Üdv, mindenkinek!
Ahogy ígértem a múlthét csütörtöki fejezet után, meg is hoztam az újabb fejezetet. Mint említettem, ez amolyan "évadzáró" fejezetnek szánom, mivel ezután egy nagyobb időugrás következik majd a történetben. Ez a rész egy korszak végét jelenti majd az életükben több szempontból is, lesznek benne orvosi részletek, baráti beszélgetések, egy kis incselkedés, romantika, és persze elmaradhatatlan a dráma.
Remélem, mindenkinek tetszeni fog! Egy héten belül hozom majd a következő fejezetet!
Puszi!
Carly
"THE STARS ARE IN SHOCK"
[ február 13.]
-Nincs mit, Dr. Cullen!-válaszolta visszalépve a műtéti tálca elé.
-Dr. Cullen, kérnék egy kis szívást ezen a területen!-pillantott Derek Esme-re, aki a koponyasérülés ellátásánál asszisztált neki.-Remek, nagyon szépen eltávolítottad a subdurális haematomát. Most már tovább haladhatunk a mélyebb intracerebrális vérzés felé.
-Köszönöm!-mosolyogta szerelmem maszkja mögött.-IVC vagy EVD módszerrel tervezi Dr. Shepherd megoldani a tartós az intracraniális nyomás csökkentést?
-EVD lesz-válaszolta-, és úgy gondoltam, te helyezhetnéd majd be a draint-pillantott rá ismét, amire láttam, hogy szerelmem szeme a másodperc töredék része alatt alatt felcsillant.-Persze, csak ha elég bevállalós vagy.
-Úgy ismer engem Dr. Shepherd, mint aki megfutamodik a kihívások elől?-emelte rá szerelmem pillantását egyik szemöldökét felvonva, mire nem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek.-Remélem, hogy nem.
-Carlisle, imádom a feleségedet, ugye tudod?-kuncogott felém tekintve barátom, mire én a lemez egyik menetébe egy újabb csavar behelyezését követően ismét elemeltem tekintetemet a műtéti területről.
-De csak módjával-pillantottam rá tettetett komolysággal.-Végtére is az én feleségemről van szó.
-Ne aggódj, a vonzalmam szigorúan szakmai-tette hozzá kuncogva, amint mindannyian tovább folytattuk a műtét ránk eső részfeladatát.-Jut eszembe, mióta Lilly megszületett, ti nem is ügyeltetek egyszerre-szólalt meg ismét néhány másodpercnyi csend után- Ki vigyáz most rá?
-A szüleimnél van-válaszoltam, miközben tovább folytattam a mellkasfal stabilizálását.-Bevallom, nem tudom, hogy fogja viselni, mivel utoljára 3,5 hónapos korában töltötte tőlünk teljesen külön az éjszakát, amire ugye nem emlékezhet.
-Mostanában nagyon ragaszkodik az apukájához, így biztos vagyok benne, hogy nehéz éjszakája lesz anyukádéknak-jegyezte meg szerelmem rám pillantva.-Te jó ég, még mindig emlékszem az első közös éjszakára vele-sóhajtott fel halkan egy pillanatra emlékei közt merengve.-És most nem a születése utáni első éjszakára gondolok, hanem mikor kiderült, hogy várandós vagyok-tette hozzá mosolyogva.-Szürreális volt az egész, hiszen tudtam, hogy már ott növekszik, de nem látszódott semmi. Aztán hajnalban erélyesen tudatni kezdte velünk hogy ő is itt van, mert olyan émelygés jött rám, hogy éjjel háromtól kezdve egy szemhunyásnyit sem aludtam.
-És azóta sem volt igazán egyetlen nyugodt éjszakánk sem-tettem hozzá kuncogva, amire a többiek is halkan felnevettek.-Jó ez nem teljesen igaz-helyesbítettem.- Mióta nagyobb, sokkal több zavartalan éjszakánk van nekünk is, elvétve van egy-egy éjszakai ébresztőnk.
-Gondolom, így picit egymásra is több időtök van-pillantott rám Derek célzóan, mire nem bírtam megállni, hogy hogy egy halk sóhaj kíséretében lemondóan meg ne csóváljam a fejem.-Egy kis ez, egy kis az…
-Egy kis ez, egy kis az-ismételtem meg szavait kuncogva, és láttam ahogy eközben szerelmem szemei is a földre szegeződnek hirtelen jött zavarában.-És maradjunk is ennyiben.
-Olyan kis prűdek vagytok, komolyan-rázta meg a fejét ő is ránk pillatva.-Most mondja meg, Dalia, nincs igazam?
-Én ebbe nem szólnék bele, Dr. Shepherd-kuncogott fel műtősnőnk is.-Ez az ő dolguk, ők döntik el, mennyit osztanak meg belőle másokkal.
-Köszönjük, Dalia!-mosolyogtam rá hálásan maszkom mögül.
-Tudod mit, szívem-emelte rám ekkor hirtelen pillantását Esme-, ha Dr. Shepherd ennyire kíváncsi, szívesen elárulom neki, milyen nagyon jó vagy az ágyban, és hogy sosem okozol csalódást, ami az együttléteinket illeti-emelte közben tekintetét legjobb barátomra.-Nos, most hogy ezt megbeszéltük, vissza is térhetnénk a munkánkhoz.
-Bátor dolog így beszélni a felettesével, Dr. Cullen-vonta fel a szemöldökét Derek szerelmemre pillantva.-De maximálisan igazad van, így nem róhatom fel, főleg, hogy én kezdtem. Ez a magabiztosság, pedig igen csak imponáló-jegyezte meg még mosolyogva, mire láttam, hogy szerelmem is elmosolyodik maszkja mögött.-Egy nap nagyszerű főorvos válhat belőled.
-Úgy érzem kicsit előre szaladtunk-kuncogott fel szerelmem ismét, amint újabb szívást végzett a műtéti területen.-De azért köszönöm! A hangnemért pedig szeretnék elnézést kérni-emelte rá pillantását Esme.-Carlisle barátaiként Dr. Shepherd és Dr. Sloan az én barátaim is, de közel három év után fárasztó folyton hallgatni a faggatózást a nemi életünket illetően, és...
-Én kérek elnézést-vette vissza a szót Derek.-Én és Mark néha olyanok vagyunk, mint két éretlen tinédzser, de nem vezérelt minket bántó szándék...soha-pillantott szerelmemre komolyan.-Pláne nem akartuk megbántani a legjobb barátunk feleségét, aki nem mellesleg a mi barátunk is.
-Felejtsük is el, Dr. Shepherd-szólalt meg ismét szerelmem maszkja mögött mosolyogva.-Nos, most mi a következő lépés?
-Eltávolítjuk az agyállományban lévő supratentoriális haematomát-folytatta Derek-, utána pedig behelyezzük az EVD katétert és az intracraniális nyomást monitorozó katétert is. Mutatom, utána pedig átadom, rendben?
-Már alig várom-válaszolta lelkesen szerelmem, miközben ismét visszamerültek az általuk végzett beavatkozás részleteibe.
-Azért meg kell mondjam, nem kell félteni a másik Dr. Cullent-jegyezte meg halkan Dalia, amint én is nekiálltam az utolsó dislocálódott borda helyreállításának.-Kell is ez a fajta harciasság nőként a szakmájukban.
-Nem választott könnyű utat-sóhajtottam fel egy pillanatra szerelmemre pillantva. Annyira koncentrált, hogy fel sem figyelt a Daliával folytatott a beszélgetésünkre.-Sajnos a sebészeti szakma még mindig egy döntően férfiak dominálta szakma, és ezt sokszor éreztetik is a feltörekvő fiatal női sebészgenerációval. Nagyon sokszor ez vezet a szakterület váltásukhoz is.
-Sajnos-biccentett egyetértően műtősnőnk.-De úgy érzem, jó irányba haladunk. Hála az olyanoknak mint Ön, és az olyanoknak mint Ő-emelte előbb rám, majd szerelmemre pillantását.-Ahogy Dr. Shepherd is mondta, egy nap nagyszerű vezető válhat belőle. És én örülnék is neki-tette hozzá Dalia.-Minden bizonnyal hozna néhány változást ebbe a férfiak uralta világba. Tisztelet a kivételnek, persze-helyesbített rám pillantva, amire én alig hallhatóan felkuncogtam.
-Tudom, hogy értette, Dalia-szólaltam meg maszkom mögött mosolyogva.-És férfiként maximálisan egyet is értek magával.
-Dr. Cullen, maga inkább a kivétel, ami megerősíti a szabályt-kuncogott fel Dalia.-A többség sajnos nem ilyen. Számos sebésznek műszereltem már a műtéteinél, de olyan, aki megbecsülte volna a munkámat, csak ön volt-folytatta komolyan.- Mindig tisztelettel bánik velem és a munkatársaimmal is, és ez az amiért mindannyian szeretünk Dr. Cullennel dolgozni.
-Nagyon kedves, Dalia-pillantottam rá hálásan egy újabb csavart kezembe véve.-Lassan úgy látom, mi végzünk is-szemléltem meg elégedetten a lemezes technikával stabilizált mellkasvázat.-Derek, ti hogy álltok?
-Most értünk el az intracerebralis haematomához-válaszolta figyelmét továbbra is a műtéti területre fókuszálva.-Tényleg, hány óra van?
-Közeledünk az éjfélhez, Dr. Shepherd-válaszolta Dalia a műtő falára helyezett órára pillantva.
-A mindenit, hogy telik ez az ügyelet-jegyezte meg barátom fejét csóválva.-Fel sem tűnik az órák múlása idebenn, nem igaz?
-Tagadhatatlanul mozgalmas esténk van, ez tény-tettem hozzá én is.-Nekem ez ma már a második sok órás műtétem ügyeleti időben, és még ez is eltart egy darabig. Alig várom, hogy ledőljek az ügyeleti szobában, és végre aludjak egy keveset. Még ha csak fél óráról is lenne szó...
-Viszont holnap hétvége, és aludhatunk egy jó nagyot, mielőtt Lilly-ért megyünk-jegyezte meg szerelmem.-A szüleid gyakorlatilag az életünket mentik meg, hogy a délelőttöt is bevállalták felvigyázásra.
-Ahogy mondod-nevettem fel maszkom mögött mosolyogva, miközben lassan nekikészültem a mellkasfal zárásának.-Dalia, kérnék egy mellkas csövet és egy szikét-pillantottam rá, amire ő kezembe is helyezte a pleuraűrben rekedt esetleges maradék levegő eltávolításában segédkező csőrendszert.-Köszönöm!
-Nincs mit, Dr. Cullen!-válaszolta, miközben másik kezembe egy steril szikét helyezett a tervezett bőrbemetszéshez.-Ez a szegény fiatalember...-sóhajtott fel egyik pillanatban betegünk izoláló lepedők mellett kilátszó arcára pillantva-, csak 16 éves. Előtte állt még az élet. Szórakoznia kéne a barátaival, meg iskolába járnia, de...ehelyett most itt fekszik egy műtőasztalon az éjszaka közepén és romjaiból építik újjá abból az állapotból, amibe egy felelőtlen sofőr és a saját figyelmetlensége miatt került-folytatta komolyan.-Alig idősebb a nagyobbik fiamnál.
-Úgy tudom, a sofőr telefonált, ő pedig fülhallgatóval a fülében biciklivel ráhajtott a zebrára-állt neki Derek elmondani a mentősök által elmondottakat.-Egyikük sem figyelt a másikra, így mindketten fékezés nélkül érkeztek a balesetbe.
-A sofőrről tudunk valamit?-pillantottam fel kérdően.-Ő milyen súlyosan sérült?
-Szerencsére enyhe sérülésekkel megúszta-válaszolta barátom.-A Mercy West-be szálltották megfigyelésre, de ha jól tudom egy enyhe agyrázkódáson és néhány zúzott és repesztett seben kívül nem lett nagyobb baja.
-Legalább neki nem-sóhajtott fel Esme egy apró fejcsóválás kíséretében.-Ha ez a szegény fiú legalább bukósisakot viselt volna...most lehet nem feküdne itt felnyitott koponyával, nem kerülne intenzív osztályra, és...ki tudja milyen minőségű életet él majd, ha kikerül onnan-folytatta komolysággal a hangjában.-El sem tudom képzelni, milyen fájdalmakat élt át, és milyen fájdalmakon kell még keresztül mennie.
-Mikor kikerül, valószínűleg akkor is jó ideig sok mindenben segítségre szorul majd-tette hozzá Derek.-A szüleinek sem lesz könnyű. Valószínűleg újra kell tanulnia majd beszélni, járni…ezt végignézni minden bizonnyal embert próbáló lesz.
-Itt vannak már a szülei egyébként?-pillantott fel ránk Dalia.-Tudják, mi történt a fiukkal?
-Mielőtt bejöttem a műtőbe, röviden tájékoztattam őket a fiuk állapotának súlyosságáról-válaszoltam, majd miután második és harmadik borda közt egy apró bemetszést végeztem, nekiálltam, hogy tompa disszekció révén alakítsam ki a járatot a mellkascső számára.-De lesz még mit megbeszélnem velük...Dalia, kérem-pillantottam rá ekkor ismét-, 0-s monofil polyamid varratot szeretnék a kiöltéshez.
-Parancsoljon, Dr. Cullen!-adta kezembe a tűfogóba fogott varróanyagot, miután a csövet bevezettem a mellhártyák közti, normális esetben virtuális térbe.
-Köszönöm!-mosolyogtam hálásan, ahogy nekiálltam a mellkascső bőrhöz való rögzítésének néhány öltéssel.-Dr. Milton, milyenek a vitális paraméterek?-pillantottam aneszteziológus kollégámra az altatógép mellett.
-Összességében elmondható, hogy az állapota stabilizálódni látszik-válaszolta a monitort szemlélve.-Megszűntek a nagyfokú pulzus és vérnyomás kilengések, a szaturáció 96%-ra emelkedett, és a kapnográf görbe is közel nomális. Az ETCO2 már éppen a normál határ alján van, 30 Hgmm.
-Remek-válaszoltam elégedetten a biztató értékek hallatán.-Eddig nagyszerű munkát végzett, Dr. Milton-pillantottam rá elismerően.-Kompliklált műtét, kritikus vitális paraméterekkel, ráadásul ügyeleti időben...minden bizonnyal nem a legkönnyebb altatása az elmúlt időszakban.
-Hát az biztos, Dr. Cullen-válaszolta halkan felkuncogva.-És köszönöm az elismerő szavakat, de ne igyunk előre a medve bőrére. Egy jó része még hátra van.
-Való igaz-biccentettem egyetértően, amint nekiálltam a mellkasfal felszínesebb rétegeinek zárásának.
-Remek, akkor most átadom a Myriad-ot, Dr. Cullen-pillantott fel Derek Esme-re, amint átnyújtotta neki a haematoma és károsodott szövetek eltávolítására szolgáló eszközt.-Láttad, hogy mit és hogyan csináltam, úgyhogy most nézzük meg, mire képesek azok a tehetséges kezek, amiknek a birtokában vagy.
-Hálás vagyok a lehetőségért, Dr. Shepherd-mosolyodott el szerelmem maszkja mögött, miközben lelkesen állt neki az előtte álló kihívásnak.
-Nagyon jó-nyugtázta elégedetten munkáját Derek.-Finom, de határozott mozdulatok. Pontosan erre van szükség, hogy a károsodott szöveteket és a haematomát az ép szövetek minimális károsításával tudjuk eltávolítani.
-Köszönöm!-mosolyodott el Esme ismét.
-Már alig várom, hogy a következő évtől hivatalosan is együtt dolgozhassunk-tette hozzá barátom lelkesen.-Remek idegsebész leszel a program végére, sőt...meg merem kockáztatni, hogy az egyik legjobb a nyugati parton, tekintve, hogy milyen érzéked van a mikrosebészethez mindenféle képzés nélkül is.
-Én is nagyon várom már a közös munkát-jegyezte meg szerelmem.-És nagyon megtisztel a bizalmával, de...nem hinném, hogy valóban annyira tehetséges lennék, mint amilyennek tart-tette hozzá kissé elbizonytalanodva.-Még olyan sokat kell tanuljak…
-A tehetség és a tudás két külön dolog, drága Esme-vette vissza a szót barátom.-Tehetséges vagy, mert olyan finom motoros képességeid vannak, amelyek kevés embernek-folytatta Derek komolyan.-Emlékszel a dolláros feladatra, amit elvégeztettem veled?
-Igen-biccentett szerelmem, miközben tovább folytatta a rábízott feladatot.-Egy pöttyöt kellett rajzolni filctollal az 1 dollároson lévő George Washington orrára egy műanyag pohár alján készített apró lyukon át.
-Kihagytad még a nehezítő körülménynek számító operatív mikroszkópot az egyenletből-tette hozzá még Derek.-Ezt a komoly szem-kéz koordinációt igénylő feladatot, az egyetemről kikerülő frissen végzett orvosok közül évfolyamonként mindössze egy-két ember képes megcsinálni-folytatta komolyan.-És te képes voltál erre, méghozzá elsőre. Ennyire komoly képesség van a kezedben. És persze még sokat kell gyakorolnod, tanulnod hiszen még csak most fedezed fel ennek a szakterületnek a szépségét-tette hozzá.- De a legjobbak is innen indultak, nem igaz?
-De, igaz-válaszolta Esme némi még mindig némi bizonytalansággal hangjában.
-Kicsit több magabiztosságot, Dr. Cullen-vette vissza a szót barátom, amint ismét visszamerültek a műtét részleteibe.-Bár ma már megmutattad, hogy ott van benned az önbizalom, ha kell-emlékeztette a műtét egy korábbi szakaszánál felmerült kis összetűzésükre-, de ezen azért még így is van mit dolgozni.
-Igyekszem majd-biccentett aprót továbbra is a műtéti területre fókuszálva, miközben én néhány utolsó mozzanattal zártam a műtéti területet páciensünk mellkasán.
-Remek, ezzel meg is volnánk!-nyugtáztam elégedetten munkámat.- Dalia, Betadine-os bucit kérnék-pillantottam rá, amire pár pillanattal később kezembe is adta a barna folyadékkal átitatott gömbtörlőt .-Köszönöm!
-Nincs mit, Dr. Cullen!-válaszolta visszafordulva a most már használt műszerekkel teli műtősnői tálcához.
-Köszönöm mindenki munkáját!-pillantottam körbe, miután a varrattal egyesített sebszélek fertőtlenítését követően beleejtettem a használt bucit az erre szolgáló ledobóba.-Megyek, beszélek a fiú családjával, tájékoztatom őket a műtét menetéről-pillantottam szerelmem és legjobb barátom felé.-Titeket pedig hagylak tovább dolgozni.
-Ha kérdezik, még nagyjából egy óra, amíg végzünk-pillantott rám Derek, miközben én nekiláttam a kimosakodásnak.-Aztán menj, és igyál egy kávét az automatából. Vehetnél nekem is egyet.
-Meglesz-nevettem fel miután megszabadulva a kesztyűmtől is, lassan elindultam a műtő ajtaja felé.-Nekem még úgyis műtéti jegyzőkönyvet kell írnom, az pedig kávé nélkül nem fog menni. Szívem, te kérsz valamit?-pillantottam rá kérdőn, amire ő ismét egy pillanatra rám emelte az esti órák miatt kissé álmos pillantását.
-Egy kávét én is elfogadnék-biccentett aprót.-Nekem is van még könyvelni valóm, így az alvás még várat magára.
-Akkor három automatás kávé rendel-mosolyogtam, miközben a fotocellás ajtó elé lépve az kitárult előttem.-A kantinban leszek majd.
-Rendben van-válaszolta Derek röviden rám emelve tekintetét-, ha készen vagyunk, megyünk-tette még hozzá, mire én sietős léptekkel indultam útnak, a műtőtől nem messze lévő váró irányába.
A műtőket a folyosó többi részétől elzáró ajtón kilépve, azonnal szembe találtam magam két rémült szempárral.
-Doktor úr, hogy van Miguel?-termett előttem a fiú édesanyja.-Mondja, hogy minden rendben lesz! Kérem, mondja, hogy úgy lesz…
-A fiuk állapota jelenleg stabil-vettem át a szót némi csitítással a hangomban.-Stabilizáltam a mellkasvázát, így az újra képes a légzésben betöltött feladatát ellátni, valamint egy csövet helyeztem Miguel mellkasába, hogy a légmellből esetlegesen visszamaradt levegőt egy a csőre kapcsolt állandó szívással eltávolítsuk. A kollégáim, Dr. Cullen és Dr. Shepherd még dolgoznak a koponya sérülésen.
-Meddig tart még a műtét?-lépett hozzám könnyes szemekkel Miguel édesapja is.-Bocsánat, nem akarunk türelmetlennek látszani-tette hozzá szabadkozva-, csak...nagyon aggódunk a fiunkért.
-Semmi gond, nincs miért bocsánatot kérnie-pillantottam rá nyugtatóan.-Dr. Shepherd szerint még nagyjából egy órán át tart majd az operáció, de szépen haladnak. A két agyhártya közti vért már eltávolították, most az agyállományban lévő károsodott szöveteket távolítják el.
-Milyenek a...kilátások?-emelte rám kérdőn pillantását ismét.-Élhet még normális életet?
-Nem fogok hazudni maguknak-álltam neki ismét komolyan-, még nagyon hosszú út áll előtte, mielőtt ismét normális vagy ahhoz közeli életet élhet-válaszoltam őszintén.-A sérülései életveszélyesek voltak, és még műtét után is szoros monitorozást fog igényelni, így az intenzív osztályon kezeljük majd tovább. Az ott töltött idő határozza meg majd a további életét.
-Értékelem az őszinteségét, Dr…
-Dr. Carlisle Cullen-mutatkoztam be.-A műtét előtti nagy sietségben nem volt alkalmam bemutatkozni.
-Köszönöm, amit a fiunkért tett, Dr. Cullen!-vette vissza a szót ismét Mr. Mendez.-Ön, Dr. Shepherd, és Dr…Cullen?
-Igen, ő a feleségem-mosolyogtam bizonytalansága hallatán.-Innen a vezeték név egyezés.
-Ó, értem-mosolyodott el egy pillanatra ő is.-Szóval maguk hárman...fantasztikus emberek, és sosem tudom majd meghálálni eléggé azt, hogy mennyit küzdöttek a mi Miguelünkért. Legyen bármi is a vége…
-Ne veszítsék el a reményt-pillantottam rájuk lelkesítően.-Miguelnek mindennél nagyobb szüksége lesz most magukra. Akármennyire is felnőttnek hitte eddig magát, most nem fog másra vágyni, mint hogy a szülei átöleljék és szeressék őt olyan erősen és olyan sokáig, amennyire az lelkileg és fizikailag csak lehetséges-folytattam.-Erősnek kell maradniuk…
-Elismerem, mostanában kicsit magunk voltunk-kuncogott fel Carlisle rám pillantva, amire én is halkan nevetni kezdtem.-Nagyon jó lenne együtt kimozdulni, én mindenképp benne vagyok.
-Én szintén-mosolyogtam, amint egy újabb kortyot ittam pezsdítő koffeines italomból.-Te jó ég, mióta nem jártam ott…
-Most végre te is velünk koccinthatsz-pillantott rám Derek mosolyogva.-Nem vagy terhes, ugye?-vonta fel egyik szemöldökét viccelődve, amire nem bírtam megállni, hogy halkan felkuncogjak.
-Nem, nem vagyok-válaszoltam még mindig nevetve.-Még nem vágtunk bele az újabb babaprojektbe.
-Akkor muszáj lesz megkóstolnod a kedvencemet-folytatta ismét rám pillantva.-Henry McKenna bourbon whisky, a világ egyik legjobb whisky-je. Megtisztelnél vele, ha koccintanánk egyet a leendő együttműködésünkre.
-Részemről a megtiszteltetés, Derek-mosolyogtam.-Bevallom, még sosem ittam whisky-t, így igen csak kíváncsivá tettél.
-Ebben az esetben nem is baj, ha a legjobbal kezded-jegyezte meg Derek ismét nagyot kortyolva kávéjából.-Egyébként...nem tudom, Addison mondta-e már bármelyikőtöknek, de...volt egy terhesség riadónk.
-Nem is tudtam, hogy most próbálkoztok-pillantott rá Carlisle meglepettséggel a hangjában.-Azt tudtam, hogy régóta szeretnétek gyereket, és többször bele is vágtatok, de azt nem, hogy épp most is.
-Nem igazán lett volna tervezett, ha valóban összejön-mosolyodott el egy halk kuncogás kíséretében Derek-, de...sajnos csak téves riasztás volt-sóhajtott fel kissé csalódottan.-Olyan rég szeretnék gyereket...túl vagyunk már IVF-en, ICSI-n is, de eddig sosem jött össze a baba-pillantott ránk kissé szomorúan.-Egy pillanatig most mindketten reménykedtünk, hogy talán végre így közeledve a 38-hoz mégis csak sikerül, pedig...már egészen beletörődtünk az utóbbi években, hogy nem lesz gyerekünk.
-Sajnálom, barátom-veregette meg a vállát szerelmem együttérzőn.
-Ne sajnáld!-legyintett aprót palástolva ezzel, milyen rosszul is érintette valójában ez a csalódás.-Túl hamar éltük bele magunkat. Igazából csak...szerettem volna megosztani valakivel, hogy...mi is volt-folytatta szemeit az általa kevergetett kávéra emelve.- Ne is beszéljünk róla többet…
-Minden esetre, mi itt vagyunk, ha szükségetek lenne rá-pillantottam előbb Carlisle-ra, majd vissza rá.-Legyen szó bármiről.
-Köszönöm!-pillantott ránk hálásan, majd vissza kávéjára.-Fú, lehet nem lesz elég egy kávé-kuncogott fel, miután egy utolsó kortyot követően az asztalra helyezte az üres műanyag poharat.-Nem vagytok éhesek? Veszek valamit kaját is az automatából, ha már arra járok-folytatta.
-Én nem kérek semmit, köszönöm!-válaszoltam mosolyogva.-Még maradt a vacsorára vett szendvicsemből.
-És te, Carlisle?-fordult hozzá Derek felállva mellőlünk.-Még egy kávé? Valami csokoládé?
-Semmit, köszönöm!-válaszolta ő is.-Még ezt sem ittam meg, ami a kezemben van-emelte meg a még mindig félig kávéval teli poharát.-És már így is eggyel több fogyott, mint a szokásos.
-Én úgy megjártam a mai ebédemmel-vette vissza a szót Derek nagyot sóhajtva.-Nem is vagyok benne biztos, hogy mit ettem, komolyan mondom. Egyszerre volt baromi keserű és savanyú és... volt benne valami hússzerű dolog, de nem tudtam kitalálni, milyen állat és annak milyen része lehet. Nem is beszélve arról, hogy alig lehetett megrágni-tette hozzá kuncogva.-Legközelebb, ha fogadást akarnék kötni Markkal, figyelmeztessetek, hogy a kórházi menzán evés sose képezze annak a tétjét.
-Talán nem kéne vele fogadást kötni-jegyezte meg Carlisle halkan nevetve, amire én is felkuncogtam.
-Ez évekkel ezelőtt köttetett meg, és akkor még úgy tűnt, kizárt, hogy veszítsek-folytatta Derek.-Őszintén, Carlisle-pillantott rá komolyan- több éve gondoltad volna, hogy Marknak ezzel a stílussal valaha is tartós kapcsolata lesz?
-Igazad van, én is fogadni mertem volna az ellenkezőjére-nevetett fel ismét szerelmem.-De úgy tűnik, Dr. Torres lát valamit benne, amit mi nem. És Mark is előnyére változott az utóbbi pár évben.
-Torres?-pillantottam rájuk kíváncsian a név hallatán.-Dr. Calliope Torres, az ortopéd sebész? Ő és Mark?
-Ahogy mondod-válaszolta Derek aprót bólintva.-Néhány hete kezdtek randizni, és egészen komoly a dolog, ahogy látom. De nem kiabálom el...
-Fiúk, több optimizmust-pillantottam kissé kétkedő arcukra.-Tudom, én nem ismerem olyan rég Mark-ot, mint ti, de...az elmúlt majdnem három évben mindannyian sokat változtunk-folytattam komolyan.-Ő is.
-Valóban-simította meg a vállamat Carlisle mosolyogva, amint ő is egy utolsót kortyolt kávéjából.-Nos, azt hiszem ideje folytatni a munkát-sóhajtott aprót, amint felállva az asztaltól órájára pillantott.-Már majdnem hajnali fél három van, és még sehol sem tartunk a papírmunkával...
-És sajnos az nem csinálja meg önmagát-sóhajtottam én is követve őt.
-Én még gyorsan elszaladok akkor az automatákhoz, és utána megyek-pillantott ránk Derek ismét.-Találkozzunk a harmadik emeleti nővérpultnál, ott van elég számítógép meg hely is, és megmutatom, hogy kell szép műtéti leírást csinálni idegsebészként, Esme-fordult hozzám.-Ez egy nagyon fontos, tanulható alapkészség.
-Rendben, én addig ledekurzálom néhány másik betegemet, akikkel ügyeletben tennivaló volt-válaszoltam lelkesen.- És akkor odafenn találkozunk.
-Nemsoká megyek-intett még nekünk búcsúzóul, mire mi is elindultunk dolgunk végeztére a harmadik emeletre vezető lift irányába.
-Még van két beteg, akit dekurzálnom kell-mosolyodott el ő is, amint nem bírva megálljt parancsolni magamnak egy apró csókot hullajtottam nyakának finom bőrére.-De sosem leszek kész, ha így folytatod-fordult székével irányomba az előtte lévő kórlapoktól, mire én picit hátrébb lépve két kezemmel megtámaszkodva székének karfáin hajoltam ismét hozzá-, és akkor mikor fogok aludni?
-Nekem lenne egy...sokkal jobb ötletem alvás helyett-hullajtottam csókot ajkaira, mire éreztem, amint viszonozva azt kuncogva elmosolyodik mondatom hallatán.-Végtére is…már Valentin-nap van, nem igaz?-emeltem rá pillantásomat ismét, amire az ő arcára egy újabb apró, játékos mosoly húzódott.
-A tényekkel nem vitatkozhatok, Dr. Cullen-válaszolta halkan felkuncogva, miközben karjaival vállam fölött átnyúlva lágyan összekulcsolta ujjait nyakam mögött-, de éppen mindketten dolgozunk, ha nem tévedek…aludni pedig kell.
-Komolyan mondom, menjetek szobára-hallottam meg Derek nevető hangját magam mögött, amint kezében egy kávéval és egy zacskó cukorral ismét csatlakozott hozzánk.
-Úgy látom, mindent sikerült beszerezni-jegyeztem meg nevetve én is, amint a kávét és a cukorkát az az asztalra helyezve köpenyzsebéből egy kisebb chips-es zacskót húzott elő.
-Éhesen nem szabad vásárolni menni, tudom-ült le az egyik mellettünk lévő számítógéphez, miközben nekiállt, hogy kinyissa az előtte lévő édességgel teli zacskót-, de mikor máskor vegyen ételt az ember, ha nem akkor, mikor éhes, nem igaz?-folytatta komolyan egy cukrot a levegőbe dobva, miközben fejét hátra hajtva szájával igyekezett elkapni azt.-Ti biztos nem kértek?
-Nem, kössz-válaszoltam felegyenesedve Esme-től, amint lassan visszahuppantam székembe a szomszédos számítógép elé.
-Én sem, köszönöm-mosolyogta szerelmem is ismét az asztal irányába fordulva, hogy tovább folytassa a még hátralévő papírmunkát.
-Ha mégis kéne, itt lesz az asztalon-helyezte a zacskót az asztalra maga mellé.-Na, hogy állsz, Esme, kezdhetjük a műtéti leírást?-fordult ekkor szerelmemhez, aki épp egy aláírást szerkesztett egyik betegének dekurzsához.
-Még hátra van egy dekurzus, és utána készen vagyok-válaszolta, miközben maga elé vette a még hátralévő kórlapot.-Csak néhány perc.
-Remek-mosolyogta, miközben a zacskóba nyúlva egy újabb cukrot vett magához.-Amúgy képzeljétek, az automatáknál összefutottam Dr. Koracickkal…
-Gondolom, most nem az következik, hogy világra szóló haverok lettetek-jegyeztem meg a név említése hallatán. Derek és Tom közt sosem volt felhőtlen a kollegiális viszony. Egymás szakmai riválisaiként állandó volt köztük a verseny, és bár Derek volt a fiatalabb, tehetségesebb volt a szakmájában, mint idősebb és az tapasztaltabb kollégánk, ami mindig is zavarta Dr. Koracickot.
-Hát valóban nem-vette vissza a szót.-Híre ment a mai műtétnek...és annak is, hogy hamarosan lesz egy rezidensem-emelte tekintetét egy pillanatra Esme-re, majd vissza rám.-Így hát lejátszottuk a szokásos beszélgetést arról, mit és hogyan csinált volna másképp helyettem, aztán...szóba került Esme, és onnan vett még negatívabb irányt a társalgásunk-sóhajtott aprót, amint magához véve poharát belekortyolt kávéjába.-Szerinte egy nőnek semmi keresnivalója a szakterületünkön, és...áh, inkább nem is mondom végig miket mondott még, de...végeredményében nagyon felhúzott.
-Mert miket mondott?-ütötte meg fülemet mondatának ez a része, és éreztem amint az asztalon pihentetett kezem akaratlanul is ökölbe szorul még ki nem mondott szavainak hatására.
-Figyelj, Carlisle, nem hiszem, hogy…
-Szerintem Esme-nek joga van tudni, miket mondanak róla a háta mögött-szakítottam félbe komolysággal hangomban, miközben egy pillanatra szerelmem beszélgetésünk miatt kissé feszült arcára, majd vissza pillantottam.
-Carlisle-nak igaza van-szólalt meg mellettem Esme.-Tudom, hogy nem mindenki kedvel, nem vagyok annyira naiv, hogy ennek az ellenkezőjét gondoljam-folytatta ő is komolyan.-És jobb megtudni ezt egy baráttól, mint a hátam mögött hallani a kantinban.
-Hát jó-állt neki kissé nehezen Derek, amint előbb rám, majd Esme-re pillantott.-Mikor megjegyeztem, milyen jó jelölt vagy, azt mondta, hogy...biztos nagyon ügyesen szét tudod tenni a lábad, ha Carlisle-t és engem is képes voltál az ujjad köré csavarni, és hogy...szívesen elvinne téged egy körre ő is.
-Hol az a szemétláda?-pattantam fel helyemről dühösen, mire Esme követve engem nyugtatóan vállamra helyezte gyengéd kezeit.-Ha megtalálom, esküszöm személyesen tépem le a...
-Semmi gond, szívem-lépett elém szerelmem nyugtatóan, hogy szemeimbe nézhessen.-Hidd el, én…
-Már hogy ne lenne gond-vágtam szavába még mindig idegesen.-Hogy merészeli…
-Figyelj!-simította kezeit csuklómra ujjainkat lágyan összefűzve egymással.-Mikor megismerkedtünk, sokat beszéltünk erről, hogy...nem mindenkinek fog tetszeni, hogy mi együtt vagyunk, hiszen...én rezidens vagyok, te pedig szakorvos.
-Ez nem mentség arra, hogy a te szakmai tehetségedet alábecsülve ilyen szavakkal illessen-válaszoltam valamivel nyugodtabban hála érintéseinek.-Ez sem emberileg, sem szakmailag nem korrekt…
-Tudom-biccentett aprót.-Ahogy azt is, hogy sok férfi sebész nem tart egyenrangúnak magával pusztán a nemem miatt-folytatta-Lehetnék én akármilyen tehetséges, dolgozhatok akármilyen keményen...az ilyen férfi sose fogja elismerni, hogy több vagyok a saját biológiai szükségletének kielégítésére szolgáló két x kromoszómával rendelkező emberi lénynél, pusztán azért, mert mint említettem, két x kromoszómával rendelkezem az egy darab x és egy darab y helyett, azaz...nő vagyok-sóhajtott aprót mondata végén.
-Pedig tényleg nagyon tehetséges vagy-simítottam ujjaimat arcára, mire ajkai végre ismét mosolyra húzódtak.-Tehetséges, keményen dolgozó, okos...és bár a szakmai előmeneteledhez nem tartozik hozzá, de mint férjed, muszáj megjegyezzem, hogy gyönyörű is-hajtottam ujjaimmal füle mögé egy kósza hajtincsét, amire alig hallhatóan felkuncogott.
-Mindig tudod mit kell mondj, hogy levegyél a lábamról-hajolt hozzám apró csókra, amitől a szívem ismét heves vágtába kezdett. -Nem kell aggódj értem ennyire, tudod?-pillantott fel szemeimbe pár pillanattal később ismét komolyan.-Keményebb vagyok, mint hinnéd…
-Tudom, szívem-mosolyogtam lágyan megsimítva vállát-, de bárcsak ne kéne keménynek lenned.
-Azért vagyok, hogy egy nap majd a lányunknak ne kelljen-vette vissza a szót egy lágy mosollyal, ám annál komolyabb pillantással az arcán.-A világot nem csak magunk miatt kell megváltoztassuk, hanem miatta is.
-Ahogy mondod-mosolyogtam én is, amint ujjaimat lágyan összefonva ujjaival egy apró csókot hintettem homlokára.-Na, de folytassuk a munkát-pillantottam fel pár pillanattal később.-Tényleg sosem leszünk készen, ha így haladunk…
-Az is valami-jegyeztem meg aprót ásítva, miközben szerelmem ujjait kézfejemen végigfuttatva lágyan összekulcsolta ujjainkat.-A semminél legalábbis több.
-Már alig várom, hogy elfeküdjek azon a kényelmetlen ágyon az ügyeleti szobában-kuncogott fel mosolyogva, mire én sem bírtam megállni, hogy egyetértően felnevessek. -Egy ilyen mozgalmas ügyelet után még a szokásosnál is csábítóbbnak tűnik.
-Ahogy mondod-nevettem még mindig.-Szerintem most képesek lennénk elaludni egy olyan padon is, mint ami a váróban van.
-Vagy így állva is-tette hozzá ismét felkuncogva, tovább kacagtatva engem.-De azért az otthon kényelmét semmi sem kárpótolja.
-Délutánig ki sem kelünk majd otthon az ágyból-mosolyogtam hüvelykujjammal finoman megsimítva kézfejét.-De...nem csak aludni fogunk, úgy készülj-csillant fel hangomban a játékosság másik kezét is enyémbe véve, amire ő ismét elmosolyodva sóhajtott aprót szavaim hallatán.
-Nocsak, Dr. Cullen, csak nem készül valamire?-simította ekkor kezeit derekamra, mire én vállai fölött átnyúlva fontam össze ujjaimat nyaka mögött.
-Nem is akármire-emelkedtem lábujjhegyre, miközben hozzá hajolva lágy csókot hullajtottam mosolygó ajkaira.-Mondjuk, hogy ruhára nem lesz szükséged hozzá…
-Hm...vajon mi lehet az-sóhajtott aprót egy huncut mosollyal az arcán, amint lassan hátrálni kezdtünk a már csak pár lépésre lévő ügyeleti szoba irányába.-Mondanál még kicsit többet erről a dologról, hogy ki tudjam találni?
-Nos, hát…-álltam neki halkan kuncogva-, azt már elárultam, hogy nem lesz szükséged ruhára. De azt is elárulom, hogy...nekem sem.
-Kezdem már sejteni, miről van szó-simult hozzám szinte teljesen, amint az ügyeleti szoba ajtaja megálljt parancsolt hátrálásunknak.-De pontosíthatnál még kicsit?
-Talán-kuncogtam mosolyogva, amint még közelebb húzódva hozzá ismét lágy csókba forrasztottam össze ajkainkat, ám mielőtt elmerülhettünk volna azok szenvedélyes játékában, ajkaimat egy apró ásítás kényszerítette elválásra övétől, amire mindketten egy az előzőnél hangosabb kacagásban törtünk ki.-Te jó ég, sajnálom!-temettem arcomat kezeimbe még mindig kuncogva.-Imádom ahogy csókolsz, de ez...ez most nem fog menni-pillantottam fel még mindig kacagva nevető mosolyára-, annyira fáradt vagyok.
-Tudom, szívem-ölelt magához lágyan-, és hidd el, nincs ezzel semmi baj. Ha még fél perccel tovább állunk itt, én is ásítozni kezdtem volna, akármennyire is imádlak-hullajtott apró csókot homlokomra mosolyogva, amire az én arcomra is szélesebb mosoly húzódott.-Feküdjünk le és aludjunk. Én azt is imádom csinálni veled.
-Drága vagy-nyomtam apró puszit ajkaira.-Gyere, használjuk ki akkor ezt a pár órát-biccentettem az ajtó irányába, majd a kilincset lenyomva léptem be az álmot hozó sötétbe burkolt ügyeleti szobába. Fáradt szemeimnek kifejezetten jól esett ez a fénytelenség, így eszembe se jutott a villanykapcsolóhoz lépni, egyből az ágy felé vettem az irányt.-Istenem, de jó érzés-dőltem el az ágyon kuncogva, amire Carlisle is halkan nevetni kezdett.
-Kiérdemeltük-feküdt mellém az ágyon ő is, miközben gyengéden átkarolva lágyan hozzám simult.-Tudod...olyan rég volt már ilyen. Szinte már furcsa-pihentette meg állát vállamon, mire én a sötéthez lassan hozzászokó pillantásomat arcának sziluettjére emeltem.-Kíváncsi vagyok, mit mesél majd anya az éjszakájukról.
-Szerintem magával az alvással nem volt baj-válaszoltam némi gondolkodást követően.-Lilly jó alvó. De mire az alvásig eljutottak, na abban lehetett kihívás-tettem hozzá kuncogva, amire szerelmem is halkan nevetni kezdett.-Mindig menne.
-Olyan nagy már-sóhajtott aprót-, pár hónap és másfél éves... Mikor történt ez?
-Én sem tudom-mosolyodtam el ismét, amint elrévedve az ügyeleti szoba plafonjára pillantottam.-Emlékszel, mikor ugyanígy együtt ügyeltünk, csak még Lilly-vel a hasamban?
-Hogyne emlékeznék-mosolyogta, amint hasamon megpihenő kezemet lágyan övébe vette.-Csendes ügyelet volt, és már egészen jól látható pocakod volt akkor. Folyton azt figyeltük, mikor mozdul meg végre a kisasszony, mert már igen csak ideje volt, hogy mocorogni kezdjen odabenn.
-Az egyik kezed végig a hasamon volt, mint egy monitor-kuncogtam fel az emlék hatására, amire ő is ismét nevetni kezdett.-Aztán elaludtunk a nagy várakozás közepette és valamikor hajnali egy óra táján arra ébredtem, mintha...kis buborékok csiklandoznák belülről a hasamat-idéztem fel az érzést, melynek hatására néhány meghatott könnycsepp gyűlt szemeim sarkába.-Először abban sem voltam biztos, mit éreztem, aztán hirtelen elért a felismerés, és...szinte pánikolva ébresztettelek, hogy te is érezted-e.
-Jól meg is ijesztettél, azt hittem valami baj van-kuncogta közelebb bújva hozzám, amint lágyan megsimította ujjai közt tartott kezemet.-Aztán a kezemet odahelyezted a hasadra, és...én is megéreztem. Alig lehetett még érezni, de ott volt.
-És onnantól kezdve minden nap menetrend szerint jelentkezett este és hajnalban-pillantottam rá ismét másik kezemet is hasamon pihenő kézfejeink tetejére simítva, amire az ő arcára is egy újabb apró mosoly húzódott.-Meg persze a legváratlanabb pillanatokban, mint műtét közben.
-Vagy mikor megnevettettelek-tette hozzá még mosolyogva.-Ha nevettél, ő is mindig mozgolódni kezdett, mintha veled együtt nevetett volna.
-Bevallom, alig várom, hogy ismét átélhessük mindezt-sóhajtottam lelkes csillogással a hangomban.
-Én is-hullajtott válaszul apró csókot felé eső vállamra, miközben bal lábát finoman enyém köré kulcsolta.
-Tudod...-álltam neki mosolyogva-arra gondoltam, hogy mikor a Nexplanon implantátumom kihordási ideje lejár, én...nem tetetnék be újat-pillantottam rá némi komolysággal a hangomban.-Ez másfél év múlva lenne. Te mit gondolsz?
-Azt, hogy alig várom, hogy másfél év múlva ismét egy kis életet hozzunk a világra-hajolt hozzám egy gyengéd csókra, ám pár pillanattal később most az ő ajkait kényszerítette elválásra egy apró ásítás, amire mind a ketten ismét nevetésbe törtünk ki.-Sajnálom, szívem!-ölelt magához még mindig nevetve, amire én tovább kacagva nyomtam apró puszit mosolygó arcára.-Ez ma már tényleg nem megy nekünk.
-Azt javaslom, állítsunk be egy ébresztőt, és aludjunk-simítottam végig ujjaimat kissé kócos hajkoronájában.-Lassan már egy óránk sem marad rá.
-Támogatom ezt az ötletet-támaszkodott meg egyik alkarján, hogy az ágy mellett lévő szekrény felé nyúlva elemelje róla mobilját, ám amint kezébe véve azt a felvillanó kijelzőre pillantott, eddig mosolygó arcáról pillanatok alatt eltűnt az eddigi csillogás, helyét pedig valamilyen megfejthetetlen borússág vette át. Azonnal éreztem, hogy valami baj van.
-Mi az?-húzódzkodtam ülő pozícióban arckifejezése láttán, és éreztem amint a szívverésem egy pillanatra kihagy, majd nagyot döbbenve mellkasomban vágtázni kezd az agyamon átfutó megannyi vészforgatókönyv kiváltotta adrenalinkiáramlás hatására.-Mi történt?
-Nem tudom-válaszolta némi bizonytalansággal hangjában.-Anya hatszor hívott, de nem...nem tudom nem véletlen volt-e.
-Mutasd!-nyújtottam felé kezemet, mire ő levéve a töltőről kinyújtott tenyerembe helyezte mobiltelefonját. A hívások közti idő és a hívások ideje alapján azonnal sejtettem, hogy ezek nem véletlen hívások.-Ez nem véletlen. Az első kettő közt kevés idő telt el, de utána óránként hívott egészen hajnali kettőig. Ezt nem lehet véletlenül csinálni-csillant meg hangomban az aggodalom, amint gondolataim ismét kavarogni kezdtek. Történt valami Lilly-vel? Velük történt baj? Valaki megsérült? Bármiről is legyen szó, jelzi komolyságát, hogy Lilian még hajnali kettőkor is megpróbálta elérni Carlisle-t.-Lehet engem is hívott, mindjárt megnézem…
-Visszahívom addig-nyomta be a hívó gombot telefonja képernyőjén, amint én az ágyból kimászva a villanyhoz léptem, hogy megkereshessem a táskámban hagyott telefonomat.-Ki is hangosítom.
-Jövök én is-álltam fel sietve táskám mellől, miközben a kihangosítón át felhangzott a most igen csak feszélyező érzéssel eltöltő csengő hang.-Istenem, remélem, nem Lilly-vel történt valami…
-Mindjárt megtudjuk, miről van szó-pillantott rám nyugodtsággal a hangjában, ám szemeiben láttam, ő is legalább annyira aggódik mint én. Mindketten ugyan attól rettegtünk.
-Kisfiam-hangzott fel Lilian elcsukló hangja a telefonban, amiből mindketten azonnal tudtuk, hogy komoly dologról van szó-, de jó hogy visszahívtál.
-Anya, mi történt?-kérdezett rá Carlisle sietve aggodalommal a hangjában.-Lilly-vel van valami? Megsérült?
-Nem, Lilly jól van, alszik-válaszolta még mindig szipogva, amire szinte hallottam, ahogy mindkettőnk szívéről egy nagyobb szikla hullott alább.-De Jasper….Jasper…
-Mi van Jasperrel?-csillant fel hangomban az aggodalom ismét, amint megemlítette a szerelmem szinte már fiunkként szeretett unokaöccsének nevét.
-Tegnap kellett volna hazahozza James-állt neki Lilian, és hangjából érezni lehetett, mennyire nagyon küzd könnyei ellen.-Ki is mentünk érte Lilly-vel a reptérre, de...hiába vártunk-csuklott el a hangja a mondat végén, mire éreztem, amint az én torkom is összeszorul.-Próbáltul elérni James-t is telefonon, de nem veszi fel.
-Nyugodj meg, anya-szólalt meg mellettem szerelmem nyugtatóan.-Biztos, hogy nem csak lekésték az utolsó járatot?
-Gondoltunk rá mi is, de akkor miért nem válaszol a hívásainkra?-vette vissza a szót Lilian még mindig zaklatottan.-Jaj, kisfiam, annyira félek, hogy bekövetkezett az, amitől már évek óta rettegtünk. Hogy egyszer majd nem hozza vissza-vékonyodott el a hangja, amint nem tudván tovább visszatartani könnyeit, halk sírásba kezdett-, és mi nem tehetünk semmit, mert ő a törvényes gyámja.
-Mindjárt felhívom én is James-t, hátha nekem felveszi-állt neki ismét szerelmem elszántsággal a hangjában, amint a szekrényhez lépve egy tollat és egy cetlit vett a kezébe.- Szívem, addig beütnéd ezt a számot a telefonodba?-fordult hozzám a papírfecnivel, amire egy telefonszámot írt idő közben.-Ha nekem nem venné fel, megpróbáljuk a tiédről is, mert a te számodat nem ismeri.
-Rendben van-bólintottam, miközben sietve elkezdtem pötyögni a papíron lévő számsort a billentyűzetemen.
-Én most leteszlek, anya-vette vissza a kezébe a telefonját ismét Carlisle.-Utána azonnal hívom James-t, és kereslek, amint megtudok valamit.
-Jól van, kisfiam-szipogott aprót ismét Lilian.-Hátha neked sikerül.
-Hátha-sóhajtott aprót szerelmem némi kétkedéssel hangjában.-Pihenj le addig anya!
-Nem hiszem, hogy menni fog, de igyekszem-sóhajtott ő is kimerültséggel a hangjában.-Szeretlek titeket!
-Mi is szeretünk-mosolyogta Carlisle egy pillanatra rám, majd vissza a telefon felé pillantva, mire én egy megerősítő bólintás kíséretébe ismételtem el előbb elhangzott válaszát.-Szia, anya!
-Sziasztok!-köszönt el tőlünk ő is, mire mi a kimerültséggel nem törődve álltunk neki az előttünk álló feladatnak.
-Próbáljuk akkor meg az én telefonomról-nyomta be a hívás gombot Esme saját mobiljának kijelzőjén.
-Majd én-pillantottam rá kezemet felé nyújtva-Nem akarlak belekeverni a James-szel való viszályunkba.
-Már belekeveredtem-vette vissza a szót ekkor szerelmem egy tőle szokatlan haragos csillogással pillantásában, miközben csörgő telefonját tenyerembe helyezte.-Ez az ember nem érdemli meg Jaspert.
-Tudom-simítottam meg vállát nyugtatóan, miközben másik kezemmel fülemhez emeltem a még mindig kicsöngő telefont. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, ahogy az idő múlásával újabb és újabb csöngés hangzott fel eredménytelenül, és már azt hittem, ez a próbálkozás sem jár sikerrel, mikor egyik pillanatban egy régen hallott hang hangzott fel a vonal másik végén.
-James Landon, tessék!-szólt bele telefonjába, mire egyből tudtam, hogy nem egy lekésett repülőjáratról van szó.
-Itt pedig Carlisle Cullen -szólaltam meg én is, és hallottam hogy egy pillanatra megakad a légvétele nevem hallatán.-Mi van az unokaöcsémmel, James? A szüleim tegnap egész délután vártak rá a reptéren.
-Úgy érted, mi van a fiammal, nem igaz?-nevetett fel önérzetesen, mire erősen össze kellett szorítsam a fogsoromat, nehogy olyat mondjak, amit később megbánok.-Kérlek szépen, nagyszerűen van. Alszik.
-Miért nem hoztad haza, amikorra meg volt beszélve?-vágtam szavába kissé indulatosan.
-Haza?-kérdezett vissza tettetett meglepettséggel hangjában.-De hisz' itthon van. Az apja mellett, ahogy lennie kell.
-Még egyszer megkérdezem-vettem nagyobb levegőt nyugalmam megőrzése végett.-Miért nem hoztad haza az unokaöcsémet?
-Pontosan ezért-válaszolta nevetve.- Jasper az én fiam. Egy fiúnak az apja mellett a helye. Ezért úgy gondoltam...mostantól nálam él majd.
-Mit tudsz te arról, mi a jó neki-csattantam fel ismét, mire Esme nyugtatóan vállamra simította ujjait.-Az egész eddigi életéből alig vetted ki a részed, honnan tudnád, mi az, ami jó neki.
-Azt tudom, mi a jó nekem-válaszolta kihangsúlyozva a „nekem” szót, mire éreztem, ahogy a pulzusom egy még magasabb tempóra vált.-Nem szívesen adnám más kezébe a cég vezetését így...úgy érzem elég idős már ahhoz, hogy elkezdjem megtanítani mindarra, ami egy ekkora birodalom irányításához kell.
-És mi van, ha ő nem akarja ezt?-szegeztem hozzá a kérdést.-Csak hét éves, mégis hogy gondolod, hogy eldöntöd helyette, milyen életet éljen?
-Akarni fogja-válaszolta magabiztossággal hangjában.-Jól tudom, bármit megtenne, hogy a kedvemben járjon és szeretetet kapjon. És ha úgy tesz, ahogy én mondom, meg is fogja kapni.
-Te számító szemétláda-szisszentem fel nem bírván tovább magamban tartani indulatomat.-Ő csak egy kisfiú. Apára van szüksége, nem pedig egy olyan emberre, aki kihasználja a szeretetéhségét, hogy megkapja, amit akar.
-Te inkább foglalkozz a saját gyerekeddel, és ne az enyémmel, Cullen-váltott ő is indulatosabb hangnemre.-Ha jól hallottam, volt végre megint egy nő, aki hajlandó volt lefeküdni veled. Még mindig a bolondok a zsánereid?
-Ehhez meg aztán igazán semmi közöd, James-szisszentem fel ismét.-A lányomat és a feleségemet hagyjuk ki ebből.
-Akkor ezt megbeszéltük-vette vissza a szót.-Én békén hagylak téged, te pedig engem. Milyen egyszerű, nem igaz?
-Nem-válaszoltam indulataimmal küzdve.-Jasper a nővérem fia. Te sosem akartál az apja lenni, sosem érdekelt igazán, mi van vele. Lilly nevelte őt, nem te-szűrtem ki fogaim közt.- Mi vagyunk a családja és nem te.
-Jogilag márpedig én vagyok a családja-szakított félbe ismét.-Anyád és apád is jól tudja ezt, és te is jól tudod. Úgyhogy Jasper velem marad-jelentette ki gúnyos hanglejtéssel a hangjában, mire az izmaim azonnal megfeszültek. Ezt szerelmem is azonnal észrevette, így lágyan összekulcsolva ujjainkat állt neki újra és újra megsimítani hüvelykujjával kissé feszesebben szorító kézfejemet.-Nem mondhatom, hogy örültem a beszélgetésnek, Carlisle-sóhajtotta még mindig gúnnyal a hangjában.-Javaslom, hogy egy hamar ne ismételjük meg.
-Ne merészeld letenni…-álltam neki, ám mielőtt mondatom végére érhettem volna, James egy gombnyomással bontotta a köztünk lévő kapcsolatot. Szinte hallottam, amint a vér lüktet az ereimben a harag nyomán, amit ez az ember kiváltott belőlem.-Ez nem lehet igaz.
-Mit mondott?-pillantott rám Esme aggodalommal a hangjában, amint visszahelyeztem kezébe mobiltelefonját.
-Nem hozza vissza Jaspert-sóhajtottam csalódottan, amint egyik kezemmel kissé idegesen hajamba túrtam.-És sajnos jogilag ezt meg is teheti. Ő az apja.
-És mi ez ellen nem tehetünk semmit?-pillantott rám kérdőn szerelmem.-Nem kéne értesítsük a gyermekvédelmet?
-Ők sem tudnának mit tenni-válaszoltam meg a kérdést, ami már bennem is felvetődött.-Jasper nincs közvetlen veszélyben, James eddig sosem bántotta. Már ami a fizikai bántalmazást illeti.
-De Jasper nincs nála jó helyen-csuklott el a hangja, amint szemeibe néhány apró könnycsepp jelent meg a tehetetlenség érzés hatására.-Jasper boldog volt velünk, nálunk mindent megkapott, amire csak szüksége volt, én…
-Semmi baj, szívem-öleltem magamhoz vigasztalóan.-Nem hagyjuk annyiban a dolgot, ez az egy biztos-hullajottam apró csókot homlokára, miközben ő óvatosan letörölt néhány apró könnycseppet szemének sarkából.-Mindjárt visszahívom anyát, hogy megbeszéljem vele is, amiket James mondott, és felvetem, hogy holnap összeülhetnénk megbeszélni a dolgokat, hátha mégis létezik valamilyen jogi kiskapu, amit nem vettünk számításba, hogy visszakapjuk őt.
-Ez jó ötlet-pillantott rám ismét még mindig könnyektől csillogó, ám annál elszántabb pillantással.-Gyere, vegyünk még egy kávét-indult el az ajtó irányába.-Nem hiszem, hogy lesz időnk aludni az elkövetkezendő huszonnégy órában…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése