Üdv mindenkinek!
Némi kihagyás után, de meghoztam a következő fejezetet. Ez a rész teli lesz érzelmekkel, vívódással és feszültséggel. Főszereplő párosunk nem éppen könnyű napokat él meg, ám egyszer minden vihar véget ér, és ismét kisüt a nap.
A fejezet egyesek számára felkavaró, érzékeny témát is tartalmaz.
Remélem, mindenkinek tetszik majd!
Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"HOW RARE AND BEAUTIFUL IT IS TO EVEN EXIST"
[március 16.]
(Carlisle szemszöge)
-Itt vagyok, szívem!-nyitottam be sietve a fürdőszobánkba, ahogy álmomból ébredezve meghallottam szerelmem rosszulléttel küzdésének hangjait.-Mindjárt jobb lesz-guggoltam mellé, miközben egyik kezemmel összefogtam haját, a másikkal pedig gyengéden simogatni kezdtem a hátát.
-Ah, biztos, hogy él ez a gyerek a hasamban-szólalt meg egy apró nevetéssel a hangjában-, mert különben nem lennék ennyire rosszul.
-Fekete humorral oldod a feszültséget?-nevettem fel szavai hallatán, amire ő tovább nevetve kezdett helyeslő bólogatásba.
-Különben megbolondulnék-folytatta egy apró sóhajjal hangjában, amint megtámaszkodva a wc peremén lassan felállt a fürdőszobánk padlójáról.-Viszont tény, hogy a rosszullétek jó jelnek számítanak abból a szempontból, hogy él-e a babánk. És elkezdtek fájni a melleim is, ami…szintén jó jel-sóhajtott fel ismét, miközben egy pohár vizet töltött magának a csapból.-De ez a hányás dolog azért nem hiányzott-kuncogott fel ismét, mielőtt egy korty vizet véve szájába kiöblítette azt.
-2 nap és okosabbak leszünk-nyomtam apró puszit az arcára, miközben ő némi fogkrémet nyomott fogkeféjére.-Megyek, csinálok reggelit-simogattam meg gyengéden a hátát.-Megleszel?
-Igen, azt hiszem-felelte.-Ha megint hányás hangokat hallasz, az azért van, mert felfordult a gyomrom a fogmosástól-tette hozzá kuncogva, ahogy elindultam.-Csak szólok, hogy ne aggódj!
-Igyekszem-nevettem fel én is.-Csinálok neked gyömbér teát.
-Köszönöm!-pillantott rám hálásan, amire én kissé még álmos léptekkel indultam el kifelé a konyhánk irányába.
Sietve álltam neki vizet forralni, majd miután a gyömbér szeleteket a forrásban lévő vízbe tettem, a hűtőhöz léptem, hogy elővegyem a mai reggelihez szükséges hozzávalókat is.
Fejenként, ha 2 tojással számolok, akkor 10 darab kell. Kéne még spenót, egy kis sajt…Ó, és Esme-nek csinálok még egy kis házi áfonyás joghurtot az áfonyából, amit ő termesztett. Neki kell az extra vitamin és fehérje most.
-Ah, túléltem a fogmosást egy kis öklendezéssel-hallottam meg Esme-t a szobánk ajtaja felől, hangjában egy apró nevetéssel.-Az élet apró örömei.
-Jaj, te-nevettem mosolygással a hangomban hullajtva apró csókot homlokára, ahogy megállt mellettem, miközben nekiálltam a tojások feltörésének.-Hogy érzed, fogsz tudni enni?
-Még nem tudom-felelte egy apró sóhaj kíséretében megrázva a fejét.-De szeretnék.
-Spenótos rántottát csinálok-folytattam próbálva lelkesíteni őt.-Amit te termesztettél spenótot, azt fogom beletenni, és egy kis parmezánt. Ó, és készítek neked egy kis extra finomságot is pluszban-tettem hozzá.-Találtam egy kis natúr joghurtot, és arra gondoltam, az áfonyát, amit szintén te termesztettél, felhasználnám egy kis házi gyümölcsös joghurthoz.
-Drága vagy, de az sem biztos, hogy fogok tudni enni-pillantott rám hála és lelkiismeretfurdalás egyvelegével pillantásában.
-Ha nem, majd eltesszük, és megeszed odabent, ha már nem émelyegsz annyira-mosolyogtam, amint az utolsó tojást is a tálba öntöttem a héjából.-Kell az extra fehérje és a vitamin a baba miatt.
-Jut eszembe, be kell vennem a vasat és a terhességi vitaminomat is-ötlött eszébe, mire sietős léptekkel elindult vissza a hálószobánk irányába.-Mindjárt jövök!
-Csak nyugodtan-mosolyogtam utána, majd ahogy a frissen tartó tasakból a tojásokat tartalmazó tálba szórtam a spenót leveleket, nekiálltam összekeverni azokat.-Ó, szia, Spenót!-pillantottam mosolyogva cicánkra, ahogy felugrott mellém a konyhapultra.-Tudod, hogy nem jöhetsz ide fel, igaz?-kuncogtam megsimogatva teknőctarka barnás bundáját, mielőtt szabad kezemmel hasa és mellkasa alá nyúlva letettem őt a padlóra.-Spenótnak nem ízlene a spenót.
-Jó reggelt!-hallottam meg ekkor Jasper hangját a lépcső felől.
-Jó reggelt, Jazz!-köszöntem oda neki én is, miközben tovább kavargattam a rántottát a serpenyőben.
-Mi fő?-kérdezte kíváncsian a fazékba pillantva, ahogy mellém lépett.-Ez gyömbér?
-Gyömbér tea, igen-feleltem neki.-Spenótos rántotta jó lesz reggelire?-kérdeztem őt, picit próbálva terelni a figyelmét a teáról.-Házi spenóttal lesz.
-Tökéletes-felelte.-Valakinek rossz a gyomra?-kérdezett ismét némi aggodalommal és gyanakvással a hangjában.
-Jó reggelt, drágám!-köszönt neki Esme is, ahogy visszatért hozzám, összecsukott markában a tablettákkal.
-Neked is jó reggelt!-mosolygott rá vissza Jasper kissé gyanakodva futtatva végig rajta pillantását.-Jól vagy?
-Igen-biccentett egy apró mosollyal az arcán vonva össze szemöldökeit Es.-Miért?
-Kicsit sápadt vagy-jegyezte meg Jasper még mindig őt méregetve. Egyértelműen sejtett valamit.
-Két hete voltam laborban, és van egy kis vérszegénységem, de semmi komoly-pillantott rá nyugtatással a hangjában Es, miközben nekiállt egy pohár vizet tölteni magának.-Mindjárt be is veszem a vastablettámat.
-Jazz, megteszed, hogy szólsz Lilly-nek és Willnek, hogy kész a reggeli?-fordultam hozzá ismét, amint az elkészült rántottát elkezdtem kiporciózni a tányérokra.
-Igen, persze-biccentett válaszul.-Ha bármiben segíthetek, szólj!-pillantott vissza még Esme-re egy sokat sejtő, segítőkész mosollyal az arcán, majd sietős léptekkel indult el felfele az emelet irányába.
-Szerintem sejt valamit-szólalt meg Es mosolygással a hangjában, miután Jasper eltűnt a lépcső tetején.
-Szerintem tudja-helyesbítettem én is mosolyogva.-Nem tudom, mennyi ideig tudjuk még titkolni előtte.
-Addig mindenképp jó lenne, amíg nem tudunk többet-sóhajtotta kisebb idegességgel hangjában.-Csak 2 nap még…
-Csak 2 nap…
(Esme szemszöge)
-Üdv, Dr. Platt-Cullen!-köszönt rám Clara, amint én a nővérpultnál írtam az aznapi hazamenők zárójelentését.-Hogy van?
-Jó reggelt, Clara! Köszönöm, jól!-feleltem egy viszont üdvözlés kíséretében.-Örülök, hogy itt van, szerettem volna beszélni magával-folytattam kezembe véve a mai műtéti kiírást.-A mai napot is Dr. Montgomery-vel fogja tölteni, és…ez most az elkövetkezendő néhány hétben minden nap így lesz majd.
-Rendben-nyugtázta némi gyanakvással pillantásában futtatva rajtam végig tekintetét. Az ájulásom óta mindenki sokat sejtőn méregetett engem a klinikán. Szinte már nyílt titoknak számított, hogy terhes vagyok.-Biztos, hogy minden rendben van Dr. Platt-Cullennel?
-Igen, nincs semmi gond-mosolyogtam rá.-A szervezetem szólt, hogy picit visszább kell vennem, így most átmenetileg kevesebbet operálok-álltam neki magyarázatomnak.-De csak pár hétről van szó, ha minden jól megy, és utána visszatérek a megszokott műtéti számokhoz. Viszont addig se szeretném, ha elmaradna a képzésében, éppen ezért bízom magát Dr. Montgomery-re. Én is tőle tanultam mindent, úgyhogy úgy tanítja meg mindenre, ahogy én is tanítanám.
-Köszönöm!-pillantott rám ismét hálával hangjában.
-Menjen, le ne maradjon az első műtétről!-biccentettem a liftek irányába.-Jó tanulást!
-Köszönöm, Dr. Platt-Cullen!-ismételte egy lelkes mosollyal az arcán.-További jobbulást!
-Köszönöm, Clara!-mosolyogtam viszont, mire ő sietős léptekkel elszáguldott a folyosó végén lévő liftek irányába. Hiányozni fog, hogy együtt dolgozzunk. Viszont amíg ennyire nem bírom a tartós egyhelyben állást, nem kockáztathatom a betegek testi épségét.-Jenny, hamarosan készen vagyok Lilien Chen zárójelentésével, már csak át kell olvassam-fordultam a nővérpult melletti kezelőből kilépő nővér kolléganőmhöz.-Át kell szaladnom az idegsebészetre a mai műtétesemhez, de mielőtt bemegyek a műtőbe ki fogom adni Lilien szüleinek a zárójelentést.
-Rendben, Dr. Platt-Cullen!-nyugtázta ő is kissé gyanakodva pillantva végig rajtam, ahogy felálltam.-Jobbulást!
-Köszönöm!-mosolyogtam vissza, majd én is sietősen indultam útnak az idegsebészet irányába.
Szerencsére az idegsebészeti műtétek egy részét ülve operálva végezzük, így itt nem kellett leredukáljam a műtéti számaimat olyan mértékben, mint az általános gyereksebészet területén. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, magammal, ha már most abba kellett volna hagyjam a munkámat.
-Szép napot, Hannah!-köszöntem rá a nővérpultban ülő idegsebészetes nővérre.-Elkérhetem a Jeremy Howard kórlapját? Ő az ependymomás kisfiú, akit ma fogok operálni.
-Már keresem is, Dr. Platt-Cullen!
-Á, a nagy gyermek-idegsebész kolléganő-hallottam meg egy ismerős, szarkasztikusan gúnyolódó hangot magam mögött, mire ajkaimat egy kisebb frusztrált sóhaj hagyta el, ahogy ráismertem annak tulajdonosára.
-Ma nincs türelmem magához, Tom, úgyhogy szerintem ezt itt fejezzük is be-szólaltam meg, mielőtt folytathatta volna.
-Én csak gratulálni szerettem volna az új babához-vette vissza a szót, mire az én arcomra egy akaratlan grimasz húzódott, ahogy ezzel a tettetett jóindulattal, de annál gúnyosabb hangnemben hagyták el ezek a szavak a száját. Még mindig undorodtam ettől az alaktól.-Főorvosi babérokra törünk, hm?
-Nem tudom, hogy honnan veszi egyáltalán, hogy terhes vagyok-emeltem rá pillantásomat, közben próbálva megőrizni a nyugalmamat. -De semmi köze hozzá, hogy az vagyok-e vagy sem. A célozgatása pedig, miszerint azért vagyok csak itt, mert szétteszem a lábaimat, és gyerekeket szülök egy bizonyos személynek, továbbra is sértő, és már nagyon unalmas. Lehetne kreatívabb, ha kritizálni akarja a munkámat, kolléga!
-Itt van a kórlap, Dr. Platt-Cullen!-nyújtotta át nekem a dokumentumot Hannah, közben egy szúrósabb pillantást intézve Dr. Koracickhoz.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá.-Ha most megbocsájt, Tom-fordultam ekkor ismét hozzá-, én most mennék is végezni a munkámat, amiért mind itt vagyunk. Azt javaslom, maga is tegyen így-folytattam, majd határozottan térve ki előle indultam el lendületesen az idegsebészet orvosi szobája felé.
-Nem kérdeztem a véleményét…
-A kutyák nem kérdeznek, csak végrehajtják a parancsot-vágtam vissza.
-Felkapaszkodott szuka-motyogta még, ahogy elsétáltam mellette, nekem pedig minden erőmet össze kellett szedjem, hogy egy lendületes mozdulattal orrba ne vágjam őt a kifejezés hallatán. Nyugodj meg, Esme! Nem ütheted meg! Nem ütheted meg! Csak menj tovább, mintha meg se hallottad volna. Ez az ember nem ér ennyit.
(Carlisle szemszöge)
-Itt is vagyok-mosolyogtam szerelmemre, amint visszatértem az asztalunkhoz tálcámon az ebédünkkel. Még mindig a kezével támasztotta a fejét, láthatóan nem volt jól.-Nagyon émelyegsz?
-Igen-biccentett egy apró sóhajjal hangjában, majd kezébe véve a termoszát egy aprót kortyolt az abban lévő gyömbér teából.-Ez most rosszabb, mint Willel volt-sóhajtott fel ismét.-Majdnem olyan rossz, mint amikor Lilly-t vártam. Ma már kétszer hánytam. A műtétem után is ki kellett szaladjak a mosdóba. És rettenetesen fáradt vagyok, pedig csak ez az egy műtétem volt ma.
-Miután megebédeltünk, odaadom a szobám kulcsát, és ledőlsz ott egy picit-karoltam át ujjaimmal gyengéden megsimogatva közben felkarját, mire ő kimerülten pihentette meg fejét vállamnak hajtva.
-Az jól fog esni-emelte rám pillantását egy apró, hálás mosollyal arcán.-Tudom, hogy úgy beszéltük, hogy ma délután én megyek majd a gyerekekért-állt neki ismét-, de…megtennéd, hogy mégis elmész majd te értük?-emelte rám kérdőn pillantását.-Innen inkább egyenesen hazamennék.
-Természetesen-nyomtam puszit halántékára.
-Köszönöm!-mosolyodott el ismét.-Na, megpróbálok enni-sóhajtott fel végül elszántsággal pillantásában.-Muszáj. Ennek a gyereknek itt a hasamban meg kell növesszem a kis szerveit, a kezeit és a lábait, a kis ujjacskáit, úgyhogy…enni kell.
-Bizony-mosolyogtam én is szavai hallatán. Örültem, hogy picit kezdi optimistábban látni a helyzetünket. Az elmúlt közel két hét mindkettőnk számára nehéz volt mind érzelmileg, mind mentálisan, de Esme számára különösen nehéz volt. Mindketten tudtuk, milyen döntés előtt állunk abban az esetben, ha a NIPT teszt valamilyen abnormális eredményt hoz majd, és egyetértettünk abban, hogyan fogunk akkor dönteni. De az ő testében nő addig is ez a baba. És az ő teste szenvedné el az abortusz okozta traumát is.
Elképzelni sem tudtam, milyen érzés lehet neki átélni a terhesség okozta különböző változásokat ennek tudatában.
-Sziasztok!-köszönt ránk Callie nyomában Markkal.-Mi a helyzet?
-Semmi különös-mosolyogta Es, azonnal magára öltve a mostanában már megszokottnak számító álarcot, amit mindketten viseltünk idebent.-Hogy vagytok? Hogy van Sofia?
-Jól, most anyukám vigyáz rá-mosolyogta Callie, amint Mark is helyet foglalt mellette az asztalnál.-Képzeljétek, tegnap este életében először sikerült neki felállnia-folytatta lelkesen Callie.-Megkapaszkodott a kávézó asztal szélében, és valahogy sikerült felhúzza magát.
-Szerintem Sofia lepődött meg a legjobban, hogy sikerült neki-folytatta nevetve Mark.-Az arcára volt írva, hogy „Istenem, mi történt? Ez most mi?”
-Azt a mindenit, akkor már kész nagylány-mosolyogta Es ámult lelkesedéssel szavaiban.-Egy 9 hónapos nagylány.
-Már mindjárt 10-helyesbített Callie.-Olyan furcsa, mintha csak tegnap született volna-folytatta.-De hamarosan már 1 éves lesz.
-Nagyon repül az idő-mosolyodott el ismét Es egy pillanatra rám emelve pillantását.-Alig hiszem el, hogy Jasper hamarosan már 15 éves lesz. Lilly már 8 éves, Will pedig 3, és…
Egy pillanatra ekkor megállt. Egy apró mosoly villant meg az arcán.
-Tudjátok…nem nagyon beszéltem még erről senkivel Carlisle-on és a pszichiáteremen kívül-állt neki folytatni még mindig egy halvány mosollyal az arcán-, de…ha valaki megkérdezi, hány gyerekem van, én mindig azt mondom, vagyis…Carlisle és én is azt szoktuk mondani, hogy 4. Jasper, Lilly, Will, és…Rose-sóhajtott aprót.-Tudom, hogy ez picit furcsán hangzik, hiszen orvosi értelemben még nem is számított valódi kisbabának, amikor elveszítettem őt…
-Nem furcsa-vágta rá azonnal Mark.
-Nem az-helyeselte Callie is nyugtatással mosolyában.-Az a pici baba ott növekedett a hasadban. A részed volt. Egy rész belőled és Carlisle-ból-emelte egy pillanatra rám szemeit, majd ismét Esme-re.-Normális, hogy meggyászoljátok az elvesztését. És normális, hogy még mindig szeretitek.
-Még mindig nem tudok könnyen beszélni róla-folytatta Es egy újabb mély lélegzetet véve.-De így 9 hónappal a történtek után már kicsit talán… könnyebben megy. És alap esetben már nem szoktam sírni ilyenkor, csak…-állt meg egy másodpercre, a hangja pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy a belőle feltörni vágyó könnyei ellen küzdött-csak most picit rám zúdultak olyan dolgok, amik felidéztek bennem bizonyos érzéseket. De amúgy jól vagyok…
-Nincs semmi baj, szívem-öleltem őt magamhoz gyengéden, mire ő komfortot keresve pihentette meg arcát vállamon, miközben letörölt egy kigördülő könnycseppet arcáról. Pontosan tudtam, miről beszél. Pár hét múlva lehet, hogy ismét szembesülnünk kell a gyerekünk elvesztésével. Akármennyire is a mi döntésünk lenne, és akármennyire is tudjuk, hogy ez a helyes döntés a családunkra nézve, de az azzal járó a veszteség semmivel nem lenne kevésbé fájdalmas. Már most szerettük őt, és ezen semmilyen tesztnek az eredménye nem fog változtatni.
[…]
(Esme szemszöge)
-Anyuci!-hallottam meg Will hangocskáját, mire azonnal ébredezni kezdtem álmomból. Észre sem vettem, mikor nyomott el az álom. Ahogy hazaértem, csak ledőltem egy picit, és legközelebb csak most tértem magamhoz. Azt sem tudtam, mennyi az idő.
-Will, ne ébreszd fel anyát!-hallottam meg rögtön Carlisle hangját is.
-Mi baja van anyunak mostanában?-kérdezte aggódva Lilly.-Beteg?
-Nem beteg, csak el van fáradva-felelte neki Carlisle.-Gyertek, ne zavarjuk őt…
-Engedd ide nyugodtan őket!-mosolyogtam lassan felnyitva szemeimet, amire pár pillanattal később két huppanást éreztem meg az ágyon, egy szélesebb mosolyt csalva ezzel arcomra.
-Anyuci, jól vagy?-fészkelte be magát a testem alkotta öbölbe Will.
-Jól vagyok, kisszívem!-nyomtam puszit a buksijára, ahogy arcát a mellkasomba fúrva szorosan hozzám bújt.-Nincsen semmi baj.
-Biztos jól vagy, anyu?-kérdezte Lilly is hátulról karolva át kezecskéjével, ahogy hátamhoz simulva ő is megölelt.
-Biztos-ismételtem kuncogva magamat. Most, hogy itt vannak velem, tényleg jól vagyok. Most pár percig nem számított a fáradtság és a hányinger, nem számított a mai szóváltásom Tommal, és egy pillanatig nem gyötört a lelkiismeretfurdalás sem a lehetséges jövőbeli döntésünk miatt most, hogy ők itt vannak velem. Az én kisbabáim.-Hány óra van?-emeltem szemeimet egy pillanatra Carlisle-ra, még mindig kicsit álmosan.
-Mindjárt fél 8-felelte egy apró mosoly kíséretében órájára pillantva.-Készítettem vacsorára egy kis paradicsomos csirkét tésztával.
-A kedvencem-mosolyogtam, amire ő még mindig mosolyogva egy apró biccentéssel válaszolt.
-Csináltunk karamellás pudingot is desszertnek-szólalt meg Jasper is megállva Carlisle mellett.-Tudom, hogy szereted.
-Nagyon aranyos vagy, drágám! Köszönöm!-pillantottam rá továbbra is Lilly és Will ölelésében feküdve.
-Biztos, hogy nem vagy beteg?-kérdezte Will még mindig aggódva.
-Biztos, hogy nem vagyok beteg-simogattam meg hátát nyugtatóan.-Nem kell aggódjatok miattam. Minden rendben van.
-Még nyugodtan pihenj kicsit-szólalt meg Carlisle ismét.-Jasperrel még meg kell terítsünk…
-Most meg se tudnék mozdulni-nevettem egy pillanatra Lilly majd Will irányába biccentve fejemmel.
-Szólok, ha készen vagyunk-mosolygott még vissza rám, miközben lassan elindult a hálószobánk ajtaja felé.-Szeretlek!
-Én is szeretlek…
(Carlisle szemszöge)
-Most nézd meg, milyen hasam van!-nevette Es egyik kezét végig simítva a hasán, ahogy kihúzta magát.-Tudom, hogy ez csak a puffadás, de…mintha legalább 4 hónapos terhes lennék.
-Nagyon aranyos pocakod van-mosolyogtam egy apró csókot hullajtva nyakának ívébe, amint kisétálva a fürdőszobából mögé léptem, így karolva át gyengéden derekát.-Még akkor is, ha egyelőre nem konkrétan a kisbabánk miatt van.
-Technikailag miatta puffadok szóval…közvetetten ő az-kuncogta ezzel belőlem is egy apró nevetést váltva ki.-Tudom, hogy ma…eléggé ingadozott a hangulatom-folytatta kissé komolyabb hangnemre váltva-, és köszönöm, hogy támogattál egész nap.
-Ugyan, szívem-nyomtam apró puszit halántékára.-Terhes vagy-álltam neki komolysággal hangomban.-Tombolnak a hormonjaid a babánknak hála, rosszullétek kínoznak, és most minden annyira…bizonytalan. Nem csoda, hogy zaklatott voltál. A körülményeket tekintve az lenne nem normális, ha nem így éreznél.
-Csoda, hogy nem húztam be Koracicknak, amikor ma belém kötött-tette hozzá nevetve, és én sem bírtam megállni, hogy ismét felnevessek a szavai hallatán elképzelt képsor láttán a fejemben.
-Pedig megérdemelte volna-jegyeztem meg.-Hálás lehet neked azért, hogy nem mentél fel a HR-eshez azután, amit mondott rád, és azért is, hogy…én nem voltam ott-folytattam, az izmaim pedig azonnal megfeszültek a gondolatra, ahogy eszembe jutott, milyen névvel illette szerelmemet.
-Nem ér annyit az az ember-fordult felém így vonva magához egy apró csókra.-Elszaladok mosdóba, és utána lefekszem…
-Én még olvasok egy kicsit, ha nem zavar-mosolyogtam utána, miközben kényelembe helyeztem magam az ágyunkban.
-Mióta terhes vagyok, még verőfényes napsütésben is tudnék aludni, úgyhogy egy kis lámpafény meg se kottyan-kuncogta ahogy becsukta maga mögött az ajtót, újabb mosolyt csalva ezzel az arcomra. Csak remélni mertem, hogy a 2 nap múlva esedékes vizsgálatunk után többet hallom majd így kacagni.-Carlisle!-hallottam meg pár pillanat múlva rémülettől és kétségbeeséstől remegő hangját, mire én kiejtve kezemből az ahavi szakmai lapot azonnal kipattantam az ágyból. Azonnal tudtam, hogy baj van.
Egy pillanatig nem gondolkodva nyitottam be fürdőszobánk ajtaján, ahogy pedig belépve megláttam a maga elé meredő rémült arcán, azt is tudtam, hogy a babánkról van szó. És ekkor megláttam a vérfoltot a fehérneműjén.
-Istenem, Es!-szaladtam oda hozzá rettegéssel hangomban.
-Carlisle, vérzek!-nézett rám kétségbeeséssel pillantásában.-Vérzek!
-Minden rendben lesz, szívem!-hullajtottam egy nyugtató csókot homlokára.-Azonnal hívom Addisont. Addig…addig tegyél be egy betétet, és utána indulunk is a klinikára, jó?
-Jó-biccentett egyet, még mindig dermedten meredve maga elé a sokktól.-Le…lecserélem a fehérneműmet is gyorsan.
-Rendben-fogtam gyengéden tenyereimbe arcát, így hullajtva még egy csókot feje tetejére.-Telefonálok, jó? De itt vagyok a szomszéd szobában, szívem-indultam el az éjjeliszekrényemen lévő mobilomért.-Jó? Itt vagyok.
-Jó-válaszolta, miközben én sietve kezdtem el kikeresni Addison számát a telefonomból. Ahogy megtaláltam azonnal csörgetni kezdtem őt.
-Szia, Carlisle!-szólt bele.
-Esme vérzik-kezdtem bele hezitálás nélkül.-Addie…
-Gyertek be most!-mondta nyugtató, mégis sürgető komolysággal hangjában.-Megnézzük, mi a helyzet, és…megteszek mindent, amit tudok.
-Öltözünk és indulunk-válaszoltam ideges aggodalommal pillantva vissza Esme-re, ahogy megütötte fülemet sírásának a hangja. Láttam rajta, hogy teljesen szétcsúszott.-Fél óra múlva legkésőbb ott vagyunk.
-Várlak titeket-nyugtázta nyugtatással a hangjában.-Megteszek mindent, amit tudok…
-Köszönjük, Addie!-köszöntem el tőle hálával hangomban, majd megnyomva a képernyőn a gombot gyorsan bontottam is a vonalat. Nincs vesztegetni való időnk, mihamarabb be kell menjünk.-Addison vár minket-fordultam vissza Esme-hez, miközben a szekrényünkhöz lépve neki és magamnak is nekiálltam előkeresni egy felsőt és egy nadrágot.-Minden oké? Segítsek valamit?
-Nem kell-felelte szipogva egy nagyobb sóhajjal hangjában, miután behelyezte a tisztasági betétet a tiszta fehérneműbe.-Nem tudom, mi legyen a gyerekekkel…
-Szólok a szüleimnek…
-Kérlek, ne!-vágta rá azonnal kétségbeesett kérleléssel hangjában.-Nem akarom, hogy tudják!
-Nem hagyhatjuk őket csak úgy itthon minden magyarázat nélkül-folytattam komolyan, amint a kezébe adtam az ő ruháit.-Valakinek mondanunk kell valamit…
-Akkor Jasper-szólalt meg Es még mindig remegéssel hangjában, miközben sietve nekiállt felvenni nadrágját.-Ő sejti…
-Rendben-biccentettem, amint én is nekiálltam átöltözni.
-De csak annyit mondj neki, amennyit muszáj-folytatta.-Kérlek!
-Úgy lesz, szívem!-simítottam ujjaimat arcára, így hullajtva egy apró, nyugtató csókot ajkaira, majd miután a felsőm után gyorsan magamra kaptam nadrágomat és cipőmet is, sietősen indultam el hálószobánk ajtaja felé.-Azonnal jövök!
-Jó-sóhajtotta még mindig sírástól remegő hangon, mire én gyorsan visszaléptem hozzá még egy csókra, mielőtt villámgyors léptekkel megindultam volna a felfelé vezető lépcső irányába.
Némán szedtem a lépcsőfokokat, nehogy felébresszem gyerekeinket, majd megállva Jasper ajtaja előtt halkan bekopogtam. Ahogy meghallottam álmos, beinvitáló válaszát, lassan nyomva le a kilincset nyitottam be halkan szobájába.
-Mi az?-kérdezte kicsit morcosan emelve rám pillantását.
-Bocsánat, hogy felébresztelek!-suttogtam.
-Hova mész?-nézett rám összezavarodva, ahogy meglátott utcai öltözetben.
-Nincs sok időm elmagyarázni, úgyhogy rátérek a lényegre-kezdtem bele halkan egy apró sóhaj kíséretében.-Esme terhes, és most vérzik. Be kell mennünk a klinikára.
-Micsoda?-szólalt meg döbbenten picit hangosabban.
-Ssshh, halkabban!-intettem őt finoman csendre hangereje hallatán.-Felébreszted Lilly-t és Willt.
-Bocs!-pillantott rám ismét visszavéve a hangerőből.-Sejtettem, hogy terhes, de…Akkor most mi van, a…
-Még semmit nem tudunk-válaszoltam neki.-Azért mondtam most ezt el neked, mert szeretnénk megkérni arra, hogy vigyázz a tesóidra addig, amíg odavagyunk-folytattam.-Nem tudom, hogy mikor érünk vissza. Én elviszem a saját kulcsomat, Esme kulcsát pedig itt hagyom neked. Zárd be utánunk az ajtót, de vedd ki utána a zárból a kulcsot, hogy amikor jövünk haza, be tudjunk jönni! Lilly-nek és Willnek pedig ne mondj semmit! Majd mi elmondjuk nekik, amikor mi is tudunk már valamit-tettem hozzá.-Jó?
-Rendben-biccentett komolysággal az arcán.-Kitartást! Remélem, minden okés lesz.
-Kössz, Jazz!-pillantottam rá egy apró hálás mosollyal az arcomon, majd sietve indultam el vissza Esme-hez a hálószobánkba.
(Esme szemszöge)
-Valóban látok némi szivárgó vérzésre utaló jelet a hüvelyedben, de szerencsére nem nagy mennyiségű és a méhszájad is zártnak tűnik-állapította meg Addison, miközben eltávolította a spekulumot, mire egy pillanatra megkönnyebbültem szavai hallatán. Zárt a méhszájam. Egyelőre nem vetéltem el.-Van bármi fájdalmad?-kérdezte.
-Nincs-feleltem a vizsgálószékben ülve még mindig kissé ziláltan kapkodva a levegőt.-Semmit nem éreztem, csak…amikor leültem a wc-re, akkor láttam meg a vért.
-Lassabban vedd a levegőt, szívem!-simította meg hüvelykujjával nyugtatóan ujjai közt tartott kézfejemet Carlisle.-Hiperventillálsz, ami nem jó.
-Ha megengeded, elvégzek egy bimanuális vizsgálatot is rajtad-pillantott rám ismét engedélyt kérőn, amire én egy apró bólintással jeleztem beleegyező válaszomat. Miután egy kis síkosító gélt helyezett a mutató és középső ujjára, óvatosan vezette fel azokat a hüvelyembe, figyelmesen tapintva ki ujjaival az elérhető képleteket.-A méhszájad valóban zárt. Nem fáj, amit csinálok?
-Nem-ráztam meg a fejemet, amint másik kezével ezzel egy időben betapintotta az alhasamat a szeméremdombom felett.
-A méhed körülbelül citrom nagyságú most, ami megfelelne a naptár szerinti terhességi kornak-folytatta.-Csináltál bármit, mielőtt vérezni kezdtél?-kérdezett ismét.-Bármi fizikai megterhelés? Szex?
-Nem-feleltem ismét.-Csak egy műtétem volt ma, és a maradék időmet nagyrészt fekvéssel és alvással töltöttem, ahogy mostanában mindig. Elég kimerült vagyok.
-Azonnal megnézzük, mi a helyzet a babával, viszont az eddigiek alapján…én optimista vagyok-vette vissza a szót Addie egy biztató mosollyal arcán, amint hátrébb lépve nekiállt lecserélni a kesztyűjét.-A méhszájad zárt, a vérzés gyakorlatilag megszűnt, úgyhogy ez alapján nem hiszem, hogy történt vetélés-magyarázta, amint kezébe véve a hüvelyi ultrahang fejet egy kis gélt helyezett arra.-Ha nagyon kellemetlen valami, szólsz! Jó?
-Jó-biccentettem még mindig kissé szaporán véve a levegőt, miközben ő óvatosan nekiállt felvezetni hüvelyembe a vizsgálófejet. A szívem a torkomban dobogott, ahogy minden eltelt másodperccel közelebb kerültünk a teljes válaszhoz, és csak reménykedni mertem abban, hogy valamit látunk majd a képernyőn, nem pedig csak az üresség fogad majd. Kérlek, legyél ott! Kérlek, legyél ott!
-A gesztációs zsák továbbra is látható. Ez is jó hír-szólalt meg Addison bizakodással hangjában.-Látható a chorion, és már van szikhólyag…Ó!-állt meg egy pillanatra, az arcára kiülő meglepettség láttán pedig a pulzusom hirtelen megugrott.
-Mi az?-kérdeztem picit zavartan arckifejezése láttán.
-Nos, hát…azt hiszem, megvan a magasabb béta-hCG szinted oka-mosolyogta felénk fordítva a képernyőt, én pedig a méhemet kirajzoló szürkés-fehér echoforrások közepén, a fekete, echoszegény térben meg is láttam. Kettő darab szikhólyag, mellettük pedig kettő embrió-Kettő baba-mosolyogta, miközben én még mindig hitetlenkedve meredtem a képernyőre, ahogy tudatosult bennem, mit is jelent ez pontosan.
-Ikrek?-kérdeztem, a hangom pedig elvékonyodott, ahogy a megkönnyebbülés és a meghatottság érzése elárasztotta a testemet.
-Bizony-felelte egy apró nevetéssel a hangjában Addison is megkönnyebbülten.-És az alapján, hogy egy gesztációs zsák, egy chorion, két amnion és két szikhólyag van, minden bizonnyal egypetéjű ikrekről van szó. Még az is jól látható, hogy egy elég vékony intertwin membrán van a két amnion közt. Szépen kirajzolódik ezáltal a T-jel, ami a monochorionic diamniotic ikrek jellemzője, azaz egy placentán osztozik a két baba. Ez is az egypetéjű ikrek egyik jellemző ultrahangjele.
-Istenem, Es…-szólalt meg ekkor mellettem Carlisle ámulat és boldogság kettősével hangjában.-Babák. Két baba.
-Ha minden igaz, akkor…„A” baba 10 milliméter-állt neki lemérni őket a kimerevített ultrahang képen-, „B” baba pedig…9,5 milliméter nagyságú. Mindkettő tökéletesen megfelel egy 7 hetes, egészséges baba méretének.
-„A” baba és „B” baba, Istenem-mosolyogtam halkan felnevetve, közben egy pillanatra ujjaim mögé temettem arcomat. Még mindig alig hittem el, amit hallok és látok. Két babánk lesz. Kettő pici baba van a hasamban. Ikrek! Egypetéjű ikrek!
-Mindjárt megpróbálok szívhangot is találni nektek-kapcsolta be ekkor az ultrahang hangszóróját, amire pár pillanattal később meg is hallottunk egy erőteljes, szapora kis ritmust. Én pedig rögtön szétcsúsztam.-„A” baba meg is van-mosolyogta.-Erős, 140/perces kis szapora szívritmus.
-Istenem, Carlisle, ver a szíve-zokogtam, ahogy a megkönnyebbültség és boldogság egyvelege elárasztotta a testemet.-Él!
-Igen, él-mosolyogta meghatottsággal hangjában hullajtva csókot halántékomra, miközben mindketten tovább szemléltük az apró pulzálást a monitoron.
-Mindjárt megnézzük a másik babát is-folytatta Addie, miközben ismét nekiállt keresgélni az ultrahangfejjel, pár másodperc múlva pedig meg is hallottunk egy másik szapora dobogást, mire a könnyeim még hevesebben kezdtek hullani az erős kis hang hallatán. Ő is él. Mindketten élnek.-Megvan „B” baba is 145/perces szívfrekvenciával.
-Mindketten élnek-szipogtam még mindig extatikus magasságokat súroló boldogságban úszva. Még mindig alig hittem el mindazt, ami most történik. 5 perce még attól rettegtem, hogy ezt a babát is elveszítem. 5 perce még azért imádkoztam, hogy ne az az üres ultrahangkép fogadjon, aminek emléke egy életre bevésődött az elmémbe azon a június 14-i napon. Most pedig kiderült hogy két babánk van. Két, erős, dobogó szívű babánk.
-Azt javaslom, hogy vegyél ki pár nap betegszabadságot most-pillantott rám pár pillanat múlva Addison komolysággal hangjában, amint óvatosan eltávolította belőlem az ultrahangfejet.-Az lenne a legjobb, ha a héten már nem dolgoznál. Fontos lenne a szigorú fizikai kímélet az elkövetkezendő pár napban, amíg meg nem bizonyosodunk arról, hogy ez nem egy fenyegető vetélés volt-magyarázta.-Ikrek esetén a magasabb hormon terhelés és a fokozottabb vérbőség miatt gyakran fordul elő enyhe vérzés, de én szeretnék biztosra menni.
-Mi is-biccentett Carlisle még mindig örömmel vegyített komolysággal arcán, én pedig szintén egy egyetértő bólintással erősítettem meg válaszát.
-Az életkorodat, a munkádat és az ikrek tényét figyelembe véve pedig mostantól veszélyeztetett terhesnek számítasz-folytatta.-Egyelőre ez kimerül abban, hogy gyakrabban veszünk vért, és gyakrabban ismételjük a nőgyógyászati és az ultrahang vizsgálatot, mint amikor Lilly-vel vagy Willel voltál terhes. És most kifejezetten nem javaslom, hogy annyi ideig dolgozzál, mint a másik két gyerekkel-tette még hozzá.
-Megértettem, és…noha imádom, amit csinálok, de a babák és az én egészségem az első-sóhajtottam komolysággal a hangomban.-Körülbelül meddig dolgozhatok így?
-Félidőnél tovább én semmiképp nem dolgoznék a helyedben-felelte.-De majd látjuk hogy bírod.
-Rendben-biccentettem.
-Menjetek haza, és most már aludjatok egy jót!-mosolyogta Addie amint kezembe adta a közben kinyomtatott ultrahang képet kisbabáinkról.-Hosszú estétek volt…
(Carlisle szemszöge)
-Még mindig alig hiszem el, hogy ikreink lesznek-mosolyogta hitetlenkedés és boldogság kettősével hangjában Es, amint leállítottam az autó motorját otthonunk előtt.-Kettő pici baba van a hasamban. Ez elég sok mindent megmagyaráz.
-Ráadásul egypetéjű ikrek-tettem hozzá még mindig ámultan.-Belegondoltál, hogy így 5 gyerekünk lesz már?
-Istenem, 5 gyerek-kuncogta egy pillanatra hátra vetve a fejét.-Emlékszel, amikor körülbelül 7 éve Lilly szülinapján arról beszélgettünk a reptérre menet, ugyan ebben az autóban, hogy hány gyereket akarunk?
-Igen-nevettem én is amint felidéződtek bennem annak a napnak az emlékeit.-És most itt vagyunk. Tényleg lesz 5 gyerekünk.
-Gondoltad volna?-pillantott rám pár pillanat múlva ismét csillogó boldogsággal szemeiben.
-Szerettem volna-feleltem.-De alig hiszem el, hogy tényleg ennyien lesznek.
-Nem fogunk beférni egy autóba-szólalt meg ekkor Es ismét egy apró nevetéssel a hangjában.-Vennünk kell egy új autót.
-Majd eladom a Mercedes-t, és veszek helyette egy 7 személyes modellt-mosolyogtam rá ujjaim közé véve közben az ölében pihenő, felém eső kézfejét.-Gyere, menjünk aludni!
-Menjünk!-mosolyogta ő is, majd egy apró csókot követően mindketten kiszálltunk az autóból. Ekkor vettem észre az első emeletről kiszűrődő lámpafényt.
-Égve hagytuk a villanyt?-kérdeztem elgondolkodva.
-Nem emlékszem-felelte összevonva a szemöldökeit Es.-Nagyon siettünk, úgyhogy nincs meg a mozdulat, hogy lekapcsoltam-e vagy sem.
-Nekem sincs-folytattam, amint lassan mindketten elindultunk az ajtó irányába. Halkan fordítottam el a kulcsot a zárban, nehogy felébresszük a gyerekeket, ahogy pedig benyitottunk az ajtón pillanatokon belül Ginger jelent meg előttünk, üdvözlőn csóválva a farkát, ahogy meglátott minket.
-Szia, kislány!-mosolyogtam rá suttogva, közben megsimogatva a buksiját.
-Tényleg úgy maradt a villany-pillantott fel Es az emelet irányába, ahogy elindultunk felfele a lépcsőn.
A nappaliba érve azonnal megláttunk a kanapén Jaspert egy könyvvel a kezében, mellette pedig elnyúlva feküdtek egymás után sorban Lilly és Will, rajtuk egy-egy takaróval.
-Szia, Jazz!-köszöntem rá suttogva, amire ő azonnal elemelte pillantását könyvéről.
-Na, mi volt?-kérdezte halkan aggodalommal szemeiben pillantva végig rajtunk, amint óvatosan felállva a kanapéról közelebb sétált hozzánk. Erre a mozdulatára Lilly és Will is mocorogni kezdtek, ahogy megébredtek álmukból.
-Miért alszik idekinn Lilly és Will?-kérdezte Es.
-Ahogy elmentetek, rá pár perccel később felébredtek-válaszolta.-Hallották, hogy elhajtotok a kocsival, és kérdezték hogy hova mentetek. Csak annyit mondtam nekik, hogy be kellett menjetek a klinikára, de…érezték, hogy valami baj, van, és meg akartak várni titeket. Nem tudtam őket visszafektetni, sajnálom…
-Anyuci!-hallottuk meg ekkor Will álmos kis hangját, ahogy meglátta anyukáját.
-Anyu! Apu!-pillantott ránk álmosság és aggodalom kettősével hangában Lilly is, ahogy felébredt.
-Drágáim!-simította meg buksijukat Es, ahogy hozzá szaladva mindketten megölelték őt. Érezték, hogy miatta voltunk oda. Érezték, hogy történt valami az anyukájukkal. Hetek óta érzik.
-Hol voltatok?-kérdezte aggódó érdeklődéssel hangjában Lilly.
-Be kellett mennem a klinikára, de most már nincs semmi baj-hullajtott apró puszit buksijára nyugtatással szavaiban.
-De miért kellett bemenned?-kérdezte tovább anyukáját.-Beteg vagy?
-Nem vagyok beteg-ismételte magát sokadjára az elmúlt napok során.-Jól vagyok. Tényleg.
-Anya és én picit…megijedtünk, de most már minden rendben van-vettem át a szót nyugtatással a hangomban, miközben egy pillanatra összenéztünk Esme-vel. Tudtuk, hogy el kell mondjuk nekik. Nem húzhattuk tovább a dolgot-Szóval, pár hete tudjuk már anyával, de…amíg nem volt biztos a dolog, nem akartuk elmondani nektek-álltam neki felvezetni.-Két hete kiderült, hogy anyának újra baba van a hasában.
-Kistesónk lesz?-csillantak fel lelkesen Lilly álmos szemecskéi, amire én és Esme is mosollyal az arcunkon kezdtünk helyeslő bólogatásba.-De jó!
-Ha picit mindenki leül, beszélnünk kell még néhány dologról veletek ezzel kapcsolatban-pillantottam rajtuk végig ismét, mire ők apró ásítások és szemdörzsölések kíséretében ültek vissza a kanapéra.
-Nos, visszatérve a kérdésedre, Lilly, hogy miért mentünk be ma este apával a klinikára-vette vissza a szót Esme, ahogy mi is leültünk.-Ma este azért kellett bemennem Addison nénihez ügyeletben, mert vérezni kezdtem, ahogy a nyáron is…
-Baj van a tesónkkal?-kérdezett közbe Lilly aggódva.
-Szerencsére úgy tűnik, hogy nincs baj-felelte neki nyugtatással a hangjában.-Ráadásul Addison néni egy olyan hírt mondott nekünk, amitől én és apa is nagyon megörültünk.
-Mi az? Mi az?-kérdezte újonnan jött lelkesedéssel ismét Lilly.
-Kiderült, hogy anya hasában nem csak egy, hanem két baba is van-válaszoltam, amire Lilly és Jasper szemei azonnal meglepetten elkerekedtek, Will pedig elgondolkodva maga elé meredt az információ hallatán, mielőtt ismét ránk nézett volna.
-Hogy lehet anyuci hasában két baba?-kérdezte kisfiunk értetlenkedés és kíváncsiság kettősével hangjában.-Nem csak egy baba fér el odabent?
-Nem, kiszívem-válaszolta neki Es egy apró mosolygással hangjában.-Az anyukák hasában több kisbaba is elfér, bár tény, hogy az sokkal ritkább, hogy egyszerre több baba van egy anyuka hasában. Általában egy van.
-Komolyan ikreitek lesznek?-kérdezte Jasper is meglepettséggel hangjában, amire Esme és én is mindketten egy helyeslő bólintással válaszoltunk.-És egypetéjű vagy kétpetéjű ikrek?
-Úgy néz ki, hogy egypetéjű ikrek-mosolyogta Es.-Az ultrahang alapján legalább is annak tűnnek.
-Viszont amiatt, hogy anya hasában most két kisbaba van, picit át kell szervezzük majd az itthoni teendőket-vettem vissza a szót picit komolyabb pillantást vetve irányukba.-Anyának sokkal többet kell pihennie. Szeretném, ha mind segítenétek neki ebben.
-Természetesen-biccentett Jasper.
-Jó-mosolyogta Lilly is.
-Segítek anyucinak-felelte Will is átkucorodva anyukája ölébe.-De jól vagy?
-Jól vagyok-mosolyogta megsimogatva hátát, miközben kisfiunk szorosan befészkelte magát ölelésébe.-Csak mivel két kisbaba is van a hasamban, kétszer olyan keményen kell dolgozzon a szervezetem, hogy ők nőhessenek, és ettől kimerültebb vagyok.
-Mit jelent az, hogy egypetéjű?-kérdezett újra Lilly is némi gondolkodást követően.
-Nos, többféle módon is kerülhet több kisbaba egy anyuka hasába-állt neki magyarázni Es.-Az egyik az, amikor több sejtecske érik meg egyszerre az anyuka pocakjában, így amikor az apuka sok-sok kis sejtje az anyuka hasába jut, mind a kettő sejtecskével találkozik egy-egy sejtje az apukának. Az ilyen babákat hívjuk kétpetéjű ikreknek, mert két-két külön sejtből lettek. Ők olyan testvérek, mint te és Will, csak épp egyszerre nőttek az anyukájuk pocakjában. Az egypetéjű ikrek viszont olyan testvérek, akik teljesen egyformák-folytatta.-Az anyuka hasában ugyanúgy csak egy sejtecske van, mint egy baba esetén, de miután találkozik az apukától kapott neki tetsző sejttel, ketté osztódik, és emiatt két teljesen egyforma kisbaba növekszik majd az anyuka hasában. Egyforma a szemük, egyforma a hajuk, teljesen ugyanúgy néznek ki. Ők az egypetéjű ikrek.
-Azta-mosolyogta ámultan Lilly.-Akkor a babák a hasadban teljesen egyformák lesznek?
-Igen-biccentett Es.-Nos, ha nincs más kérdésetek most, akkor szeretném, ha mind lefeküdnétek aludni az ágyatokba-pillantott rajtuk végig pár pillanat múlva komolyság és mosoly kettősével arcán.-Már majdnem éjfél van. Hosszú napotok volt, és holnap iskolába és óvodába kell ám menni!
-Jó, megyünk-mosolyogta Jasper, amint felállva a kanapéról elindult az emelet irányába.-Gyertek ti is-nézett tesóira.-Gyerünk!
-Jó-sóhajtott fel Lilly kissé kelletlenül téve eleget fogadott bátyja kérésének.-Jó éjt, anyu!
-Jó éjt!-köszönt el Jasper is.-Gyere, Will!
-Nem-felelte erre kisfiunk még jobban anyukája ölelésébe fészkelve magát.-Anyucival akarok mardni!
-Anyának pihennie kell-állt meg egy pillanatra komolysággal hangjában fordulva öccséhez.-Gyere!
-Semmi baj, Jasper! Majd én lefektetem-mosolyogott rá Es nyugtatással a hangjában.-Menjetek csak!
-Oké-biccentett, mielőtt ő is elindult volna Lilly után az emelet irányába.
-Megijedtél, kisszívem?-simogatta meg buksiját, amire Will arcát továbbra is anyukája mellkasába fúrva egy apró bólintással válaszolt.-Nem értetted, hova ment anya és apa?
-Igen-felelte.-Aludhatok veled?
-De csak ma este, jó?-nyomott apró puszit fejecskéjére válaszul.
-Gyere, Will, menjünk aludni!-vettem át tőle kisfiunkat, hogy ne ő cipekedjen, majd felállva a kanapéról lassan mindhárman elindultunk a hálószobánk felé, hogy végre nyugovóra térjünk ezután az ijedelmekkel teli hosszú nap után.
