(Esme szemszöge)
-Majd én elmosom!-lépett mellém
Jasper, mielőtt kivéve kezemből a szivacsot és a vacsora készítéséhez használt
koszos tepsit elkezdte súrolni azt.
-Drágám, nem kell ezt
csinálnod!-pillantottam rá hála és kisebb ellenkezés kettősével hangomban.
-Nem kell, de akarom-válaszolta
komolysággal a szemeiben.-Fáradtnak tűnsz. Azt szeretném, ha pihennél kicsit-folytatta.-Ülj
le!
-Jasper, már jól vagyok-vettem
vissza a szót, egy apró, kissé erőltetett mosollyal arcomon. Nem voltam vele teljesen
őszinte. Valóban, fizikailag már jól voltam. Már nem véreztem, és nem volt
szükség semmilyen beavatkozásra sem a vetélésem kapcsán. Mentálisan és
érzelmileg azonban rendkívül mélyen voltam.
Amíg elfoglaltam magam, nem is
volt annyira rossz. Az engem elhalmozó megannyi teendő, mintha eltompította
volna ezeket a fejemben kavargó kusza gondolatokat, ahogy viszont egyedül
maradtam, minden annyira hangossá vált. Ilyenkor újra és újra lejátszódtak
bennem annak a napnak az eseményei. Hallottam a lövés fülsüketítő zaját
visszhangozni a koponyámban, éreztem a nedves rozsda illatot az orromban, ahogy
szerelmem vérző teste felé hajoltam, hallottam a pulzoximéter szaporán csipogó
hangját a fejemben, ahogy újra és újra megmértem az értékeit, hallottam a saját
vérem pulzálását a fülemben, ahogy a fegyveres és a gyerekeim közé állva a
pisztoly csövébe néztem…Olyan volt, mintha egy olyan filmet néznék, amit nem
lehet megállítani vagy kikapcsolni.
Az
agyam megállíthatatlanul elemezte az újra látott képkockákat, kétségbeesetten
kutatva a válasz után: Mit tehettem volna másképp? Mit tehettem volna, hogy
megelőzzem ezt az egészet? Jól döntöttem-e? Igaz volt-e?
A válaszok hiánya pedig csak
tovább gerjesztette ezt az önmarcangoló bizonytalanságot.
-Nem úgy nézel ki-jegyezte meg
egy sokat mondó pillantással az arcán.-Látszik, hogy nem alszol. És hogy nem
tudsz pihenni.
-Nem mostanában fogom kipihenni
magamat, szívem!-simítottam meg az arcát egy újabb apró, nyugtató mosollyal
arcomon, majd kezembe véve a friss, meleg padlizsános csirkével teli tálat
elindultam azzal a konyhasziget irányába.-Gyere, ülj le vacsorázni! Mindjárt
szólok Lilly-nek és Willnek is. Utána indulunk Lilian nagyiékhoz.
-Carlisle?-nézett rám érdeklődve
Jasper.
-Kérdeztem, de nem éhes-feleltem
egy apró sóhaj kíséretében, amint egy tányér véve a kezembe nekiálltam egy adag
vacsorát szedni arra.-Azért mindjárt viszek neki is egy tányérral, hátha mégis…
-A szobájában van?-kérdezett
ismét némi kíváncsiság és aggodalom kettősével szavaiban.
-Igen, még mindig-válaszoltam egy
újabb, aggódó sóhaj kíséretében. Miután Carlisle egy hetet töltött altatásban
az intenzív osztályon kritikus állapotban, nagy megkönnyebbülés volt, mikor két
héttel a történtek után végre hazahozhattuk őt. Azonban ezzel még közel sem
voltunk túl a dolgok nehezén.
Az általános kondíciója akkor még
nagyon gyenge volt. Fulladt, ha hosszabb időt töltött talpon, és a lépcsőzéshez
is gyenge volt, így olyan átmeneti megoldást kellett találjunk, ami minél
nagyobb kényelmet biztosít számára ebben a kezdeti nehéz időszakban.
A földszinten lévő dolgozószoba
tűnt a legideálisabb választásnak a körülményeket figyelembe véve. Így csak a feljárónál
lévő néhány lépcsőfokot kellett megtennie, a kinyithatós kanapén kényelmesen
tudott aludni, és miután a szüleim egyre gyakrabban jártak hozzánk, tavaly kialakítottunk
egy kis földszinti fürdőszobát is a mosókonyha egy részének leválasztásával,
így a fürdőszoba is néhány lépésre volt.
Azt hittük egy, maximum két hétre lesz szükség
erre a megoldásra. Nem hittem volna, hogy még másfél hónappal később is itt
tartunk majd.
-Beszéltetek már?-nézett rám újra
Jasper kíváncsian.-Tudod, az…Allison dologgal kapcsolatban.
-Nem-ráztam meg a fejemet.
-Amikor bejöttem hétfőn a klinikára
hozzád suli után, és vártam a liftet-szólalt meg pár pillanat múlva ismét kisebb
bizonytalansággal hangjában-, mögöttem hallottam, ahogy…pletykálnak az
emberek-folytatta némi hezitálás után.-És arról beszéltek, hogy ez az Allison
Carlisle szeretője volt. Ez…igaz?
-Nem tudom-vallottam be neki
őszintén, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy ennek a gondolata
átfutott az agyamon.-Én nem…Őszinte leszek veled, nem tudom elképzelni, hogy
Carlisle…ezt tegye velünk. De nem tudom, mert…nem akar beszélni a dologról.
-El fogtok válni?-nézett rám újra
félelemmel pillantásában.-És kihez kerülök, ha ti elváltok?-kérdezte pánikolva,
ahogy realizálódott benne, ez mivel járhat.
-Jazz, hé!-fordultam ekkor hozzá
azonnal szavai hallatán, miközben letéve kezemből a tányért ujjaimat nyugtatóan
vállaira simítottam.-Szó sincs egyelőre arról, hogy el akarnánk válni.
-Egyelőre-emelte ki előbbi
mondatomból ezt a szót még mindig aggodalommal hangjában.
-Honnan veszed, hogy el fogunk
válni? Miért érzed ezt?-kérdeztem tőle, miközben gyengéd bátorítással
megsimogattam vállát.
-Nem úgy nézel most rá, mint
előtte-felelte végül pár pillanatnyi gondolkodást követően.-És alig beszéltek,
nem is alszotok együtt.
-Szívem, én…tudod, én is nagyon
fáradt vagyok most, és...Carlisle is-álltam neki valamiféle választ adni
számára.-Egyikünk sem alszik jól, és most picit minden a feje tetejére is állt,
és…Valóban van egy kis mosolyszünet most a részemről emiatt az Allison ügy
miatt-vallottam be-, de…Carlisle még mindig nagyon fontos a számomra, és
törődöm vele, és biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk tudni ezt oldani
felnőttek módjára, legyen bármi is a válasz arra, hogy ki is volt ez az
Allison-húzódott arcomra egy nyugtató mosoly.-Az, hogy nem alszunk
együtt…részben emiatt van, részben amiatt, hogy Carlisle továbbra sem nagyon
jön ki a szobájából, és hát…Lilly és Will még mindig úgy tud sokszor csak aludni,
ha velem alszanak, szóval elég szűkösen is lennénk, amikor mindketten egyszerre
bejönnek az ágyba-kuncogtam, amire végre Jasper arcára is egy apró mosoly
húzódott.-Minden rendben lesz, szívem!-nyomtam puszit homlokára.-Azon pedig ne
idegeskedj, amiről egyelőre nincs szó…
-Ha megcsalt téged, és
elváltok-szólalt utánam ismét, ahogy visszaindultam.-Én veled akarok maradni.
-Jaj, drágám-léptem vissza hozzá,
majd ujjaimat arcára simítva álltam neki puszikkal elhalmozni azt.-Nem akarunk
elválni, jó?
-Jó-mosolyodott el pár pillanat
múlva egy kisebb megkönnyebbüléssel pillantásában.
-Jól van-simogattam meg az arcát
ismét. Nem hazudtam neki. Annak ellenére, ami történt, és annak ellenére, amit
az emberek pletykáltak, én még mindig hittem magunkban. Ez az elmúlt 9 év…Ez a
9 év, amit együtt töltöttünk, ez a 9 évnyi szeretet, a gyerekeink…ez nem
lehetett értelmetlen. Nem, ez…Nem tudtam elhinni, hogy Carlisle ezt tette. Ő
nem tenne ilyet velünk, aki…aki ennyi szeretetet mutat irányodba, aki ilyen
odaadással és zsigeri szerelemmel néz rád minden egyes nap, az nem csal meg. Az
nem. Nem, nem lehet.-Lilly! Will!-fordultam az pár pillanat múlva az emelet
irányába, miközben sietve nekiálltam megteríteni.-Gyertek vacsorázni! Mindjárt
indulunk a nagyiékhoz!
-Szerintem segítség kell
neki-szólalt meg újra Jasper komolysággal pillantásában.-Pszichiáter vagy
pszichológus, nem tudom melyik…
-Teljesen igazad van,
szívem!-helyeseltem egy apró sóhajjal hangomban.-Szerintem is, és próbáltam is
már rávenni, hogy menjünk be a klinikára, de annyira…Olyan, mintha lenne…mintha
lenne körülötte egy fal-sóhajtottam újra.-Nem jut el hozzá a hangom, mintha meg
se hallaná amit mondok.
-Anyu, én nem vagyok éhes-hallottam
meg Lilly hangocskáját, amint nyomában Willel és Gingerrel elindult lefelé a
lépcsőn.
-Muszáj enned,
drágám!-hullajtottam egy apró puszit buksijára, amint helyet foglalt a
konyhaszigetnél az egyik bárszéken. Mintha újra néztem volna egy régi filmet.
Lilly a trauma óta nagyon keveset evett és alig aludt, mintha visszatértünk
volna 3 évvel ezelőttre.-Neked is Will!-vettem karjaimba kisfiamat, hogy
felültessem őt is a Lilly melletti székre. Ő erre válaszul pillantását rám sem
emelve némán megrázta a buksiját.
Will a lövöldözés után alig
beszélt. Az elején teljesen nonverbális volt, és noha a Dr. Fincherrel
elkezdett viselkedés- és beszédterápia hatására már valamelyest javult az
állapota, de még mindig alig használt szavakat. Anyaként fájt látnom, hogy ez a
kíváncsi, édes gyerek, aki eleve bátortalan volt idegenek társaságában, most még
inkább visszahúzódott a saját kis világába, immár minket is kizárva. Csak ott
érezte biztonságban magát.-Muszáj enned, kisszívem!
-Hiányzik apu-szólalt meg újra
Lilly pár pillanat múlva, miközben picit kelletlenül állt neki villájával
kavargatni vacsoráját.
-Nekem is-sóhajtottam aprót,
amint hozzá lépve egy újabb, bátorító puszit nyomtam buksijára, mielőtt
megsimítottam azt.-Egyetek, hamarosan indulunk!-pillantottam végig rajtuk ismét
kezembe véve a Carlisle-nak szánt adagot.-Viszek le apának is egy tányérral,
kiengedem picit Gingert az udvarra, és jövök én is, jó?
-Oké-biccentett Jasper, mire én
magamhoz hívva kutyusunkat indultam el lefelé sietős léptekkel a lépcsőn a
dolgozószoba irányába.
Miután kiengedtem Gingert a hátsó
kertbe, szomorúságtól terhes súllyal szívemen kopogtattam be a dolgozó ajtaján,
pontosan tudva, hogy nem kapok majd beinvitáló választ.
-Hoztam neked egy kis padlizsános
csirkét, ha…esetleg mégis megéheznél-szólaltam meg belépve hozzá az ajtón.
Ugyanott ült, mint mindig az elmúlt másfél hónapban. Háttal az ajtónak, kifelé
meredve a hátsó kertre néző hatalmas üvegablakon át. Válasza pedig most sem
volt más, mint néma csend. Frusztrálóan hangos csend.-Hiányzol a gyerekeknek-folytattam,
miután az asztalára tettem a neki szánt vacsorát.-Főleg Lilly-nek-sóhajtottam. Ő
továbbra sem reagált szavaimra.
És ekkor hirtelen eltört bennem
valami. Másfél hónap. Másfél hónapja megy ez minden egyes nap. Másfél hónapja
küzdök egyedül a megélhetésünkért, küzdök értünk, küzdök a családunkért, ami
minden áron darabjaira akar hullani. És most elfáradtam.-Na, most volt
elég-léptem hozzá némi haraggal átszőtt remegéssel hangomban, miután becsuktam
magam mögött az ajtót. Ő továbbra sem nézett rám.-Carlisle Cullen, ha hozzád
beszélek, legalább nézz rám!
-Mit akarsz, Esme?-szólalt meg
végül semlegességgel hangjában, miközben tekintetével továbbra is a hatalmas
üvegablak mögött elterülő erdőt figyelte.
-Hogy mit akarok?-kérdeztem
vissza némi éllel hangomban érdektelensége hallatán.-Carlisle, ezt nem
csinálhatod tovább-léptem hozzá közelebb komolysággal a hangomban.-A lányod,
tudod, Lilly...a minap azt mondta, hogy már biztos nem szereted őt, mert hogy hetek
óta hozzá sem szólsz. A fiad pedig-álltam meg egy pillanatra könnyeimmel
küzdve-, szóval Will...ma rajzolt a terápián, és téged...lehagyott a
képről-csuklott el a hangom ismét, amint eszembe jutott kisfiam
kifejezéstelen arca, mikor az apukája hiányáról
kérdeztem.-Szükségük van rád…és nekem is.
-Másfél hónapja-szólalt meg
ismét, továbbra sem emelte rám pillantását-, négy ártatlan ember...halt meg
miattam-folytatta székével lassan felém fordulva.-Wendy Mornings-t, a büfés
lányt...Allison fejbe lőtte-állt neki hangjában némi keserűséggel.-Dalia Brown-t,
a traumatológia műtősnőjét, két fiatal tinédzser fiú édesanyját...megpróbálta
mellkason lőni, de elvétette és...a golyó eltalálta a bal oldali arteria
carotis internáját. Ott vérzett el a folyosón.
-Carlisle…-szóltam volna közbe,
ám tovább folytatta.
-Emellett...áldozatul esett még
két ápolónk, David Harbor és Bianca Williams-vett nagyobb levegőt nevük
kimondása előtt, és éreztem amint az én torkom is összeszorul ennek a négy
névnek a hallatán.-Hasi lövés hasi aorta sérüléssel. Abban liftben haltak meg
mindketten, amiben együtt utaztak Allisonnal.
-Figyelj rám, kérlek…-próbáltam
meg kiszakítani szavaimmal önmarcangoló spiráljából, mindhiába.
-Az ötödik pedig...Allison
volt-emelte meg kissé tekintetét, ám szemeivel továbbra sem nézett
szemeimbe.-Öt élet. Szerintem jogom van meggyászolni ezt az öt életet, akik
miattam jutottak erre a sorsra, és...időre van szükségem, hogy átgondoljam a
dolgokat.
-Nézz a szemembe, kérlek-léptem
egy lépéssel még közelebb hozzá, mire ő, ha nagy nehezen is, de végre rám
emelte sötét szem alatti karikák keretezte pillantását. A szemei...fénytelenek
voltak. Nem volt mögötte élet, csak egy üres kék tekintetet nézett vissza rám.
Mintha nem is az az ember ült volna velem szemben, akit eddig ismertem-Én is
ott voltam-álltam neki elcsukló hangon.-Én is átéltem, amit te. Én is
veszítettem aznap-folytattam komolyan.-A szemem láttára lőttek le téged,
Carlisle-mélyesztettem pillantásomat övébe, és éreztem, amint ezen szavak
hatására számos könnycsepp szökik szemeim sarkába.-A kezemmel próbáltam
tamponálni a mellkasodból szivárgó vérzést. Éreztem, ahogy a szíved egyre
gyengébben mégis egyre szaporábban ver a mellkasodban, láttam ahogy a nyaki
vénáid megduzzadnak, mert a szívtamponád miatt a szíved már nem bír
dolgozni-csuklott el a hangom ismét az emlékek hatására.-Tűket döftem a
mellkasodba, a kezeim közt haldokoltál...de én nem gyászolhattam-szorítottam
össze fogaimat.-Nem zuhanhattam össze, mert van három gyerekünk, Carlisle. Te
nem voltál ott nekik, így nekem kellett ott lennem...de én már egyedül nem
vagyok elég-pillantottam rá komolyan ismét.-Kellesz nekik...és nekem is.
-„Nekem”-rázta meg fejét egy
keserű éllel hangjában.-Ez most kivételesen nem rólad szól, Esme.
-Parancsolsz?-vontam fel
szemöldökömet a hangnem hallatán, amit eddig még sosem hallottam
tőle.-Carlisle, ez mindkettőnkről szól, házasok vagyunk…
-Nem, ez most nem rólad
szól-szakított félbe székéből felállva, amint az ablak felé fordulva ismét az
erdő irányába tekintett.-Annyi minden szólt már rólad, de ez most nem-szűrte ki
fogai közt ismét felém fordulva. Ahogyan rám nézett, az a szúrós pillantás...sosem
láttam még őt így nézni rám.-Én mindig melletted álltam-indult el lassan
irányomba.-Attól a naptól kezdve, hogy megismertelek, az volt számomra a
legfontosabb, hogy neked jó legyen. A te tempódhoz alkalmazkodtam-folytatta.-És
mindig csak én alkalmazkodtam. Neked sosem kellett hozzám igazodnod, mert én
megtettem helyetted-remegett meg egy pillanatra a hangja, amint lassan megállt
előttem.-De most az egyszer arra kérlek, hogy te hozz áldozatot értem, és állj
mellettem.
-Hogy most az egyszer?-csattantam
fel előző mondata hallatán, és éreztem, amint a szívem hevesebb tempóra vált,
ahogy a bennem feltörő indulat okozta adrenalinkiáramlás lassan az egész
testemet átjárja.-Tudod...tudod te, mennyi áldozatot hoztam érted az elmúlt
közel egy évtized alatt?-szegeztem pillantásomat arcára némi éllel hangomban.
-Én támogattalak minden
lépésednél-vette vissza a szót tőlem ismét enyémhez hasonló hangmenet ütve
meg.-Ott voltam neked, amikor a rezidensi vizsgádra készültél, ott voltam
neked, mikor a szakvizsgáidra tanultál, ott voltam veled a terhességeid alatt,
és teljesen alárendeltem magamat a te igényeidnek-szegezte felém ujját
megnyomva a „te” szócskát.-Az életem másról sem szólt az elmúlt közel 9 évben,
hogy a te előrejutásodat segítettem. Nélkülem nem lennél ott, ahol.
-Ó, nagyon tévedsz-nevettem fel
keserűséggel hangomban mondata hallatán.-Jó vagyok. Tényleg jó-csillant meg
hangomban a magabiztosság, amint olyan szavak hagyták el ajkaimat, amik eddig
még soha.-Két szakvizsgám és olyan műtéti siker rátám van, amit sokak csak
irigyelhetnek. A legjobb gyermek idegsebész vagyok egész Seattle-ben. És ezt én
értem el, nem te-soroltam fogaim közt kiszűrve, ahogy az indulataim mindinkább
elszabadultak bennem irányomba tanúsított hangnem hallatán.-Neked adtam a
szüzességem-csuklott el a hangom egy pillanatra, ahogy a düh torkomat
fojtogatta.-Családot adtam neked…
-Bármikor mondhattál volna
nemet-szakított félbe ismét.-Nem kényszerítettelek semmire.
-Amilyen naiv voltam akkoriban,
azt sem tudtam, mire kéne nemet mondjak-szisszentem fel dühtől vezérelve, és
éreztem, amint néhány apró könnycsepp szökik szemeimben kimondott szavaim
hatására. Jól tudtam, ezzel a mondatommal átléptem egy határt. Ezzel a mondatommal
olyan helyre szúrtam, amiről jól tudtam, hogy a legnagyobb félelme a
kapcsolatunk kezdete óta. És én kimondtam.-Vicces...eltelhet akárhány év, de én
mindig is az a kis rezidens leszek, aki annak idején beléd zúgott a lift előtt
állva, és te mindig is az a jóképű traumatológus szakorvos leszel, aki ezt jól
kihasználta.
-Akkor miért vagy még
itt?-csattant fel szavaim okozta sokkból magához térve megemelve hangját, amire
egy pillanatra megremegtem. Sosem hallottam még őt kiabálni.-Miért vagy itt, ha
ez az egész csak kényszer számodra?
-A gyerekeink miatt,
Carlisle-emeltem meg én is hangomat reagálva az ő hangerejére.-A gyerekeink
miatt, akiket most cserben hagysz, mert önző módon nem fogadsz el segítséget,
amire igenis szükséged lenne.
-Könnyen beszélsz, te nem
veszítettél semmit!-kiabáta pillantásával ismét belém vájva.-Én veszítettem,
nem te!
-Ez nem igaz-vágtam közbe
visszább véve hangerőmből, amint a szívem összeszorult a gondolatra, mit is
veszítettem aznap.-Nincs igazad…
-Miért is?-kérdezett vissza még
mindig indulattól vezérelve.-Amióta együtt vagyunk, én szilánkosra törtem a bal
lábszáramat, sorozat bordatörést szenvedtem, a tenziós pneumothorax kétszer majdnem
megölt, most pedig egy golyóval a mellkasomban vártam, hogy belefulladjon a
szívem az általa hajtott vérbe, ami az életet kéne biztosítsa a számomra, nem
pedig a halálomat-pillantott rám haraggal átszőtt fájdalommal szemeiben.-Te
pedig...semmit. Semmit...
-Aznap elvetéltem-csúszott ki
ajkaimon kiabálva a két szó, amit mindeddig magamban tartogattam, miközben
szemeimet erősen összeszorítottam kitörni készülő könnyeim visszafogására. Ám a
gát ledőlt...és nem volt megállás.-Terhes voltam, és elvesztettem a babánkat
aznap.
-Mi...micsoda?-kérdezett vissza
pár pillanat múlva, mire nagy nehezen ismét felnyitva könnyes szemeimet ismét
ráemeltem azokat. A tekintetéből eltűnt a harag, a hangja ismét ellágyult, és a
szemeiben mintha ismét láttam volna megcsillanni azt az embert akihez annak
idején hozzá mentem. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Egyszerűen nem
ment.-Es…
-Aznap tudtam meg-folytattam
könnyeimmel küzdve.-És még aznap el is veszítettem őt.
-Esme, szívem, én...annyira
sajnálom-lépett hozzám közelebb hogy lágyan magához ölelhessem, ám én
elhátráltam tőle. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, azok után amiket
mondott nekem.
-Ne érj hozzám!-szűrtem ki fogaim
közt még mindig indulatosan, amint néhány lépést odébb sétáltam.-Tudod...amikor
megismertelek, sosem hittem volna, hogy így fogok érezni irántad-pillantottam
rá komolysággal hangomban, amint a lelkemben még mindig fortyogó harag ismét a
felszínre szivárgott a szívem apró kis repedésein át-, de itt és most...
gyűlöllek, Carlisle Cullen-csuklott el a hangom a kimondott szavak hatására,
amikről sosem hittem volna, hogy valaha kimondok majd.-Gyűlölöm azt az embert,
aki most vagy, és jobb, ha tudod…gyűlölni téged a világ legeslegfárasztóbb
érzése-sóhajtottam aprót lesimítva néhány könnycseppet arcomról, amint hátat
fordítva neki elindultam kabátomért.
-Esme-sietett utánam
kétségbeeséssel hangjában, amint én az előtéren lévő állványhoz érve
leakasztottam arról kabátomat-Kérlek, Es, én...
-Elviszem a gyerekeket a
szüleidhez-pillantottam rá ismét felhúzva kabátom cipzárját.-Nekem ügyelni kell
mennem, és te láthatóan még mindig nem vagy olyan állapotban, hogy három gyerek
felügyeletét rád merjem bízni.
-Esme, kérlek, hallgass meg!-folytatta
elcsukló hangon, amint én megindultam az emelet felé. De én nem akartam több
szót hallani tőle.
-Hallgattalak az elmúlt fél
órában-szegeztem rá újra haragos pillantásomat.-És eleget hallottam-fordítottam
neki hátat ismét, majd magamra öltve egy apró mosolyt indultam el sietve az
emeleten vacsorázó gyerekeimért.
-Esme! Várj, kérlek!-szólt utánam
ismét követve engem felfelé a lépcsőn, ám én mit sem törődve vele folytattam
utamat a konyha irányába. Felérve azonnal szembesültem gyerekeink
összezavarodott, rémült arcával. Tudtam, hogy mindent hallottak.
-Öltözzetek, indulunk!-szólaltam
meg én elsőnek némi remegéssel hangomban pillantva végig rajtuk, arcomon
továbbra is egy kisebb erőltetett mosollyal.
-Ez mi volt?-kérdezte Jasper ijedtség
és zavartság kettősével szavaiban.-Bántott?
-Nem-ráztam meg a fejemet.
Legalább is…fizikailag nem.-Öltözzetek, megyünk a nagyiékhoz!
-Es…-hallottam meg magam mögött
ismét Carlisle hangját, ahogy ő is felért az emeletre.
-Hagyj!-vágtam rá azonnal,
pillantásomat rá sem emelve.
-Apu!-csillant fel az öröm egy
pillanatra Lilly összezavarodott kis pillantásában apukája láttán.
-Liliomszál…
-Sietünk, Lilly, vedd a
kabátodat!-szóltam rá, miközben én karjaimba véve Willt elindultam vele kabátjaik
irányába.-Itt a tiéd!-adtam kezébe Lilly-nek a fogasról levéve dínós kis
dzsekijét.
-De még nem mosogattunk el-emelte
pillantását Jazz a mosatlan edények irányába, majd vissza rám.
-Majd holnap reggel megcsinálom-feleltem
neki, miközben Will-re is ráadtam a kabátját.-Öltözz, drágám, mert elkések az
ügyeletből!
-Esme, kérlek, beszéljük ezt
meg…-lépett mellém ekkor Carlisle még mindig aggódó rémülettel hangjában.-Ezt
muszáj megbeszéljük!
-Azt mondtam, hogy hagyj!-emeltem
rá végül pillantásomat figyelmeztető komolysággal hangomban szűrve ki a
szavakat fogaim közt, még mindig fájdalom és harag örvénylő kettősével
szívemben. Ő erre néhány lépést elhátrált tőlem.-Gyertek, menjünk!-fordultam
ismét gyerekeimhez, majd sietős léptekkel indultunk el lefele az autóm
irányába.
(Carlisle szemszöge)
Mintha nyakon öntöttek volna egy
vödör jeges vízzel, úgy tértem magamhoz szavai hallatán ebből az agyamra
telepedő ködös bódultságból. Ahogy itt álltam egyedül a hatalmas, üres
házunkban, az agyam újra és újra visszajátszotta nekem a veszekedésünk minden
egyes elhangzott szavát, én pedig minden újabb ismétléssel egyre jobban
undorodtam attól az embertől, aki azokat a borzalmas mondatokat vágta a
feleségemhez.
-Istenem, mekkora barom vagyok!-temettem
arcomat
egy pillanatra tenyerembe.
Minden egyes elhangzott szót bántam. Annyira nagyon bántam. De már nem lehet ki
nem mondottá tenni mindazt, ami elhangzott.-Szedd össze magad, Carlisle Cullen!-sóhajtottam
végig simítva arcomat. Érdes volt. Milyen borostás az arcom. Mikor
borotválkoztam utoljára?
Sietve indultam el fürdőszobánk
irányába, ahogy pedig megállva a tükör előtt megpillantottam magamat, alig
ismertem rá arra a férfira, aki visszanézett onnan rám. A hatalmas lila karikák
a szemem alatt, az őszes szálakkal tarkított 3 hetes borosta, az a
fényevesztett fakókék tekintet…Ez nem én voltam.
Azonnal elővettem a
fürdőszobaszekrényből a borotválkozó szettemet. Felkentem a borotvahabot, majd újra
és újra végig húzva arcomon a pengét álltam neki megszabadulni az idegentől a
tükörben.
Esme-nek igaza volt. Segítség
kell. Ezzel nem tudok már egyedül megküzdeni.
Miután lemostam az arcomról a
borotvahab maradékát, sietve indultam el vissza a konyha irányába.
Mostanában inkább voltam teher,
mint partner. Ideje összeszednem magam, és újra úgy viselkedjek, mint egy férj,
és mint egy apa. Sietve álltam neki elmosogatni a ma esti vacsora maradékát. Már
majdnem végeztem, amikor az odakint zuhogó eső és a csapból folyó víz monoton
hangját egy halk ugatás zavarta meg.
Jó ég, Ginger kinn maradt az
udvaron!
Azonnal elindultam lefele, hogy
beengedjem négylábú családtagunkat.
-Gyere, kislány!-nyitottam ki a
hátsó kertre nyíló elhúzhatós üvegajtót, mire Ginger fürge léptekkel sietett be
azon át, hogy megállva az előtérben alaposan megrázza ázott bundáját.-Adok
neked enni-indultam el vissza az emelet irányába, mire kutyusunk lelkesen
követni kezdett engem. Levéve a konyhaszekrényből
a tápadagoló poharat léptem be a kamrába,
majd megmerítve azt a zsáknyi száraztápban siettem vissza vele a konyhába, hogy a
sarokban lévő tálba kitöltsem azt.-Ül, Ginger!-adtam ki neki a parancsot, ő
pedig okos tekintetét rám emelve végrehajtotta azt.-Marad!-utasítottam ismét,
amint a tálba öntöttem vacsoráját.-Tiéd, Ginger!-oldottam fel az Esme által
tanított szavakkal, Ginger pedig erre azonnal falatozni kezdett.-Ezt most
eléggé elrontottam, Ginger-sóhajtottam aprót, miközben megsimogattam kutyusunk
buksiját, ahogy egy pillanatra felnézett vacsorájáról.-De megpróbálom
helyrehozni.
Ebben a pillanatban telefonom
csörgése törte meg az esőcseppek keltette egysíkú dalt. Azonnal visszaindultam
a földszint irányába, majd a dolgozószobába lépve sietve vettem magamhoz az
íróasztalon heverő mobilomat. A kijelzőre nézve láttam, hogy anya hív.
-Anya…
-
Édes kisfiam, mégis mi a jó ég
történt?-hangzottak fel a telefonból édesanyám rémület, aggodalom, és megrovás
egyvelegével színezett szavai.
-Ezt most nagyon-nagyon
elszúrtam, anya-álltam neki, a hangom pedig egy pillanatra megremegett, ahogy
ismét felidéződött bennem a veszekedésünk.
-
Hallottam hírtét-vette vissza a
szót kisebb megrovással a hangjában.-
A gyerekeid sírnak, és össze vannak
zavarodva. Azt hiszik, hogy bántottad az anyjukat.-Nem emeltem kezet Esme-re-vágtam
közbe azonnal. Még a gondolat is elborzasztott.-Soha nem tennék ilyet.
-
Mertem remélni-folytatta kissé megkönnyebbülten,
ám még mindig egy anyai szigorral szavaiban.-
Mondd el, mi történt…-Nagyon összevesztünk-álltam neki
egy újabb sóhajjal hangomban.-Az én hibám az egész. Egy idióta vagyok.
Én…nagyon csúnya dolgokat mondtam neki-vallottam be még mindig szörnyülködve
nemrég kimondott szavaimon.-Istenem, annyira bánom, amiket mondtam…
-
Idefigyelj, Carlisle!-szakította
félbe szigorú hangja önmarcangoló monológomat.
-Megcsaltad?-Nem-vágtam rá azonnal.-Nem!
-
Akkor mondd el neki az
igazat-folytatta komolysággal hangjában.-
Tudom, hogy fájó pont az életedben
Allison. Sosem mondtat el, még nekünk sem, mi történt pontosan kettőtök közt.
De, ha azt akarod, hogy legyen jövőtök, Esme-vel őszintének kell lenned. -Tudom-feleltem.-Istenem, anya,
én…sosem akartam hazudni neki-sóhajtottam fel kisebb remegéssel a
hangomban.-Csak felejteni akartam.
-
Én ezt értem, szívem-vette
vissza a szót.
-És hiszem, hogyha elmondod a teljes igazságot a feleségednek, ő
is megérti majd. De, ha nem tisztázod vele a dolgokat, nem várhatod el tőle,
hogy úgy éljetek együtt, mint azelőtt. Megrendült a bizalma benned-magyarázta
tovább.-
És ez a bizalmatlanság az oka az egész helyzetnek. Adj okot arra, hogy
újra megtanuljon bízni benned!-Minden erőmmel ezen leszek…
(Esme szemszöge)
-Azt hiszem, elfolyt a magzatvizem zuhanyzás közben-pillantottam Carlisle-ra izgatottsággal hangomban.-Először nem voltam benne biztos, de...amikor leültem a wc-re, még mindig éreztem, hogy valami szivárog, úgyhogy elővettem egy wc papírt, és azon látszott, hogy ugyan az a típusos, színtelen folyadék jön belőlem, mint amilyen akkor is, amikor Willnél folyt el a vizem, így ez biztosan az.
-Jóságos ég!-ugrott fel erre az ágyunkról izgatottan.-Akkor indulunk? Fel kell hívnom akkor anyáékat, hogy jöjjenek át vigyázni a gyerekekre…
-Szerintem még ne-vettem vissza a szót kisebb bizonytalansággal szavaimban.-Egyelőre nincsenek erős fájásaim. Olyanok, mint az enyhe menstruációs görcsök, és nem is túl regulárisak, úgyhogy szerintem még nem kell induljunk-folytattam, miután elemeztem magamban a szituációt.-De az jó lenne, ha felhívnád anyukádat, hogy jöjjenek át-tettem hozzá.-Ha esetleg felpörögnének az események…
-Rendben, már hívom is-vette elő mobilját.-Leviszem a bőröndöt is addig.
-Köszönöm, szívem!-pillantottam rá hálásan, mire ő kivéve a szekrényből az összecsomagolt bőröndöt indult el telefonálva a földszint irányába.
Én miután felöltöztem, a nappaliban fel-alá sétálgatva vártam, hogy az egyre erősödő fájások mikor döntenek majd le a lábamról, ám meglepetten tapasztaltam, hogy ugyan némiképp erősödtek és valamivel rendszeresebbé is váltak, de az intenzitásuk meg sem közelítette azt az intenzitású fájdalmat, ami a Willel való vajúdásomat kísérte. És ami még furcsább volt, hogy ezzel egy időben egy egyre erősödő, égető gáttáji nyomást kezdtem érezni a lábaim közt. Nem ezt kellene éreznem. Vagyhát…ezt nem kellene még éreznem. Utoljára akkor tapasztaltam hasonlót, amikor Will feje már majdnem kibújt. De ez…ez nem lehetséges, hiszen még alig vannak összehúzódásaim.
-Mindent elrendeztem-jelent meg Carlisle a lépcső tetején egy izgatott mosollyal az arcán.-Anyáék úton vannak, a bőröndöt is betettem az autóba…
-Valami nem stimmel-szólaltam meg egy kisebb aggodalom és értetlenség kettősével hangomban.-Azt hiszem, mindjárt kint van a baba…
-Hogy mi?-kerekedtek el a szemei döbbenten szavaim hallatán.-Mit érzel pontosan?-lépett hozzám sietve.-Mi fáj? Ülj le!
-Nem tudok-ráztam meg a fejemet egy pillanatra előre görnyedve a székelési ingerre emlékeztető szenzációval kísért, lábaim közt feszítő, erős égető fájdalom miatt. Nyomnom kell. Nyomnom kell!-Úgy érzem, hogy nyomnom kell…
-Semmi baj, szívem! Feküdj le!-simította ujjait vállamra, mire én a segítségével megpróbáltam minél hamarabb fekvő pozícióba kerülni. Sikerrel.
-Gyorsan, segíts levenni a nadrágot!-pillantottam rá zihálva, mire ő mit sem késlekedve kezdett el megszabadítani mackónadrágomtól, ahogy pedig sikerült neki derekam alá lehúzni azt, én sietve álltam neki levenni alsóneműmet is.-Mit látsz?-kérdeztem heves légvételeim közt.
-Jóságos ég!-szaladt ki ajkain ez a két szó, az arcára kiülő döbbenet és boldogság egyvelege láttán pedig szavak nélkül is tudtam, mit láthat.-Egy szőke hajacskával fedett fejtetőt.
-Istenem, mindjárt itt a kislányunk-nevettem fel egy pillanatra hitetlenkedve.-Istenem, Istenem…
-Nem hinném, hogy be fogunk érni a klinikára-állt fel a lábaim közül kezébe véve mobilját.-Hívok egy mentőt…
-Istenem, itthon fogom megszülni-temettem arcomat még mindig döbbent hitetlenkedéssel hangomban ujjaim mögé.
-Jó napot kívánok! Dr. Carlisle Cullen vagyok, és egy mentőt szeretnék kérni kitolási szakaszban lévő szüléshez a Seattle, Snoqualmie River Road 640-hez…-szólt bele a telefonjába, miközben sietve elindult az emelet irányába.
Ahogy itt feküdtem a kanapén az otthonunk nappalijában, még mindig alig hittem el, hogy ez az egész megtörténik. Már szültem kétszer, tudtam, mit kell érezzek, és azt is, hogy mikor kell érezzem, de ez az egész…ez az egész helyzet összezavart és rémülettel töltött el. Az erdő közepén voltunk, minimum 20 percre a belvárostól, ha bármi balul sül el, nincs eszközünk ahhoz, hogy Carlisle akár engem, akár a babát ellássa. Csak reménykedni mertem abban, hogy a mentő mihamarabb ideér.
-A mentő úton van-tért vissza hozzám izgatottsággal hangjában.-A gyerekeknek szóltam, hogy mindenki maradjon a szobájában. Hívom Addisont…
-Nem hinném, hogy Rose megvárja a mentőt-hagyta el ajkaimat egy fájdalmas nyögés, ahogy egy újabb nyomási ingerrel együtt a baba koponyája erősebben nekifeszült a gátizomzatomnak.-Carlisle, ez a baba itt fog megszületni.
-Nyugalom, szívem!-simította meg a kanapét markoló kézfejemet.-Minden rendben lesz.
-Szia, Carlisle!-hangzott fel Addison hangja a kihangosított telefonból, amint azt Carlisle a kanapé tetejére helyezte.-Mi a helyzet?
-Addie, Esme-nél beindult a szülés-szólalt meg Carlisle ismét a lábaim közé helyezkedve.-Itthon vagyunk még, de már látom a baba fejét. Így nem merünk elindulni. A mentő már úton van, de szerintünk Rose nem fog várni, amíg megérkeznek.
-Mit látsz pontosan?-kérdezte ekkor egy szakmaibb hangnemre váltva.
-Egy szőke tincsekkel fedett baba fejtetőt-válaszolta ismét lábaim közé nézve.-Istenem, szőke haja van…
-Esme, érzed már, hogy nyomnod kell?-fordul ekkor hozzám.
-Igen-válaszoltam kissé ziláltan.
-Amikor legközelebb érzed az ingert, kezdj el nyomni! Egy összehúzódás alatt háromszor-utasított.-Carlisle, hozz egy törülközőt Esme alá, egyet pedig majd a babának. Ha van otthon gumikesztyűtök, azt is vegyél elő! És moss kezet!-fordult ismét hozzá.- Neked kell világra segítened a babát…
-Csinálom!-ugrott fel mellőlem, majd lendületes léptekkel útnak is indult a fürdőszobánk irányába.
-Istenem, hogy keveredtem ilyen helyzetbe-nyögtem fel ismét továbbra is hitetlenkedve.-Alig éreztem fájásokat, azt hittem még van időnk bőven. Nincs egy órája, hogy elfolyt a magzatvíz, és hogy érezni kezdtem valamit, és azok sem voltak erősebbek egy enyhe menstruációs görcsnél.
-Valószínűleg régebb óta vajúdtál, csak nem tudtál róla-felelte Addison.-Ritkán, de előfordul fájdalom nélküli tágulási szakasz. Ez történhetett nálad is.
-Itt van minden-sietett vissza Carlisle kezében a szükséges dolgokkal.-Kezet mostam fertőtlenítős szappannal, és volt itthon alkoholos kézfertőtlenítő is, azzal is bedörzsöltem a kezemet-folytatta, amint a kézfertőtlenítőt mellém helyezte a padlóra.-Azt ide is hoztam, mert kellhet még. Meg tudod emelni a feneked?-fordult ekkor hozzám, amire én egy apró bólintással válaszoltam, majd miután sikerült is kivitelezzem a feladatot, ő alám gyűrte a törülköző egyik végét.
-Megint nyomnom kell!-szisszentem fel az érzésre, ahogy visszaereszkedtem a kanapéra.
-Nyomj nyugodtan!-szólt hozzám Addie ismét, mire én minden erőmet összeszedve préselni kezdtem.-Carlisle, a baba feje visszább húzódik a nyomás végén?
-Nem-válaszolta újra a lábaim közé pillantva, miközben mindkét kezére felvette a gumikesztyűt.
-Ez nagyon jó jel-jegyezte meg Addie.-Tedd az egyik kezed a perineumra, és finoman tarts ellen! Próbáljuk meg megelőzni a gátrepedést.
-Értettem-válaszolta ujjait gáttájamra helyezve, miközben én újból nyomni kezdtem, immár harmadszor az összehúzódás alatt.-Nagyon jól csinálod, szívem!-pillantott fel rám ideges és boldog izgatottság egyvelegével szemeiben.-Már kint is van a buksija.
-Merre néz a baba arca?-kérdezte Addison.
-Lefelé, Esme háta fele-felelte.
-A következő nyomással oldalra kéne fordulnia magától-folytatta Addie.-Ha ez nem történik meg, neked kell finoman majd elforgatnod, Carlisle!-instruálta.-Most támaszd meg a kezeiddel óvatosan a fejét, hogy ne lógjon.
-Rendben-biccentett.
-Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen kontextusban nyúlsz majd hozzám odalent-nevettem a helyzet szürrealitásán, amire Carlisle és Addison is egy pillanatra felnevettek.-Istenem, ez az egész még mindig annyira hihetetlen-folytattam, ám mondatomat egy újabb erős hátamba sugárzó görcs zavarta meg, fájdalmas nyögéssé torzítva utolsó szavamat.
-Nyomjál, szívem!-utasított most gyengédséggel hangjában Carlisle is.-Fantasztikus vagy, már oldalra is fordult a baba.
-A következő nyomással valószínűleg kint is lesz a kislányotok, úgyhogy vedd magadhoz a törülközőt-készítette fel a következő lépésre Addison.
-Nyomj, Es! Nagyon ügyesen csinálod!-biztatott tovább Carlisle, amint én újabb lélegzetet véve ismét nyomni kezdtem.-Már kint is van az egyik válla.
-A felső válla kint van?-érdeklődött Addie.
-Igen-felelte szerelmem.
-Óvatosan emeld Esme hasa felé a babát-folytatta.-Ezzel segítesz megszületni a másik vállának is, és már meg is lesz a kislányotok.
-Tarts ki, Es!-nézett rám újra, amint én kissé ziláltan ismét fellélegeztem az összehúzódás végén.-Megcsináljuk! Mindjárt vége lesz.
-Anyuci-hallottam meg akkor Will rémült kis hangját a lépcső teteje felől, mire Carlisle és én is azonnal annak irányába kaptuk pillantásunkat.
-Menj vissza a szobádba, Will!-szóltam oda szinte pánikolva a lépcső tetejéről lekukucskáló, összezavarodott arcú kisfiunknak. Mit csinál ő itt?
-Menj vissza a szobádba!-pillantott rá Carlisle is kisebb apai szigorral szavaiban, miközben én újra érezni kezdtem egy következő összehúzódás felívelő, erősödő szakaszát, fájdalmas nyögést váltva ki ezzel belőlem.-Menj, Will!-szólt rá még egyszer egy gyengéd, ám mégis szigorú tónussal hangjában.-Anya rendben lesz. Vigyázok rá és a tesódra is.
-Biztos?-kérdezett vissza aggódva.
-Biztos-biccentett Carlisle.-Menj!
-Oké-felelte még mindig kissé rémülten, ám néhány feszült, hezitálással teli pillanatot követően lassan visszaindult az emelet irányába.
-Nem egyszerű otthon szülni, ha már van három gyereked-jegyezte meg szerelmem egy apró sóhajjal hangjában.-Nyomj, szívem!-pillantott rám ismét bátorítóan.-Jön a másik válla is!
-Gyerünk, Esme!-hangzott fel Addison lelkesítő hangja is a telefonból, én pedig minden erőmet összegyűjtve ehhez az utolsó nyomáshoz kezdtem el préselni. És ekkor a gátamat feszítő, égő fájdalom egyszerre hirtelen megenyhült, én pedig azonnal tudtam, hogy megszületett. Megszületett a kislányunk.
-Kint van a baba!-szólalt meg Carlisle egy leírhatatlan nagyságú örömmámor és megkönnyebbülés kettősével mosolyában.
-Töröld meg az arcát, és amennyire tudod, tisztítsd ki az orrát és a száját!-instruálta őt tovább Addison.
-Kész!-biccentett Carlisle, amivel egy időben egy hangos, egészséges, erőteljes kis sírás töltötte be a szobát, amire én és Carlisle is azonnal zokogni kezdtünk. Itt van. Tényleg itt van a mi kis Rose-unk. Megcsináltuk. Megcsináltuk!-Édes Istenem, de gyönyörű vagy!-pillantott rá szerelmem ámulat és meghatottság kettősével könnyes pillantásában.
-Ne vágd el a köldökzsinórt!-szólalt meg újra Addison egy pillanatra visszarántva minket ebből a megható pillanatból a valóságba.-Helyezd a babát Esme mellkasára! Takard be őket, hogy ne fázzanak! Tekerd fel picit a fűtést! Hamarosan oda kell érjenek a mentősök, és behozzák majd őket.
-Itt van a kis Rose-unk, Es!-helyezte őt a mellkasomra egy apró csókot hullajtva homlokomra, mire én egy fáradt, meghatott nevetéssel hangomban öleltem azonnal magamhoz karjaimmal aprócska testét. Jól van. Egészéges. És olyan tökéletes. Pici szőke haja kis arany koronaként lapult picike buksijára, ahogy pedig egy pillanatra fel-felnyitotta szemecskéit, láttam, hogy az én szürke szemeimet örökölte. Nem bírtam megállni, hogy ismét zokogni kezdjek.-Mindjárt betakargatlak titeket-terítette ránk a másik törülközőt, majd gondosan dörzsölgetni kezdte a mellkasomon pihegő újszülött pici lányunk hátacskáját.-Hozok egy plédet is…
-Édes Istenem, itt meg mi történt?-hallottam meg ebben a pillanatban Lilian hangját a földszintről felvezető lépcső felől.-Uram atyám, megvan a kis Rose?-sietett ide Henry-vel az oldalán, döbbenettel pillantásában véve szemügyre a karjaimban fekvő újszülött pici lányunkat.
-A kisasszony nem tudott tovább várni-jegyeztem meg nevetve.
-Üdv, Seattle Mentőszolgálat!-hangzott fel ekkor a földszintről egy férfi hang.
-Jöjjenek! Itt vagyunk fent-szól vissza erre válaszul picit hangosabban Carlisle.
-Várlak titeket-mosolyogta Carlisle telefonjából Addie meghatottsággal hangjában.-Gratulálok a kis Rose Eliza Cullenhez!
-Köszönjük!-mosolyogtam kimerültség és felhőtlen boldogság egyvelegével hangomban pici lányunkra pillantva. A mi kis Rose-unk…
Ebben a pillanatban csipogóm
hangja ébresztett fel álmomból, mire én egy heves szívdobogás kíséretében ültem
fel az ágyon, ahogy kezembe vettem azt. Az osztályról csipognak.
Miután kinyomtam, pár pillanatig
zavartan ültem az ügyeleti szoba csendes sötétjében, ahogy lepillantva
szembesültem lapos hasammal. Istenem, annyira valósághű volt ez az álom. Én
tényleg azt hittem, hogy…De buta vagy Esme, hiszen hogy szülhettél volna most
egy kisbabát. Alig másfél hónapja vesztetted el őt.
Egy apró nyögés kíséretében
temettem arcomat tenyereimbe, miközben éreztem, ahogy szemeibe néhány
könnycsepp gyűlik az álmom hatására. Mintha megforgattak volna egy kést a
szívemben, a bevarasodott sebeim pedig ismét vérezni kezdtek a tudatalattim
kegyetlen játéka miatt. A vér pedig egyre csak gyűlt és gyűlt, ismét kitöltve a
veszteség helyén maradt ürességet. Én pedig újra fuldokolni kezdtem abban.
-Szedd össze magad!-sóhajtottam
magamnak, ahogy kiültem az ágy szélére. Ez csak egy álom volt. Csak egy álom.
Semmi több.-Jól van…Akkor irány dolgozni!-sóhajtottam fel ismét, majd felkapva
köpenyemet a fogasról indultam el a gyerekosztály irányába.
(Carlisle szemszöge)
Miután leparkoltam a klinika
parkolójában, egy nagyobb lélegzetet véve révedtem az épület bejárata felé.
Tudtam mit kell tennem, mégis
hezitáltam. Tudtam, hogy magyarázattal tartozom Esme-nek, ahogy azt is, hogy
hiba volt ennyi ideg hallgatnom erről. De annyira felejteni akartam. Mielőtt
megismertem a feleségemet, már 10 éve próbáltam felejteni. Aztán belépett Esme
az életembe, és én végre…végre felejteni kezdtem. Olyan jól sikerült
felejtenem, hogy az elmúlt 7 évben eszembe sem jutott Allison. A
feledékenyégemért viszont a családom fizetett meg.
Néhány percnyi hezitálás után végül
erőt vettem magamon, és kiszálltam az autóból. A szívem zakatolt a
mellkasomban, ahogy beszállva a liftbe elindultam felfelé a gyereksebészet
irányába. Talán még sosem rettegtem ennyire attól, hogy a feleségem szemébe
kell majd nézzek. Amiket mondtam neki…Sosem fogok tudni megbocsájtani magamnak
azokért a szavakért, amik tegnap délután elhagyták a számat. Ha csak
visszagondoltam az elhangzott mondatokra, olyan zsigeri szégyenérzet kerített
hatalmába, hogy úgy éreztem, menten hányni fogok. De tudtam, hogy meg kell
tennem. Még, ha soha nem is bocsájt majd meg nekem, de ezzel tartozom neki.
Kilépve a liftből egyből
megláttam Őt. Ott állt a nővérpultnál, lázlapokkal a kezében, és éppen
Addisonnal beszélt. Valószínűleg most adja át neki az ügyeletben történteket.
Ahogy felnézett, és a tekintetünk
találkozott, egy pillanatra mindketten ledermedtünk. Tudtam, hogy látni sem
akar. Tegnap délután egyértelművé tette a számomra, hogy gyűlöl. A szúrós,
hűvös pillantás álcája mögött kavargó indulatok láttán pedig éreztem, hogy ez
azóta sem változott.
-Es…
-Hagyj!-szakított félbe azonnal
fájdalommal szemeiben, majd sietős léptekkel indult meg az ellenkező irányba.
-Esme, kérlek, hadd magyarázzam
el!-indultam el én is utána.
-Mégis mit?-fordult vissza
irányomba fortyogó dühhel szemeiben, megállásával engem is megállásra
kényszerítve.-Azt, hogy mindent, amit elértem, igazából te érted el helyettem?
Hogy mennyire nehéz volt hozzám alkalmazkodni, és nem megkefélni engem a
harmadik randinkon? Azt, hogy micsoda teher volt segítened számomra, amikor
terhes voltam? Már megbocsájts, de úgy emlékszem, neked is közöd volt ahhoz az
állapothoz, nem a szentélektől vannak a gyerekeink.
-Es, kérlek, ne forgasd ki a
szavaimat!-emeltem fel kezemet megadóan.-Én…rettenetesen szégyellem magam a
tegnapi miatt.
-Jól teszed-helyeselt egy
valamivel nyugodtabb, de még mindig feszült tónussal hangjában.-Úgy érzem,
minden amit együtt átéltünk, minden amit értem tettél hazugság volt-szólalt meg
ismét pár pillanat múlva remegéssel a hangjában.-Rád nézek, és hallom a
fejemben, amiket mondtál…
-Én nem akartam ezt az
egészet-léptem hozzá kicsit közelebb őszinte megbánással hangomban. Ő pedig
végre nem hátrált el.-Én…annyira nagyon sajnálom, Es!-sóhajtottam, a hangom
pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy kimondtam ezeket a szavakat.-Egy hatalmas
idióta vagyok. Egy seggfej barom. Nincs mentség arra, amiket tegnap mondtam, és
undorodom attól az alaktól aki tegnap voltam.
-Valóban, egy idióta
vagy-biccentett helyeslően.-Én is…sajnálom, amit mondtam neked-vette át a szót
egy pillanatra a földre majd ismét rám emelve a pillantását egy apró sóhajjal a
hangjában.-Nem gondoltam komolyan, én…bevallom, csak azt akartam, hogy neked is
fájjon azok után, amit nekem mondtál-nézett rám ismét megbánással a
szemeiben.-Tudtam, hogy hova szúrok. Én is hülye voltam.
-Szeretném megbeszélni veled ezt
az egészet-néztem rá kérleléssel hangomban.-Üljünk le csak mi ketten valahol,
és…hadd tisztázzam ezt az egész Allison ügyet. Kérlek!-folytattam szinte már
könyörögve, amire az ő ajkait egy újabb sóhaj hagyta el, amint egy pillanatra
elgondolkodva maga elé révedt. Láttam rajta, hogy hezitál, ami, azok után,
amiket hozzá vágtam, nem lepett meg. Én nem adtam volna magamnak egy új esélyt
a tegnapi nap után. Csak abban reménykedhettem, hogy az a hatalmas, arany szíve
majd megszán engem.-Kérlek…
-Jó-bólintott rá végül néhány
feszült némasággal teli másodpercet követően.-Menjünk, beszéljünk!
-Remek!-csaptam össze tenyereimet
egy újonnan jött lelkesedéssel hangomban.
-Megyek, és átöltözöm-pillantott
rám vissza, ahogy elindult az ügyeleti szoba irányába.-5 perc, és kész vagyok.
-Itt várlak-húzódott arcomra egy
apró, akaratlan mosoly az újonnan felragyogó reménysugár láttán. Hajlandó
meghallgatni a magyarázatomat. Talán nincs minden veszve.
-Ha meghallom, hogy újra
bántottad-lépett ekkor hozzám Addison egy tőle irányomba szokatlan
fenyegetéssel a hangjában-, én fogom letépni a tökeidet.
-Az nem én voltam, Addie-ráztam
meg a fejemet én is még mindig kissé értetlenül állva előző napi viselkedésem
előtt.-Vagyis…én voltam, de mégsem én-helyesbítettem.-Én sosem bántottam volna
őt így. Nem ismerek magamra…
-Segítség kell neked-nézett rám
újra komolysággal hangjában.-És Esme-nek is.
-Tudom-bólintottam.-Most már én
is látom. Ezzel nem fogok tudni egyedül megküzdeni…
(Esme szemszöge)
-Gondoltam, hogy ide
hozol-jegyeztem meg egy apró mosollyal az arcomon, ami akaratlanul is az
arcomra húzódott a pici, fehér világítótorony láttán.
-Most nem olyan szép, mint mikor
először együtt jöttünk ide-jegyezte meg a fejünk felett homogén szürke
paplanként elterülő egybefolyó felhőrétegre pillantva, amint lassan mindketten
tovább sétáltunk a part irányába.-Én…nem is tudom, hol kezdjem-állt neki pár
pillanatnyi feszült csend után némi bizonytalansággal a hangjában.-Szóval…Allison.
Nem csaltalak meg-pillantott rám komolysággal pillantásában.-Allison az én…első
szerelmem volt-vallotta be egy kisebb sóhajjal a hangjában.-Ő volt az első
barátnőm. Az egyetem második évében ismerkedtünk meg, de...csak egy évig
voltunk együtt.
-Pedig elég magabiztosan
állította, hogy ti együtt vagytok-vettem át a szót némi kétkedéssel
hangomban.-De tény, hogy…nem tűnt valami beszámíthatónak.
-Szóval…ő nem is az-folytatta egy
pillanatra gondolataiba merülve, amire én kérdőn ráemeltem pillantásomat.-Allison
súlyos mentális beteg. Azután derült ki, hogy szakítottunk-válaszolta a bennem
felmerülő, ki nem mondott kérdésre.-Amikor megismertem őt egy vidám, mosolygós,
okos lány volt. Nem is sejtettem, mi rejlik a mélyben.
-Mi történt?-emeltem rá újra
pillantásomat válaszok után kutató érdeklődéssel szavaimban.
-Az elején semmi-állt neki újra
egy halk sóhajjal hangjában.-Az elején nagyon jó megvoltunk. Nagyon szerettem.
Mivel ő volt az első kapcsolatom, biztos, hogy kicsit naiv is voltam, de…azt
hittem, olyan szerencsés vagyok, hogy egyből megtaláltam az igazit. Vele
vesztettem el a szüzességemet is-mesélt tovább egy apró remegéssel a hangjában.
Éreztem, milyen nehéz neki erről beszélni. De egyelőre nem tudtam még,
miért.-Aztán észrevettem furcsa dolgokat-folytatta.-Volt, hogy nem emlékezett
olyasmire, amiket…az ember csak úgy nem felejt el. Egyszer például…szóval
egyszer, amikor lefeküdtünk, ott aludtam nála utána a kollégiumban, és reggel
teljesen meg volt rémülve, hogy hogy kerülök oda. Semmire nem emlékezett az
előző estéből. És ott voltak a furcsa hangulatingadozások, amiket olyan dolgok
váltottak ki, mint hogy nem emlékezett arra, hogy előző nap megitta a tejet a
hűtőből, és nem tudott tejet inni reggelire. Órákig sírt emiatt-folytatta.-Először
betudtam ezeket az egyetemi stressznek. De utána egyre több csoporttársam jött
oda, hogy Allisont…mással látták. Más fiúkkal-sóhajtott fel újra.-Én az elején
nem hittem nekik, bevallom. De egyre többen jöttek oda hozzám, egyre több név
merült fel, és…Én utána akartam járni a dolognak, így egyik nap bejelentés
nélkül átmentem hozzá a kollégiumba. És ott találtam egy…másik férfival a
felettünk járó évfolyamból-mondta ki végül, egy pillanatra lehunyva szemeit,
ahogy ezek a szavak elhagyták ajkait.-A srác megkérdezte, hogy ismer-e engem.
Allison pedig tagadott. És én akkor ott teljesen összetörtem. A helyszínen
szakítottam vele.
-Nagyon sajnálom-pillantottam rá
őszinte együttérzéssel hangomban, amint leültünk az egyik, a parton elterülő
korhadó fatörzsre.
-Másnap átjött hozzám.
Mosolygott, vidám volt, mintha a tegnapi nap meg se történt volna-pillantott
rám ismét egy pillanatra összevonva szemöldökeit az emlékek hatására.-Én
közöltem vele, hogy szakítottunk, nem értem, mit szeretne. Természetesen nem
emlékezett erre.
-Micsoda?-néztem rá meglepett
értetlenséggel hangomban.-Hogy nem emlékezett?
-Állította, hogy sosem csalt meg,
és nem érti, miért hagyom el őt-folytatta.-De én már nem tudtam hinni neki.
Mondtam neki, hogy menjen haza, és hogy nem szeretném többé látni őt. Ő pedig
elment, de…másnap mégis újra találkoztunk-révedt ismét maga elé, ahogy visszamerült emlékeibe.-Csak felszaladtam a kollégiumi szobámba két órám közt, mert ott
felejtettem a jegyzetfüzetemet az íróasztalomon, és mikor beléptem, ott állt a
szoba közepén-remegett meg a hangja, miközben továbbra is maga elé pillantva
fixálta a az óceán partot ostromló hullámait.-Mondtam neki, hogy menjen haza,
hogy…semmi keresnivalója a szobámban, mert már nem vagyunk együtt. Mivel
késésben voltam, elsétáltam mellette az asztalomig, és…ahogy hátat fordítottam
neki, ő egy késsel rám támadt.
-Jézusom!-szólaltam meg döbbenten.
-Szerencsére időben észrevettem,
és reflexesen elkaptam az alkarját, mielőtt a kés a mellkasomban landolt
volna-hagyta el ajkait egy újabb sóhaj.-Erre lépett be a szobatársam az ajtót,
aki segített elvenni a kezéből a kést, és kihívta a rendőrséget.
-Én…annyira sajnálom,
Carlisle!-simítottam meg az alkarját még mindig döbbenettel
gondolataimban.-Miért…miért nem mondtat ezt el soha nekem?-tettem fel a
kérdést, amire az ő arcán egy villanásnyi, apró mosoly futott át.
-Ezt összesen egy embernek
mondtam el az egész bolygón-folytatta egy apró nevetéssel hangjában.-A
nővéremnek, Lilly-nek. Még a szüleimnek sem mondtam el soha a teljes igazságot.
-De miért?-ismételtem meg
kérdésemet.
-Miután letartóztatták súlyos
testi sértés és emberölés kísértelének gyanújával, a furcsa viselkedése miatt
egy igazságügyi pszichiáter is vizsgálni kezdte, és kiderült, hogy disszociatív
identitászavartól szenved. Pszichotikus epizódja volt, ezért támadt rám-válaszolta,
én pedig ekkor megvilágosodtam. Többszörös személyiség zavar. Pszichózis. Ez
annyi mindent megmagyaráz.-Gyerekkorába az apja súlyosan és rendszeresen
bántalmazta őt, és…ez idézte elő nála a betegséget. Sosem mesélt nekem a
gyerekkoráról, nem is sejtettem-magyarázta.-Azért nem beszéltem a történtekről
senkinek, mert szégyelltem magamat-vallotta be végül.-Szégyelltem magam, amiért
nem vettem észre, hogy ez nem egy egyszerű megcsalás. Úgy érzem, észre kellett
volna vennem, rá kellett volna jöjjek, hogy valami baj van, és… segítséget
kellett volna kérjek neki.
-Carlisle-pillantottam rá
komolyan-, ez…ez nem ez olyan dolog, amit te meg tudtál volna oldani.
-Amikor megismertelek téged-állt
neki folytatni-, felvettem a kapcsolatot azzal az Igazságügyi
Elmegyógyintézettel, ahol kezelték-pillantott rám ismét.-Tudnom kellett, hogy
nem jelent veszélyt rád. Minden hónapban egyszer odatelefonáltam, még azután
is, hogy összeházasodtunk, azután is, hogy Lilly megszületett. Istenem, de
aggódtam az elején érte is-sóhajtott fel remegéssel hangjában.-De…olyan boldog
voltam veletek, hogy egy idő után már elfelejtettem telefonálni. Sosem hittem
volna, hogy újra látom őt.
-Kérdezhetek?-emeltem rá újra
pillantásomat kíváncsisággal hangomban.
-Persze, azért vagyunk
itt-felelte aprót biccentve.
-Azt mondtad, úgy érezted ő az
igazi-idéztem vissza az általa pár perce mondottakat.-Ha nincs ez az egész…még
mindig vele lennél?-kérdeztem némi bizonytalan aggodalommal szavaimban várva válaszát.
-Ezt nem tudom-felelte ismét rám
emelve pillantását.-Nagyon szerettem azt a lányt, akinek őt megismertem. És
valóban, akkor úgy éreztem, hogy ő lehet az igazi. De, hogy mi lett volna
ha…Őszintén, nem tudom-folytatta.-Egy dologban viszont biztos vagyok. Amikor
veled találkoztam, és megismertelek, az…mindent átírt bennem-húzódott arcára
egy apró mosoly, amire én is elmosolyodtam.-Sosem éreztem még hasonlót. Olyan
volt, mintha hazatértem volna. És annak ellenére, amin most keresztül mentünk
az elmúlt másfél hónapban…számomra még mindig te maga vagy az otthon-pillantott
rám azzal a szerelmes csillogással a szemeiben, amit annyira nagyon régen
láttam már, amire egy apró, keserédes mosoly húzódott az arcomra. Bár viszonozni
tudnám neki most ezt az érzést. Bár azt mondhatnám most neki, hogy
’Szeretlek!”…De nem tudtam kimondani. A tegnapi vita valamit eltört bennem, és
nem tudtam így érezni iránta még a magyarázata után sem. Nem akartam hazudni
neki.
-Én…sajnálom,
nekem ez most nem megy-sóhajtottam
fájdalommal a hangomban.-Sajnálom.
-Semmi gond-biccentett egy apró
mosollyal az arcán.-Érthető. Nem erőltetem.
-Köszönöm!-pillantottam rá
hálásan, majd vissza az óceán irányába. Csak néztem a partot érő szürke
hullámokat, és hallgattam az egyre agresszívebb morajlásukat, a távolban már
hallható tompa mennydörgés zaját, a menedékük felé szálló sirályok énekét. Vihar
közeledett.
-Kérdezhetek én is
valamit?-pillantott rám ő is kíváncsian, amire én egy halovány bólintással
válaszoltam.-Miért nem mondtad el hamarabb, hogy terhes voltál?
-Nem tudom, tudok-e beszélni
Rose-ról-ráztam meg fejemet, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy
felidéződött bennem a tegnap esti álmom.
-Rose?-csillant meg hangjában az
apai szerelem, ahogy kimondta a nevét, amire én egy alig hallható nevetéssel
kísért bólintással válaszoltam.
-Igen,
elneveztem-sóhajtottam.-Butaság, tudom, csak…Az éjjel volt egy furcsa
álmom-álltam neki magyarázni.-Olyan valóságos volt. Mintha egy másik valóság
lett volna, ahol…nem vesztettem el őt. És ott Rose-nak hívták.
-Ez nem butaság-vágta rá
azonnal.-Tetszik a Rose név. Rajta volt a névlistánkon már Lilly születése
előtt is.
-Igen-biccentettem még mindig
halkan kuncogva.-Csak tudod…még csak a 6. hétben jártam, úgyhogy azt sem tudom,
hogy fiú lett volna vagy lány, és…
-Nem butaság-ismételte, ujjait a
másik kezemen a körömmenti bőrt tépkedő kezemre simítva, így állítva le ezt a
kényszertevékenységemet.-Szóval…miért nem beszéltél velem arról, hogy
elvesztetted Rose-t?
-Meg akartalak
kímélni-sóhajtottam ismét rá emelve pillantásomat.-Olyan sok minden történt
veled, még fizikailag sem voltál jól…úgy gondoltam, elég ha én szenvedek ettől
a gondolattól-vallottam be.-Sajnálom…
-Segíthettem volna-simította meg
ujjaival általuk ölelt kézfejemet.
-Ugyan-nevettem fel némi
szomorúsággal hangomban.-Akkor pont te szorultál segítségre, nem én.
-És…jól vagy most már?-nézett rám
újra némi aggodalommal a hangjában.-Mármint fizikailag…
-Igen-feleltem.-Két hétig
vérezgettem, de…most már jól vagyok. Addison szerint is minden rendben.
-Ezt azért megkönnyebbülés
hallani-sóhajtott fel egy apró mosollyal az arcán. Ebben a pillanatban egy
hangosabb mennydörgéssel egy időben esőcseppek kezdtek hullani az égből, amire
mindketten egy pillanatra az égre emeltük a pillantásunkat.-Gyere, menjünk!-forult
hozzám ismét felém nyújtva a kezét ahogy felállt mellőlem, hogy
felsegítsen.-Mindjárt itt a vihar.
-Hozzuk haza a gyerekeket-álltam
fel én is egyik kezemet tenyerébe helyezve, ám ahogy felálltam, ki is húztam
ujjaimat a velük összefonódni vágyó ujjai közül, a reflexes visszautasító
válaszomra pedig egy pillanatra mindketten lesütöttük pillantásunkat.
Egyszerűen nem ment. Most még nem. -Menjünk!
