásba kezdett.
-Sasa! Sasa!-mosolyogta megvillantva kis gyöngy fogsorát, mire anya meghatottságtól csillogó szemekkel pillantott előbb ránk, majd vissza kisunokájára.
-Te jó ég, gyerekek-simította meg gyengéden Lilly pici arcát.-Ez a kislány pontosan olyan, mint amilyen te voltál kiskorodban, Esme-emelte rám pillantását ismét.-A mosolya, a nevetése… és videókon tényleg nem jön át, milyen nagyot nőtt, mióta legutóbb láttuk-simított le egy meghatott könnycseppet mosolyogva arcáról.-Bocsánat…-kuncogott fel halkan.-Gyertek, hadd öleljelek meg titeket is!-tárta ki szabad karját, mire én is Carlisle is hozzá léptünk egy-egy ölelésre.
-Hogy vagy anya?-simítottam meg hátát, miközben ő szorosan magához vont.-Milyen volt az út?
-Jól, kincsem, minden rendben volt-válaszolta, miközben picit hátrébb húzódott.-Apád is mindjárt itt lesz, csak felveszi a csomagjainkat.
-Jó látni megint, Liz!-ölelte meg őt Carlisle is.-Már egy éve nem láttuk egymást, így élőben.
-Én is örülök neked, Carlisle-pillantott rá mosolyogva, amint picit eltávolodott tőle.-Hát igen, ez egy hosszú és nehéz év volt-folytatta kissé komolyabb hangnemre váltva.-Egy éve egy olyan telefonhívást kaptunk a reggeli órákban, ami teljesen felforgatta a nyugodt mindennapjainkat-folytatta megsimítva Lilly pici arcocskáját.-Emlékszem, alig hittem el, mikor mondták, hogy balesetetek volt, az agyam egyszerűen nem bírta felfogni a hallottakat-pillantott ránk ismét.-Aztán mikor eljutott a tudatomig, sírva fakadtam. Apád erre lépett be a nappaliba-emelte rám tekintetét-, én pedig percekig nem tudtam elmondani neki, mi történt. Ennek ellenére ő azonnal érezte, hogy valami nagy baj van, és még mielőtt bármit mondhattam volna, lehozta az összecsomagolt bőröndjeinket az emeletről, és útnak indultunk a reptér felé. Egészen a reptérre vezető út feléig nem tudtam elmondani azt, amit a telefonban mondtak nekem-csillant meg szemében néhány újabb könnycsepp, miközben apró puszit nyomott Lilly pici arcára.-Aztán megérkeztünk...pattanásig feszült idegekkel, és megláttuk őt...a mi kis unokánkat. És ebben a hatalmas káosszal teli napban végre megláttuk a fényt.-pillantott ismét Lilly csillogó kis arcára.- Onnantól kezdve, hogy megláttam az egészséges kis mosolyát, elkezdtem hinni abban, hogy minden rendben lesz.
-Ezt szebben nem is mondhattad volna, Liz-simította meg a vállamat Carlisle, miközben anya tovább ölelgette karjában lévő unokáját.-Lilly valóban mindannyiunknak reményt adott ebben a nehéz időszakban.
-Egyébként remekül néztek ki-jegyezte meg anya ránk pillantva, amire én és Carlisle is összenéztünk.-Ragyogtok, boldogok vagytok...de Esme, drágám, egyél többet, mert lassan elfogysz-simította meg a vállamat kuncogva, amire én is felnevettem.-Komolyan mondom, ha diétázni mersz, én esküszöm...
-Nem diétázom, anya-forgattam meg a szemeimet egy halk sóhaj kíséretében.-Tényleg leadtam pár kilót, de csak mert hetente többször is kocogni megyünk Carlisle-lal, hogy tovább erősítsük a lábát -válaszoltam nyugtatóan.-Ezzel nem csak támogatom őt, hanem nekem is jót tesz.
-Azért csak óvatosan, szívem!-mosolyogta ujjait gyengéden arcomra simítva, miközben szemeivel ismét Carlisle felé pillantott.-És ha már itt tartunk, hogy van a lábad Carlisle, drágám? Mennyire tudod terhelni?
-Egész jól, köszönöm!-válaszolta szerelmem.-Ahogy Esme is mondta, hetente többször elmegyünk kocogni, és hétről hétre sikerül növelni az ekkor megtett távot, amire nagyon büszke vagyok-pillantott rám egy hálás mosollyal az arcán, amire én is ismét elmosolyodtam.-De ez Esme nélkül nem menne ilyen könnyen, rengeteget segít azzal, hogy mellettem fut és ott van velem.
-Akkor lassan minden a helyére kerül-nézett végig rajtunk megnyugvással a hangjában, ám mielőtt tovább folytattuk volna, pár pillanattal később válla fölött a távolba tekintve meg is láttam édesapám sietve közeledő alakját a maradásuk idejéhez viszonyítva hatalmas két bőröndöt maga után húzva.
-Te jó ég, apa, ti hány napra csomagoltatok?-nevettem fel hozzá lépve, amint megérkezve maga mellé állította a két majdnem derekáig érő bőröndjüket.
-Hát így kell üdvözölni édesapádat?-nevetett fel ő is magához vonva egy ölelésre, amire én is átkaroltam rég nem látott apukámat.-Annyira hiányoztál, kicsim!
-Te is nekem, apa-mosolyogtam még mindig őt ölelve.-Olyan jó, hogy jöttetek-pillantottam szüleimre ismét kissé hátrébb húzódva.
-Minden rendben van odahaza, William?-lépett hozzá Carlisle is egy kézfogásra, amit édesapám szívélyesen viszonzott.
-Fogjuk rá-mosolyogta apa.-Mindig van valami munka, mindig van valami javítani való. Ha egyszer eljöttök-folytatta szerelmemre pillantva-, te sem úszod meg majd a jó kis kétkezi munkát.
-Állok elébe-válaszolta Carlisle magabiztosan, amire apa akaratlanul is felvonta egyik szemöldökét.
-Úgy látom, önbizalomban nincsen hiány-jegyezte meg halkan felkuncogva apa.-Na majd meglátjuk…
-Apa...-pillantottam rá kissé megdorgáló éllel hangomban, amint megéreztem szavaiban a szerelmem próbára tételére irányuló mozgolódást.-Nem egy gimis udvarlóról van szó, hanem a férjemről, és a kisunokád apjáról…Szerintem túl vagyunk már ezen a fázison.
-Semmi gond, szívem-simította meg a vállamat Carlisle.-Édesapád csak szeretne munkára fogni, ennyi az egész. Én pedig örömmel dolgoznék a birtok körül, hiszen...szeretem a kihívásokat.
-Ez a beszéd, fiam-veregette meg a vállát apa.-Na, de hadd nézzem vége az én gyönyörű unokámat-fordult az anya által még mindig ölelgetett pici lányunk felé, mire anyu óvatosan átnyújtotta apa karjaiba a mi mosolygós kis Lilly-nket.-Hát szia, nagylány!
-Wi-wi! Wi-wi!-tapsikolta lelkesen Lilly, amint nagypapája egy apró puszit nyomott pirosló kis arcára.
-Hát mikor nőttél meg ilyen nagyra, te gyönyörű kis Liliomszál?-simította meg karján ücsörgő kislányunk rókás kis sapkával fedett kobakját, miközben egy előre kúszó apró kis vörös tincset finoman kis füle mögé hajtott.-Mutasd azokat a fogacskákat, hadd lássam milyen veszedelmes fogsora vannak ennek a kis rókának!
-Vááááá-villantotta meg Lilly játékosan 8 darab pici metsző fogát, mire mindannyian halkan felkncogtunk ennek a „veszedelmes” kis vicsornak a láttán.
-Ez aztán fogsor-pillantott rá tettetett ámulattal a hangjában apa, amitől Lilly ismét kacarászni kezdett.-Menten el is bújok, mielőtt megesz-takarta el szemeit szabad kezével rejtőzködést imitálva.-Így biztos nem lát meg…
-Neeee-nyúlt oda pici kezeivel kislányunk, hogy még mindig kacagva lefelé tolja a nagypapája szemét eltakaró kezet, majd miután ennek hatására elvette azt arca elől, Lilly széles mosollyal arcocskáján karolta át szorosan édesapám nyakát.-Szeretlek!
-Én is szeretlek, bogárkám-nyomott puszit pici arcára, kettejük láttán pedig éreztem, amint az én szívem is megtelik melegséggel. Apa és Lilly közt olyan kapocs volt, ami szavakkal nehezen volt leírható. Amióta megszületett, apa más ember lett, mintha ez a picike lány megolvasztotta volna azt a kemény kérget, amit fiatalon maga köré növesztett életének abban a bizonyos nehéz szakaszában, mikor túl korán kényszerült arra, hogy a saját lábára álljon nagyapám korai halála után. Mindig is jó apa volt, mindig minden megtett, hogy minél teljesebb életem lehessen...de úgy éreztem, nagypapának még jobb lesz.
-Szerintem induljunk el-szólalt meg mellettem anya.-Carlisle szülei már biztos nagyon várnak minket.
-Majd én hozom a bőröndjeiteket-ajánlotta fel szerelmem látván apa mennyire elveszett unokája csillogó kis mosolyában.-Nem állunk messze, szerencsére jó helyen sikerült parkolót találjunk…
-Tényleg, milyen az új autó, Carlisle?-pillantott rá kíváncsian apa, amint ő Lilly-vel a karjaiban velünk együtt útnak indult a reptér kijárata felé.-Jól megy? Biztonságos?
-Remek-válaszolta apámra pillantva, miközben tovább húzta maga után a két gurulós bőröndöt.-Bár sajnálom, hogy az előzőt nem lehetett helyre hozni a baleset után, mert nagyon szerettem vezetni, de...kezdem megszokni ezt is. Majd te is látod, egy fekete Mercedes ml350-ről van szó.
-És ne aggódj, apa-fordultam hozzá én is.-Maximálisan biztonságos.
-Erős, masszív szerkezete van-folytatta tovább Carlisle.-Az s300-ashoz képest, amim ugye volt, olyan B oszlopa van, mintha egy fogpiszkálót hasonlítanál egy fatörzshöz.
-Ráadásul sokkal több hely is van benne, amire egy kisgyerek mellett tagadhatatlanul szükség van-jegyeztem meg, ahogy a reptér bejáratán kilépve lassan nekivágtunk a parkolónak.-Még a legkisebb útra is rengeteg mindent kell magunkkal hozzunk, így egy városi terepjáró mindenképp praktikusabb számunkra a jelenlegi élethelyzetünket tekintve.
-Elismerem, jó választás-biccentett elégedetten apa.-Tudod nekem a legfontosabb az, hogy a lányom és az unokám is biztonságban legyen, mikor melletted ülnek az autóban-pillantott Carlisle-ra ismét néhány másodpercnyi csend után.-Remek sofőr vagy, de egy éve láthattuk, hogy előfordulnak olyan helyzetek, amik elkerülhetetlenek, és...szeretném, ha soha többé nem kéne átélnem, hogy bármelyikőtöket elveszíthetlek. Téged is beleértve, fiam-veregette meg vállát felé eső karjával, mire én Carlisle arcára pillantva láttam, mennyire jól is estek neki édesapám szavai. Bár apa sosem volt kifejezetten ellenséges irányába, valahogy mégis érezni lehetett egyfajta távolságtartást és kimértséget a részéről Carlisle felé, annak ellenére, hogy szavaival elfogadta őt, mint párom, mint férjem, mint az unokája édesapja. Most éreztette először vele igazán, milyen fontos is ő valójában a számára.
-Köszönöm, William!-emelte rá tekintetét hálás csillogással szemeiben, ahogy megérkezve mindannyian megálltunk az autó hátulja előtt, hogy a két bőröndöt annak csomagtartójába helyezzük.
-Csak Will-helyesbített apa kezében unokájával, amire nem bírtam megállni, hogy én is elmosolyodjak. Nagyon kevesen szólíthatták csak őt Will-nek, egy kezemen meg tudtam számolni azokat az embereket, akik olyan közel álltak hozzá, hogy ezt megtehessék. És most már Carlisle is bekerült ebbe az érzékeny határú körbe.
-Remélem te is látod, amit én-hajolt hozzám halkan anya szinte suttogva, amire egy apró bólintással válaszoltam.-Csak eljött ez a nap is, nem igaz?
-Két évbe telt, de megérkeztünk-jegyeztem meg halkan felkuncogva, amire anya is alig hallhatóan felnevetett. Mindketten régen vártunk erre az igazi egymásra találásra.
-Meg tudod mondani mi ez, Lilly?-tette kezét óvatosan az autó oldalára apa.-Mi a neve ennek a dolognak?
-Autó-válaszolta Lilly mosolyogva, ahogy a hátsó ajtó kinyitását követően apu óvatosan behelyezte őt a biztonságos utazását lehetővé tévő autós ülésbe.
-Hát te tényleg nagyon ügyes vagy-cirógatta meg arcocskáját büszkén, miközben bekapcsolta az izgága kis unokáját egy helyben tartó biztonsági övet.-Hány szót ismer? Számoltátok már?-pillantott rám kíváncsian, mire elgondolkodva kezdtem el sorolni magamban a kérdés megválaszolásához szükséges szavak sorát.
-Teljesen helyesen 7-9 szót tud kimondani-válaszoltam némi gondolkodást követően, ahogy kényelembe helyeztem magam a hátsó üléssor középső helyén, hogy anya is beférjen mellém a hátsó ülésre.-De összesen 14-16 szó körül van a szókincse, ami engem is lenyűgöz, hiszen...csak egy éves-folytattam még mindig ámultan.-És még ennél is többet ért meg.
-Te is nagyon hamar megtanultál beszélni, kicsim-simította meg a vállamat anya, amint mindannyian elfoglalva helyünket, Carlisle beindította az autó motorját.-És van az az érzésem, hogy Carlisle is az osztályelsők közt volt az iskolában, így...volt kiktől örökölnie az eszét.
-És az sem mellékes, hogy egész nap veletek van-jegyezte meg apa.-Folyamatosan ingerek érik, állandóan foglalkoztok vele...ilyen szülők mellett minden adott ahhoz, hogy az agya úgy szívja magába az információt, mint a szivacs.
-Ezt azért jól esik hallani-pillantott a mellette ülő apámra, majd válla fölött anyára Carlisle hálás csillogással a hangjában.-Nem mindig vagyunk biztosak abban, hogy amit csinálunk, azt jól csináljuk, így...mindig jól esik, ha pozitív megerősítést kapunk a szülői munkánkat illetően.
-A számból vetted ki a szót-tettem hozzá én is.-Gyereket nevelni sokkal nehezebb, mint képzeltük, és...valójában sosem vagyunk pontosan tudatában annak, mit is csinálunk-nevettem fel mosolyogva, amire ők is mind kuncogni kezdtek.-De azért az elmúlt egy évben, egyre ügyesebbek lettünk, nem igaz, szívem?-pillantottam Carlisle-ra, amire ő mosollyal az arcán kezdett egyetértő bólogatásba.
-Most már nem vagyunk annyira elveszettek-válaszolta egyetértően.-De van még mit tanuljunk…
-Sosem fogjátok úgy érezni, hogy mindent jól csináltok-vette vissza a szót apa.-Sokszor meg fogjátok kérdőjelezni egy-egy döntéseteket, és van, hogy csak évek, vagy évtizedek után kapjátok meg a választ arra, hogy „Vajon helyesen csináltam ezt?”. Sőt olyan is van, amiről soha...
-Ti bántatok meg bármit?-emeltem szüleimre pillantásomat néhány másodpercnyi csendes autózás után, amire mindketten egymásra néztek.-Csinálnátok bármit másképp?
-Ha bármin változtathatnék-kezdett neki anyu-, az az, hogy nem lennél egyke-simította meg a vállamat mosolyogva.-Akkoriban annyi minden történt. Jöttél te, ami önmagában sem volt könnyű, de akkoriban született meg a vállalkozásunk ötlete is, és az évek csak úgy kihullottak az ujjaink közül, mígnem már nem kockáztattunk meg egy újabb terhességet, tekintve hogy a veled való terhességem sem volt zökkenőmentes-magyarázta döntésének okát.- De ha visszamehetnék az időben, néhány évvel utánad vállaltam volna még egy kisbabát. Úgy érzem, talán kevésbé lettél volna...magányos.
-Nem voltam magányos, anya-pillantottam rá mosolyogva, hogy elűzzem ezzel kapcsolatos aggályait.-Nagyon szép gyerekkorom volt, mindent megkaptam tőletek, amit csak adni tudtatok. Tény, hogy nem volt sok barátom, de...nem is volt többre szükségem-folytattam, mire láttam, hogy a lelke kissé megkönnyebbül szavaim hatására.
-Én talán...kevésbé lettem volna ennyire szigorú-szólalt meg apa, amire ismét rápillantottam.-Nem, nem is ez a jó szó, talán... inkább az, hogy merev-helyesbített halkan felkuncogva.-Ha alvás idő volt, az valóban alvás időt is jelentett, ha azt mondtam, legyél otthon este 8-ra, annak úgy is kellett lennie, és...te nagyon szófogadó gyerek voltál, mindig betartottad az általam hozott szabályokat. De néha elgondolkodom, nem voltam-e mégis túl...kontrolláló, nem szorítottalak-e túlságosan a szabályaim közé, hiszen...sose lázadtál-jegyezte meg még mindig nevetve, amire én is felnevettem.-Néha azon is elgondolkodtam, nem keltettem-e benned félelmet ezzel a szigorral, és amiatt nem…
-Jaj, apa-simítottam meg felém eső vállát picit előrébb hajolva az elülső utasoldali ülés irányába.-Nem lázadtam, mert nem volt miért, nem pedig azért, mert féltem volna a következményektől.
-Ráadásul...amikor gimis lettél, és egy-egy fiú udvarolni kezdett volna neked-folytatta kissé hezitálva-, nem mondom, hogy nem néztem rájuk csúnyán, mikor eléd mentem az iskolához.
-Ha tényleg komolyan gondolták volna, nem riadnak vissza egy-egy szúrós pillantástól-vettem vissza a szót halkan kuncogva, miközben szerelmemre pillantottam, aki megérezvén magán pillantásomat, az ő arcára is apró mosoly húzódott.-Nem igaz, szívem?
-Nem mondom, eleinte eléggé feszült voltam a jelenlétedben, Will-jegyezte meg Carlisle apámra pillantva.-Mikor először találkoztunk, rettenetesen ideges voltam, hiszen...a lányod elköltözött egy idegen városba, messzire otthontól, és...hamarosan egy nála hat évvel idősebb férfival élt kapcsolatban, akivel ráadásul össze is költözött. El sem tudtam képzelni, mit gondolhatsz rólam…
-Tudod, mit gondoltam?-fordult hozzá apa ismét.-Azt gondoltam, hogy hogy képzelte ez a nagyvárosi gazdag szépfiú, hogy elveszi tőlem a lányomat-vallotta be őszintén, és éreztem, hogy most először mondja ki szavakkal ezeket az erős érzelmeket, amiket mindeddig magában hordozott.-Mérges voltam és szomorú, mert...Esme szavaiból már akkor azt éreztem, hogy ez nem csupán egy rövid románc lesz, és ez számomra azt jelentette, hogy a lányom...valószínűleg sosem tér már haza Ohio-ba-vallotta be nehezen egy pillanatra rám, majd mellette ülő szerelmemre pillantva.-Nem akartalak kedvelni. Aztán eljött a Karácsony, és Liz a lelkemre kötötte, hogy bármit is érzek, próbáljak meg kedves lenni veled...Esme kedvéért-tette hozzá egy halk sóhaj kíséretében.-Te bemutatkoztál, udvarias voltál és jól nevelt. Szinte azonnal meginogtam abban, amit érzek, amit csak még inkább kétségbe vontam, amikor láttam, hogy hogyan bánsz a lányommal. Gyengéd voltál és tisztelettel bántál vele, de közben minden mozdulatodból áttűnt, milyen nagyon szereted őt...és akkor bennem valami megtört-emelte Carlisle-ra tekintetét ismét.-Kedvelni akartalak, meg akartalak ismerni. De közben még mindig ott motoszkált bennem, hogy miattad a lányom végleg az ország másik végébe költözött, közel 2500 mérföldre tőlünk…és ez a kettősség sokáig nem engedte, hogy őszintén örüljek a kapcsolatotoknak. Aztán megszületett Lilly…-pillantott hátra válla felett a mögötte ülő kisunokájára.-És attól a pillanattól kezdve minden nap hálát adtam az égnek, hogy megajándékoztatok minket ezzel a kis csodával...és, hogy az életünk része lettél, fiam.
-Will, én...köszönöm, hogy őszinte voltál velem-szólalt meg Carlisle néhány másodpercnyi csend után.-És el sem tudod képzelni, mennyire jól esik hallani, hogy...próbáltál megkedvelni engem. Sokat jelent.
-Ne köszönd!-veregette meg vállát apa.-Egy nap majd te is átmész ezeken a saját lányoddal, és megérted, miért volt ennyire nehéz nekem ez az egész. És őszintén kívánom, hogy mikor eljön a nap, jobban kezeld majd, mint én…
-Sasa! Sasa!-mosolyogta megvillantva kis gyöngy fogsorát, mire anya meghatottságtól csillogó szemekkel pillantott előbb ránk, majd vissza kisunokájára.
-Te jó ég, gyerekek-simította meg gyengéden Lilly pici arcát.-Ez a kislány pontosan olyan, mint amilyen te voltál kiskorodban, Esme-emelte rám pillantását ismét.-A mosolya, a nevetése… és videókon tényleg nem jön át, milyen nagyot nőtt, mióta legutóbb láttuk-simított le egy meghatott könnycseppet mosolyogva arcáról.-Bocsánat…-kuncogott fel halkan.-Gyertek, hadd öleljelek meg titeket is!-tárta ki szabad karját, mire én is Carlisle is hozzá léptünk egy-egy ölelésre.
-Hogy vagy anya?-simítottam meg hátát, miközben ő szorosan magához vont.-Milyen volt az út?
-Jól, kincsem, minden rendben volt-válaszolta, miközben picit hátrébb húzódott.-Apád is mindjárt itt lesz, csak felveszi a csomagjainkat.
-Jó látni megint, Liz!-ölelte meg őt Carlisle is.-Már egy éve nem láttuk egymást, így élőben.
-Én is örülök neked, Carlisle-pillantott rá mosolyogva, amint picit eltávolodott tőle.-Hát igen, ez egy hosszú és nehéz év volt-folytatta kissé komolyabb hangnemre váltva.-Egy éve egy olyan telefonhívást kaptunk a reggeli órákban, ami teljesen felforgatta a nyugodt mindennapjainkat-folytatta megsimítva Lilly pici arcocskáját.-Emlékszem, alig hittem el, mikor mondták, hogy balesetetek volt, az agyam egyszerűen nem bírta felfogni a hallottakat-pillantott ránk ismét.-Aztán mikor eljutott a tudatomig, sírva fakadtam. Apád erre lépett be a nappaliba-emelte rám tekintetét-, én pedig percekig nem tudtam elmondani neki, mi történt. Ennek ellenére ő azonnal érezte, hogy valami nagy baj van, és még mielőtt bármit mondhattam volna, lehozta az összecsomagolt bőröndjeinket az emeletről, és útnak indultunk a reptér felé. Egészen a reptérre vezető út feléig nem tudtam elmondani azt, amit a telefonban mondtak nekem-csillant meg szemében néhány újabb könnycsepp, miközben apró puszit nyomott Lilly pici arcára.-Aztán megérkeztünk...pattanásig feszült idegekkel, és megláttuk őt...a mi kis unokánkat. És ebben a hatalmas káosszal teli napban végre megláttuk a fényt.-pillantott ismét Lilly csillogó kis arcára.- Onnantól kezdve, hogy megláttam az egészséges kis mosolyát, elkezdtem hinni abban, hogy minden rendben lesz.
-Ezt szebben nem is mondhattad volna, Liz-simította meg a vállamat Carlisle, miközben anya tovább ölelgette karjában lévő unokáját.-Lilly valóban mindannyiunknak reményt adott ebben a nehéz időszakban.
-Egyébként remekül néztek ki-jegyezte meg anya ránk pillantva, amire én és Carlisle is összenéztünk.-Ragyogtok, boldogok vagytok...de Esme, drágám, egyél többet, mert lassan elfogysz-simította meg a vállamat kuncogva, amire én is felnevettem.-Komolyan mondom, ha diétázni mersz, én esküszöm...
-Nem diétázom, anya-forgattam meg a szemeimet egy halk sóhaj kíséretében.-Tényleg leadtam pár kilót, de csak mert hetente többször is kocogni megyünk Carlisle-lal, hogy tovább erősítsük a lábát -válaszoltam nyugtatóan.-Ezzel nem csak támogatom őt, hanem nekem is jót tesz.
-Azért csak óvatosan, szívem!-mosolyogta ujjait gyengéden arcomra simítva, miközben szemeivel ismét Carlisle felé pillantott.-És ha már itt tartunk, hogy van a lábad Carlisle, drágám? Mennyire tudod terhelni?
-Egész jól, köszönöm!-válaszolta szerelmem.-Ahogy Esme is mondta, hetente többször elmegyünk kocogni, és hétről hétre sikerül növelni az ekkor megtett távot, amire nagyon büszke vagyok-pillantott rám egy hálás mosollyal az arcán, amire én is ismét elmosolyodtam.-De ez Esme nélkül nem menne ilyen könnyen, rengeteget segít azzal, hogy mellettem fut és ott van velem.
-Akkor lassan minden a helyére kerül-nézett végig rajtunk megnyugvással a hangjában, ám mielőtt tovább folytattuk volna, pár pillanattal később válla fölött a távolba tekintve meg is láttam édesapám sietve közeledő alakját a maradásuk idejéhez viszonyítva hatalmas két bőröndöt maga után húzva.
-Te jó ég, apa, ti hány napra csomagoltatok?-nevettem fel hozzá lépve, amint megérkezve maga mellé állította a két majdnem derekáig érő bőröndjüket.
-Hát így kell üdvözölni édesapádat?-nevetett fel ő is magához vonva egy ölelésre, amire én is átkaroltam rég nem látott apukámat.-Annyira hiányoztál, kicsim!
-Te is nekem, apa-mosolyogtam még mindig őt ölelve.-Olyan jó, hogy jöttetek-pillantottam szüleimre ismét kissé hátrébb húzódva.
-Minden rendben van odahaza, William?-lépett hozzá Carlisle is egy kézfogásra, amit édesapám szívélyesen viszonzott.
-Fogjuk rá-mosolyogta apa.-Mindig van valami munka, mindig van valami javítani való. Ha egyszer eljöttök-folytatta szerelmemre pillantva-, te sem úszod meg majd a jó kis kétkezi munkát.
-Állok elébe-válaszolta Carlisle magabiztosan, amire apa akaratlanul is felvonta egyik szemöldökét.
-Úgy látom, önbizalomban nincsen hiány-jegyezte meg halkan felkuncogva apa.-Na majd meglátjuk…
-Apa...-pillantottam rá kissé megdorgáló éllel hangomban, amint megéreztem szavaiban a szerelmem próbára tételére irányuló mozgolódást.-Nem egy gimis udvarlóról van szó, hanem a férjemről, és a kisunokád apjáról…Szerintem túl vagyunk már ezen a fázison.
-Semmi gond, szívem-simította meg a vállamat Carlisle.-Édesapád csak szeretne munkára fogni, ennyi az egész. Én pedig örömmel dolgoznék a birtok körül, hiszen...szeretem a kihívásokat.
-Ez a beszéd, fiam-veregette meg a vállát apa.-Na, de hadd nézzem vége az én gyönyörű unokámat-fordult az anya által még mindig ölelgetett pici lányunk felé, mire anyu óvatosan átnyújtotta apa karjaiba a mi mosolygós kis Lilly-nket.-Hát szia, nagylány!
-Wi-wi! Wi-wi!-tapsikolta lelkesen Lilly, amint nagypapája egy apró puszit nyomott pirosló kis arcára.
-Hát mikor nőttél meg ilyen nagyra, te gyönyörű kis Liliomszál?-simította meg karján ücsörgő kislányunk rókás kis sapkával fedett kobakját, miközben egy előre kúszó apró kis vörös tincset finoman kis füle mögé hajtott.-Mutasd azokat a fogacskákat, hadd lássam milyen veszedelmes fogsora vannak ennek a kis rókának!
-Vááááá-villantotta meg Lilly játékosan 8 darab pici metsző fogát, mire mindannyian halkan felkncogtunk ennek a „veszedelmes” kis vicsornak a láttán.
-Ez aztán fogsor-pillantott rá tettetett ámulattal a hangjában apa, amitől Lilly ismét kacarászni kezdett.-Menten el is bújok, mielőtt megesz-takarta el szemeit szabad kezével rejtőzködést imitálva.-Így biztos nem lát meg…
-Neeee-nyúlt oda pici kezeivel kislányunk, hogy még mindig kacagva lefelé tolja a nagypapája szemét eltakaró kezet, majd miután ennek hatására elvette azt arca elől, Lilly széles mosollyal arcocskáján karolta át szorosan édesapám nyakát.-Szeretlek!
-Én is szeretlek, bogárkám-nyomott puszit pici arcára, kettejük láttán pedig éreztem, amint az én szívem is megtelik melegséggel. Apa és Lilly közt olyan kapocs volt, ami szavakkal nehezen volt leírható. Amióta megszületett, apa más ember lett, mintha ez a picike lány megolvasztotta volna azt a kemény kérget, amit fiatalon maga köré növesztett életének abban a bizonyos nehéz szakaszában, mikor túl korán kényszerült arra, hogy a saját lábára álljon nagyapám korai halála után. Mindig is jó apa volt, mindig minden megtett, hogy minél teljesebb életem lehessen...de úgy éreztem, nagypapának még jobb lesz.
-Szerintem induljunk el-szólalt meg mellettem anya.-Carlisle szülei már biztos nagyon várnak minket.
-Majd én hozom a bőröndjeiteket-ajánlotta fel szerelmem látván apa mennyire elveszett unokája csillogó kis mosolyában.-Nem állunk messze, szerencsére jó helyen sikerült parkolót találjunk…
-Tényleg, milyen az új autó, Carlisle?-pillantott rá kíváncsian apa, amint ő Lilly-vel a karjaiban velünk együtt útnak indult a reptér kijárata felé.-Jól megy? Biztonságos?
-Remek-válaszolta apámra pillantva, miközben tovább húzta maga után a két gurulós bőröndöt.-Bár sajnálom, hogy az előzőt nem lehetett helyre hozni a baleset után, mert nagyon szerettem vezetni, de...kezdem megszokni ezt is. Majd te is látod, egy fekete Mercedes ml350-ről van szó.
-És ne aggódj, apa-fordultam hozzá én is.-Maximálisan biztonságos.
-Erős, masszív szerkezete van-folytatta tovább Carlisle.-Az s300-ashoz képest, amim ugye volt, olyan B oszlopa van, mintha egy fogpiszkálót hasonlítanál egy fatörzshöz.
-Ráadásul sokkal több hely is van benne, amire egy kisgyerek mellett tagadhatatlanul szükség van-jegyeztem meg, ahogy a reptér bejáratán kilépve lassan nekivágtunk a parkolónak.-Még a legkisebb útra is rengeteg mindent kell magunkkal hozzunk, így egy városi terepjáró mindenképp praktikusabb számunkra a jelenlegi élethelyzetünket tekintve.
-Elismerem, jó választás-biccentett elégedetten apa.-Tudod nekem a legfontosabb az, hogy a lányom és az unokám is biztonságban legyen, mikor melletted ülnek az autóban-pillantott Carlisle-ra ismét néhány másodpercnyi csend után.-Remek sofőr vagy, de egy éve láthattuk, hogy előfordulnak olyan helyzetek, amik elkerülhetetlenek, és...szeretném, ha soha többé nem kéne átélnem, hogy bármelyikőtöket elveszíthetlek. Téged is beleértve, fiam-veregette meg vállát felé eső karjával, mire én Carlisle arcára pillantva láttam, mennyire jól is estek neki édesapám szavai. Bár apa sosem volt kifejezetten ellenséges irányába, valahogy mégis érezni lehetett egyfajta távolságtartást és kimértséget a részéről Carlisle felé, annak ellenére, hogy szavaival elfogadta őt, mint párom, mint férjem, mint az unokája édesapja. Most éreztette először vele igazán, milyen fontos is ő valójában a számára.
-Köszönöm, William!-emelte rá tekintetét hálás csillogással szemeiben, ahogy megérkezve mindannyian megálltunk az autó hátulja előtt, hogy a két bőröndöt annak csomagtartójába helyezzük.
-Csak Will-helyesbített apa kezében unokájával, amire nem bírtam megállni, hogy én is elmosolyodjak. Nagyon kevesen szólíthatták csak őt Will-nek, egy kezemen meg tudtam számolni azokat az embereket, akik olyan közel álltak hozzá, hogy ezt megtehessék. És most már Carlisle is bekerült ebbe az érzékeny határú körbe.
-Remélem te is látod, amit én-hajolt hozzám halkan anya szinte suttogva, amire egy apró bólintással válaszoltam.-Csak eljött ez a nap is, nem igaz?
-Két évbe telt, de megérkeztünk-jegyeztem meg halkan felkuncogva, amire anya is alig hallhatóan felnevetett. Mindketten régen vártunk erre az igazi egymásra találásra.
-Meg tudod mondani mi ez, Lilly?-tette kezét óvatosan az autó oldalára apa.-Mi a neve ennek a dolognak?
-Autó-válaszolta Lilly mosolyogva, ahogy a hátsó ajtó kinyitását követően apu óvatosan behelyezte őt a biztonságos utazását lehetővé tévő autós ülésbe.
-Hát te tényleg nagyon ügyes vagy-cirógatta meg arcocskáját büszkén, miközben bekapcsolta az izgága kis unokáját egy helyben tartó biztonsági övet.-Hány szót ismer? Számoltátok már?-pillantott rám kíváncsian, mire elgondolkodva kezdtem el sorolni magamban a kérdés megválaszolásához szükséges szavak sorát.
-Teljesen helyesen 7-9 szót tud kimondani-válaszoltam némi gondolkodást követően, ahogy kényelembe helyeztem magam a hátsó üléssor középső helyén, hogy anya is beférjen mellém a hátsó ülésre.-De összesen 14-16 szó körül van a szókincse, ami engem is lenyűgöz, hiszen...csak egy éves-folytattam még mindig ámultan.-És még ennél is többet ért meg.
-Te is nagyon hamar megtanultál beszélni, kicsim-simította meg a vállamat anya, amint mindannyian elfoglalva helyünket, Carlisle beindította az autó motorját.-És van az az érzésem, hogy Carlisle is az osztályelsők közt volt az iskolában, így...volt kiktől örökölnie az eszét.
-És az sem mellékes, hogy egész nap veletek van-jegyezte meg apa.-Folyamatosan ingerek érik, állandóan foglalkoztok vele...ilyen szülők mellett minden adott ahhoz, hogy az agya úgy szívja magába az információt, mint a szivacs.
-Ezt azért jól esik hallani-pillantott a mellette ülő apámra, majd válla fölött anyára Carlisle hálás csillogással a hangjában.-Nem mindig vagyunk biztosak abban, hogy amit csinálunk, azt jól csináljuk, így...mindig jól esik, ha pozitív megerősítést kapunk a szülői munkánkat illetően.
-A számból vetted ki a szót-tettem hozzá én is.-Gyereket nevelni sokkal nehezebb, mint képzeltük, és...valójában sosem vagyunk pontosan tudatában annak, mit is csinálunk-nevettem fel mosolyogva, amire ők is mind kuncogni kezdtek.-De azért az elmúlt egy évben, egyre ügyesebbek lettünk, nem igaz, szívem?-pillantottam Carlisle-ra, amire ő mosollyal az arcán kezdett egyetértő bólogatásba.
-Most már nem vagyunk annyira elveszettek-válaszolta egyetértően.-De van még mit tanuljunk…
-Sosem fogjátok úgy érezni, hogy mindent jól csináltok-vette vissza a szót apa.-Sokszor meg fogjátok kérdőjelezni egy-egy döntéseteket, és van, hogy csak évek, vagy évtizedek után kapjátok meg a választ arra, hogy „Vajon helyesen csináltam ezt?”. Sőt olyan is van, amiről soha...
-Ti bántatok meg bármit?-emeltem szüleimre pillantásomat néhány másodpercnyi csendes autózás után, amire mindketten egymásra néztek.-Csinálnátok bármit másképp?
-Ha bármin változtathatnék-kezdett neki anyu-, az az, hogy nem lennél egyke-simította meg a vállamat mosolyogva.-Akkoriban annyi minden történt. Jöttél te, ami önmagában sem volt könnyű, de akkoriban született meg a vállalkozásunk ötlete is, és az évek csak úgy kihullottak az ujjaink közül, mígnem már nem kockáztattunk meg egy újabb terhességet, tekintve hogy a veled való terhességem sem volt zökkenőmentes-magyarázta döntésének okát.- De ha visszamehetnék az időben, néhány évvel utánad vállaltam volna még egy kisbabát. Úgy érzem, talán kevésbé lettél volna...magányos.
-Nem voltam magányos, anya-pillantottam rá mosolyogva, hogy elűzzem ezzel kapcsolatos aggályait.-Nagyon szép gyerekkorom volt, mindent megkaptam tőletek, amit csak adni tudtatok. Tény, hogy nem volt sok barátom, de...nem is volt többre szükségem-folytattam, mire láttam, hogy a lelke kissé megkönnyebbül szavaim hatására.
-Én talán...kevésbé lettem volna ennyire szigorú-szólalt meg apa, amire ismét rápillantottam.-Nem, nem is ez a jó szó, talán... inkább az, hogy merev-helyesbített halkan felkuncogva.-Ha alvás idő volt, az valóban alvás időt is jelentett, ha azt mondtam, legyél otthon este 8-ra, annak úgy is kellett lennie, és...te nagyon szófogadó gyerek voltál, mindig betartottad az általam hozott szabályokat. De néha elgondolkodom, nem voltam-e mégis túl...kontrolláló, nem szorítottalak-e túlságosan a szabályaim közé, hiszen...sose lázadtál-jegyezte meg még mindig nevetve, amire én is felnevettem.-Néha azon is elgondolkodtam, nem keltettem-e benned félelmet ezzel a szigorral, és amiatt nem…
-Jaj, apa-simítottam meg felém eső vállát picit előrébb hajolva az elülső utasoldali ülés irányába.-Nem lázadtam, mert nem volt miért, nem pedig azért, mert féltem volna a következményektől.
-Ráadásul...amikor gimis lettél, és egy-egy fiú udvarolni kezdett volna neked-folytatta kissé hezitálva-, nem mondom, hogy nem néztem rájuk csúnyán, mikor eléd mentem az iskolához.
-Ha tényleg komolyan gondolták volna, nem riadnak vissza egy-egy szúrós pillantástól-vettem vissza a szót halkan kuncogva, miközben szerelmemre pillantottam, aki megérezvén magán pillantásomat, az ő arcára is apró mosoly húzódott.-Nem igaz, szívem?
-Nem mondom, eleinte eléggé feszült voltam a jelenlétedben, Will-jegyezte meg Carlisle apámra pillantva.-Mikor először találkoztunk, rettenetesen ideges voltam, hiszen...a lányod elköltözött egy idegen városba, messzire otthontól, és...hamarosan egy nála hat évvel idősebb férfival élt kapcsolatban, akivel ráadásul össze is költözött. El sem tudtam képzelni, mit gondolhatsz rólam…
-Tudod, mit gondoltam?-fordult hozzá apa ismét.-Azt gondoltam, hogy hogy képzelte ez a nagyvárosi gazdag szépfiú, hogy elveszi tőlem a lányomat-vallotta be őszintén, és éreztem, hogy most először mondja ki szavakkal ezeket az erős érzelmeket, amiket mindeddig magában hordozott.-Mérges voltam és szomorú, mert...Esme szavaiból már akkor azt éreztem, hogy ez nem csupán egy rövid románc lesz, és ez számomra azt jelentette, hogy a lányom...valószínűleg sosem tér már haza Ohio-ba-vallotta be nehezen egy pillanatra rám, majd mellette ülő szerelmemre pillantva.-Nem akartalak kedvelni. Aztán eljött a Karácsony, és Liz a lelkemre kötötte, hogy bármit is érzek, próbáljak meg kedves lenni veled...Esme kedvéért-tette hozzá egy halk sóhaj kíséretében.-Te bemutatkoztál, udvarias voltál és jól nevelt. Szinte azonnal meginogtam abban, amit érzek, amit csak még inkább kétségbe vontam, amikor láttam, hogy hogyan bánsz a lányommal. Gyengéd voltál és tisztelettel bántál vele, de közben minden mozdulatodból áttűnt, milyen nagyon szereted őt...és akkor bennem valami megtört-emelte Carlisle-ra tekintetét ismét.-Kedvelni akartalak, meg akartalak ismerni. De közben még mindig ott motoszkált bennem, hogy miattad a lányom végleg az ország másik végébe költözött, közel 2500 mérföldre tőlünk…és ez a kettősség sokáig nem engedte, hogy őszintén örüljek a kapcsolatotoknak. Aztán megszületett Lilly…-pillantott hátra válla felett a mögötte ülő kisunokájára.-És attól a pillanattól kezdve minden nap hálát adtam az égnek, hogy megajándékoztatok minket ezzel a kis csodával...és, hogy az életünk része lettél, fiam.
-Will, én...köszönöm, hogy őszinte voltál velem-szólalt meg Carlisle néhány másodpercnyi csend után.-És el sem tudod képzelni, mennyire jól esik hallani, hogy...próbáltál megkedvelni engem. Sokat jelent.
-Ne köszönd!-veregette meg vállát apa.-Egy nap majd te is átmész ezeken a saját lányoddal, és megérted, miért volt ennyire nehéz nekem ez az egész. És őszintén kívánom, hogy mikor eljön a nap, jobban kezeld majd, mint én…
(bónusz: 1 éves Lilly :) )
