Cullen's Anatomy XXXVIII. Fejezet

Üdv, mindenkinek!

Meg is hoztam a történet folytatását, ami így újrakezdésként egyből egy jó hosszú fejezet lett. El sem tudom mondani, mióta készültem már erre, hogy ismét megoszthassam veletek ezeket a fejemben megszületett sorokat, még ha ezek a sorok több éve íródtak is már. Remélem mindenkinek tetszik majd!

Puszi!

Carly

 "TO BE HUMAN"

(Esme szemszöge)
 
 
 
-Jó napot, Dr. Cullen!-pillantott rám mosolyogva Wendy, a pár hete újonnan érkezett büfés lány.-Mit adhatok Önnek?
-A szokásos csirkés szendvicset-válaszoltam, amint nekiálltam előbányászni a pénztárcámból a megfelelő mennyiségű aprót-, és ha esetleg van az a finom madársaláta, amit tegnap is vettem, abból is kérnék.
-Hogyne lenne-vágta rá azonnal, amint nekiállt összekészíteni az általam kért szendvicset-, azonnal készítem azt is.
-Csak nyugodtan, nem sietős. Még úgyis megvárom a férjemet-mosolyogtam rá nyugtatóan, amint megláttam már majdhogynem kapkodó mozdulatait.-Sajnos csak ritkán tudunk együtt ebédelni, de...most végre sikerült összeegyeztetni.
-Elhiszem-pillantott rám vissza, amint kivette a sütőből a frissen elkészített, forró sajtos-csirkés paninit. Azonnal megéreztem azt a jól ismert édeskés illatú zamatot, melyet a sajt és a hús közé rakott vékony almaszeletek keltettek.-Minden bizonnyal rengeteg dolguk van, így nem is csoda.
-Való igaz-kuncogtam, miközben még gyorsan átpörgettem a kezemben lévő érméket, hogy megbizonyosodjam az általam számított összeg helyességéről.-Oh, majd elfelejtettem-ötlött eszembe, miközben gyorsan nekiálltam előkeresni még pár centet a tárcám mélyéről-, kérhetnék még egy kisüveges ásványvizet?
-Természetesen-biccentett, amint pár utolsó simítást követően a tálcára tett szendvics mellé helyezte a pekándióval és mandarinnal megbolondított egyszerűnek tűnő zöldsalátát.-Szénsavasat vagy menteset?
-Menteset-válaszoltam egy újabb mosollyal az arcomon, mire pillanatok múlva a tálcámon is termett a hűtőből kivett frissítő hideg folyadék.-Köszönöm!
-Igazán nincs mit-lépett legyintve a kasszához.-Akkor ez így összesen 4 dollár 50 cent lesz-pillantott rám vissza, miután bepötyögte az általam is megbecsült számot.
-Parancsoljon-helyeztem a kezébe a megfelelő mennyiségű pénzérmét.-További szép napot!
-Önnek is-köszönt el ő is mosolyogva, mire én kezemben véve az ebédemet tartalmazó tálcát elindultam a nem messze álló étkezőasztalok egyikéhez.
Miután leültem, kettévágtam a szendvicsemet, segítve ezzel annak kellemes hőmérsékletűvé hűlését, kinyitottam a vizesüvegem, hogy egy hűsítő korttyal enyhítsem a műtét alatt kialakult szomjúságomból eredő kissé kellemetlen kaparó érzést a torkomban, majd miután mindezen kis teendőmmel megvoltam, a telefonomért nyúltam, hogy áttekintsem a rezidens vizsgához szükséges tananyag könyvből kifotózott pár oldalas részletét.
Próbáltam nem kimutatni, mennyire izgulok a holnapi megmérettetés miatt. Még akkor is, ha a Lilly-vel otthon töltött egy hónap alatt sikerült felkészítenem magam elméletben a tesztfeladatokra, aggódtam, hogy a gyakorlati dolgokból túl sok felejtődött ezen idő alatt. Ez a gondolat pedig nem igazán hagyott nyugodni engem.
-Dr. Platt?-hallottam meg ekkor a hátam mögül egy időtlen idők óta nem hallott ismerős hangot, mire hátra pillantva szembetaláltam magam három rég nem látott mosolygós arccal.
-Mr. És Mrs. Brandon!-húzódott az én arcomra is egy meglepett mosoly.-Alice!
-Csókolom, Esme néni!-intett ide nekem mosolyogva, mire miután meglepettségemből felocsúdtam, még mindig mosolyogva indultam el a tőlem nem messze a büfé mellett álló boldog kis család felé.
-De rég láttam magukat-pillantottam végig rajtuk ismét, miközben Mr. És Mrs. Brandon is barátságos kéznyújtásra emelték a kezeiket.-Mi járatban erre?
-Ma voltunk kontroll vérvételen-simította meg Mrs. Brandon Alice vállát.-Azt mondták, akár meg is várhatjuk itt az eredményeket, így úgy gondoltuk, lejövünk addig ebédelni.
-Azok alapján amit látok, biztos minden rendben lesz-pillantottam Alice viruló arcára, aminek láttán alig tudtam elhinni, hogy egy éve még milyen állapotban volt. A korábban beesett, fáradt kis arca egészségesen piruló kerek kis arcocskává alakult ezen idő alatt, a hazaengedésekor pedig még rózsaszín kendővel borított kis kobakját mostanra egészen sűrű, majdnem vállig érő fekete tincsek borították mindenhol. Ha nem ismertem volna őt korábban, eszembe se jutott volna, hogy ez az egészséges pici lány milyen súlyos beteg volt még egy éve.-Hogy vagy Alice, drágám?
-Jól, köszönöm!-emelte rám csillogó kis pillantását.-És Esme néni?
-Én is remekül vagyok, köszönöm kérdésed-mosolyodtam el ismét.-És csak még jobban lettem attól, hogy láthattalak ma.
-Szinte rá se lehet ismerni Alice-re, nem igaz?-kuncogott fel Mr. Brandon boldogan, amint előbb kislányára, majd rám pillantott.
-És magukra se-jegyeztem meg még mindig ámult mosollyal az arcomon.-Szinte kivirultak, mióta legutóbb találkoztunk.
-Való igaz-nevette el magát Mrs. Brandon is-, most már sokkal nyugodtabban alszunk éjjelente, mint annak idején.
-Elhiszem-tettem hozzá, ám mielőtt bármi mást mondhattam volna, megéreztem a vállamon egy a hátam mögül jövő finom érintést. Azonnal felismertem annak gyengéd tulajdonosát.
-Szia, szívem!-nyomott apró puszit arcomra Carlisle üdvözlésképp, mire nem bírtam megállni, hogy újból el ne mosolyodjam ennek hatására. Hihetetlen, mit ki nem képes váltani belőlem már egyetlen mozdulatával is.-Siettünk, ahogy csak tudtunk-pillantott a kezében lévő hordozóban szundikáló pici lányunkra, majd vissza rám.-Remélem nem vártál sokat.
-Egyáltalán nem-emeltem rá előbbi csillogó mosolyomat, ám pár pillanat múlva visszarántott a valóságba az az eszembe ötlő gondolat, miszerint épp egy beszélgetés közepén voltam pár pillanattal ezelőtt.-Jaj, de udvariatlan vagyok-rázódtam vissza.- Carlisle, ők itt Mr. És Mrs. Brandon-mutattam rájuk-,ő pedig Alice.
-Üdv, Dr. Carlisle Cullen vagyok, Esme férje-nyújtotta oda karját kézfogásra, mire láttam, ahogy egy pillanatra megcsillan a szemükben a meglepettségnek az a bizonyos szikrája.-Már rengeteget hallottam magukról, örülök, hogy végre találkozunk.
-John Brandon-viszonozta a kézfogást-, Ő pedig a feleségem Anna.
-Örvendek!-rázott vele kezet Mrs. Brandon is, aki alig bírta visszairányítani ránk figyelmét a szerelmem karjában lévő pici lányunkról.-És a kis aranyos személyében kit tisztelhetünk meg?
-Ő a kislányunk, Lilly Grace Cullen-mosolyogtam békésen alvó kislányunkra majd Carlisle-ra pillatva.-A legújabb családtagunk.
-Milyen aranyos-jegyezte meg Alice, amint szemügyre vette a szemeit lassan nyitogatni kezdő kis Lilly-nket.-És milyen pici…
-Mennyi idős?-emelte rám kíváncsian pillantását Mrs. Brandon.
-Három és fél hónapos-válaszoltam, miközben lehajoltam, hogy kiszabadítva az őt biztonságosan tartó hordozójából, karjaimba vegyem az álmából kissé nyűgösen ébredező pici lányomat.-Gyere, picikém, nincs semmi baj-fektettem őt finoman ringatva a vállamra, hogy csillapítsam a belőle kitörni készülő aprócska sírást.
-Csak három és fél?-ámult el Mrs. Brandon.-És milyen sok haja van ennyi idősen, te jó ég-lépett közelebb, hogy jobban szemügyre vehesse Lilly-t.-Gyönyörű kisbaba, gratulálunk!
-Köszönjük!-pillantott büszke csillogással a szemeiben Lilly-re és rám Carlisle, miközben szabad kezével ismét lágyan megsimította a Lilly által szabadon hagyott vállam.-Ha nem gond én viszont most gyorsan beállnék a büfé előtti sorba-pillantott rájuk elnézést kérően.-Reggel hatkor ettem utoljára és majd éhen halok.
-Menjen nyugodtan-biccentett Mr. Brandon.-Örülünk, hogy megismerhettük!
-Részemről a szerencse-ráztak kezet még egyszer búcsúzóul, majd egy ajkaimra adott újabb puszit követően sietve száguldott el a tőlünk néhány méterre lévő növekvő sor irányába.
-Csodás kis családot alkotnak-pillantott rám vissza Mrs. Brandon, miközben tovább ringattam a mindeközben lassan nyugodttá váló picike lányomat.-Dr. Cullen ugyan csak olyan nagyszerű embernek tűnik, mint amilyen maga is, és…megérdemlik a boldogságot.
-Köszönjük!-mosolyogtam hálásan, amint óvatosan visszahelyeztem Lilly-t az őt biztonságosan körbeölelő kényelmes kis hordozójába.-Nem indult valami könnyen, de...úgy érzem most már lassan minden rendeződik.
-Mi történt?-csillant meg Mrs. Brandon hangjában az aggodalom és kíváncsiság összefonódó kettőse, amint ismét felegyenesedtem Lilly-vel a kezemben.
-A 36. hétben jártam Lilly-vel, mikor autóbalesetet szenvedtünk a férjemmel-remegett meg a hangom alig észrevehetően, amint felidéződtek bennem az aznap történtek.-A kereszteződésben álltunk a piros lámpánál, mikor szemből egy másik autó a miénkbe hajtott.
-Te jó ég-pillantott rám döbbenten- nem esett bajuk?
-Lilly egy karcolás nélkül megúszta, ami számomra még most is maga a csoda-mosolyogtam, amint szemeimet kislányomra, majd visszairányítottam rájuk.-Nekem volt pár komolyabb zúzódásom, a férjem pedig elég súlyos sérüléseket szenvedett-sóhajtottam.-Az egyik lábában szilánkosra tört a csont, és összeesett a tüdeje, amikor eltört több bordája.
-Ez rettenetes-pillantott rám még mindig döbbenettel a hangjában.-Annyira sajnálom.
-Ugyan…-legyintettem egy apró, suta mosollyal az arcomon-szerencsére most már minden rendben van-sóhajtottam némi megkönnyebbüléssel a hangomban.-Lilly egészségesebb nem is lehetne, engem pedig ezen a kis hegen kívül semmi nem emlékeztet a történtekre-mutattam a homlokomon lévő alig látható kis sebhelyre.-A férjem még küzd néhány maradványtünettel, de szerencsére napról napra ő is egyre jobban van, így úgy érzem...a dolgok szépen lassan ismét a helyükre kerülnek.
-Ezt azért jó hallani-mosolyodott el ismét ő is.-Kívánom, hogy így legyen, és hogy ez a kis aranyos minél egészségesebb nagylánnyá nőjön majd-pillantott előbb Lilly-re, majd rám őszinte melegséggel a hangjában.
-És sok türelmet is-jegyezte meg Mr. Brandon, mire nem bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam.-Anélkül nem lehet.
-Tapasztaltam-kuncogtam tovább.-Bár már kezdek hozzászokni.
-Öröm volt ismét találkozni Önnel Dr…Cullen?-emelte újból kéznyújtásra a kezét némi bizonytalansággal a hangjában.-Most már Cullen, igaz?
-Igen-viszonoztam mosolyogva egy apró biccentés kíséretében-, de természetesen a Dr. Platt-re is hallgatok még-nevettem fel ismét, amire Mr. És Mrs. Brandon is mindketten alig hallhatóan felkacagtak.-Én is örülök, hogy ismét találkozhattam magukkal-váltottam vissza egy valamivel komolyabb hangnemre.-Felemelő volt látni, mire nem képes néhány apró sejt és némi idő.
-Remélem találkozunk még, doktornő-köszönt el Mrs. Brandon is.
-Én is remélem-mosolyogtam viszonzásképp.-És ha bármire szükségük lenne, nyugodtan keressenek fel.
-Köszönjük!-pillantott rám hálásan, miközben ismét lágyan megsimogatta kislánya vállát.-Köszönj el szépen a doktornénitől, Alice!
-Csókolom, Esme néni!-búcsúzott el integetve egy csillogó kis mosollyal az arcán, majd egy viszont köszönést követően mindannyian sietve útnak indultak a kantin kijárata felé.
 
 
 
 
(Carlisle szemszöge)
 
 
 
 
-Kicsit hosszú volt a sor-sóhajtottam, amint jó néhány percnyi sorban állást követően ismét csatlakoztam kis családomhoz az étkező egyik asztalánál-, de most már itt vagyok, hogy életem két leggyönyörűbb hölgyével ebédelhessek-nyomtam apró puszit Esme homlokára, mire aggodalomtól kissé feszült arcára azonnal rózsás kis mosoly húzódott. Próbálta nem kimutatni, de tudtam, hogy fél a holnapi vizsgától. Láttam az arcának finom kis rezdüléseiben; ahogy néha ujjaival finoman tekergette ugyan azt a hajtincsét, mikor a könyveket olvasta...Bármit megtettem volna, hogy akár ha csak pár pillanatra is, de fellélegezhessen ebből az állapotból.
-Még a végén elpirulok-emelte rám csillogó pillantását, miközben finoman pirosló pír húzódott mindkét orcájára. Imádtam, hogy még mindig, közel 2 évvel azután, hogy megismerhettem őt, képes volt elpirulni egy ilyen apró kis gesztuson is.-Szokásos?-biccentett sokat sejtően tálcám irányába, amire nem bírtam megállni, hogy halkan fel ne kuncogjak.
-Sonka, spenót, sajt és mustár-vettem kezembe a frissen a sütőből kivett, forró szendvicset.-Pont, mint minden nap.
-És látom a kávé sem marad el az ebéd mellől-jegyezte meg kissé megrovóan, mire én némi megbánással a pillantásomban váltottam kuncogásomról át kínos mosolyra.-Megígérted…
-Igen, tudom-ismertem be vétkességem.-De szükségem van rá, mert éjjel is fent voltam Lilly miatt, és..
-Ne fogd a lányunkra!-lökött meg finoman a vállamnál egy szigorú pillantással a szemeiben, ám félszeg mosollyal az arcán, amire én ismét alig hallhatóan felnevettem.-Be kell vallanod, hogy kávéfüggő vagy.
-Talán…-ismertem be kissé nehézkesen.-De nem engedhetem meg magamnak, hogy munka közben álmosság törjön rám. Te is tudod, hogy...
-Napi hat kávé, Carlisle-vette vissza a szót, miközben komolyságtól csillogó szemeit ismét rám emelte.-Nem azt mondom, hogy egyáltalán egy korty kávét se igyál de... ha mondjuk felére csökkentenéd a napi megivott mennyiséget, azért a szervezeted sem haragudna.
-Igazad van-biccentettem egyetértőn, amint kezembe vettem a mai nap ötödik adagjának számító kávémat.-Ez...ma az ötödik kávém-vallottam be palaszín szemeibe pillantva.-De itt a lányunk előtt megígérem most neked-emeltem pillantásomat Lilly-re, majd vissza rá-, hogy a mai utolsó is. Nem iszom ma többet.
-Helyes-simította meg támogatón felé eső vállamat.-Csak szépen lépésről lépésre. Nem kell azonnal fele annyit innod, mint eddig, de ha minden héten csak egy pohárral csökkented a napi kávé mennyiséged, úgy lassan a szervezeted is hozzászokik a kevesebb koffeinhez-bátorított.- Neked is jobb lesz, hidd el.
-Túlságosan aggódsz miattam-nyomtam mosolyogva lágy csókot ajkaira, mire az Ő arcára is újabb apró mosoly húzódott.-De tudod, hogy imádlak.
-Sajnálom...tudom, hogy mostanában túl sokat aggódom-sóhajtotta kissé kimerülten, amint ujjait gondterhelten homlokára simította, mutatóujjával pedig finoman dörzsölgetni kezdte az azon halványan felsejlő apró kis heget.-Lilly miatt, miattad, meg...a vizsga miatt is.
-Ez természetes, nincs ezzel semmi baj, szívem-vettem finoman kezembe homlokán pihenő kezét, ezzel számára észrevétlenül megakadályozva azt, hogy a túlzott dörzsölgetéssel felhántsa a hegként megjelenő vékony bőrt.-Tudom, hogy félsz-emeltem rá pillantásomat komolyan.-De ügyes leszel holnap...te mindig ügyes vagy.
-Szeretlek, Carlisle Cullen!-pillantott vissza szemeimbe pár pillanatnyi meghitt csend után.
-Szeretlek, Esme Anne Cullen!-ejtettem ki ezen szavakat mosolyogva, majd hozzá hajolva ismét lágyan összeforrasztottam egymással összeillő ajkainkat. Szerettem volna nem csupán megcsókolni őt. Hiányzott, hogy végigsimíthassam ujjaimat homokóra sziluettjén, hogy érezzem ujjbegyeimmel a bőrén szívének pulzáló ritmusát...Hiányzott a tűz, amit ketten alkotunk.
-Hé, emberek közt vagyunk-taszított el finoman magától halkan kuncogva, amint ajkaim lassan felfedező útra indultak nyakának selymes bőrén. Nehéz volt megálljt parancsolnom magamnak.-És most már muszáj megebédelnem is, mert nemsokára mennem kell Lilly-vel Addison-hoz.
-Tudom, csak...annyira hiányzol-futtattam végig ujjaimat vöröslő tincsein, mire az Ő arcára ismét egy apró, bájos mosoly húzódott.
-Te is nekem-pillantott rám még mindig mosolyogva, miközben ujjait finoman arcán pihenő kezemre simította.-De nemsokára zöld lesz a lámpa, ígérem-hullajtott puha csókot újból ajkaimra, amire alig bírtam megállni, hogy ismét vissza ne merüljek azoknak lágy balladájába. Nem könnyítette meg a dolgomat.-Viszont nekem tíz perc múlva tényleg indulnom kell, úgyhogy…
-Persze, egyél csak nyugodtan- mosolyogtam ujjaimat hátára simítva, amint hátrébb húzódtam, hogy ismét kényelmesen elhelyezkedhessünk az előttünk lévő tálcák előtt.-Rám is vár még egy adag papírmunka, ami nem végzi el saját magát. Sajnos…
-Megértelek-kuncogott fel alig hallhatóan, amint egy újabb falat salátát emelt mosolygós ajkaihoz.-Oh, jut eszembe-emelte rám vissza pillantását-, hányra hozza majd ide anyukád Jaspert? Csak mert lenne egy kis elintéznivalóm még munka után, mielőtt az állatkertbe megyünk.
-Én azt mondtam neki, hogy délután 4 körül jöjjenek-válaszoltam, miközben ismét jóízűen beleharaptam a még mindig melegen izzó, kedvenc itteni melegszendvicsembe.-Jasper már nagyon várja-mosolyogtam, amint eszembe jutott unokaöcsém lelkes kis hangja a telefonban.-Tudod, mennyire imádja az állatokat.
-Igen, tudom-nevetett fel mosolyogva ő is.-Remélem, Lilly is élvezni fogja majd a dolgot-pillantott a mellette kíváncsian szemlélődő picike kislányunkra, amint egy apró mozdulattal gyengéden megsimította érdeklődő arcocskáját.-Bár még elég pici, így nem hiszem, hogy bármire is emlékszik majd belőle...de olyan szépen süt a nap, így mindenképp jót fog tenni neki ez a kis időtöltés a szabadban.
-Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja-töröltem meg kezeimet egy papírszalvétával, miközben pici lányomhoz hajoltam, hogy a hordozóból kiemelve őt ismét karjaim biztonságába vehessem az én egyetlen liliomszálamat.-Nos, nagylány-pillantottam tettetett komolysággal Lilly csillogó kis szemeibe, amint finoman megtámasztottam hátulról, hogy kényelmesen ülő helyzetben maradhasson-, ma látni fogsz egy csomóóóóóó új dolgot. Lesznek ott oroszlánok, amik olyan cicák, mint Doki, csak nála jóval nagyobbak. Meg lesznek még ott például pingvinek is, tudod, amik úgy totyognak a kis szmokingjaikban-imitáltam fejmozgásommal azt a tipikusan dülöngélő kis mozdulatot, mire hallottam, amint Esme is halkan felkacag az előbb látottakon.-Nagyon szuper lesz, meglátod.
-Lilly igazán szerencsés, hogy ilyen apukája van-pillantott rám mosolyogva, amint egy lágy mozdulattal megsimította felé eső vállamat.
-Inkább én vagyok szerencsés, hogy ő van-emeltem vissza pillantásomat Lilly mosolygós kis arcára, miközben egyik kezemmel finoman ujjaim közé vettem apró pici markát.-Még mindig alig hiszem el, hogy ezt a tökéletes kis emberi lényt mi hoztuk össze-mosolyogtam rá ismét halkan kuncogva, amire ő sem bírta megállni, hogy alig hallhatóan felnevessen előbbi mondatomon.
-Ezzel nem vagy egyedül-jegyezte meg, amint egy gyengéd mozdulattal megsimogatta Lilly övéhez hasonló vöröses tincseit-Nap mint nap megfordul a fejemben, mi lett volna, ha nem esem akkor teherbe... és nap mint nap arra a következtetésre jutok, hogy az életünk nem lenne most ennyire teljes, ha Ő nem lenne benne.
-Úgy hiszem, Lilly az anyukája miatt is igencsak szerencsés kislány-fordultam hozzá büszkeséggel a pillantásomban, mire Ő hozzám hajolva ismét egy apró, lágy csókot hullajtott ajkaimra selymes ajkaival. Ám ezt a meghitt hangulatot pár pillanattal később megzavarta az asztalon fekvő csipogóból felhangzó éles kis hang.
-Addison az-állapította meg a kis eszközt szemlélve.-Mondta, hogy rám csipog, ha megérkezett, hogy ne álljunk ott fölöslegesen, ha netán késne a konferenciáról jövet.
-Menj csak nyugodtan-nyomtam puszit az arcára búcsúzóul, amint ő sietve nekiállt, hogy az asztalon szétpakolt holmijait ismét összerendezze.-Akkor másfél óra múlva találkozzunk az aulában?
-Nekem megfelel-mosolyogta, amint átvette tőlem Lilly-t, hogy visszahelyezhesse őt  biztonságot nyújtó kis hordozójába.-Akkor 4-kor az aulában-ismételte el még egyszer szavaimat a program tisztázása okán, amin ismét rám emelte ezüstösen csillogó, palaszín pillantását.-Szeretlek!
-Én is szeretlek!-simítottam meg arcát mosolyogva, majd miután karjaiba kapta a babahordozóban fekvő kislányunkat, sietősen útnak indult az két emelettel felettünk elhelyezkedő gyerekosztály irányába.
 
 
 
 
(Esme szemszöge)
 
 
 
 
-Nézzük csak...-állt neki Addison, amint Lilly-t karjába véve óvatosan belehelyezte őt a hosszmérésre szolgáló, centiméter skálával ellátott eszközbe.-Remek! 53 cm a feje búbjától a sarkáig-állapította meg elégedetten.-Szépen növekszik. Még mindig kisebb picivel, mint a társai, de hamarosan majd behozza őket.
-Ezt örömmel hallom-mosolyogtam kissé megkönnyebbülten, még annak ellenére is, hogy otthon is rendszeresen megmértem Lilly hosszát. Jó volt hallani mástól is, hogy nincsen semmi gond.
-Hát milyen sok hajad van, te kis manócska-simította meg kislányom mosolygós kis arcát, miközben finoman áthelyezte Őt a nem messze lévő babamérő mérlegre.-A súlya is rendben van, 4 kiló 30 deka. Csak így tovább a hozzátáplálással.
-Igyekszünk-biccentettem, miközben ő gondosan feljegyezte pici lányom paramétereit az erre szolgáló kis füzetbe.-Már egyre több mindent megeszik a tápszeren kívül-folytattam.-Az alma szósz és a banánpüré is felkerülhetett a listára az elmúlt 2 hétben.
-Nagyszerű, próbálgassátok csak. Minél változatosabb, annál jobb-pillantott rám egy biztató mosollyal az arcán, amint egy finom mozdulattal visszahelyezte Lilly-t karjaim biztonságába.-Visszaöltöztetheted, végeztünk.
-Köszönjük, Addison!-pillantottam rá vissza hálásan, amint nekiálltam, hogy visszabújtassam Lilly-t bézs színű kis nadrágjába.-Azt is, hogy ilyen hamar jöhettünk, hiszen csak nemrég értél haza...
-Ugyan, Esme-legyintett még mindig mosolyogva-, te is tudod, hogy nincs mit köszönnöd. Lilly a keresztlányom, mi sem természetesebb, minthogy segítem őt bármiben, amiben csak tudom.
-És ezért én mindennél hálásabb vagyok-mosolyodtam el én is, miközben pár utolsó mozdulattal átbujtattam Lilly pici karjait lila kis felsőjének ujjain.-Egy anyának mi sem fontosabb, minthogy azt hallja, hogy a kisbabája egészséges és minden rendben van vele.
-Elhiszem-simította meg a vállamat, majd miután zsebéből előhalászta pecsétjét, egy kis lenyomatot illesztett a picike lányomról írtak mellé.- És...mi a helyzet veled meg Carlisle-lal?-emelte rám kíváncsian célozgató pillantását, mire szinte éreztem, amint az arcomba áramlik a vér ezen kérdés hatására.-Volt már alkalmatok kipróbálni a Nexplanon implantátumot?
-Öhm…-kuncogtam fel még mindig zavaromban- nem, még nem volt rá alkalmunk-mosolyogtam szemlesütve.-De a kis seb szépen begyógyult, nem volt vele semmi gond-simítottam végig ujjamat karomnak azon pontján, ahol másfél hónappal ezelőtt a kis fogamzásgátló eszköz behelyezésre került a bőröm alá.-És sokkal kiegyensúlyozottabbak is érzem magam, mint annak idején a tablettával.
-Ezek szerint nálad ez vált be-erősítette meg állításaimat, amint hozzám sétálva visszaadta a kezembe a Lilly növekedését dokumentáló kis füzetet.-Nem mindenkinek jön be a tabletta, és úgy látszik, te is ebbe a csoportba tartozol. De reméljük, ez a módszer megfelelőnek bizonyul majd.
-Én is remélem-válaszoltam némi szorongással a hangomban, amint azon morfondíroztam, felfedjem-e előtte azt a kérdést, ami már egy ideje a lelkemet nyomja. Hiszen...nem nagyon szoktam senkivel beszélni erről a témáról. De úgy éreztem, ezúttal kivételt kellene tennem. Beszélnem kell erről valakivel.
-Valami baj van?-pillantott rám aggódva, amint megütötte fülét az előbb említett hangnem.
-Semmi csak…-álltam neki kissé nehezen, továbbra is bizonytalankodva döntésem és szavaim helyességében. Nem igazán tudtam, miként fogalmazzam meg a dolgot.- Csak tudod...félek... újra intim helyzetbe kerülni Carlisle-lal-vallottam be némi hezitálást követően azt, ami már hónapok óta ott bujkál a gondolataimban.-Alig három és fél hónapja szültem és aggódom, hogy esetleg már nem tart majd annyira vonzónak, mint azelőtt, vagy...hogy esetleg csalódást okozom majd neki-sóhajtottam, és éreztem, amint aggódó hangom egy pillanatra megremeg az kimondott szavak mögött húzódó érzelmek hatására. Én magam is meglepődtem azon, milyen érzést váltanak ki belőlem ezek a mondatok.
-Jaj, nincs semmi baj, dárga-simította meg a vállamat bátorítóan.-Természetes, hogy aggódsz. Minden újdonsült anya elgondolkodik azon, hogy...mi lesz majd a házasságukkal a baba születését követően. De egy valamit biztosan mondhatok neked-pillantott rám komolyan-, Carlisle-nak az sem számítana, ha...három szemed és úszóhártyás lábaid lennének-kuncogott fel mosolyogva, mire én sem bírtam megállni, hogy alig hallhatóan fel ne nevessek előbbi mondatán-, mert Ő imádna téged akkor is. Olyannyira szeret téged, hogy szerintem azt ember szavakkal kifejezni sem tudja…ahogy Lilly-t is-emelte pillantását a vizsgálóasztalon nézelődő kislányomra, majd vissza rám.-Szültél egy gyönyörű pici lányt. Egy élet növekedett odabenn-mutatott a hasamra, majd Lilly-re.- Ez nyomot hagy az emberi testen, de ezek olyan nyomok, amik csodálatra méltók, nem pedig szégyellendők-jegyezte meg komolyan, mire szavainak hatására végre ismét apró mosoly húzódott könnyeimtől kissé nedves arcomra.-És nem mellesleg...a legtöbb nő bármit megtenne, hogy olyan alakja legyen, mint neked. Pedig ők még nem is hordtak kilenc hónapon át egy babát a szívük alatt.
-Jaj, Addison, én…
-Várj, még nem fejeztem be-állított le mosolyogva, amitől én ismét halkan felkuncogtam.-Carlisle ráadásul pontosan tudja, milyen áldozatot jelent a női test részéről a várandósság, hiszen ő maga is orvos...és szeretni fog téged minden kis hátrahagyott nyomával együtt annak,  hogy életet adtál az egyetlen pici lányának...bármiről is legyen szó.
-Köszönöm!-pillantottam fel rá hálásan.-Nem is tudod, milyen sokat jelent nekem mindaz, amit mondtál…
-Még mindig nem végeztem-simogatta meg vállamat kuncogva, miközben Lilly-hez lépve óvatosan karjaiba vette picike kislányomat.-Ugye, hogy milyen gyönyörű, okos anyukád van, Lilly?-fordult vele irányomba, amire nem bírtam megállni, hogy ismét elmosolyodjak.-Egy nap majd te is ilyen okos és szép leszel, meglásd. Mármint...nem mintha most nem lennél okos vagy szép-helyesbített komolyan picike kis szemeibe pillantva-, de ha lehetséges, még szebb és okosabb leszel majd.
-Addison néni igazán tudja, mit kell mondania, nem igaz?-nevettem immár némiképp megkönnyebbülten Lilly-re pillantva, amint Addison óvatosan a karjaimba helyezte élénken kalimpálni kezdő kicsi lányomat.-Még egyszer, nagyon köszönöm!-emeltem rá ismét hálás pillantásomat.- Most erre igazán szükségem volt, mert...holnap van az évfordulónk, és hát...
-Nem kell kimondanod, szívem, pontosan tudom, miről beszélsz-vette vissza a szót ezzel megkímélve engem a részemről is elfogadhatónak ítél szavak felkutatásától.-Csak annyit mondok, hogy ne stresszelj rá a dologra, csak...engedd el magad, mintha mi sem történt volna. Hagyd, hogy menjen minden a maga módján, úgy ahogy szokott-simította meg a vállam bátorítón, melynek hatására éreztem, amint egy kisebb megkönnyebbült sóhaj kíséretében eltávozik belőlem az a már pár hónapja gyűlő feszültség, mely idáig csendben kínzott. Sokkal jobban éreztem magam.- Oh, és még valami... kövesd a szíved. Nem ok nélkül jártatja a száját.
-Igyekszem majd hallgatni rá-kuncogtam immár mosolyogva, amint óvatosan visszahelyeztem Lilly-t kényelmes kis babahordozójába.-Viszont nekünk lassan mennünk kell-folytattam karórámra  pillantva-, fél óra múlva találkozónk van Jasperrel és Liliannel az aulában, de még el kell előtte intézzek valamit.
-Na, hova megy ma a kis család?-emelte rám szemeit kíváncsian, amint én egy óvatos mozdulattal összeillesztettem a picike lányomat biztonságosan a hordozóban tartó öv két csatját.
-Beszerveztünk egy kis állatkerti kiruccanást így a vizsga előtti napra-sóhajtottam még mindig kissé bizonytalanul, hogy vajon jól döntést hoztam-e, hogy nem mondtam le ezt a mai alkalmat. Aggódtam, hogy esetleg ezen múlik majd a rezidensi vizsgám eredménye, viszont azt se szerettem volna, hogy Jasper szomorú legyen, mikor már régen megbeszéltük vele ezt a programot. -Még mindig nem igazán tudom, jó ötlet-e, mert...
-Persze, hogy az, ne butáskodj!-mosolyodott el ismét, amint mögöttem elhaladva unszolón megsimogatta vállaimat.-Szerintem már most hibátlanul le tudnál vizsgázni, és hidd el, nem ezen a pár órás programon fog múlni a holnapi teszt eredménye-emelte rám pillantását biztatóan.-Ez nem csak rád vonatkozik, hanem mindannyitokra. Legyetek kipihentek, és akkor nem lehet baj.
-Remélem, igazad  van-sóhajtottam még mindig némi kétkedéssel a hangomban, amint Lilly-t hordozóstul a kezembe véve lassan megindultam az ajtó irányába.-További szép napot, Addison!-köszöntem el arcomon továbbra is egy apró, hálás mosollyal.- És annál is békésebb ügyeletet!
-Köszönöm, drága!-pillantott ránk búcsúzóul mosolyogva.-Ti érezzétek jól magatokat ma délután, holnap pedig hajrá!-tette hozzá lelkesítően, mire én egy ajkaimat elhagyó apró „Köszönöm!”-öt követően, sietős léptekkel indultam útnak Lilly-vel a karomban a kórház  kijárata felé.
 
 
 
 
 
 
(Carlisle szemszöge)
 
 
 
-Carlisle!-hallottam meg unokaöcsém lelkes kis hangját, amire azonnal odakaptam tekintetemet a felém futó Jasper mosolygós kis arcára.
-Hát hogy van az én kedvenc unokaöcsém, hm?-kaptam karjaimba, örömteli kis nevetése pedig azonnal betöltötte a szívemet, ahogy megforgattam őt a levegőben.-Várod már az állatkertet?
-Igen, igen, igen!-folytatta lelkesen, miközben én óvatosan visszaeresztettem őt izgatottan mocorgó kis lábaira.-Hol van Esme?-pillantott körbe az aulában utána fürkészve tekintetével.-Ugye ő is jön?
-Persze, hogy jön-biztosítottam efelől.-Csak el kellett mennie elintézni valami apróságot, de nemsokára itt lesz-simogattam meg szőke kis kobakját, amitől ismét boldog kis mosoly húzódott izgatott arcára.-És Lilly is jön velünk, ugye nem bánod?
-Jaj, de jó!-ugrott fel örömében, mire nem bírtam megállni, hogy halkan felnevessek előbbi reakcióján.-Majd megmutathatom neki a kedvenc állataimat? Ugye meg?
-Hogyne, prücsök-kuncogtam még mindig, amint továbbra is mosolyogva felpillantottam a tőlünk pár méterre minket szemlélő édesanyám örömtől csillogó mosolyára. Jó volt őt ilyennek látni.-Szia, anya!
-Kisfiam-ölelt magához még mindig mosolyogva, miközben gyengéden megdörzsölgette a hátamat engem körbeölelő karjával.-Fáradtnak tűnsz, minden rendben?
-Jól vagyok, nincs semmi gond-pillantottam rá nyugtatóan aggódó hangja hallatán.-Csak Lilly miatt éjjeli bagoly voltam a tegnap este folyamán, semmi egyéb. Na meg persze-folytattam kuncogva-, épp leszokóban vagyok a kávéról…
-Már éppen ideje volt, drágám-mosolyogta elégedettséggel és némi megrovással a hangjában, amire ismét alig hallhatóan felkuncogtam.-A szervezeted legalábbis semmiképp nem fog haragudni, ha kevesebb koffeint viszel be az eddigieknél.
-Mintha csak Esme-t hallanám-csóváltam meg a fejem még mindig mosolyogva.-Ma ő is majdnem pontosan ugyanezeket a szavakat fűzte az ebédemhez megivott kávém mellé.
-Nos…a feleségednek igaza van-jegyezte meg szemöldök felvonva, mire nem bírtam megállni, hogy ismét halkan felnevessek előbbi mondatán.-Figyelj oda jobban magadra, jó?-folytatta komolyabb hangnemre váltva, miközben egyik kezével unszolóan megsimította felé eső vállamat.-Neked is jobb lesz, hidd el...
-Tudom, anya-pillantottam rá nyugtatóan megpróbálva ezzel eloszlatni a benne felsejlő aggodalmat.-De egyelőre nincs semmi bajom, és ha minden jól megy nem is lesz. Ne idegeskedj miattam, jó?
-Jól van, szívem-emelte rám pillantását némi megnyugvással a hangjában.-Nem ígérhetek semmit az idegeskedéssel kapcsolatban, de...majd igyekszem.
-Neked is jobb lesz, hidd el-idéztem vissza néhány másodperccel ezelőtt hozzám intézett szavait, amire egy kissé megrovó apró legyintés kíséretében emelte rám komoly, mégis mosollyal szegélyezett pillantását, ezzel engem is halk kuncogásra késztetve.-Sajnálom!
-Azt el is várom, fiatalember-próbálta meg felvenni az anyai szigor szempontjából megkívánt komoly arckifejezést, ám minden igyekezete ellenére sem tudta elrejteni az örömteli  mosolyát keretező apró ráncokat.-Aggódom érted, te pedig itt pimaszkodsz nekem…
-Carlisle ki fog kapni!-pillantott fel rám ekkor kuncogva Jasper, mire én megtorlásképp előbbi kis incselkedésére alaposan összeborzoltam a már alapjában véve is kissé kusza szőke tincseit ezzel rendezetlen szénaboglyává változtatva a fejét ékesítő aranykoronát.-Hééééé!
-Komolyan, néha olyanok vagytok, mint két tojás-csóválta meg a fejét anya egy halk sóhaj kíséretében.-Amikor kicsi voltál, volt egy korszakod, mikor te is így incselkedtél a nővéreddel, emlékszel?
-Igen, emlékszem-nevettem fel hangomban némi megbánással.-A „Lilly ki fog kapni!” akkoriban gyakrabban hagyta el a számat, mint hogy könyvekre kérjek előre zsebpénzt, ami nagy szó volt-kuncogtam. Lilly azidtőtájt kamaszodott én pedig csak kicsivel voltam idősebb, mint most Jasper. Elég sokat veszekedtünk abban az időszakban.-De legalább idővel rendeződött a viszonyunk.
-Sosem volt baj a viszonyotokkal, drágám-simította meg a vállamat anya.-Előfordult, hogy súrlódtatok...serdülőkorotokban picit talán gyakrabban is, mint általában, de ha szükségetek volt a másikra, mindig egymás mellett álltatok. Csak...nagyon különbözőek voltatok-sóhajtott fel mosolyogva, miközben szemeiben láttam, ahogy gondolatai az emlékei közt pásztáznak.-Te mindig is csendesebb voltál, ő pedig hangos. Te szabálykövető voltál, míg ő...gyakrabban szegte meg azokat a bizonyos szabályokat-kuncogott fel fejcsóválva, mire én is halkan felnevettem, mikor eszembe jutottak a nővérem elsősorban tinédzser korában elkövetett kisebb kihágásai az otthoni szabályzat ellen.-Te általában nem mutattad meg a csillogó kis fogacskáidat, mikor mosolyra állt a szád, ő pedig szinte mindig széles mosollyal mosolygott. És mégis...annak ellenére, hogy olyan különbözőek voltatok néha, mint a Hold és a Nap, feltétel nélkül szerettétek egymást-mosolyodott el ismét, ám ebben a pillanatban megannyi apró könnycsepp kezdett gyülekezőbe csillogó pillantásában, mint a gyász csillámló égkövei. Azonnal összeszorult a szívem.
-Jasper-emeltem ekkor pillantásomat unokaöcsémre-, ha annak folyosó végén balra fordulsz, ott lesz egy büfé-mutattam az előbb említett irányába.- Vegyél magadnak innivalót az állatkertbe, jó? De semmi cukrosat, mert attól csak szomjasabb leszel- helyeztem az enyémhez képest kicsi kezébe a megfelelő mennyiségű aprót.-A legjobb az lenne, ha egy üveg vízzel térnél vissza. Megbeszéltük?
-Meg-biccentett mosolyogva, majd sietős léptekkel futásnak indult az aula másik végéből kiinduló folyosó irányába.
Nem voltam biztos abban, hogy jót tenne Jaspernek, ha hallaná mindazt, amiről most beszélni fogunk. Abban viszont biztos voltam, hogy anyának egészségére válna, ha kimondaná, ami a szívét nyomja. Olyan rég gyűlt már benne…
-Nem kellett volna elküldened-pillantott rám továbbra is könnyeivel küzdve, amint ismét ráirányítottam figyelmemet.-Nincs semmi gond-legyintett, ám elcsukló hangja azonnal elárulta, valójában közel sem ez a helyzet.
-Egyértelmű, hogy ez nem igaz-vettem vissza a szót, mire ő ismét szemeimbe nézett a hangomból felhangzó komolyság hallatán. Tudta, hogy tudom.-Anya, mondd el mi bánt... kérlek!-folytattam kérlelően.-Látom, hogy fáj. És látom azt is, hogy ezt próbálod elrejteni. De tudod...ez normális. Szabad fájnia-győzködtem érzelmeinek helyénvalóságáról.-Viszont ha elnyomod a gyászt, az könnyen felemészthet.
-Tudom-biccentett helyeslően, és szinte éreztem, ahogy megkönnyebbül a lelke ennek az apró vallomásnak a hatására. Azzal hogy beismerte, máris közelebb került ahhoz, hogy ismét visszatérhessen valódi önmagához.-Csak úgy érzem, most már nem így kéne legyen. Az idővel javulnia kéne a fájdalomnak, de mintha...csak rosszabb lenne minden nappal. Pedig  több, mint két éve, hogy elment...már nem kéne, hogy ennyire fájjon-remegett meg a hangja, amint óvatosan letörölt egy, az arcára gördülő apró könnycseppet.-Persze vannak jobb napjaim, mikor...mondhatni boldog vagyok. Mintha...meg se történt volna, hogy ő elment-sóhajtotta.-De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy...milyen anya az, aki ha egy pillanatra is, de...elfelejti a gyermekét?-vékonyodott el a hangja a mondat végére, amint tovább küzdött a lelkében dúló, tomboló viharral.-Úgy érzem…-állt neki ismét nehézkesen-, úgy érzem, nem engedhetem el. Félek megtenni, mert...mi lesz, ha végleg elfelejtem őt?
-Azzal, hogy elengeded őt nem fogod elfelejteni Lilly-t -győzködtem, amint ujjaimat vállára simítva bátorítóan visszapillantottam még mindig kissé könnyes szemeibe.-Ő mindig itt lesz velünk. Talán az emlékeink kissé megfakulnak majd az idővel, de az érzés, amit akkor éreztünk, mikor velünk volt...sosem tűnik majd el. Mindig emlékezni fogsz arra, milyen volt. Emlékszel majd a mozdulataira, a szokásaira, mint hogy...kizárólag a spagetti tésztával készült bolognait volt hajlandó megenni kiskorában, vagy hogy ki nem állhatta a majonézt-kuncogtam, mire láttam, amint az ő arca is felragyog egy pillanatra ezen emlékek hatására.-És egy nap majd...nem fogsz már többé fájdalmat érezni, ha ezekre gondolsz-folytattam.-És onnan fogod tudni, hogy sikerült elengedned őt.
-Neked sikerült már?-emelte rám ekkor érdeklődve könnyektől még mindig homályos pillantását, amire én egy apró bólintással jeleztem számára igenlő válaszomat.-Mikor?
-Nagyjából egy éve-sóhajtottam fel egy apró mosollyal az arcomon, amint gondolataim közt kutatva felidéztem az akkortájt történteket.-Nem sokkal azután, hogy...kiderült, hamarosan kisbabánk lesz.
-A pici Lilly...-mosolyodott el ő is unokájának említése hallatán.-Mindannyiunk életét szebbé tette ez a kis liliomszál, nem igaz?
-Ahogy mondod-mosolyodtam el én is, amint eszembe jutott mindaz a boldogság, ami Lilly érkezésével az életembe lépett. El sem tudnám feledni.-Apa tud erről az egészről?-vettem vissza a szót néhány pillanat múlva.-Beszéltél már vele?
-Tudod-állt neki némi hezitálást követően, miközben apró szipogás közepette kezdett kutatni táskájában némi zsebkendő után-,mikor Lilly meghalt, apád teljesen összeomlott. Miután hazaértünk a kórházból, elkezdett...fel-le járkálni a nappaliban, és annyira gyorsan kapkodta a levegőt, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban elájulhat, és...mikor végre leült órákon át zokogott. Még azután is, hogy fizikailag képtelen volt már több könnyet hullajtani, könnyek nélkül zokogott, én meg…-állt meg egy pillanatra, hogy az idő közben előkerült zsebkendővel felitassa az arcán lévő maradék cseppeket-én meg nem éreztem semmit-vallotta be, és láttam, amint abban a pillanatban elöntötte a bűntudat, amint kimondta ezeket a szavakat.-Egyszerűen...érzelmileg lebénultam, és csak ültem a padlót bámulva, miközben...nem éreztem semmit sem. Mintha egy üres semmi töltötte volna ki a mellkasomat, és ez a semmi elnyomott mindent, amit éreznem kellett volna. Az agyam gyászolni akart, én pedig nem tudtam-remegett meg a hangja, és éreztem rajta, hogy ezelőtt senkinek nem mondta ki ezen szavakat.-Napok, teltek el így, és egyre inkább azt éreztem, hogy valami baj van velem-folytatta.-Hiszen...én mindennél jobban szerettem a lányomat, miért nem érzek semmit? Miért vagyok ennyire tompa és miért nem tudok sírni?
-Nem mindenki gyászol egyformán-öleltem magamhoz, miközben ő ismét sietve törölgetni kezdte az arcán gyöngyszemként végigguruló könnycseppeket-, és nem mindenki dolgozza fel ugyan annyi idő alatt a veszteséget...vagy épp olyan könnyen, mint mások.-simítottam végig a hátán nyugtatóan.-Van, akinek szüksége van némi segítségre…
 
 
 
 

[...]

 

 
 
 
 
(Esme szemszöge)
 
 
 
-Esme, nézd! Ott vannak az oroszlánok!-szaladt hozzám lelkesen Jasper a tőlünk 2 kifutóval odébb lévő állatok láttán, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam csillogó kis pillantásán.-Ők a kedvenceim. A fiút elneveztem még a múltkor Bozontnak, mert össze-vissza állt a szőre. Akkor még csak egyedül volt, de most már elvileg nincs. Carlisle mondta, hogy van mellette most már egy lány oroszlán is. Őt még sose láttam-folytatta, miközben úgy ugrát körbe-körbe mi és az általam tolt babakocsi körül, mint egy kis kenguru.-Gyere, gyere, nézzük meg őket!
-Szaladj nyugodtan előre, mindjárt ott leszünk mi is-simítottam meg vállacskáját lelkesítően, miközben előbb Carlisle-ra, majd vissza rá pillantottam.-Lilly nemrég aludt el, és nem szeretnénk felébreszteni azzal, hogy túl gyorsan toljuk őt a göröngyös talajon. De fél perc és mi is ott leszünk, jó?
-Rendicsek-iramodott neki-Megyek, Bozont!-mosolyogta izgatottan, amire nem bírtuk megállni, hogy Carlisle és én halkan felnevessünk.
-Örülök, hogy ilyen boldog-mosolyogtam, miközben kislányunkat finoman ringatva folytattuk utunkat az állatkert kavicsos járdáján.-Olyan felszabadult...
-Ez a mai nap rengeteget jelent neki-karolta át lágyan derekamat felém eső karjával.-Mikor Lilly még élt, szinte minden héten eljöttek ide kettesben. Jasper még alig volt csak pár hónapos, mikor először kiültek oda az oroszlánok elé, és elkezdte neki mesélni az Oroszlánkirályt-biccentett a kifutó irányába, amely előtt Jasper már izgatottan nézelődött számos más látogatóval együtt.-Köszönöm, hogy lehetővé tetted ezt a számára-vont magához lágyan, miközben egy apró csókot hullajtott homlokom felé eső oldalára.
-Nincs mit megköszönnöd-pillantottam rá ismét.-Jasper szinte olyan a számomra, mintha a saját fiam lenne-folyattam komolyan-és...mire vágyik egy anya, ha nem arra, hogy a gyermekét boldognak lássa?
-Ebben igazad van-mosolyodott el Ő is.-Viszont...nekem van egy olyan érzésem, hogy a te gondolataid most el-elkalandoznak egy bizonyos holnapi vizsga irányába, nem de?-nézett rám sokat mondóan, mire leleplezetten sütöttem le a pillantásomat, miközben egy halk sóhaj kísérte biccentéssel jeleztem állítása igazát.-Látszik rajtad, hogy kissé feszült vagy...
-Igen, lebuktam-vettem vissza a szót halkan felkuncogva.-Izgulok a holnapi megmérettetés miatt, sajnos nem is kicsit-sóhajtottam fel ismét.-Úgy érzem, nem tudok még eleget. Csak pörögnek és pörögnek a mindenféle témakörök fejezetei a fejemben és minden egyes percben eszembe jut, hogy van valami ami nem jut eszembe abból az adott témakörből.- kezdtem hadarni kicsit bosszankodva, mire ő magához vonva igyekezte csillapítani feszült hangulatomat.-Mi lesz, ha nem sikerül?
-Először is-állt neki a vállamat simogatva-nincs olyan, hogy valaki mindent tud-pillantott rám komolyan.-Én se tudok mindent, Addison és Derek se tudnak mindent, de a Harvard professzora se tud mindent. Éppen ezért neked sem kell mindent tudnod.
-De azt igen, amit kérdeznek…-szakítottam félbe némi aggodalommal a hangomban.
-És azt tudni is fogod-folytatta.-Summa cum laude diplomáztál a Johns Hopkinson, ráadásul évfolyam elsőként. Pont te ne tudnál a kérdésekre válaszolni?
-Ez azért nem ugyan az-szóltam közbe ismét.-Az egyetem alatt, semmi más nem volt az életemben, mint a tanulás. Azóta pedig úgy érzem...kissé elszoktam a tanulástól.-vallottam be csalódottan.- Már ami a lexikális tudás elsajátítását illeti.
-Ez teljesen természetes-pillantott rám ismét egy bátorító mosollyal az arcán.-A lexikális tudásunk az egyetem elvégzésének pillanatában a legnagyobb. Ekkor viszont a gyakorlati tudásunk az, ami még nem áll sehol. Viszont amint elkezdünk dolgozni-folytatta-, a gyakorlati tudás elsajátítása kerül előtérbe, és a lexikális tudásunk azon része, amit a mindennapokban nem használunk, fakulni kezd. De ez némi ismétléssel ismét felszínre hozható. Nekem is sikerült ez annak idején…
-Te is várandós lettél rezidensi vizsga előtt egy évvel, szenvedtél autó balesetet, és szültél egy babát három hónappal előtte?-váltottam idegességemben kissé szarkasztikus hangnemre, mire  feszültségem láttán egy apró, nyugtató csókot hullajtott homlokomnak felé eső oldalára.
-Tudom, hogy rengeteg minden történt veled az elmúlt egy évben, ami nem biztos hogy ideális körülményeket teremtett ehhez a holnapi mérföldkőhöz-cirógatta meg nyugtatólag vállamat, mire én kissé gondterhes fejem megnyugvást keresve hajtottam rá felém eső vállára.-De ha valaki képes erre, az te vagy. És tudom, hogy nem segítek azzal, hogy azt mondogatom, hogy képes vagy rá-nevetett fel halkan, amire én is halkan kuncogva  biccentettem egyet-, de...ha te is szeretnéd, miután lefektettük otthon Lilly-t, szívesen segítek még neked készülni, ha ez megnyugtat. Ha szeretnéd, akkor kikérdezlek, vagy ha valamit nem találtál meg, segítek előkeresni még…
-Annyira szeretlek!-mosolyogtam némi megkönnyebbüléssel hangomban, miközben a földről elemelkedve lábujjhegyre állva hullajtottam hálás csókot mosolygó ajkaira. El sem tudta képzelni, mennyit jelent ez nekem. Maximalista jellem révén mindig is nehezemre esett számomra, ha nem tudtam valamiben maximumot nyújtani. Az önbizalomhiány, amivel még most is sokszor küzdök, pedig sosem engedte meg az elmémnek, hogy úgy érezzem, valóban mindent megtettem és valóban sikeres leszek azzal a felkészüléssel, amit egy-egy projektbe belefektettem. Ezzel a kettősséggel küszködtem világéletemben, és mindig csak azt hallgattam a körülöttem lévőktől, hogy „Úgy is menni fog, neked mindig minden sikerül”, ami nem hogy segített volna, hanem mindinkább stresszbe hajszolt. Ő az első, aki a lelkesítés és biztatás mellett igazán megértette, hogy amire szükségem van, az ez.
-Én is szeretlek!-szakította meg csókunkat.-Éppen ezért köteles vagyok figyelmeztetni téged, hogy majdnem négy hónapja nem voltunk együtt, és...ha most nem teszünk egy-egy lépést hátra egymástól, nem biztos hogy tanulni fogunk ma éjszaka-kuncogott fel újabb csókra hajolva, mire én egy játékos mozdulattal ujjaimat ajkaira helyezve állítottam le a közös tanulásunk ellen megkísérelt merényletet.
-Nem-nem-mosolyogtam játékosan.-Ez a doktornő ma éjjel tanulni fog, úgyhogy...Dr. Cullen, kénytelen lesz holnapig várni a csábítási kísérleteivel-kacsintottam, mire láttam, hogy ezzel az apró kis cselekedetemmel teljesen az őrületbe kergettem az általában higgadt férjem hormonok által erősen befolyásolt elméjének az azt kontrolláló agykérgi központját. Minden bizonnyal megleptem ezzel a magabiztosságommal, melyet az általa mondottak szabadítottak fel belőlem, mivel az intimitás tekintetében sokszor még mindig kissé zárkózott voltam. Valójában én sem hittem el, hogy amit tettem, azt valóban én tettem az előbb, de...Addisonnak igaza volt. Az elmém bármennyire is aggódik a szülés utáni intimitás miatt, a szívem pontosan tudja, hogy minden rendben lesz.
-Minden nap meg tudsz lepni-nevetett fel még mindig ugyan azon a ponton ácsorogva ahol megcsókoltam, miközben én a babakocsit tovább tolva lassan folytattam utamat a nem messze lévő kifutó irányába.
-Esme, nézd! Vannak kis oroszlánok is!-fordult hozzám ismét lelkesen Jasper, amint halkan szuszogó kislányommal  lassan megérkeztünk az oroszlánok lakhelyéhez.-Olyan cukik!
-Valóban-mosolyogtam, amint én is megcsodáltam a zöld növények között félénken megbúvó, néha fel-felbukkanó kis kölyök nagymacskákat.-Tényleg nagyon cukik! És szép  egészségesnek is tűnnek.
-Megmutathatom őket Lilly-nek?-emelte rám csillogó pillantását-Őket muszáj neki megmutatnom, hogy tudja, hogy néz ki a kedvenc állatom!
-Ez egy rendkívül komoly érv-kuncogtam fel mosolyom mögül-, de Lilly még mindig alszik. Viszont mivel ők a kedvenceid-folytattam lelkesítően, amint megláttam a csalódottság apró csillogását a szemeiben-,úgy gondolom belefér, hogy kicsit hosszabb ideig időzzünk itt előttük, és ez idő alatt valószínűleg Lilly is felébred majd. Akkor pedig annyit mesélsz az oroszlánokról neki, amennyit csak szeretnél. Rendben?-simítottam meg pici vállát, mire kicsi arca ismét kivirult előbbi szavaim hatására.
-Jaj de jó!-ugrott fel izgatottan.-Akkor lehet látjuk, mikor megkapják a vacsorájukat! Azt még sosem láttam.
-Akkor mindenképp megvárjuk az etetést-cirógattam meg a friss márciusi napfénytől kissé piros arcocskáját, mire széles mosollyal az arcán fordult vissza a plexi fal mögött játszadozó állatok irányába.
Miután a baba kocsit a pad mellé igazítva én is kényelembe helyeztem magam, nekiálltam, hogy a telefonomban előkeressem a számos tanagyak egyikének lefotózott változatát, és kicsit ismételni kezdjem a holnapi kihívás során elvártakat. Sort sor után olvastam, memorizáltam, majd újra olvastam, mintha csak elsőnek tanulnám. Próbáltam összerakni a nagy képet, hiszen az emberi szervezet logikus, a legkisebb hormon molekulától a legnagyobb szervrendszerekkel bezárólag, de mindig akadtak kisebb bukkanók, ami miatt úgy éreztem ez a hatalmas festmény még nem tökéletes. Vagy talán sosem lesz az?
-Dr. Cullen?-hallottam meg a hátam mögül egy női hangot, mire megfordulva azonnal rájöttem, miért éreztem azt, mintha mindez már megtörtént volna ezen nap folyamán.
-Mr. És Mrs. Brandon!-álltam föl meglepetten a három tagú kis család láttán.-Alice!
-Csókolom, Esme néni!-integetett nekem mosolyogva.
-Nem követjük magát, ne aggódjon!-nevetett fel viccelődve Mrs. Brandon.-Csak úgy gondoltuk, méltóképp meg kéne ünnepelni Alice meglehetősen jó kontroll eredményeit, és a kisasszony ide szeretett volna jönni.
-Olyan rég jártam itt-állt neki Alice lelkes csillogással a szemeiben.-Amikor beteg voltam, nem jöhettem ilyen helyre. Nem is emlékeztem, milyen állatok vannak itt.
-Hát akkor ideje alaposan bepótolni az elmaradottakat-folytattam tettetett komolysággal arcomon.-Ne maradjon ki semmi!
-És Ön mi járatban erre?-pillantott rám érdeklődéssel a hangjában Mr. Brandon.-A kis Lilly első állatkertezését ejtették meg?
-Részben-nevettem fel mosolyogva.-A férjem unokaöccse is nagyon régen járt már itt, és megígértük neki, hogy együtt eljövünk ide.
-Ó, melyikük Ő?-kezdte el keresni őt szemeivel Mrs. Brandon.-Az a kis szőke fiú az az oroszlánoknál?
-Igen, Jaspernek hívják-bólintottam előbb az a nagymacskákat figyelő Jasperre majd vissza Mrs. Brandonra pillantva.-Hat éves, és rendkívül aktív-kuncogtam.-Egy pillanatig sem bír meglenni a fenekén. A kedvenc állatai az oroszlánok, így itt egy kicsit többet időzünk, mint a többi helyen.
-Az én kedvenceim is az oroszlánok-ámult el Alice lelkesen.-Anyu, odamehetek Jasperhez?
-Részemről rendben-válaszolta lánya kérdésére Mrs. Brandon.-Persze csak, ha Dr. Cullennek sincs kifogása ellene…
-Már hogy lenne-vágtam rá azonnal.-Menj csak Alice, játszatok nyugodtan!
-De jó!-iramodott meg a kifutó irányába, amire én és Alice szülei is halkan nevetni kezdtünk. Ő is nehéz éven volt túl. Alig egy éve még az sem volt biztos, hogy a következő hetet megéli, most pedig itt szaladgál, széles mosollyal az arcán, életerősen. Szerencsésnek éreztem magam, hogy én is részese lehettem ennek a csodás átalakulásnak.
-Bocsáss meg szívem, hogy így eltűntem-hallottam meg Carlisle hangját mögöttem.-De megláttam egy kis ajándék boltot, és úgy gondoltam, meglepek mindenkit egy kis  aprósággal…-állt meg mellettem, a kezében lévő zacskóban kotorászva, amiről tekintetét elemelve ő is meglepetten pillantott fel az előttünk álló Brandonékra.-Mr. És Mrs. Brandon, igaz?
-Üdv, Dr. Cullen!-biccentett egy szívélyes mosollyal az arcán Mr. Brandon.-Örülök, hogy ismét találkozunk.
-Szintúgy-mosolyodott el ő is.-Milyen kicsi a világ, hogy egy nap kétszer is összefutunk…
-Valóban-nevetett fel Mrs. Brandon.-Alice nagyon szeretett volna már kijönni ide, és mivel jók lettek a mai eredmények, gondoltuk meglepjük vele.
-És ha minden jól megy, akár még egy új barátra is szert tehet ma-biccentett a kifutó irányába Mr. Brandon egy újabb mosollyal az arcán, amire hátra fordulva mind a négyen részesei lehettünk egy gyermeki csoda születésének.
Ahogy az Alice-nek lelkesen magyarázó Jaspert figyeltem, éreztem...végre igazán boldog. Végre talált valakit a korosztályából, akivel jól érzi magát, aki hasonlóan nehéz dolgokon ment át az elmúlt időszakban és éppen ezért komfortra és társra találnak egymás személyében. Azok, akik ilyen fiatalon szembesülnek a halállal vagy annak közelségével, megváltoznak. Nehezen találják már meg a helyüket a normál hétköznapokban, hiszen a legtöbb gyerek ebben az életkorban nem találkozik még a halállal. Pedig az ilyen gyerekek tudnak a legjobban szeretni, hiszen tudják milyen veszíteni. Csak kell valaki, aki megérti őket.
-Úgy látom, remekül szórakoznak-simította meg a vállamat szerelmem boldogan.-Lilly még mindig alszik?
-Igen-nevettem a babakocsiban lévő pici lányomra pillantva, aki már legalább egy órája az igazak álmát aludta.-Ha nem kel fel hamarosan, éjszaka biztos nem tud majd aludni. Nem mintha ma este én is túl sokat aludnék majd…
-Nem lesz baj-hullajtott apró csókot homlokomra.-Holnap lesz a rezidensi vizsgája, és kissé feszült…-fordult vissza Brandonékhoz megválaszolva kimondatlan kérdésüket, mi miatt csillantak meg hangomban az aggodalom szikrái.
-Hát ha Dr. Cullennek nem sikerül, akkor senki másnak sem-pillantott rám lelkesítően Mrs. Brandon.-Annyi orvosnál jártunk már, de még nem találkoztunk olyannal, aki ennyi mindent megtett volna egyetlen kis beteg életéért, mint amilyen a mi Alice-ünk is volt. Nagy baj kell legyen a rendszerben, ha pont az ilyen lelkiismeretes embereknek nem sikerülne.
-Anna minden szavával egyet értek-helyeselte Mr. Brandon.-Az a rendszer nem lenne jó rendszer, ami ilyen tehetséges embereket hagyna elveszni.
-Nagyon rendesek, köszönöm!-sütöttem le szemeimet zavaromban a megannyi bók hallatán.-De sajnos én ilyen izgulós típus vagyok. Tanulhatok akármennyit, sosem fogom úgy érezni, hogy mindent tudok, de a maximalizmusom miatt mégsem bírom abbahagyni a tanulást. Ez vagyok én…-sóhajtottam, ám mielőtt bármi mást mondhattam volna, egy apró kis nyöszörgő hang kizökkentett ebből az állapotból.
-Csak emlegetni kellett-kuncogott fel Mrs. Brandon, amint picit nyűgössé váló pici lányomat óvatosan karjaimba vettem.
-Jól van Lilly, shhhh...nincs semmi gond-ringattam őt finoman, miközben apró puszit nyomtam karamell tincsek borította pici kobakjára.-Csak nem rosszul ébredt valaki?
-Biztos túlaludta magát a kis drága-mosolyogta Mr. Brandon.-A mi Alice-ünk is imádott a séták során jó nagyokat aludni.
-Most már bezzeg alig tudjuk éjszaka ágyba dugni, mióta visszanyerte az energiáját-sóhajtotta, ám hangjában érződött, valójában nagyon örül ennek a legtöbb szülő számára nehézséget jelentő apróságnak.-Olyan gyorsan felnőnek…
-Kétségtelen-kuncogtam, miközben a karomban ringatott kicsi lányom nyöszörgése lassan alább hagyott nyugtatgató érintéseim hatására, és csillogó palaszín szemeivel szemlélni kezdte a körülötte lévő világot.-Jasper, kicsim, nézd ki ébredt fel!-fordultam a hátunk mögött az oroszlánokat figyelő Jasper és Alice irányába, amire Jasper azonnal felénk kapta lelkesen csillogó kék pillantását.
-Lilly! Hát felkeltél? -szaladt hozzánk mosolyogva, miközben én féltérdre ereszkedtem a kavicsos talajra, hogy Lilly-t combomra ültetve testemmel támaszt biztosíthassak számára a biztonságos ülő pozícióban megmaradáshoz.-Alice, ő az unokatesóm Lilly-fordult az eközben hozzánk csatlakozó Alice felé.-Nemrég született.
-Igen, ma már láttam őt a kórházban, mikor anyuékkal kontrollra mentünk-válaszolta Alice.-Szia, Lilly, emlékszel rám?-integetett neki egy gödröcskés kis mosollyal az arcán, amire pici lányom lelkes kis gőgicséléssel kar és lábmozgásba kezdett.-Nézd, Jasper, emlékszik!
-Szeretnétek együtt megmutatni neki az oroszlánokat?-pillantottam rájuk, amire mind a ketten izgatott bólogatásba kezdtek számos lelkes igenlő válasz kíséretében.-Akkor gyertek, menjünk!-álltam fel térdelő pozíciómból, majd a két kis lelkes hat évessel az oldalamon sietve indultunk útnak az oroszlánkifutó plexi ablakának irányába.
 
 
 
 
(Carlisle szemszöge)
 
 
 
 
-Remélem, mindenki jól érezte ma magát-mosolyogtam pillantásomat az útról le nem véve, amint a horizont mögött még éppen pislákoló nap fényében ráfordultunk a szüleim házához vezető Seattle körüli gyorsforgalmi útra.
-Igeeeen!-válaszolta Jasper boldogan, miközben a a visszapillantó tükörben láttam, ahogy ismét jóízűen falatozni kezdi az ajándékba kapott oroszlán alakú nyalókáját, kicsi lányom pedig ismét álomba szenderült mellette az autós ülésben a jármű ringató mozgására.-Jöjjünk máskor is!
-Mindenképp-nevetett fel mellettem Esme, miközben felém eső kezével lágyan megsimította sebváltón pihenő karomat.-Én is jól éreztem magam. És szerintem Lilly is élvezte azt a sok új dolgot, amit láthatott.
-Ezt örömmel hallom-emeltem mosolygó arcára pillantásomat néhány másodpercre, majd vissza az útra.-Nekem is rendkívül jó élmény volt ez a mai délután. Első sorban mert veletek tölthettem, de azért is, mert kicsit én is gyerek lehettem.
-Hát igen, nem mindennapi látvány egy komoly baleseti sebészt libikókázni látni egy állatkerti játszótéren az unokaöccsével-kucogott fel mellettem szerelmem, amire nem bírtam megállni, hogy én is nevetni kezdjek.-Vagy épp, ahogy imitálja a kifutóban mászkáló pingvinek mozgását, hogy nevetésre bírja a karjában ücsörgő picike lányát-simogatta meg a karomat ismét mosolygással a hangjában.-És én pont emiatt szerettem beléd. A hatalmas szíved miatt.
-Köszönöm, szívem!-vettem karomon pihenő kezét ujjaim közé apró csókot hullajtva annak puha bőrére.-Szeretlek!
-Én is szeretlek!-mosolyogta, amint lágyan összefont ujjaink ölelését egy apró szorítással szorosabbra húzta. Én is viszonoztam.
-Akár holnap is visszajöhetnénk-szólalt meg mögöttünk Jasper, amire mindketten ismét nevetni kezdtünk.
-Nem-nem, kishaver-vettem vissza a szót magamra vállalva a „rossz fiú” szerepét.-Holnap nem tudunk visszajönni, ugyanis Esme-nek és nekem házassági évfordulónk lesz, és szeretnénk megünnepelni...csak mi ketten-magyaráztam neki, miközben elengedtem Esme kezét, hogy lassan rákanyarodjak a házhoz vezető kikövezett erdei útra.-De Lilly itt fogja tölteni veletek a holnap estét, így biztos nem fogsz unatkozni.
-Akkor majd mutathatok neki néhány filmet?-kérdezte izgatottsággal a hangjában, amint leállítottam a motort, hogy kinyissam a birtok bejáratát jelentő hatalmas kovácsoltvas kaput.
-Amennyit csak szeretnél-kuncogtam, majd miután az autóból kiszállva kitártam a vaskapu hatalmas szárnyait, lassan tovább haladtunk az út végén álló gyerekkori otthonom felé.
Mire leparkoltam a ház előtt, teljesen besötétedett az égbolt, és a kellemes melengető tavaszi napsütésből hamar ismét hidegre váltott az idő. A tavaszé volt a nappal, de az éjt még a tél birtokolta, aminek a tiszta csillagos égbolt csak még inkább kedvezett.
-Itt is vagyunk-nyitottam ki a hátsó ajtót Jaspernek.
-De ne szaladj sehova!-állította meg Esme, mielőtt unokaöcsém messzebbre jutott volna.-Előbb kabát…
-Muszáááj?-emelte rá szemeit kérlelően, mire szerelmem mellé guggolva ellentmondást nem tűrve kezdte el átbújtatni kis karját kapucnis kabátján.
-Igen, muszáj-válaszolta meg szavakkal is Jasper kérdését.-Még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapj itt a hidegben. Ki vagy melegedve, egész nap szaladgáltál a jó időben, nem szabad kockáztatni.
-Jó-sóhajtotta beletörődve, amint szerelmem ráigazította kék kapucnis kiskabátját.
-Készen is vagy-mosolyogta, amire Jasper arcára is újra mosoly húzódott.-Na szaladj!
-Lilian nagyi! Henry papa! Megjöttünk!-iramodott a bejárati ajtó irányába, amire pár pillanattal később ki is lépett a meleg otthoni fények áradatából édesanyám sziluettje.
-Jasper, szívem, hogy érezted magad?-ölelte magához unokáját egy széles mosollyal az arcán, miközben lassan mi is megérkeztünk a bejárat előtti verandára.
-Nagyon jól-állt neki lelkesen.-Láttam egy csomó állatot, de persze az oroszlánok voltak a legjobbak. És szereztem egy új barátot is!
-Valóban?-emelte ránk anya kíváncsian pillantását, amire mi egy apró mosollyal az arcunkon bólintottunk.-És hogy hívják?
-Alice Brandonnak-válaszolta.-Az ő kedvenc állatai is az oroszlánok!
-Alig várom, hogy még többet halljak róla-simította meg kicsi karját lelkesítően.-Most szaladj be, és öltözz át! Mindjárt ott leszek!
-Rendben-bólintott, majd sietős léptekkel indult el felfelé a lépcsőn, hogy szobájába érve minél hamarabb levethesse az annyira ellenzett kiskabátot.
-Apa merre?-fordultam anyához érdeklődve, amint a hűvösebb levegő hatására éreztem, ahogy Esme egy pillanatra megremeg az őt átkaroló karom alatt. Egyikünk sem készült ennyire hideg időre, és már csak percek kérdése volt, hogy az én is libabőrös legyek a hűvösebb szelek hatására.
-Éppen zuhanyozik-válaszolta.-Egész nap azt a régi autót bütykölte a jó időben, csak nemrég fejezte be. És persze beszélgettünk…
-Sikerült tisztázni a dolgokat?-emeltem rá pillantásomat kíváncsian, amire anya néhány apró biccentéssel válaszolt.
-Apád nem érti miért nem mondtam el  neki eddig-kuncogott fel halkan.-Kibeszéltük mindazt, amit veled is és...végül arra a döntésre jutottam, hogy lehet szükségem lenne némi segítségre-ismerte be nagy nehezen, amire a szívemet abban a pillanatban hatalmas büszkeség öntötte el. Anyám rendkívül erős nő volt, akik dolgos éveiben ismerték mind ugyanezen a véleményen voltak. Nehezen kért segítséget, szerette megvívni a harcait egyedül, önerőből. Az, hogy elismerte, ez most nem fog menni, hatalmas lépés volt.
-Annyira büszke vagyok rád-öleltem magamhoz szorosan.-Felhívom neked akkor egy nagyon jó ismerősömet. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, rendkívül jó pszichiáter és egy kiváló klinikai pszichológussal dolgozik együtt.-folytattam.-Sajnos nem Seattle környékén dolgoznak, de örömmel szoktak online konzultációra lehetőséget biztosítani, így itthonról is megoldható a kommunikáció.
-Köszönöm, kisfiam!-simította meg az arcomat, és szemeiben láttam, mennyire megkönnyebbült a lelke döntése hatására.
-Kitartást, Lilian!-lépett hozzá Esme is egy ölelésre.-Nemsokára könnyebb lesz majd. Én hiszek benned!
-Köszönöm, drágám! Én is remélem, hogy most már minden rendben lesz-simította meg szerelmem hátát egy hálás mosollyal az arcán.-Na, de nem tartalak tovább fel titeket-pillantott ránk ismét.-Esme, kedves, sok szerencsét a holnapi vizsgához. Drukkolunk majd neked!
-Köszönöm!-mosolyogta.-Még ha hazaértünk, tanulgatok egy keveset, azért nem bízom a véletlenre.-nevetett fel halkan.-Remélem...ebben Lilly is a segítségemre lesz, és lesz olyan drága, hogy ma kevésszer riassza az anyukáját...
-Szerintem annyira lefárasztotta ez az élménydús nap, hogy reggelig aludni fog-kuncogtam, amint a most is a hátsó ülésen szundikáló kislányomra gondoltam.-De ha mégis sírna, majd én intézem. Ezért vagyok itt. Nem kell már egyedül csinálnod, emlékszel?
-Tudom...-hajtotta arcát felé eső vállamra.-Engednem kell, hogy segíts, igaz?-pillantott rám az általam oly annyiszor hangoztatott mondatot ismételve, amire nem bírtam megállni, hogy egy apró csókot ne hullajtsak gondterhelt homlokára. Olyan hosszú ideig nem voltam jelen, hogy szinte egyedülálló anyaként nevelte Lilly-t a kezdeti időszakban. Egyedül küzdött meg minden nehézséggel, ami egy új élettel jár, egyedül rázódott bele ebbe az újfajta életformába, mikor már nem csak saját magunkért felelünk, hanem az általunk teremtett életért is. De már nincs egyedül, és erre minden nap emlékeztetni akartam.
-Ahogy mondod…
 
 
 
 
(Esme szemszöge)
 
 
 
 
-Már itthon is vagyunk, Lilly!-mosolyogtam, amint a kinti hűvös éjszakából beléptünk a melegséget árasztó otthonunk ajtaján.-Jó hosszú napod volt, nem igaz?-pillantottam a hordozóban aprót ásító pici lányomra a lépcsőn felfelé indulva.
-Esme, szívem, hadd segítsek!-hallottam meg mögöttem Carlisle hangját.-Tudod, megbeszéltük…
-Igen, tudom-álltam meg az első lépcsőfoknál, majd miután mellém ért, át is vette tőlem a a babahordóban fekvő Lilly-t.-Köszönöm!
-Nincs mit megköszönnöd!-simította meg a vállamat, miközben tovább folytattuk utunkat az emelet felé.-Te csak készíts elő minden tanulni valót, én addig megetetem, és megfürdetem Lilly-t, jó?
-De nekünk is ennünk kell valamit-sóhajtottam.-Semmit nem ettünk ebéd óta, és nem valószínű, hogy az állatkerti nyalókákkal jól laknánk…
-Majd készítek vacsorát is-vette vissza a szót a lépcső tetejére érvén, majd egy apró csókot hullajtott a stressztől kissé száraz ajkaimra .-Nem lesz gond.
-Rendben van-pillantottam rá egy hálás mosollyal az arcomon-, akkor ha mindennel végeztél, és még mindig van kedved együtt tanulni, csatlakozz hozzám a nappaliban.
-Ott leszek-mosolyodott el ő is, majd még egy apró csókot követően mind a ketten útnak indultunk dolgunk végzésére.
A hálószobánkba érve összeszedtem egy stócba a mai estéhez szükséges könyveket és jegyzeteket, majd nekiálltam, hogy több fordulóban az összes fontos iratot kihordjam a nappali kanapéjára. Volt köztük minden a belgyógyászattól a sürgősségi betegellátáson át a gyermekgyógyászat tananyagokig, de ami a legfontosabb volt, azok az általam írt tanulókártyák voltak. A Lilly-vel itthon töltött idő alatt rengeteg energiát fektettem ezek elkészítésébe, hogy megkönnyítsem magam számára az ismétlést, ezzel megspórolva azt a rengeteg időt, mely egy-egy információ megkeresését jelentette a több száz oldalas könyvekben. Reméltem, hogy ezek segítségével a legtöbb témakört sikerül ismét átvennem a még mai este folyamán.
-Doki megetetve, Lilly alszik-szakított ki tanulásban elmerült gondolataim közül Carlisle hangja, amint kislányunk szobájából lassan lesétált a felső emeletről.-Mit szeretnél enni? Meleget vagy valami hideget?
-Kicsit átfáztam, amíg beszélgettünk anyukáddal, úgyhogy egy meleg szendvics nagyon jól esne-mosolyogtam hálásan, majd szemeimet ismét az előttem lévő jegyzetekre irányítottam.-Hogy milyet csinálsz, azt rád bízom.
-Nézzük csak…-állt neki, miközben fél füllel hallottam, ahogy kezeivel a kamrában kutat.-Van itthon friss articsóka, spenót… majd látom, mi sül ki ebből-nevetett fel, mire nem bírtam megállni, hogy én is kacagni kezdjek. Tudtam, hogy nem erőssége a főzés, de minden alkalmat megragadott, hogy egyre több és több mindent megtanuljon, ezzel levéve a vállamról a főzés terhét. Az sem mellékes, hogy élvezte a tanulási folyamatot, én pedig szívesen asszisztáltam ezekhez az egyre ügyesebb szárnypróbálgatásokhoz.
-Szívem, jól emlékszem, hogy van itthon krémsajt? -fordult hozzám a hűtő mellől, amint annak ajtajához lépett.
-Igen, kicsit hátracsúszott a legfelső polcon, mikor tegnap reggelit csináltam-válaszoltam két elolvasott mondat közt.-Meg a fehér cheddar is arra lesz, ha szükséged lenne rá.
-Olvasol a gondolataimban-mosolyogta, majd ismét munkálkodni kezdett késő esti  vacsoránkon. El sem tudta képzelni, micsoda könnyebbséget jelent számomra, hogy ő van. Amióta csak újra lábra tudott állni, azon volt hogy nekem jobb legyen, hogy nekem segítsen, hogy éreztesse velem, nem vagyok egyedül. Egymást segítettük át ezen a nehéz időszakon, mely által értelmet nyert eskünk egy kardinális része: „Jóban-rosszban, egészségben-betegségben...”
-Készen is vagyok-lépett mellém két tányérral a kezében, melyekről mennyei illat szállt fel és lengte be az egész légteret.-Összevágtam az articsókát és a spenótot, összekevertem a krémsajttal és a fűszerekkel, belepakoltam a rozskenyérbe egy kis sajttal együtt és már ment is a sütőbe-mesélte lelkesen, amin nem bírtam megállni, hogy elmosolyodjak.-Remélem ízlik majd…
-Az illata alapján biztos isteni-vettem át tőle az egyik tányért még mindig mosolyogva, miközben a saját tányérjával a kezében ő is helyet foglalt velem szemben a tananyagokkal fedett kanapé egy még szabad részén.
-Hogy érzed magad?-pillantott rám némi aggódással a hangjában.-Tudok akkor valamiben segíteni ami...tanulással kapcsolatos?
-Igazából...jó lenne, ha kérdeznél tőlem pár dolgot a tanulókártyáim alapján-válaszoltam, miközben nekiálltam, hogy megkóstoljam a csodás meleget árasztó melegszendvicset a tányéromon. Ahogy beleharaptam a ropogós kenyér kéregbe, a lágy, meleg krémsajt íze azonnal melengetni kezdte a lelkemet, a benne még kissé roppanós articsóka és kellemesen puha spenót pedig igazi üdeséget adtak a kompozíciónak. A cheddar sajt pedig korona volt az egésznek a tetején.-Hű, hát ez mennyei. Egyre jobb vagy.
-Csak ügyesen keresek receptet a neten-kuncogta, amint ő is jóízűen beleharapott a saját szendvicsébe.-Magamtól nem tudnék ilyesmit kreálni.
-De megcsinálni is tudni kell, nem csak megírni a receptet-válaszoltam komolysággal a hangomban.-Úgyhogy csak így tovább.
-Angyal vagy-hajolt át a megannyi papír felett hozzám egy csókra, mire éreztem, hogy ismét apró mosoly húzódik az övével összefonódó ajkaimra. Amikor megcsókolt, még ennyi idő után is hevesebben kezdett verni a szívem. Nem számított, hogy egy aprócska csókról, vagy ajkaink szenvedélyes játékáról volt-e szó, az én szívem mindig verdesni kezdett a mellkasomban. Ez most sem volt másképp.-Nos, akkor kérdezhetek?
-Állok elébe-nevettem fel halkan, mire ő kezébe is vette az első pakk tanulókártyát az előtte lévő számos pakliból.
-Akkor...mi az elsőnek adandó szer anafilaxiás reakcióban és mi a dozírozása?-tette fel az első kérdést, amire azonnal működésbe léptek az agyam memóriáért felelős neuronjai.
-A kérdés első felére a válasz az adrenalin-válaszoltam-, a második felére pedig, hogy 1:1000 hígítással 0,01 mg/tkg dózisban intramuscularisan adjuk.
-Helyes válasz-biccentett, miközben az előbbi kártyát eltéve egy újabbat vett ujjai közé.-Mely ritmuszavarok tartoznak a nem sokkolandó ritmusok közé?
-Az asystolia és a PEA, azaz a pluzus nélküli elektromos aktivitás-adtam újabb választ, amire ő ismét bólintással nyugtázta az általam mondottakat.
-Remek-mosolyogta, amint a következő lapért nyúlt.-Tudod...elgondolkodtam, milyen lett volna, ha mi egyszerre járunk egyetemre...ugyan arra az egyetemre. Szívesen megismertelek volna.
-Nem biztos, hogy el lettél volna ragadtatva-kuncogtam, felidézve egyetemista önmagamat.-Folyton csak tanultam, az életemet a könyvtár, a tanórák és a kollégiumi szobám közt éltem. Még annál is stresszesebb voltam, mint most.
-Nem is tudom. Az okos nőket szeretem és...a stresszen is lehet tudtam volna segíteni-kuncogta újabb csókra hajolva hozzám, mire igen csak megálljt kellett parancsoljak magamnak, hogy tanulás helyett ne egymás csókjában merüljünk el egyre mélyebbre és mélyebbre.
-Ebben biztos vagyok-szakítottam meg csókunkat én is kuncogva.-De...most folytassuk a tanulást, jó? Még sok mindent kell átnézem...
-Ahogy a doktornő parancsolja-mosolyodott el ismét, majd lassan nekiálltunk, hogy belesűrítsük hosszú évek tudásának ismétlését egyetlen rövid éjszakába...