Üdv mindenkinek!
Igen csak hosszú kihagyás után meghoztam a következő hosszú rész első részfejezetét. Ebben a fejezetben a Cullen család élete gyökeresen megváltozik. Amit biztosnak hittek, egy pillanat alatt elillan. Semmi sem lesz már olyan, mint előtte.
A fejezet egyesek számára felkavaró orvosi részleteket és jeleneteket tartalmaz!
Jó olvasást!
Remélem, mindenkinek tetszeni fog!
A fejezet legvégén található most egy lista a rövidítésekről és néhány rövid magyarázat is a jobb érthetőség kedvéért.
Puszi!
Carly
"PLEASE DON'T TAKE MY SUNSHINE AWAY"
1/2
[október 21.]
(Esme szemszöge)
-Lilly! Will! Gyertek, indulnunk kell!-szólt az emelet irányába Carlisle, amint kezében kabátommal elindult felém a nappaliba.-Feladhatom a kabátját, doktornő?-állt meg előttem mosolygással a hangjában.
-Köszönöm!-mosolyodtam el én is, miközben nekiálltam feltápászkodni a kanapéról, mire ő azonnal kezet nyújtva felém állt neki felsegíteni engem.-És ezt is köszönöm!-pillantottam rá hálásan.-Kicsit alacsony már ez a kanapé ekkora pocakkal…
-Biztos, hogy szeretnél jönni?-pillantott rám ismét leplezhetetlen aggodalommal hangjában.
-A 38. hétben járok, már érik a cervixem, szerintem jobb helyen vagyok odabent a klinikán, mint itthon egyedül-feleltem egy kisebb kuncogással a hangomban.-Ha netán beindulna a szülés. És a gyerekek nélkül annyira nagy a csend itthon, hogy jól esik majd egy kis beszélgetés.
-Ha úgy érzed, hogy elfáradtál, nyugodtan pihenj majd le a szobámban-folytatta még mindig aggodalommal a hangjában, miközben hátam mögé lépve nekiállt feladni rám kabátomat-Odaadom bent a kulcsomat, ha átöltöztem.
-Nyugi, megleszek-kuncogtam felé fordulva, így hullajtva egy apró csókot ajkaira.
-Indulok!-szólalt meg Jasper, miközben lesietve a lépcsőn egyik vállára vette iskolatáskáját.
-Jazz, biztos ne vigyünk el?-kérdezte őt szerelmem.
-Nem kell, megyek busszal-válaszolta.-Délután edzésre megyek, utána pedig Alice-szel találkozom, hogy megírjuk a házit, úgyhogy majd csak vacsira érek haza.
-A megállóig se vigyünk ki?-kérdeztem.-Csepereg az eső…
-Dehogy, megyek biciklivel-felelte, miközben gyorsan felvette még a sapkáját.-5 perc és kint vagyok a megállónál, nem ázok meg addig.
-Azért vigyél esernyőt, drágám!-szóltam még utána anyai gondoskodó aggodalommal szavaimban.-Délutánra nagyobb esőt mondanak.
-Tettem el esernyőt-forgatta meg a szemeit.-Nem vagyok már kisfiú…
-Tudom én azt-kuncogtam fel mosolyogva.-De amikor az anyukád lettem, vállaltam, hogy gondoskodok rólad, és sajátomként foglak szeretni. Ez pedig ilyen kérdésekkel jár-jegyeztem meg, amire ő is alig hallhatóan felnevetett.
-Értettem, anya-biccentett egyet mosolyogva.-Este jövök!
-Csak óvatosan!-szóltam még utána, mire ő válaszul egy újabb mosollyal az arcán megrázta a fejét.
-Óvatos leszek-felelte még lefelé menet a lépcsőn.
-Tinédzser-szólalt meg Carlisle egy apró nevetéssel szavaiban, újabb nevetést váltva ki ezzel belőlem is.-Ha csak ennyi lesz, akkor egész jól megússzuk-tette még hozzá.-A nővérem sokkal rosszabb volt.
-Egy kis tini pimaszság-mosolyogtam én is.-Megspékelve egy csipet tinédzser kori sebezhetetlenség komplexussal. Ezzel szerintem még megbirkóztunk-kuncogtam viccelődve, miközben nekiálltam összegombolni kabátomat.
-Itt vagyunk, apu!-hallottuk meg Lilly hangját az emelet irányából, amire pár pillanattal később meg is jelent kislányunk a lépcső tetején, majd sietős léptekkel véve lefelé a fokokat sietett le hozzánk, Will pedig picit lemaradva lassabb léptekkel követte őt.
-Házifeladatot elraktad?-kérdezte őt szerelmem felvonva egy pillanatra szemöldökeit, amire Lilly azonnal heves bólogatásba kezdett.
-Igen-válaszolta mosolyogva.-Nem kell utánam hozzad. Nem felejtettem el.
-Ügyes vagy-simította meg mosolyogva kislányunk buksiját.
-Anyuci is jön?-kérdezte Will végig futtatva rajtam szemeit.
-Igen, én is megyek most-feleltem neki mosolyogva.-Meglátogatom a barátaimat a klinikán. És így nem leszek egyedül itthon, ha netán a tesóid elő szeretnének bújni.
-Lehet, hogy már ma?-kérdezte kisebb aggodalommal a szemeiben.
-Minden lehet-feleltem neki.-A babák nem mindig akkor jönnek, amikor jönniük kéne a naptár szerint. Lilly picit hamarabb érkezett, te pedig picit később-álltam neki.-Most már olyan hosszú ideje vannak a pocakomban a tesóid, hogy bármelyik nap jöhetnek. És mivel ők ikrek, minden bizonnyal hamarabb fognak jönni, mint ahogy Addison néni kiszámolta-magyaráztam.-Pont ezért is jó, hogy most bemegyek apával a klinikára, mert ha ma napközben Lexie és Leah úgy dönt, hogy most szeretnének megszületni, akkor jó helyen leszek-nyugtattam őt. A terhességem eddigi közel 38 hete alatt nem sikerült őt meggyőzzem arról, hogy nem kell aggódnia ennyit miattam. Pont olyan volt, mint az apukája.-Rendben leszek, kisszívem. Ne aggódj!
-Oké-szólalt meg másodpercekkel később némi gondolkodást követően.-Akkor jöhetsz.
-Köszönöm!-nevettem fel meglepettség és mosolygás kettősével hangomban válasza hallatán, és Carlisle sem bírta megállni, hogy elmosolyodjon kisfiunk határozott szavain.
-Most, hogy anya is megkapta az engedélyt-vette vissza a szót szerelmem egy pillanatra nevetve rám nézve, miközben leemelte az akasztóról a gyerekek kabátját-, mindenki kabátot fel, mert el fogunk késni.
-Add ide, apu!-nyúlt az apukája kezében lévő dínó mintás kabátjáért Lilly.
-Húzd fel a cipzárt teljesen, Liliomszál!-szólt hozzá apai aggodalommal szavaiban Carlisle, miközben nekiállt feladni kisfiunkra is kabátját.-Ma nagyon hűvös van, meg ne fázz!
-Jó-mosolyogta.
-Anyuci, bekísérsz majd az oviba?-kérdezte Will kérleléssel szemeiben.
-Persze, hogy bekísérlek-válaszoltam egy újabb apró mosollyal arcomon, közben gyengéden megsimítva buksiját. Ha tudtam volna még annyira előre hajolni, hogy egy puszit nyomjak az arcára, most puszikkal halmoztam volna el őt. Annyira szeretem őt, Istenem…
-Mindenki készen? Táska nálatok?-pillantott végig mindannyiunkon Carlisle, amire Lilly és Will is egy-egy bólintással válaszolt.-Akkor indulásra fel!
(Carlisle szemszöge)
-Hát kit látnak szemeim-hallottuk meg magunk mögött Mark hangját, amint épp a szobám felé sétáltunk Esme-vel, amire megfordulva mindketten hangja irányába kaptuk pillantásunkat.-Azt hittem, már csak akkor látunk majd, ha szülni jössz-fordult nevetve Esme-hez.
-Honnan tudod, hogy nem amiatt jöttem?-vonta fel egy pillanatra szemöldökeit szerelmem egy apró mosollyal ajkain.
-Láttalak már vajúdni. Akkor nem így mosolyognál-jegyezte meg Mark.-És Carlisle sem tűnik most túl stresszesnek, ami szintén kizárja. Jó, talán egy picit stresszes-tette még hozzá, mire nem bírtam megállni, hogy elnevessem magam. Igaz, ami igaz, ahogy közeledett a szülés kiírt időpontja, az izgatottság és az aggodalom okozta kettős feszültség egyre inkább meglátszott rajtam.-De annyira nem, mint amikor Will született.
-Ez igaz-kuncogott fel helyeslően Es.-De most már bármelyik nap jöhetnek, szóval…ki tudja, lehet mégis azért jöttem. Hosszú még a nap.
-És mi a helyzet?-kérdezte tovább kíváncsian.-Érzel már valamit?
-Csak a szokásos Braxton-Hicks összehúzódásokat. Meg pár napja érzek egy elég kellemetlen kismedencei feszítő érzést, mióta lejjebb került a hasam-simogatta meg azt.-Hétfő este vettük észre, hogy leszállt a pocakom, ami egyértelmű jele annak, hogy hamarosan vajúdni kezdek majd.
-Esme, szia!-lépett ekkor hozzánk Callie is.-Jó ég csajszi, de jó látni téged!-ölelte meg őt óvatosan.-Hogy vagy?
-Ahogy 38 hetes ikerterhesen lehetek-felelte ismét halkan felnevetve.-Fáj a derekem, feszül a kismedencém, és Braxton-Hicks összehúzódásaim vannak naponta többször is -folytatta.-De ez azt jelenti, hogy hamarosan jönnek a kislányaink.
-Méhszájad?-kérdezte kíváncsian.
-Még zárt, de már felpuhult és 30%-ban elvékonyodott a cervixem Addison szerint-válaszolta izgatottabban.-Úgyhogy gyakorlatilag ez már a…vajúdás korai szakaszának is nevezhető…akár. Ha szigorúan vesszük.
-Akkor meg mit keresel itt? Nyomás haza pihenni!-szólalt meg Mark meglepettség és megrovás kettősével aggódó hangjában, amire Esme alig hallható nevetésbe kezdett.-Nem azt mondtad, hogy még nem vajúdsz?
-Nyugi, Mark, nem fogok most azonnal megszülni-nevetett tovább.-Ez még nagyon az eleje, és több napig is tarthat. Ráadásul még zárt a méhszájam.
-Viszont akkor pár nap, és jönnek a kiscsajok-jegyezte meg lelkesen Callie, amire Esme és én is arcunkon mosollyal kezdtünk izgatott bólogatásba.-Jó ég, ez de izgalmas-folytatta.-Carlisle, és te hogy vagy?-fordult ekkor hozzám.-Izgulsz már?
-Nem is kicsit-vallottam be mosolyogva.-Próbálok minden pillanatot és érzést elraktározni, hiszen utoljára éljük át ezeket-sóhajtottam.-Ők a mi utolsó kisbabáink.
-Hát, igen-helyeselt Es.-Még mindig furcsa, hogy többet nem fogom érezni majd pici talpak pedálozását a hasamban-sóhajtott aprót némi keserédes tónussal hangjában.-És bár most a terhes hormonjaim azt mondatják velem, hogy milyen kár, hogy nem lesznek többen-folytatta komolyág és nevetés kettősével hangjában-, de tudom, hogy 5 gyerek pont annyi, amennyit felelősségteljesen még fel tudunk nevelni. És többen el sem férnénk a házban-tette még hozzá ismét felnevetve, amire mi is mind nevetni kezdtünk.
-Az aktívan vajúdó éned valószínűleg elég hamar elhessegeti majd ezeket a hangokat-jegyezte meg tovább kuncogva Callie.
-Az biztos-mosolyogta Es.
-Szívem, én most elszaladok átöltözni, mert kicsit késésben vagyok, de te maradj nyugodtan beszélgetni-emeltem szemeimet egy pillanatra órámra, majd vissza rá.-Visszahozom utána neked a kulcsomat, ahogy beszéltük…
-Nekem is mennem kell most már-szólalt meg Mark is.-Lassan indul a mai műtéti program.
-Én még ráérek, úgyhogy elrabolom picit ezt a minden órás kismamát egy kórházi büfés sütire-karolt bele Esme-be Callie mosolyogva.-Benne vagy?
-Természetesen-felelte lelkes mosolygással hangjában Es.
-Akkor odaviszem majd a büféhez a kulcsot-léptem még szerelmemhez egy búcsú csókra.-Szeretlek! Vigyázz magadra!
-Jó kezekben lesz, ne aggódj már annyit!-pillantott ekkor rám Callie nyugtatás és némi megrovás egyvelegével szavaiban.
-Jó, megpróbálom-nevettem.
-Én is szeretlek!-mosolygott rám még búcsúzóul Es.-Menj, mert tényleg elkésel!-unszolt, amire nem bírtam megállni, hogy ismét felnevessek.-Megleszek!
-Oké, megyek már-adtam meg magamat még mindig halk nevetéssel szavaimban.-Sietek.
-Csak nyugodtan, Dr. Cullen!-kuncogott fel sietősen meginduló lépteim láttán, mire én visszamosolyogva rá folytattam utamat a szobám felé.
(Esme szemszöge)
-És minden készen áll?-kérdezett újra Callie, egy újabb falat csokis süteményt emelve szájához.
-Azt hiszem-feleltem.-Kellett egy kis segítség, de a szobával is teljesen készen lettünk a hétvégén-folytattam megkönnyebbülten.-Bútorok a helyükön, babaruhák a szekrényekben, pelenkák bekészítve-soroltam lelkes mosollyal hangomban.-Carlisle a babahordozókat is rögzítette már az autóba, úgyhogy csak arra várunk, hogy előbújjanak végre-kuncogtam megsimítva hasamat.-Már készülődnek.
-Mikor voltál Addisonnál?-pillantott rám ismét.
-Kedden-válaszoltam.
-Akkor azóta már lehet, hogy elkezdtél tágulni is-jegyezte meg izgatottan.
-Nem kizárt, de mivel nincsenek túl erős fájásaim, és amik vannak, azok sem is igazán rendszeresek, ha valamennyire tágult is a méhszájam, az 1-2 centiméter körül lehet-folytattam tovább simogatva pocakomat.
-Nem nézeted meg ma magad Addie-vel, ha már itt vagy?-csillant fel a szeme lelkesítően.-Akkor lehet tudnátok picit jobban tervezni a következő pár napra.
-Ez jó ötlet, lehet megkérdezem őt. Úgyis vele ebédelek majd-folytattam egy falat karamellás sütit emelve ajkaimhoz.-Holnap után baseball meccse lesz Jaspernek, és jó lenne tudni, kimehetek-e még rá, vagy megszülnék a baseball pályán-nevettem fel mondatom végén, amire Callie is nevetni kezdett.
-Mondjuk szerintem ez sem lenne garancia arra, hogy nem történik meg-jegyezte meg még mindig kuncogva.-Egy szülés mindig kiszámíthatatlan.
-Ne is mondd!-sóhajtottam aprót.-Azt hittem, hogy mivel Lilly olyan gyorsan megszületett, Willel se lesz másképp. Ehhez képest vele háromszor annyi ideig vajúdtam, mint Lilly-vel-kuncogtam.-Pedig azt mondják, hogy a második szülés általában gyorsabb.
-És nem izgulsz picit, hogy most két babát is…ki kell préselned magadból?-kérdezte némi aggodalommal pillantásában biccentve veszélyeztetett régióim irányába.
-De, egy kicsit-vallottam be.-Lilly ugye annyira gyorsan jött, hogy még gátvédelemben is lett egy elsőfokú gátrepedésem-sóhajtottam fel ismét az emlék hatására.- Csak a bőr sérült, mégis annyira fájt utána. Willnél szerencsére nem történt ilyen, de azért most két babáról van szó, és…emiatt eszembe jutott már többször is az érzés.
-Első alkalommal ez nagyon gyakori-tette hozzá.-Szerintem, ha Willnél nem volt baj, valószínűleg most se lesz. Mekkorának becsülte Addie most a lányokat?
-Lexie-t most 2800, Leah-t pedig 2750 gramm körülire-feleltem.-Úgyhogy nagyobbak, mint Lilly volt, de kisebbek, mint Will.
-Szerintem ha Willt túlélte, ezt is túl fogja élni a vaginád-nevette, amire én sem bírtam megállni, hogy felnevessek.
-Dr. Platt-Cullen!-hallottam meg ekkor egy régen hallott lelkes köszönést, mire azonnal annak irányába emeltem pillantásomat.
-Clara! De jó látni-üdvözöltem őt mosolyogva.-Hogy van?
-Ezt nekem kellett volna hamarabb kérdeznem-sütötte le szemeit zavarában.-Hogy van, Dr. Platt-Cullen?-pillantott rám ismét kíváncsisággal szavaiban.-Hogy érzi magát?
-Megvagyok, köszönöm!-mosolyogtam.-Már eléggé a finisben vagyunk, úgyhogy fizikailag picit kimerítő már ez az egész…állapot, de már csak napok kérdése-kuncogtam, amire ő egy együttérző mosollyal az arcán bólogatni kezdett.-Dr. Montgomery foglalkozik eleget magával? Tud tanulni?
-Igen, mindig megyek vele a műtőbe, hagyja, hogy megcsináljak részfeladatokat, úgyhogy minden szuper-válaszolta.-De azért várom már vissza, Dr. Platt-Cullen…
-Jövök majd, ne aggódjon-mosolyodtam el ismét.-Még babázok pár hónapig, de annál tovább én sem tudok megülni a fenekemen.
-Azt tudjuk-szólalt meg ekkor Callie is nevetve, amire Clara és én is halkan fenevettünk.
-Most mennem kell, mert Dr. Montgomery mindjárt kezd a műtőben-fordult hozzám Clara.-Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Jó babázást majd!
-Köszönöm, Clara! Jó tanulást!-mosolyogtam rá búcsúzóul, mire ő egy viszont elköszönést követően sietősen tovább indult a műtők irányába.-Rendes lány ez a Clara.
-Tényleg, mi lett a kis barátnőjével?-kérdezte kíváncsian Callie.-Violet, igaz?
-Igen-biccentettem.-Én úgy tudom, hogy már nem dolgozik itt. Átment a Mercy Westbe.
-Emlékszem, amikor az a kis csitri aktívan próbált rámászni Carlisle-ra-merengett el Callie.-Csak Carlisle nem látta a dolgot. Nagyon feltűnően flörtölt pedig a kiscsaj.
-Azóta is mondja, hogy nem érti, hogy nem vette észre-tettem hozzá kuncogva.
-Én tudom-pillantott rám ismét egy sokat mondó vigyorral az arcán, én pedig nem bírtam megállni, hogy halkan felnevetve megforgassam szemeimet még kimondatlan szavaira.-Esme radar van a farkában. És varázs vaginád van.
-Ezt sosem fogjátok megunni, igaz?-kérdeztem még mindig nevetve.
-Nem-rázta meg a fejét ő is kuncogva.-Őszinte kérdés-pillantott rám pár pillanat múlva valamivel komolyabban.-Csináljátok még?
-Hát…igen-vallottam be egy pillanatra lesütve szemeimet válaszom előtt.-Nem olyan sokszor, mint amikor nem vagyok terhes, és nyilván igényel némi logisztikát is, de…szoktuk-folytattam.-Carlisle megértő. Tudja, hogy ennyire előrehaladott várandósan már nem úgy kívánom a szexet, mint korábban. Mindig megbeszéljük, hogy aktuálisan mihez van kedvem, mi esne jól.
-Ez azért komoly, csajszi-jegyezte meg őszinte elismeréssel hangjában.-Én amikor ennyire terhes voltam már Sofiával rá se tudtam nézni Markra. Semmi nem volt már kényelmes, és semmi nem esett jól.
-Amikor Lilly-vel voltam terhes velem is ez volt-folytattam.-Biztos az elég nehéz várandós időszak miatt, és…szerintem nálam részben az is közre játszott, hogy még egy éve sem éltem nemi életet, amikor terhes lettem Lilly-vel-elmélkedtem.-Nem nagyon mertem akkor még annyira kísérletezni pozíciókkal és hasonlókkal…Willnél már magabiztosabb voltam, utánanéztem dolgoknak, úgyhogy végig éltünk nemi életet-mosolyogtam.-Persze ehhez kellett az is, hogy Carlisle nagyon odafigyelt rám, és ha nem esett jól valami, akkor abbahagytuk, vagy pozíciót váltottunk.
-Hál’ Istennek nekem ezzel több bajom nem lesz-sóhajtott fel kisebb megkönnyebbültséggel a hangjában.-Imádom a lányomat, de nem akarok többet terhes lenni. Se szülni.
-Az agyam nem hormontengerben úszó része ezt részben megérti-nevettem, ezzel belőle is újabb nevetést váltva ki.-Izzie nem tudod merre van épp?-kérdeztem.-Azt tudom, hogy George ügyelet után van és nincs bent, de azt mondta tegnap, hogy ő ma dolgozik.
-Az általános sebészet fele láttam reggel menni, azóta nem láttam-válaszolta.
-Akkor mindjárt felhívom-vettem elő a telefonomat.-Őt is régen láttam, jó lenne összefutni…
-Lassan nekem is kezdődik a műtéti sorom, úgyhogy ha szeretnéd, elkísérlek arra-pillantott rám ekkor ismét.-De előtte befejezzük a sütit.
-Be bizony-mosolyogtam, miközben tovább folytattam a még megmaradt karamellás süteményem falatozását.
(Carlisle szemszöge)
-Üdv mindenkinek!-köszöntem a bemosakodóból a műtőbe lépve.-Elnézést a csúszásért.
-Semmi gond, Dr. Cullen!-tartotta elém a steril kesztyűt Suzanne, ahogy hozzá léptem.-Egy mindenórás kispapának ezt elnézzük.
-Köszönöm!-kuncogtam, beledugva bal kezemet a kesztyűbe.
-Hogy van a felesége?-érdeklődött Suzanne.
-Kicsit már kimerülten, de még kitart-feleltem egy apró sóhajjal kísért mosollyal maszkom mögött.-Most már tényleg mindenórások vagyunk, úgyhogy bármelyik nap megjöhetnek a lányok.
-Hányadik hétben is van?-kérdezett ismét közben rám adva a másik kesztyűt is.
-A 38. hétben-válaszoltam.-Ráadásul a jelek szerint már korai vajúdási szakban van, úgyhogy tényleg bármi történhet-folytattam.-Ma be is jött velem a klinikára, hogy ne legyen egyedül otthon, ha…beindulnának a dolgok. Biztos, ami biztos.
-Hű, akkor nagyon közeleg az idő-jegyezte meg Suzanne, amint mindannyian a műtőasztalhoz léptünk.
-Igen-helyeseltem kisebb aggodalommal a hangomban.
-Ne aggódjon már ennyire!-szólalt meg újra műtősnőm kuncogással szavaiban.-Látom a szemében, hogy aggódik…
-Könnyebb ezt mondani, mint megtenni-sóhajtottam fel ismét.-Szívem szerint most már el sem mozdulnék mellőle, amíg meg nem születnek az ikrek.
-Nem ismerem még magukat olyan régen-emelte ekkor rám szemeit ismét.-De annyit azért a hallottak alapján tudok, hogy a felesége egy nagyon erős nő. Ráadásul már kétszer végig csinálta ezt…
-De ez most más-szólaltam meg újra aggodalom és frusztráltság kettősével hangomban. Nem tudtam megmagyarázni honnan és miért jött ez az érzés, ami az elmúlt pár napban bekúszott az tudatalattimba, de ez a kis hang a fejemben újra és újra azt suttogta, hogy mellette kellene maradjak. Nem szabadna egyedül lennie.
-Miért nem megy el szabadságra?-kérdezett újra, kiszakítva ezzel a bennem dúló aggodalom spirálból egy pillanatra.-Jobbat tenne magának, minthogy itt örlődik.
-Nem lehet-sóhajtottam.-Kell a szabadság akkorra, mikor már megszülettek a babák-magyaráztam.-Ott 3 hétig én sem leszek majd.
-Már nincs sok addig-próbált tovább nyugtatni.-Minden rendben lesz.
-Igaza van-vettem egy mély lélegzetet próbálva meggyőzni magamat. Hiszen eddig minden rendben volt. Esme jól van és a lányok is. Szedd össze magad, Carlisle!-Minden rendben lesz.
-Ahogy mondja-mosolyogta maszkja mögött.-Nos, kezdhetünk?
-Igen, persze-ráztam meg finoman a fejemet, majd elvéve közben kezéből az általa felém nyújtott szikét kezdtem neki a feltáró laparotomiának.
(Esme szemszöge)
-És milyenek a fájásaid?-kérdezte Addie, miközben ebédünkkel kezünkben helyet foglaltunk a gyereksebészet folyosóján álló fehérre festett fémpadok egyikén.-Sűrűsödtek kedd óta? Milyen rendszeresek?
-Sűrűbbek, mint kedden, de még mindig nem túl rendszeresek-válaszoltam, miközben elkezdtem kibontani a becsomagolt csirkés szendvicsemet.-Van, hogy egy órán belül többször is érzek ilyen… erősebb menstruációs görcs jellegű fájásokat, és van, hogy órákig semmit nem érzek, vagy csak minimális diszkomfortot-meséltem tovább az elmúlt napok tapasztalatait.
-Ebéd után azért megnézzük akkor, hogy áll a méhszájad-vette vissza a szót, közben ő is nekiállva kibontani a szendvicsét.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.-Csak holnapután baseball meccse lesz Jaspernek, és picit jobban tudok kalkulálni, hogy ki merjek-e menni, ha tudom, hol tart a dolog.
-Én a helyedben már inkább nem mennék sehova-jegyezte meg kisebb komolysággal az arcán.-Gyakorlatilag vajúdsz, mindenórás ikerterhes vagy, úgyhogy barátodként és orvosodként sem szeretném, ha egy baseball pályán szülnél meg. Inkább vetesd fel Carlisle-lal, vagy csináljatok videóhívást, ha élőben szeretnéd nézni…
-Csak annyira szeretnék ott lenni-sóhajtottam.-Ez lesz Jasper első meccse a gimnáziumi csapattal. De ha te úgy javaslod, hogy ne menjek…
-Úgy javaslom-vágta rá kuncogás és komolyság kettősével a hangjában.
-Jó, akkor felvetetem Carlisle-lal-sóhajtottam ismét picit frusztráltan, beletörődve sorsomba.-Szigorú vagy.
-És Carlisle mit mondott erre az ötletedre, hm?-kérdezte kuncogva, miközben szájához emelte szendvicsét.
-Még nem prezentáltam neki-vallottam be kuncogva.-De akkor nem is fogom.
-Gondoltam-nevetett fel ő is újra, amire nem bírtam megállni, hogy megforgassam a szemeimet.-Akkor már jött volna hozzám megkérdezni, hogy mit gondolok, jó ötlet-e.
-Igen, tényleg ezt csinálná-helyeseltem.-Annyira aggódik. Látom rajta-folytattam komolyabban.-Szerintem jobban, mint Willnél.
-Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy az sem számítana, ha ő maga lenne szülész-nőgyógyász, vagy ha már a sokadik gyereketeket szülnéd, mert akkor is ugyanúgy aggódna érted-idézte fel mosolyogva.
-Igen, akkor mondta ezt, mikor Will megszületett-emlékeztem vissza én is mosollyal arcomon.-Istenem, az már több, mint 4 éve volt…
-Willkó akkor tényleg kezdi az iskolát jövőre?-kérdezte kíváncsian, amire én egy apró sóhajjal kísért bólogatásba kezdtem.
-Igen-feleltem.-Mivel augusztusi születésű, még egy évet maradhatott volna óvodában, mert így még csak 4 éves lesz a jelentkezéskor, de…mindenki szerint az tenne jót neki, ha elkezdené az iskolát-folytattam.-Csak…még olyan kicsi-sóhajtottam ismét.-Nem tudom, nem korai-e. Nem akarom túlterhelni…
-Az esze alapján biztos nem korai-pillantott rám Addison meggyőződés és nyugtatás egyvelegével hangjában.-És szerintem jót fog tenni neki, hogy már picit idősebb gyerekekkel lesz együtt, akik már komplexebben beszélnek. Lehet, talál majd egy-két barátot is.
-Igen, ezt mondta a tanácsadó és Dr. Fincher is-biccentettem aprót, mielőtt pillantásomat egy pillanatra elgondolkodva a plafonra emeltem.-Ah, remélem, hogy igazad lesz…hogy mindenkinek igaza lesz, és ez a jó döntés.
-Ha ez számít valamit, én szerintem jól döntöttetek-mosolygott rám ismét nyugtatóan, mire végre az én arcomra is mosoly húzódott.-Will egy fantasztikus kisfiú, egy briliáns kis elme már most 4 évesen is-folytatta komolysággal pillantásában.-Nem egy átlagos gyerek, pont emiatt nem is lehet ráhúzni az átlag számára kifejlesztett oktatási rendszer sablonjait. Az idő majd megmutatja, hogy pontosan ő hova illik be-nyugtatott tovább.- Addig is, a legjobb, amit tehettek, hogy hallgattok az ebben a témában szakértőkre, és figyelitek, hogy éli meg ezeket a helyzeteket.
-Igazad van, teljesen-mosolyogtam, ám ez a mosolyom egy pillanat alatt egy fájdalmas grimaszba torzult, ahogy megéreztem egy, a hasamból a derekamba kisugárzó erősebb sajgó fájdalmat.
-Minden rendben?-kérdezte Addison arcom láttán, amire én egy kicsit bizonytalan bólogatással válaszoltam. Ez egy összehúzódás?
-Azt hiszem-vettem mélyebb levegőt, így próbálva enyhíteni ezt az egyre erősödő érzést, közben letéve magam mellé a kezemben lévő szendvicsemet.-Csak…eléggé fáj a derekam-nyeltem nagyobbat.-Kicsit járkálok-álltam fel, ám ebben a pillanatban egy szaggató, éles fájdalom hasított bele a hasam bal oldalába, amire kezeimet reflexes gyorsasággal simítottam a területre egy fájdalom által elfojtott nyögés kíséretében. Istenem, de kemény a hasam! Mint a deszka.-Addie…-csuklott el a hangom, amint a hirtelen rámtörő gyengeség érzés villámgyorsan elárasztotta a testemet. És ekkor megéreztem a belső combomon lefelé csorgó melegséget. Istenem nagy a baj. Nagyon nagy a baj…
-Esme!-ugrott fel a helyéről, ám a perifériám felől bekúszó sötétség pillanatok alatt hatalmába kerített, a lábaim pedig megadva magukat, tehetetlenül csuklottak össze alattam. Én pedig zuhanni kezdtem…
[…]
-Nagyon alacsony a vérnyomás, 88/50 Hgmm-hallottam meg egy női hangot az engem ködbe burkoló sötétségen át.-A pulzus 130/perc.
-Alig találok vénát-szólalt meg egy másik hang is.-Nem hogy kettőt, egyet se sikerül.
-Szóltam akkor a vérbanknak, hogy küldjenek le 2 egység 0 Rh negatív vért-kapcsolódott be egy férfi hang is.
-Mindenképp kell a véna, keressünk centrálisat. Ha más nincs, akkor pedig intraossealisan kezdjük el infundálni Ringer-laktáttal-folytatta a korábbi, ismerős női hang. Ekkor jöttem rá, hogy Addison hangját hallom.-Adjunk le kérést 2 egység FFP-re és 2 egység thrombocyta koncentrátumra is. Magas a DIC kockázat…És tegyük fel a CTG-t, hogy mi van a babákkal!
-Addie-szólaltam meg elfúló hangon, amint ólom súlyú szemhéjaimat lassan nyitogatni kezdtem. A levegő sűrű volt, alig bírtam belélegezni. És annyira hideg…
-Magához tért-hallottam meg őt ismét.-Esme-hajolt ekkor felém nyugalom és aggodalom egyvelegével hangjában. Olyan homályos volt minden, alig tudtam fókuszálni. Nem láttam őt élesen.
-Fffá…fázok-suttogtam remegéssel hangomban. Annyira nagyon reszkettem. Úgy éreztem, minden izmom fáj.
-Abrupciód van, nagyon sok vért vesztettél-folytatta.-A műtőben vagy már, mindjárt itt van Dr. Milton, és kivesszük a lányokat.
-Tegyük Trendelenburgba, jugularis vénát kell szújak-lépett mellém egy kolléga. Nem tudtam kivenni az engem burokba vonó ködön át, hogy ki lehet az.-Dr. Platt-Cullen, Stella vagyok! Centrál vénát fogok szúrni magának!
-Se…segíts!-csuklott el remegéstől reszkető hangom, ahogy összerakva az információ morzsákat realizáltam: haldoklom. Épp elvérzek.-Kér…kérlek, segíts!-pillantottam homályos alakjára kétségbeeséssel hangomban. Nem halhatok meg! Nem, nem én…Istenem, a gyerekek! A babák! Carlisle…-A gyere…gyerekek, Addie-folytattam megküzdve a testemmel minden egyes kiejtett szóért.-A…babák! Nem…nem hal…nem halhatok meg, Addie-zokogtam szapora légvételeim közt.-Nem…nem…nem halhatok…meg. Nem hagy…nem hagyhatom itt…őket, nem! És Carlisle…Kérlek! Ké…kérlek! Kérlek!
-A pulzusa veszélyesen magas…
- Picit próbálj meg megnyugodni-simította meg a fejemet Addison nyugodt határozottsággal a hangjában. A szívem zakatolt, a pulzusommal szinkron lüktetés a fejemben pedig mintha szét akarta volna feszíteni a koponyámat.-Maszkon át kérek oxigént, amíg nem intubáljuk! Állítsuk 8 l/percre az áramlást!-fordult a férfi kollégát kirajzoló sziluett felé, mielőtt ismét hozzám fordult. A kép újra elkezdett sötétedni előttem a perifériám felől. Próbálj meg ébren maradni, Esme! Maradj ébren!-Nem fogok hazudni neked, kritikus a helyzet-folytatta őszintén, újra és újra megsimítva a fejemet, miközben egy döntött pozícióba állították az asztalt alattam.-De mindent meg fogok tenni, hogy te és a lányok is túléljétek. Segítek rajtatok.
-Szúrok, Dr. Platt-Cullen!-szólalt meg Stella a fülem mellett.
-Itt vagyok-hallottam meg egy újabb férfi hangot.
-Most szúrom a centrál vénát, Dr. Milton-fordult hozzá Stella.
-Dr. Platt-Cullen 38 hetes ikerterhes, és egy órán belül fogyasztott pár falat szendvicset, és a mai nap folyamán már többször is étkezett-fordult hozzá ekkor Addison.
-Akkor RSI-hez készüljünk elő!-folytatta Dr. Milton.-Kezdjük meg a preoxigenizációt, és legyen felszívva a propofol és a szukcinilkolin, mire meglesz a véna…
-Egy véna kész-szólalt meg újra Stella.-Kezdhetjük infundálni. Állítsuk vissza az asztalt.
-Hallja, amit mondok, Dr. Platt-Cullen?-állt meg a fejem felett Dr. Milton homályos alakja, amire én minden erőmet összeszedve egy apró bólintással válaszoltam.-Az oxigén maszkot felteszem magára, és azt akarom, hogy vegyen egymás után több mély lélegzetet, hogy minél több oxigént juttassunk be a szervezetébe-folytatta.-Ha ez megvan, már adom is be a propofolt és a szukcinilkolint. Ahogy hatott az izomrelaxáns, intubálni fogom. Volt már intubálva korábban?
-Decelerációk vannak a CTG-n…
-Igen-ziháltam, miközben feltette rám az oxigén maszkot.-Vo…voltam csontvelő…donor. Ott…altattak.
-Volt valamilyen altatási komplikációja?-kérdezett ismét.
-Nem-feleltem újra.
-Magas cseppszámon folyik a Ringer-laktát-fordult hozzá pár pillanat múlva Stella.
-Megyek, bemosakodom én is-simította meg ekkor az alkaromat Addison.- Sietek. Dr. DeLuca és Clara is bemosakodik velem. A lányokhoz pedig riasztottam Dr. Starkot és Dr. Hayest. Jó kezekben lesznek-simogatott meg ismét nyugtatóan.-Meg fogjuk oldani.
-Vegyen mély levegőket, kolléga-instruált tovább Dr. Milton.-Nagy levegő be, és nagy levegő ki-folytatta, én pedig éreztem, hogy egy egyre sötétebb köd telepedik az elmémre, ahogy ólom súlyúnak érzett szemhéjaim lassan lecsukódnak.-Már bent is van a propofol…
(Addison szemszöge)
-A hasüregben vagyok-nyugtáztam, ahogy megnyitottam a peritoneumot.-Szikét kérek megint…
-Dr. Montgomery, a vérnyomás 75/50 Hgmm-szólalt meg Dr. Milton.
-Kössünk be még két egység 0 Rh negatív vért-pillantottam aneszteziológus kollégám felé.
-Rendben, intézem-biccentett.-Megemelem a Norepinefrin dózist. 0,3 µg/kg/perccel megy tovább az infúzió. Amíg ideér a vér, lefolyatok egy újabb Ringer-laktátot.
-Köszönöm!-biccentettem, miközben nekiálltam a vertikális metszésnek a méh felső részén. Ahogy a méhűrbe értem, azonnal nagyobb mennyiségű vér buggyant ki a sebzésen át a hasüregbe.-Jó ég, mennyi vér…Vegyük ki gyorsan a babákat.
-Dr. Stark, legyenek készenlétben-fordult Carina a várakozó állásban a műtő sarkában álló gyerekgyógyász kollégák felé.
-Szívást kérek, Clara!-pillantottam irányába.-Alig látok a vértől.
-Csinálom, Dr. Montgomery-felelte. A szívóhoz kapcsolt tartály pillanatok alatt háromnegyed részig megtelt.
-Jó ég, ez majdnem 2 liter vér-szörnyülködött Carina.
-És még hüvelyen át is kivérzett elég nagy mennyiséget-sóhajtottam megrázva a fejemet. A vérveszteség láttán tudtam, hogy még nagyobb a baj, mint hittük. Esme nagy valószínűséggel a teljes vérmennyiségének több, mint felét elveszítette.-Kérjük be az FFP-t és thrombocyta koncentrátumot is-folytattam.-És juttassunk le a laborba egy kevés mintát. Tudni akarom az alvadási paramétereket! Most!
-Csinálom-válaszolta Stella.
Kezeimmel tompán megnagyítva a nyílást a méhen álltam neki keresni a babákat odabent, ahogy pedig a kezemmel megéreztem az egyiküket, azonnal burkot repesztettem.
-Jön „A” baba-álltam neki kiemelni őt. Alig, hogy kint volt, azonnal csipeszt raktam a köldökzsinórra.-Köldökzsinór leszorítva. Mindjárt átvágom, és adom is át, Dr. Stark-folytattam.-Littauert kérek, Hannah!
-Adom-adta a kezembe az átvágáshoz szükséges ollót. Ahogy elvágtam a köldökzsinórt, azonnal átadtam a velem szemben álló bemosokodott nővérnek a babát.
-Ő itt Lexie-mosolyodtam el egy pillanatra maszkom mögött, ahogy kimondtam a nevét. Istenem, Esme mennyiszer mondogatta a nevüket. Mennyit áradozott róluk és mennyire várta őket. Most még sem láthatja az első pillanataikat.-Dr. Stark, hallani akarok minden paramétert!
-Rendben, Dr. Montgomery-nyugtázta.
-Vegyük ki gyorsan Leah-t is-folytattam, miközben gyorsan nekiálltam minél hamarabb kivenni őt is. Pár pillanatig kutatva a méhűrben pedig meg is találtam.-Burkot repesztettem. Készüljenek, Dr. Hayes-fordultam hozzá, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kiemeltem Leah-t a méhből. Azonnal feltűnt, hogy mennyivel sápadtabb, mint a testvére.-„B” baba nem néz ki jól-jegyeztem meg komolyság és aggodalom kettősével a hangomban, ahogy átvágtam a köldökzsinórt.-Gyors paramétereket kérek, Dr. Hayes!-mondtam, amint Leah-t is áthelyeztem az ő csapatából bemosakodott nővérkolléga kezébe.
-Máris, Dr. Montgomery-felelte ő is.
-Vegyük ki a placentát, és kezdjük el felmérni a károkat-fordultam vissza ekkor Esme-hez.-Még mindig nagyon vérzik. Szívást kérek, Clara!
-Csinálom, Dr. Montgomery!
-A vérnyomás 80/60 Hgmm, pulzus 130/perc, szaruráció 91%-szólalt meg Dr. Milton.-Most kötjük be a vért.
-A placenta kint-helyezte azt Carina egy nagyobb steril fém tálba.-Úgy látom, hogy hiánytalan-állapította meg, ahogy nekiállt gyorsan átnézni azt.
-Én is tisztának érzem a méhet belül-tettem hozzá, miután eltávolítva egy nagyobb alvadékot kezeimmel betapintva a méhüreget megbizonyosodtam annak tisztaságáról.-A vérzés viszont nem csillapodik. Készen van már az a labor?
-Folyamatban-felelte Stella.
-Indítsuk el az FFP-t és a thrombocyta koncentrátumot is-pillantottam Dr. Milton irányába.-Bele fogunk csúszni egy DIC-be…
Ebben a pillanatban a hátam mögött felhangzott egy egészséges baba sírásának hangját, amire egy pillanatra megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-„A” baba Apgar 9-hallottam meg Dr. Stark hangját.
-Szuper-mosolyogtam maszkom mögött. Lexie jól van.-„B” baba?
-Dolgozunk rajta-válaszolta Dr. Hayes. Pár pillanat múlva meg is hallottam egy erőtlenebb, alig hallható kis sírást is. Istenem, de gyenge… de legalább felsírt. -Apgar 6.
-Dr. Milton, szivárog a vér a juguláris kanül mellett és az orrából is-szólalt meg Stella, a szívem pedig egy ütemet kihagyott, ahogy ezek a szavak elhagyták a száját. Disszeminált itravascularis koaguláció. Tudtam, hogy ez lesz. Éreztem.
-Nézzük meg a vizelet-pillantottam Stellára.
-Véres-felelte, ahogy megvizsgálta a katéterszák tartalmát.
-Oké, akkor bele is csúsztunk DIC-be-folytattam körbe pillantva.-Kérek két Pean-fogót. Készüljünk elő totális hysterectomiához-adtam ki az utasítást.- Meglátjuk utána, hogy mit tudunk megmenteni…
-Kamrafibrilláció az EKG-n!-ugrott fel Dr. Milton, aminek hallatán azonnal pánik futott át az agyamon. Gyerünk, Esme! Nem adhatod fel! A családod vár rád!
-Defibrillátort-fordultam a műtős fiúnkhoz, miközben összekulcsolva kezeimet helyeztem azokat legjobb barátnőm mellkasára.-Gyerünk, Esme!- álltam neki a mellkas kompressziónak. 1…2…3…4…5…-Gyerünk! Gyerünk, gyerünk! Ne csináld ezt velünk-folytattam szüntelenül folytatva a kompressziót.-A gyerekeid várnak! Carlisle vár rád! Küzdj! Nem mehetsz el…
(Carlisle szemszöge)
-Szép munka volt!-pillantottam végig kollégáimon, miután egy utolsó öltést követően megcsomóztam a varratot a műtét végén.-Mindenki köszönöm a mai együttműködést!
-Mi köszönjük, Dr. Cullen!-mosolyogta Suzanne.-Álljunk neki akkor pakolni…
-Dr. Cullen-lépett ekkor hozzám Peter, az egyik beteghordónk.-Dr. Shepherd várja magát a folyosón. Azt mondta, hogy fontos.
-Megyek, csak kimosakodom-biccentettem elindulgva az egyik csaphoz.-Köszönöm, Peter!
-Nincs mit!
Miután alaposan kezet mostam, sietős léptekkel indultam meg a fotocellás ajtó irányába, aminek a túloldalán már várt rám Derek. Az arcára írt ideges aggodalom láttán rögtön tudtam, hogy valami baj van. Esme-vel van baj.
-Mi van Esme-vel?-szegeztem hozzá a kérdést kétségbeesett aggodalommal hangomban.-És a lányok?
-Sajnálom-állt neki, ahogy pedig vázolni kezdte nekem az események sorát, az agyam mintha rövidzárlatot kapott volna. Nem értettem tisztán, amit mondott, minden torzan visszhangzott a fejemben, mintha víz alatt beszélt volna hozzám. De az elkapott szavakból tudtam, hogy hatalmas a baj.
-Hol…hol van Esme?-kérdeztem még mindig összezavarodva a rémülettől. Az elmém egyszerűen nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Mi az, hogy rosszul lett? Mi az, hogy súlyos az állapota? Hiszen még reggel mosolyogva köszönt el tőlem.
-A 2-es műtőben vannak-felelte, mire én egy másodpercet sem vesztegetve tovább indultam futásnak annak irányába.-Carlisle!-szólt utánam, ám engem ez a legkevésbé sem tartott vissza, hogy tovább folytassam utamat.
Nem, ez…ez nem lehet igaz! Ez nem igaz! Ez nem lehet a valóság, ez…Látnom kell őt! Látnom kell!
A fotocellás ajtóhoz érve lendületből nyomtam meg az ajtót nyitó gombot, majd pár lépéssel átszelve a bemosakodót szinte berontottam a műtőbe.
Mindenhol vér. Az egyszer használatos kék műtéti kendőket vörös vér itatta át. A szívó tárolója színig vérrel telve. A katéter zsákban vér. A ledobóban véres textíliák tömege. A steril műtős kabátokon vérfoltok. A vörösen festenyzett káosz közepén pedig ott feküdt Esme. Az arca annyira sápadt, Istenem…Ez a sok vér mind belőle jött? Édes, Istenem! Édes jó Istenem…Haldoklik. Tényleg haldoklik.
-Asystolia-szakított ki ebből a dermedten sokkos állapotból Dr. Milton hangja.
-Esme-szólaltam meg végül, remegéssel a hangomban fixálva tovább szerelmemet.-Esme! Esme!-szólítgattam őt egyre hangosabban, miközben lendületesen elindultam irányába. Azt akartam, hogy nyissa ki a szemét! Azt akartam, hogy ébredjen fel! Istenem, kérlek, nyisd ki a szemedet, Es!
-Carlisle-hallottam meg ekkor Addison hangját.-Carlisle, állj meg ott, ahol vagy! Ez steril zóna!
-Carlisle, állj meg!-szólalt meg mögöttem Derek is, miközben ujjait vállamra helyezve markolta meg azt, ezzel nyomatékosítva szavait.-Esme a műtőasztalon van, nem mehetsz oda!
-1 mg Adrenalin intravénásan beadva-folytatta Dr. Milton.
-Esme, szerelmem, nyisd ki a szemedet!-szólítgattam tovább.-Kérlek, Es! Kérlek!
-Carina, fáradok, vedd át a kompressziót-szólt oda Dr. DeLucának.
-Jövök-felelte erre, miközben egy gyors váltással helyet cseréltek.
-Carlisle, figyelj rám!-fordult ekkor ismét hozzám Addison.-Esme-nek abrupciója volt, és nagyon sok vért veszített. Kivettük a lányokat, ők most a NICU-n vannak. Lexie Apgar 9, Leah Apgar 6. Esme sokkos állapotban van és DIC alakult ki nála. Pár perce kamrafibrillált, most viszont asystoliás-folytatta.-Nagyon kritikus a helyzet, de nem tudok koncentrálni a munkámra, ha ilyen állapotban itt vagy. Úgyhogy szeretnélek megkérni arra, hogy menj ki! Jó?
-Addie…
-Kérlek, ne nehezítsd meg!-csuklott el a hangja ismét rám pillantva.-Menj ki!
-Gyere, Carlisle!-szorította meg a vállamat Derek.-Üljünk ki a pihenőbe, jó?
-Nem akarom itt hagyni-pillantottam vissza szerelmem sápadt arcára.-Esme… Kérlek, gyere vissza hozzánk! Kérlek! Kérlek! Kérlek!
-Menjünk, haver!-ragadta meg picit erélyesebben vállamat, így fordítva a fotocellás ajtó irányába.-Hagyd, hogy Addison segítsen Esme-n!
-Szeretlek, Es! Annyira nagyon szeretlek!-pillantottam még vissza szerelmemre.-Kérlek, ne hagyj itt minket!-folytattam kétségbeesetten.-Gyere vissza hozzánk! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
-Gyere!-kezdett el kifele vezetni barátom, mire pár pillanatnyi fájdalmas hezitálást követően én darabjaimra hullva adtam meg magamat akaratának. Úgy éreztem, megsemmisültem. Ez nem lehet a valóság, nem…Nem veszíthetem el őt. Én nem….én már nem tudom, hogyan kell éljek nélküle. Édes Istenem…-Ülj le ide!-szólalt meg ismét kiszakítva ezzel engem gondolataimból. Észre sem vettem, hogy jutottunk el a műtő pihenőig.-Kérsz egy pohár vizet? Nem nézel ki jól…
-Édes Istenem-rogytam le a székre arcomat tenyerembe temetve.-Derek, Esme meg fog halni-mondtam ki azt, amit eddig senki nem mert kimondani nekem.-Nagyon rosszul van, nagyon sok vért vesztett. Láttam, mennyi vér volt a szívó tartályában. És a lányok, Istenem…ha valami bajuk lesz…Ez az egész az én hibám-törtem ki zokogásban, ahogy tudatosult bennem, mi vezetett el ehhez a pillanathoz.-Én ejtettem teherbe, ez az egész miattam van…
-Hé, ez nem így van-szakított félbe leülve mellém a másik székre.-Senki nem tudhatta előre, hogy ez lesz. Ez egy megjósolhatatlan komplikáció, amiről senki nem tehet.
-Én már nem tudom, hogyan éljek egy olyan világban, amiben ő nincs velem-zokogtam tovább.-Nem akarok újra úgy élni, Derek…
Ebben a pillanatban telefonom csörgése szakított ki gondolataimból, mire pár pillanatnyi zavart hezitálást követően sietősen álltam neki előkeresni azt a nadrágom zsebéből. Lilly volt az.-Lilly-motyogtam még mindig sírástól remegő hangon. Istenem, biztos amiatt hív, mert nem éri el Esme-t telefonon. Úgy volt, hogy őt fogja hívni, amikor ideérnek az iskolából.-Jó ég, mit mondjak neki…
-Vegyél egy mély levegőt-pillantott rám ismét komolyan Derek.-Mondd, hogy jöjjenek ide a műtőkhöz-javasolta.-De telefonban ne mondj semmi konkrétat szerintem…
-Igazad van- sóhajtottam egy nagyobb lélegzetet véve, majd még néhány másodpercnyi hezitálást követően végül felvettem a telefont.-Liliomszál…
-Apu, nem érem el anyut telefonon-szólt bele aggodalom és értetlenség kettősével hangjában, szavaival igazolva előbbi sejtésemet.-Ott van veled anyu? Azt mondta, hívjam, ha itt vagyunk.
-Tücsök, anyu…-sóhajtottam egyet ismét, de nem tudtam folytatni. Gyerünk, Carlisle! Mondj neki valamit! Muszáj mondanod neki valamit!-Történt valami anyával és a kistesóiddal-feleltem őszintén, ám a hangom minden igyekezet ellenére is megremegett egy pillanatra, ahogy ezek a szavak elhagyták a számat. Szedd össze magad Carlisle! A gyerekeidnek most hatalmas szükségük van rád! Nem omolhatsz össze előttük.-Anya nincs jól…
-Mi…micsoda? Mi történt?-kérdezte döbbent rettegéssel pici hangjában szakítva félbe engem.-Anyu…
-Gyertek a földszinre a műtő váróba!-mondtam neki, minden erőmmel próbálva megőrizni ezt a magamra erőltetett összeszedett nyugodtságot.- Mindjárt értetek megyek. Mindent elmondok, ha itt vagytok, jó?-sóhajtottam ismét a széthullás határán.-Csak gyertek ide…
