Üdv, mindenkinek!
Meg is hoztam az újabb fejezetet. Ez a rész megmozgatja majd az érzelmeket, szó lesz benne traumáról, gyászról, gyógyulásról és egy új kezdetről. Mélyről indulunk, de a fejezet vége fele lassan elindulunk a felszínre.
A rész 18+ jeleneteket tartalmaz.
Jó olvasást! Remélem, mindenkinek tetszik majd!
Puszi!
Carly
18+
"TEN BILLION DECIBELS SHATTERING"
[november]
(Esme szemszöge)
-Gyere, Lilly, keljünk fel!-simogattam meg köztünk fekvő kislányunk fáradt arcocskáját, miután kinyomtam a szekrényemen pihenő telefonomon az ébresztőt. Nem igazán volt szükség a jelzésre, ahogy az elmúlt jó néhány hét reggelén sem. Már órák óta virrasztottunk Carlisle-lal mellette egy újabb rémálommal egybekötött pánikroham után, melyek nem hogy ritkultak volna a hetek múlásával, hanem mintha mindinkább gyakoribbá váltak volna. Mindannyian ki voltunk merülve.
-Nem akarok-válaszolta rám emelve sötét karikák keretezte kis pillantását.-Nagyon fáradt vagyok, anyu…
-Tudom, drágám-nyomtam apró puszit homlokára, mielőtt felülve az ágyban aggódó pillantásomat a Lilly vállát simogató Carlisle-ra emeltem volna. Az ő szemei alatt is lila karikák húzódtak a már hetek óta tartó alvásdepriváció miatt, és ugyanolyan tanácstalanság bújt meg pillantása mögött, akárcsak nekem. Bármit megtettünk volna, hogy jobban legyen. Bármit a világon.
-Keljünk, Liliomszál!-nyomott hátulról apró puszit ő is buksijára, mielőtt kikelve az ágyból karjába kapta őt, Lilly pedig karjait és lábait apukája köré fonva csimpaszkodott meg rajta, miközben fejecskéjét vállára hajtotta.-Menjünk fürödni!
-De csak zuhany, ugye?-emelte rá szemeit rémülten, mire válaszul Carlisle bólogatni kezdett, mielőtt újabb puszit nyomott volna pici lányunk halántékára.
-Csak zuhany-indult el vele az emeleti fürdőszoba irányába.-Semmi kád.
-Jó-bújt hozzá ismét, miközben lassan a konyha határába értünk. Nem számított, hogy leért a lába, a baleset óta még a fürdőkád közelébe sem volt hajlandó menni. Rettegett, hogy újra megtörténik, rettegett, hogy újra víz alá merülhet, hiába magyaráztuk neki, hogy ott állunk mellette és nem hagyjuk, hogy bármi történjen vele. Zsigeri volt ez a félelem.
-Készítek addig reggelit-sóhajtottam aprót megállva a a konyhapult előtt, miközben Carlisle Lilly-vel a karjában lassan tovább sétált a felfelé vezető lépcső felé-Mit kérsz enni, Lilly? Azt csinálok, amit csak szeretnél.
-Nem vagyok éhes-dörzsölgette meg egyik kezével szemecskéjét, mielőtt arcát visszahajtotta volna apukája vállára.
-Muszáj enni, prücsök!-simogatta meg hátát Carlisle egy pillanatra megállva.-Kellenek a tápanyagok az ilyen okos, erős nagylányoknak, hogy még okosabbak és még erősebbek legyenek.
-De nem kérek-fészkelte bele még jobban magát apukája ölelésébe.
-Csinálok egy kis zabkását akkor-álltam neki összeszedni a hozzávalókat.-Meglepetést rejtek el benne, majd meglátod-pillantottam lelkesítően Lilly kedvetlen kis arcocskájára, próbálva egy kis mosolyt csalni arcára. Mindhiába.
-Jól van, Liliomszál, gyorsan fürödjünk meg akkor, hogy ki ne hűljön a zabkása, mire végzünk-indult el vele az emelet irányába, mire én is nekiálltam, hogy elkészítsem ezt az őszies hozzávalókat tartalmazó, tápláló meleg reggelit. A baleset óta Lilly nehezen volt rávehető az evésre. Az étvágya közel sem volt olyan, mint előtte, és amit megevett az sem volt sok. Emiatt igyekeztem minél vitamindúsabb és táplálóbb ételeket készíteni, hogy kompenzáljam a bevitt mennyiség csökkenését, nehogy kihasson mindez a fejlődésére is.
-Doki!-hívogattam cicámat, miután a zabkásához szükséges tejből keveset egy kis tálkába öntöttem, hogy egy kicsit kedveskedjek neki ezen a hideg őszi reggelen, ám többszöri hívás ellenére sem érkezett meg. Biztos megint bevackolta magát valahova. A hallása az utóbbi két évben már nem volt a régi, nem mindig hallotta meg, ha hívjuk.
-Készen is van-hallottam meg Carlisle hangját, amint a már felöltözött Lilly-vel karján lassan lesétáltak az emeletről.-Nagyon bátran viselkedett ez a nagylány.
-Ebben biztos vagyok-húzódott arcomra egy bátorító mosoly pillantásomat a még mindig apukájába kapaszkodó pici lányomra emelve.-Én is mindjárt elkészülök-kevergettem tovább a sütőtökös-almás zabkását.-Még kell neki két-három perc.
-Érzed, milyen jó illata van, Lilly? -ültette le őt az egyik konyhasziget melletti bárszékre tovább lelkesítve.-Almás...és fahéjas?-emelte rám pillantását szerelmem találgatva, amire válaszul aprót bólintottam.
-Közel jársz-válaszoltam, miközben egy aprót ásítottam. Jól bírtam az alvásmegvonást, de a több hete tartó éjszakai virrasztás engem is kezdett megviselni.-Van benne apróra vágott alma és sütőtök, reszelt gyömbér, egy ici-pici fahéjjal-mosolyodtam el egy pillanatra Lilly-re emelve pillantásomat.-Na, mit mondasz, Lilly? Szedhetek neked egy tányérkával?
-Jó-biccentett aprót megadóan némi gondolkodást követően unszolásunkra.-De ne sokat!
-Jól van, szívem-simogattam meg egyik kezemmel arcocskáját, miközben lehúzva a tűzhelyről egy kis tányérnyi zabkását szedtem neki.-Tegyünk rá egy kis vörös áfonyát? Illene hozzá, nem?
-Mindegy-vonta meg vállacskáját, amint pár szem áfonyát szórtam reggelijére, majd pici kezébe adtam egy kanalat, hogy nekikezdhessen az evésnek. A szívem szakadt meg, hogy a korábban minden reggel jó ízűen reggeliző mosolygós kislányomnak most micsoda küzdelmet jelent egy-egy falat megevése. Aggódtam, mi lesz, ha tovább süllyed, mi lesz, ha már ennyit se lesz hajlandó megenni.
-Hm, nagyon jól néz ki-lépett a lábashoz Carlisle is kezében egy mélytányérral.-Be kell valljam, gyerekként nagyon nem szerettem a zabkását-pillantott rám mellém lépve, amint ő is helyet foglalt a konyhasziget melletti egyik bárszéken.-De amikor először ott aludtam nálad a lakásodon, és először kóstoltam meg a tiédet, hát teljesen szerelmes lettem.
-Belém, vagy a zabkásába?-vontam fel egyik szemöldökömet kérdőn egy halk kuncogás mellett, amire az ő arcára is egy apró játékos mosoly húzódott.
-Beléd már előtte is az voltam-mosolyogta, mire kezeimet lágyan arcára simítva hajoltam hozzá egy apró csókra, mielőtt én is nekiálltam volna szedni magamnak egy kis tányérnyi zabkását.-Na hogy ízlik, Liliomszál?-fordult kislányunkhoz aki lassan kanalazott újabbat és újabbat az előtte lévő reggeliből.
-Jó-válaszolta némi fáradtsággal hangjában.-Anyu mindig jót csinál.
-Köszönöm, drágám!-mosolyogtam rá hálásan, miközben egy újabb falatot emeltem ajkaimhoz.-Ha befejezted, mit szólnál, ha megetetnéd Dokit?-pillantottam rá pár pillanat múlva lelkesítően.-Addig apuval mi is lezuhanyzunk, és felöltözünk, hogy aztán indulhassunk a munkába.
-Oké-válaszolta továbbra is lesütve pillantását. Annyira hiányzott a lelkesedése. A csillogás, amitől ő az volt, aki...mintha sosem létezett volna. És rettegtem attól, hogy ez a csillogás sosem jön már vissza.
A reggelink befejeztével elcsomagoltunk magunknak Carlisle-lal egy-egy adagot belőle a ma esti ügyeletünkre, majd sietve álltunk neki készülődni, hogy időben elindulhassunk a klinikára. A kinti hideg ellenére kifejezetten jól esett a hűvös zuhany, ami kicsit segített ugyan fáradtságérzetem leküzdésében, de közel sem volt elégséges. Talán ha lehetséges lett volna a kávét intravénásan adni, az elért volna valamit, de úgy éreztem, ezen a krónikus alvásmegvonáson még az sem biztos, hogy segítene. Régen nem kívántam kávét annyira, mint az elmúlt pár hétben, és régen nem ittam annyi kávét sem, mint a megelőző közel egy hónapos időszakban.
-Tudod...arra gondoltam, lehet beszélek Dr. Fincherrel-pillantottam Carlisle-ra némi bizonytalansággal a hangomban, miközben a fürdőszobánk tükre előtt megállva mellette nekiláttam a fésülködésnek.-tudod...Lilly-ről.
-Én is gondoltam rá, bevallom-pillantott rám ő is komolysággal a hangjában, miközben borotváját egy pillanatra a csapból folyó víz alá mártotta, mielőtt ismét arcához emelve azt folytatta volna a borotválkozást.-Nagyon aggódom érte. Nincs jól.
-Nincs jól-ismételtem egyetértően.-De már nem tudom, mit tehetnénk még. Tanácstalan vagyok-sóhajtottam aprót, amint a fésűmet a fürdőszobaszekrényre helyeztem.-És a dolog mintha egyre rosszabb lenne.
-Az evés dolog aggaszt a legjobban-folytatta aggódva, miután befejezve a borotválkozást nekiállt, hogy egy kis hideg vízzel lemossa arcáról a maradék borotvahabot.- Az ő korában muszáj, hogy megfelelően táplálkozzon, és egyre kevesebbet eszik. Muszáj tennünk valamit...
-Anyuuuuuu!-hallottuk meg ekkor Lilly kétségbeesett kis hangját, amire mindketten ijedten felkaptuk pillantásunkat.-Anyu! Anyu!
-Mi a baj, drágám, mi történt?-guggoltam le hozzá aggódva, amint könnyáztatta arccal hozzám szaladt.-Te jó ég, te reszketsz-simogattam meg karjait, miközben ő szipogva kapkodva tovább a levegőt ismét rám pillantott.
-Doki nem mozog-csuklott el a hangja, és szavai hallatán éreztem, amint a szívem kihagy egy ütemet. A cicám. Az én kiscicám. Nem, nem, ez nem lehet. Nem lehet, nem mehetett még el.-A földszinten van.
-Azonnal megnézzük, mi a baj, Liliomszál…
[...]
(Esme szemszöge)
-Szia, Esme!-hallottam meg Izzie hangját, amint egy újabb kávét iszogattam Lilly-vel az oldalamon az egyik csendesebb sarokba tolt régi beteghordó ágyon ücsörögve. Egyszerűen nem tudtam gondolkodni a kimerültség miatti állandó zúgástól a fejemben, és csak remélni mertem, hogy a mai harmadik kávém meghozza a várt megkönnyebbülést. Még alig kezdődött el a nap és máris túl sok volt.-Szia, Lilly!
-Sziasztok!-sóhajtottam aprót felpillantva Izzie-re és George-ra, amint lassan megálltak mellettünk.-Köszönj szépen te is, Lilly!
-Sziasztok!-emelte fel rájuk pici álmos pillantását, mielőtt ismét vállamnak hajtotta fejecskéjét, hogy támaszt találjon.
-Hogy vagytok?-fordult hozzám Izzie aggodalommal a hangjában arcunk láttán, amire egy pillanatra némán felnevettem magamban.
-Mint látod, nem túl jól-válaszoltam egy újabb sóhaj kíséretében, amint szabad kezemmel lágyan megsimítottam Lilly vállamon pihenő arcocskáját.-Sőt azt is ki merem mondani, hogy... rosszabbul, mint tegnap.
-Történt valami, igaz?-pillantott rám ismét George sokat sejtő aggodalommal szemeiben, mire alig tudtam visszafogni a kérdés hatására szemeimbe gyűlő könnyeket. A reggel történtek még mindig intenzíven szorongatták a szívemet.
-Doki meghalt-csuklott el a hangom egy pillanatra, mellettem ülő kislányom pedig ismét halkan pityeregni kezdett, amint kimondtam ezen szavakat. Még mindig nem hittem el, hogy elment. Nem akartam elhinni.-Nincs semmi baj, kicsim! Itt vagyok-öleltem őt magamhoz vigasztalón, miután kávémat magam mellé helyeztem másik kezemmel is lágyan magamhoz vontam őt.
-Te jó ég, rettenetesen sajnálom!-fordult hozzánk Izzie döbbenettel a hangjában.-Mindig rémes egy házi kedvenc elvesztése, de most...különösen nem jött ez jól nektek.
-Valóban nem-pillantottam fel rá ismét, amint síró pici lányomat ölembe húzva még jobban magamhoz öleltem őt, hogy csitíthassam sírását.-Nagyon megviseli…
-És te? Te hogy bírod?-ült le mellém Izz, kezébe véve kávémat, hogy nehogy felboruljon.
-Sírtam-válaszoltam még mindig elcsukló hangon.-Doki már azóta az életem része volt, hogy elkezdtem a gimnázium második évét. Velem volt a legnagyobb mérföldköveimnél. Ott feküdt mellettem, amikor az érettségire és az egyetemi vizsgáimra készültem-mosolyodtam el egy pillanatra az emlék hatására-, néha a könyveimen aludt. És miután Carlisle először hazakísért-t, és találkoztak-folytattam ismét elmosolyodva-, még sosem volt idegennel annyira barátságos, mint vele. Aztán jött Lilly-simogattam meg kislányom mellkasomon pihenő fejecskéjét, miközben nyugtatgatásom hatására sírása lassan alább hagyott-, odament első este a kiságyhoz, és csak nézte, hogy mit hoztam én az ő házába-kuncogtam, amire George és Izzie is halkan nevetni kezdtek.-De nem telt bele 5 percbe, és már mellette is volt a rácsos ágyban. Megszagolgatta őt, és...pár pillanat múlva dorombolni kezdett-mosolyodtam el ismét.-Rájött, hogy az a picike kis emberi lény az ágyban volt az, aki a hasamban volt még nemrég. Őt érezte mocorogni, amikor rám telepedett-nyomtam apró puszit Lilly pici homlokára, amint még inkább befészkelte magát ölelésembe teljesen hozzám bújva.-Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Nagyon szerette Lilly-t.
-Én is szerettem őt-szólalt meg ekkor karjaim közt kislányom, miközben egyik kezével megtörölgette könnyes arcát.-Hiányzik.
-Tudom, drágám-nyomtam apró puszit homlokára, amint ujjaimmal vigasztalóan megsimítottam vállacskáját.-Nekem is hiányzik-sóhajtottam elcsukló hangon, szemeimbe pedig apró könnyek szöktek, amint ismét elért a felismerés, hogy többé nem látom őt. Doki elment, és nincs többé. A cicám nincs többé.
-Biztos neked is nagyon sok szép emléked van Dokiról, Lilly-fordult hozzá George egy kisebb mosollyal az arcán.-Mit szólnál, ha elmesélnéd nekünk? Szeretnél mesélni Izzie néninek és George bácsinak?
-Meg le is rajzolhatnánk valamelyik szép emlékedet, na? Mit szólsz?-pillantott rá lelkesítően Izzie is, amint lágyan megsimította Lilly ölében pihenő kezeit, mire pici lányom pár pillanatnyi hezitálást követően apró bólintással válaszolt.
-Gyere, nagylány, szerezzünk akkor ceruzát és néhány papírt -nyújtotta oda kezét George, amit Lilly elfogadva lassan elindult vele a folyosó másik vége felé.
-Én is mindjárt megyek-szólt még utánuk Izzie, majd miután George és Lilly befordultak a sarkon egy valamivel komolyabb pillantással az arcán fordult ismét hozzám ujjaival megsimítva alkaromat. Jól tudtam, mit tettek most, és nagyon hálás voltam nekik.-Tudok segíteni valamit?
-Már sokat segítettél-nevettem fel alig hallhatóan, amint egyik kezemmel letöröltem egy apró kigördülő könnycseppet, melyet egészen eddig igyekeztem visszatartani.-Lilly annyit szenvedett már az elmúlt időszakban, nem akarom...én…Annyira szeretem őt, nem akarom, hogy lássa, ahogy összeomlok.
-Tudom-ölelt magához vigasztalóan, amint ismét néhány könnycsepp hullott arcomra.-Menj, igyál egy pohár vizet, ne csak kávét!-mutatott a kezében tartogatott kávémra, mielőtt visszaadta azt nekem.-Láttam ám, hogy ez hanyadik kávéd. Ha nem vigyázol fel fogsz robbanni ettől a koffeinmennyiségtől-jegyezte meg halkan kuncogva, amire egy pillanatra én is felnevettem.-És szellőztesd ki kicsit a fejed-folytatta komolyan.-Ilyen állapotban nem mehetsz be majd a műtőbe sem.
-Tudom-sóhajtottam aprót, miközben letöröltem arcomról néhány könnycseppet.-Köszönöm, Izzie!
-Igazán nincs mit-simogatta meg a vállamat támogatón, mielőtt elindult volna ő is George és Lilly után.-Ha úgy érzed, kifújtad magad kicsit, csipogj rám! Nekem egy óra múlva, George-nak fél óra múlva lesz műtéte, addig örömmel lefoglaljuk a kisasszonyt.
-Te vagy a legjobb, Izz-pillantottam rá még hálásan, mire egy viszont mosolyt követően lassan ő is eltűnt a folyosó végén, immár egyedül hagyva engem a kezemben lévő kávémmal és kusza gondolataimmal. Gyorsan megittam a papírpohár alján lévő koffeinforrásként szolgáló megmaradt ujjnyi kávémat, majd egy mély levegővételt követően, útnak indultam a pszichiátria irányába.
A reggel történtek véglegesítették bennem az elhatározást, miszerint segítséget kell kérnünk. Lilly lelki és mentális állapota a baleset óta folyamatosan csak rosszabbodott, és nem akartam kivárni, milyen mélységekbe jut még el, ha nem kap mihamarabb megfelelő segítséget. Nem számított, én milyen kimerült voltam, nem számított az engem belülről megmarkoló veszteség, most csak az számított, hogy ő jól legyen. Semmi másra nem vágytam jobban.
-Üdv!-köszöntem megállva a pszichiátriai részleg nővérpultja előtt a mögötte álló nővérkollégának.-Dr. Esme Anne Cullen vagyok, és Dr. Helen Fincher-t keresem-mutatkoztam be hozzátéve érkezésem okát.-Esetleg meg tudná mondani, merre találom?
-Dr. Fincher éppen vizitel, de az utolsó kórteremnél járnak már, ha jól tudom-válaszolta a folyosó vége felé pillantva.-Nyugodtan megvárhatja itt, ha nem siet túlzottan. Még pár perc.
-Megvárom akkor, köszönöm!-húzódott arcomra egy apró hálás mosolyt, ajkaimat pedig halk fáradt sóhaj hagyta el, amint alkarommal megtámaszkodtam a nővérpulton. Éreztem, hogy a sok kávé miatt a szívem egy szapora, szabálytalan ritmust vesz fel időről időre, kisebb szédülést váltva ki bennem, ahogy most is.
-Jól van, Dr. Cullen?-pillantott rám aggódva, ahogy észrevette rajtam megingásomat.-Hozzak egy pohár vizet?
-Azt megköszönném-válaszoltam egy újabb apró sóhaj kíséretében.-Kicsit túlteng bennem a koffein, mert én buta azt hittem, hogy ez majd megoldás lesz a közel egy hónapnyi kialvatlanság okozta fáradtságomra-tettem hozzá halkan felnevetve. Mit is gondoltam.-De csak annyit értem el vele, hogy palpitálok.
-Nem ismertem eddig önt személyesen, de hallottam, mi történt a kislányukkal-pillantott rám együttérzéssel hangjában, amint egy műanyag pohárral a kezében a vízadagolóhoz lépett.-Szörnyű lehetett mindezt szülőként megélni.
-A „szörnyű” nem tudja leírni azt az érzést, amit akkor éreztem-csuklott el a hangom, ahogy hozzám lépve átadta nekem a pohárnyi hűvös vizet.-De amit ő átélt, az borzalmasabb bárminél, amit én éreztem-remegett meg a hangom a mondat végére.-Nincs jól, ez már túlmutat rajtam. Ezért jöttem Dr. Fincherhez-magyaráztam.-Segítség kell.
-A nevemet és a segítség szót hallottam egymás után pár másodperc különbséggel-hangzott fel mögöttem egy női hang, mire hátra fordulva szembe találtam magam az általam emlegetett pszichiáter kollégámmal.-Kinek van szüksége segítségre?
-Jó napot, Dr. Fincher!-léptem hozzá egy kézfogásra.-Dr. Esme Anne Cullen vagyok, gyerek-és idegsebész rezidensként dolgozom itt a klinikán.
-Dr. Helen Fincher, pszichiáter szakorvos-mutatkozott be ő is szintén kezet nyújtva.-Nem találkoztunk még, de hallottam a balesetről, ami a lányukkal történt. Nagyon sajnálom!
-Pont miatta jöttem-pillantottam rá ismét némi remegéssel a hangomban.-Tudnánk beszélni valahol ahol kicsit csendesebb?
-Van egy kis időm, jöjjön!-indult meg a folyosó vége felé, mire én sietős léptekkel kezdtem el követni őt, egészen egy barna faajtóig.-Csak Ön után!-nyitotta ki szobájának ajtaját egy bátorító mosollyal az arcán, amire egy pillanatra én is elmosolyodtam.
-Köszönöm!-biccentettem szobájába lépve, ahová ő is követett engem becsukva maga mögött az ajtót.
-Hallgatom-ült le az egyik karfás fotelba ismét rám pillantva.-Miben tudok segíteni önnek, Dr. Cullen?
-A lányomról van szó-álltam neki kissé nehezen.-A baleset óta egyre rosszabbul van-sóhajtottam aprót, miközben idegesen tördelni kezdtem ujjaimat.
-Ne álljon ott, üljön le, kérem!-mutatott a mellette lévő másik fotelra, mire én pár pillanatnyi hezitálást követően helyet foglaltam rajta.-Hogy hívják a kislányát?
-Lilly a neve-mosolyodtam el egy pillanatra tovább babrálva kezemet.-Ha van ember, aki olyan mint a napsugarak egy hideg téli napon, akkor ő olyan. Illetve hát...olyan volt-helyesbítettem némi fájdalommal a hangomban.-A baleset óta nem önmaga. Sosem mosolyog, alig eszik, és alig alszik-álltam neki sorolni az elmúlt hónap tapasztalatait.-Rémálmai vannak, amik pánikrohamokkal társulnak, és amikor jön egy ilyen epizód, órákig virrasztunk mellette, míg megnyugszik, és nem kapkod már levegő után.
-Maga az epizód, mennyi ideig tart nagyjából? És olyankor mit látnak rajta?-pillantott rám érdeklődve, amire egy pillanatra elgondolkodva a padlóra szegeztem szemeimet.
-Arra szoktunk ébredni, hogy összeszorított szemekkel remeg a ágyban mellettünk-álltam neki leírni az általunk tapasztaltakat.-Az elején még nem sír, de nem úgy tűnik, mint aki nem akar, hanem mint aki nem tud. Mintha az izmai görcsösek zárnák a szemeit és a száját, és nem tud hangot kiadni, sem pedig a szemeit kinyitni. Ez nagyjából 15 percig tart.
-Neurológus vizsgálta már? EEG készült?-fordult hozzám ismét amire egy igenlő bólintással válaszoltam.
-Igen, minden teljesen negatív-sóhajtottam aprót.-Az első alkalom után bennem is felmerült az epilepszia gyanúja, és kivizsgáltattuk ebben az irányban. Semmi olyat nem találtak, ami erre utalna.
-És milyen egy ilyen epizód lefolyása?-pillantott rám ismét.- Hogyan oldódik?
-Egy idő után csökken ez a görcsös izomtónus és elkezd sírni. Levegő után kapkod-folytattam.-A pulzusa ilyenkor szapora, de ritmusos, azt is mindig megvizsgálom, mivel amikor majdnem vízbe fulladt, súlyos arrhytmia is fellépett nála, és nem tudom, nem ismétlődik-e meg újra-magyaráztam.-Utána órákon át nyugtatjuk, mire ez az egész alábbhagy, és...amikor megkérdezzük, hogy mit álmodott, mindig azt mondja, hogy megint a víz alatt volt.
-Nekem ezek eléggé PTSD gyanús tünetek-állapította meg, amit már mi is sejtettünk.-A pánikrohamok, az alvási paralysisre jellemző tünetek és a depresszió mind elég jellegzetesen jelennek meg nála, amik mögött szinte biztosan az átélt trauma áll. Mennyi ideje állnak fent a tünetek?
-Nagyjából egy hónapja-válaszoltam.-Mind kezdünk kimerülni. Én és a férjem tehetetlennek érezzük magunkat, Lilly pedig napról napra fáradtabb-csuklott el a hangom egy pillanatra.-Ma reggel még a cicánk is elpusztult, akit annyira nagyon szeretett, és...félek, hogy innentől kezdve minden csak még rosszabb lesz-pillantottam fel rá ismét aggodalommal a hangomban.-Úgy érezzük, ehhez már egyedül kevesek vagyunk.
-Jól teszik, hogy segítséget kérnek-hajolt hozzám bátorítóan megsimítva az alkaromat.-Többféle módszer is a rendelkezésünkre áll, hogy segítsünk a poszt-traumás stressz zavarral és depresszióval küzdő gyerekeknek. Az egyik a kognitív viselkedésterápia, a másik a gyógyszeres kezelés-vázolta fel a lehetőségeket.-Szeretném, ha elhozná valamelyik nap hozzám Lilly-t, akár még ma, hogy egy kicsit én is elbeszélgessek vele, mielőtt bármibe is belevágunk-folytatta.-De valószínű mindkettőre szükség lesz. A kognitív terápia mellett fluoxetinre is beállítanám egy rövid időre, amíg mérséklődnek a tünetek, és ismét stabil lesz mentálisan és érzelmileg. Onnantól pedig fokozatosan leépítenénk a gyógyszeres terápiát.
-Még lesz ma három műtétem, de utána visszajövünk akkor-sóhajtottam kisebb remegéssel hangomban.
-Ami pedig a hétköznapokat illeti, fontos hogy a Lilly minél nagyobb biztonságban érezze magát-pillantott rám, miközben mindketten felálltunk a fotelünkből.-A rutinhoz alkalmazkodás egy jó ötlet, hiszen ha mindig tudja, mi várható, nem érik őt kellemetlen meglepetések.
-Köszönöm, Dr. Fincher!-pillantottam rá hálásan ismét, amint kinyitva az ajtót kiléptünk azon.-Nagyon hálás vagyok a segítségéért.
-Nincs mit köszönnie! És higgye el, előbb-utóbb jobbra fordulnak a dolgok-pillantott rám egy biztató mosollyal az arcán.- Együtt pedig mindent meg fogunk tenni, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
(Carlisle szemszöge)
-Jó napot, Wendy!-köszöntem fáradtsággal a hangomban, amint rám került a sor a büfé előtt várakozók közül.
-Jó napod, Dr. Cullen!-pillantott rám ő is egy apró mosollyal az arcán.-Hogy vannak ma?-fordult hozzám némi aggodalommal hangjában arcom láttán, amire ajkaimat egy apró sóhaj hagyta el.
-Nem jobban, mint tegnap-válaszoltam. Bár ne így lett volna. Bármit megtettem volna azért, ha csak egy pillanatra is, de mosolyogni láttam volna a kislányomat. Bármit megtettem volna azért, hogy meg nem történté tegyem számára azt a rengeteg szenvedést, amin az elmúlt hónapban keresztül kellett mennie.-Tudom, hogy hanyadik, de elsőnek egy kávét kérnék két cukorral, feketén.
-Már készítem is-válaszolta a kávégéphez lépve. Nem voltam túlzottan hajlamos fejfájásra, de az elmúlt hetekben nem telt el nap, hogy ne kínzott volna lüktető vagy nyomó jellegű fájdalom a nap valamelyik pontján, ami a kialvatlan napok számának növekedésével egyre csak rosszabbodott. Csak remélni mertem, hogy a kávé és fájdalomcsillapító kombinációja enyhülést hoz majd.-Ebédre mit adhatok?
-Van olyan füstölt lazacos szendvics, amilyet tegnap is ettem?-fordultam hozzá kérdőn, amint elkészítvén kávémat visszasétált vele hozzám.-Az nagyon jó volt.
-Hogyne lenne-válaszolta megindulva a hűtő irányába.-Pár perc, és készen is lesz-állt neki összeállítani a füstölt lazacot, paradicsomot, salátát és majonézt tartalmazó szendvicset.-Adhatok még mellé valamit?
-Egy szénsavas ásványvizet mindenképp-pillantottam rá ismét.-És a feleségem megkért, hogy vegyem meg neki és Lilly-nek is az ebédjét, mert nem tudja pontosan mikor jönnek, úgyhogy kérnék még egyet a szokásos csirkés szendvicséből, egy üveg mentes ásványvizet, Lilly-nek pedig ha tudna készíteni egy banános-mogyoróvajas szendvicset, azt nagyon megköszönném-fordultam hozzá kérőn.-Tudom, hogy nem szokott ilyet árulni, de ma a szokásosnál is rosszabb napja van, és...ez a kedvence.
-Szegény kis drága-sóhajtott fel aprót együttérzéssel hangjában, amint szendvicsemmel visszatért hozzám.-Természetesen megcsinálom. Ha csak ezzel picit jobbá tehetem a napját, már megérte felkelnem.
-Nagyon köszönöm, Wendy!-pillantottam rá hálásan, amint tálcámra helyeztem mai ebédemet.-Tudja, mostanában sajnos elég keveset eszik Lilly. Hátha a kedvencét nagyobb örömmel enné.
-Borzasztó, amin keresztül ment-rázta meg a fejét egy apró sóhaj kíséretében, amint nekiállt elkészíteni Esme és Lilly ebédjét is -Egy ekkora gyereknek nem lenne szabad ilyen dolgokat megélnie.
-Nem lenne szabad-sóhajtottam én is egyetértőn. Nagyon aggódtam a lányom miatt. Minden éjjel egy görccsel a gyomromban tértem nyugovóra magamhoz ölelve őt, mivel tudtam, hogy nem sokkal az elalvást követően egy újabb epilepsziára emlékeztető görcsös epizódra ébredünk majd. Látni orvosként és apaként azt, mennyire nem ura az izmainak egy-egy ilyen paralitikus esemény során, minden egyes alkalommal a földre rántott, de tudtam, hogy nem eshetek szét. Tudtam, hogy az a dolgom, hogy ilyenkor mellette legyek, nyugtassam őt, hiszen amit ilyenkor átél, az egyetlen általam átélt élménnyel sem hasonlítható össze. Az érzés, hogy újra és újra víz alá kerülsz, és levegőért küzdve fuldokolsz...el sem tudtam képzelni, milyen borzalmasan rémisztő érzés ez.
-Akkor egy csirkés szendvics és egy mogyoróvajas-banános szendvics-lépett hozzám ismét a két elkészült szendviccsel.-Mindjárt hozom a mentes vizet is.
-Nagyon köszönöm!-fordultam hozzá hálával hangomban, miközben nekiálltam elővenni pénztárcámat köpenyzsebemből-Mennyivel tartozom majd?
-Nos, mindjárt mondom-állt neki a kasszához lépve, miután tálcámra helyezte az Esme-nek szánt mentes ásványvizet.-Ez így összesen...6 dollár 75 cent lesz. A mogyoróvajas szendvics ajándék tőlem Lilly-nek.
-Wendy, ezt nem fogadhatom el-vettem vissza a szót próbálva visszautasítani ezt a kedves gesztust, ám mielőtt folytattam volna, ő egyik kezét felemelve leállított.
-Dehogynem-pillantott rám komolyan.-Nincs az árlistán, úgyhogy nem kerül semmibe-folytatta megvonva vállait.-Kérem, Dr. Cullen, fogadja el…
-Rendben-biccentettem aprót megadva magamat, amint a pénztárcámból a kért összegnél valamivel több aprót elővettem.-7 dollár, és nem kérem a visszajárót.
-Köszönöm, Dr. Cullen!-mosolyogta elvéve kezemből a pénzt.-Jó étvágyat mindannyiuknak, és mihamarabbi jobbulást!
-Nincs mit és...köszönjük!-pillantottam vissza rá hálásan elemelve tálcámat a pultról, majd egy halk sóhaj kíséretében sietve útnak indultam az egyik nem messze lévő asztal irányába. Amint helyet foglaltam azonnal nekiálltam mai ötödik kávém elfogyasztásának. Jól tudtam, mennyire nem helyes ez, jól tudtam, mennyivel egészségesebbnek éreztem magam akkor, mikor napi kettő rövid kávé volt a bevitt maximum koffein mennyiségem, de enélkül minden bizonnyal állva elaludtam volna. Ezzel legalább képes voltam túlélni a hétköznapokat, még akkor is, ha a bennem egyre csak gyűlő feszültséget csak még inkább fokozta. Legalább nem hullottam darabokra. Az most nem történhetett meg.
-Helló, Carlisle!-hallottam meg ekkor magam mögött Mark hangját, amire pillantásomat elemeltem üres papír kávés poharamról.-Hogy vagy ma, haver?
-Nem jól-sóhajtottam, mire ő vállamat megveregetve foglalt helyet mellettem az asztalnál.-Éjjel megint Lilly mellett virrasztottunk, reggel meg...Doki meghalt.
-Meghalt a macska?-kérdezett vissza némi hitetlen döbbenettel hangjában, amire helyeslően bólogatni kezdtem.-Öregem, nektek mostanában tényleg csak a balszerencse áll az oldalatokon-rázta meg a fejét ő is felsóhajtva.-Lilly hogy viseli? Tudom, hogy imádta őt.
-Ő találta meg, úgyhogy el tudod képzelni, milyen állapotban van azóta-válaszoltam keserű fájdalommal hangomban.-Félek, hogy még lejjebb fog csúszni-csuklott el a hangom, amint fejemet előre hajtva összekulcsoltam ujjaimat tarkómon, ezzel próbálva enyhíteni a mindenemet átjáró lüktető feszülést.-Nem tudom, meddig bírom ezt még, Mark...Nem bírom nézni, ahogy szenved.
-Hé, nehogy összeomolj itt nekem!-vette vissza a szót megpróbálva összetartani engem.-Ezt a feszültséget muszáj levezetned, mert fel fogsz robbanni.
-Azt hiszed, nem tudom?-pillantottam rá kissé ingerülten, amire ő megadóan feltette kezeit.
-Nyugi már, én csak segíteni próbálok-húzódott hátrébb még mindig feltartott tenyerekkel.-Ember, te nem vagy ilyen…
-Bocsánat-sóhajtottam elnézést kérően felcsattanásomért-, csak...több, mint egy hónapja alig alszom, és...valószínű koffein túladagolásom is van.
-Veszem észre-biccentett az ütemesen fel-le járó lábam irányába. Észre sem vettem, mikor kezdtem bele ebbe az önkéntelen mozgásba.-Tudod mi jó feszültség levezetésre?-pillantott rám pár pillanat múlva ismét, amire szemeimet ismét rá emeltem.-A szex.
-Szerinted mindenre az a megoldás…
-Most komolyan, nem viccelek-vette vissza a szót.-Dopamin, szerotonin, oxitocin, endorfinok...ez mind a szex, ez mind az orgazmus, és ez egy olyan koktél, ami nagyon jót tenne most az agyadnak.
-Sziasztok!-hallottam meg ekkor Esme fáradt hangját, amint nyakát átkaroló kislányunkkal karjaiban lassan hozzánk sétált.
-Szia, szívem!-léptem hozzá egy apró csókot hullajtva ajkaira, miközben óvatosan átvettem tőle Lilly-t. A baleset óta a lányunk annyira kimerült volt, hogy szinte mindenhová vitette magát. Nem volt hosszú távon terhelhető, ami miatt sokszor karba kellett vennünk, és egy közel 14 kilós gyereket egész nap cipelni mindkettőnknek kimerítő volt.-Mi a helyzet, Liliomszál?-simítottam füle mögé egy arcába lógó hosszú hullámos tincset, amint mindhárman csatlakoztunk Markhoz az asztalnál.-Nézd, mit vettem!-ültem le vele tálcám elé.-Wendy készített neked mogyoróvajas-banános szendvicset.
-Hallod ezt, Lilly?-simogatta meg hátát lelkesítően Esme, miközben Lilly továbbra is nyakamat átkarolva kapaszkodott belém.-Ez a kedvenced.
-Nem vagyok éhes-válaszolta arcát mellkasomba temetve, mire én lágyan megsimogattam buksiját, mielőtt pici kezeit lefejtve nyakamról megfordítottam volna őt ölemben.
-Muszáj enned pár falatot, tücsök-húzódtam közelebb az asztalhoz, hogy kettévágjam szendvicsét.-Megbeszéltük, emlékszel?
-Igen-válaszolta aprót ásítva, miközben egyik kezével megdörzsölgette szemecskéjét.
-Nézd csak!-vettem kezembe a kettévágott szendvics egyik felét.-Kettévágtam neked. Ezt a felet mindenképp edd meg, a másikat meg ha nem kéred, eltesszük uzsonnára. Jó lesz így?
-Jó-biccentett, majd elvéve kezemből ebédjét lassan neki is állt, hogy aprókat falatozva elfogyassza azt. Kicsit megkönnyebbült a lelkem, hogy ha többet nem is, de legalább ennyi ételt bele tudok diktálni.
-Köszönöm, hogy nekem is megvetted az ebédemet-vette el tálcámról Esme is szendvicsét.-Te nem eszel, Mark?-fordult hozzá kérdőn kezébe véve ebédjét, amire barátom nemlegesen megrázta a fejét.
-Nem, én már ebédeltem egy órája-válaszolta.-És hamarosan műtétem lesz, úgyhogy én megyek is-állt fel mellőlünk.-Csak ügyesen, Lilly-simogatta meg pici vállát bátorítóan.-Tessék megenni azt a szendvicset! Tedd meg Mark bácsiért, jó?
-Jó-válaszolta egy pillanatra fél szemmel keresztapjára pillantva, miközben egy újabb apró falatott harapott ki szendvicséből.
-Ez az nagylány, ez a beszéd-paskolgatta meg vállát lelkesítően.-Jó étvágyat akkor nektek!-fordult hozzánk ismét búcsúzóul.-Kitartást és...ha bármilyen segítségre lenne szükségetek, tudjátok, hogy rám és Callie-re bármikor számíthattok. Tudom, hogy mondtam már ezt, de...el akartam mondani megint
-Köszönjük, Mark!-pillantottam rá hálásan, mire ő egy búcsú köszönést követően sietve útnak is indult a műtők szintjére vezető lift irányába.
-Akkor jó neked, ha három óra fele átmegyünk Lilly-vel Dr. Fincherhez?-fordult hozzám pár pillanat múlva Esme, amint én is nekiálltam lazacos szendvicsem elfogyasztásának.
-Most már csak papírmunkám van mára, úgyhogy amikor szólsz, indulhatunk-válaszoltam szendvicsemet ismét számhoz emelve.-Neked van még műtéted?
-Van még egy, de az nem lesz hosszú-válaszolta, amint ajkait egy apró ásítás hagyta el.-Nem tudom, hogy bírom majd ki a mai ügyeletet-sóhajtott aprót ismét kezébe az ásítás miatt tányérjára lerakott ebédjét.-Alig állok a lábamon most is.
-Én se-simítottam ujjaimat vállára támogatóan.-Csak remélni merem, hogy csendes ügyelet vár ránk.
-A számból vetted ki a szót-tette hozzá alig hallható kuncogással a hangjában.-És akkor a szüleid hányra jönnek Lilly-ért?
-Pár órája azt mondtam nekik, hogy fél 5-nél ne jöjjenek hamarabb-válaszoltam.-Úgy gondoltam, a beszélgetés Dr. Fincherrel biztosan eltart addig.
-Valószínűleg igazad lesz-biccentett egyetértőn.-Remélem találunk számára megfelelő megoldást-simogatta meg Lilly arcocskáját, amint szemeit ismét rám emelte.-Dr. Fincher szerint valószínűleg kombinált kezelésre lesz szükség, ami gyógyszert és kognitív terápiát jelentene-sóhajtott fel ismét.-Nyilván pontosat akkor tud majd mondani, ha ő is megvizsgálta Lilly-t.
-Bármire hajlandó vagyok, hogy jobban legyen-pillantottam előbb az ölemben eszegető kislányomra, majd vissza Esme-re.-Ha kell, repülőre ülök, és elhozom a világ végéről is a gyógyszert, ha az az, amire neki szüksége van. Csak azt akarom, hogy végre jól legyen...
[...]
-Sziasztok, gyerekek!-lépett hozzánk anya egy apró mosollyal az arcán, miközben előbb engem, majd a Lilly-t a karjaiban tartó Esme-t is lágyan magához ölelte.-Hát gyere ide, Lilly!-vette át őt Esme-től, mire Lilly szorosan hozzá bújva karolta át nagymamája nyakát.-Hogy vagy, drágám?
-Álmos vagyok-válaszolta Lilly továbbra is rajta csimpaszkodva.
-Nemsokára hazamegyünk, és picit lepihensz majd jó? Megpróbálsz aludni egyet, hátha sikerül-simogatta meg pici arcát, amire kislányunk fáradtan mellkasára hajtotta fejecskéjét, hogy támaszt találjon.-Hogy ment a beszélgetés a pszichiáterrel?-pillantott ránk ekkor kíváncsian.-Mit mondott?
-Dr. Fincher szerint ez egyértelműen poszttraumás stressz zavar-válaszolta Esme némi remegéssel a hangjában, miközben feszülten összefonta karjait maga előtt ezen szavak kimondásakor.-Nem is enyhe formában.
-Prozac-ot írt fel neki-folytattam.-Ezt majd én kiváltom a gyógyszertárban holnap reggel és el is kezdjük a kezelést. Emellett hetente két alkalommal járunk majd kognitív viselkedésterápiára, hogy megtanulja uralni ezt az ezzel a zavarral járó erős szorongást.
-És mikor várható változás az állapotában?-fordult hozzánk némi türelmetlenséggel átszőtt aggodalom hangjában, miközben ujjaival lágyan simogatni kezdte Lilly hátát.
-Legalább két hét, amíg a fluoxetin kifejti a hatását-sóhajtott aprót Esme.-Addig csak annyit tudunk tenni, hogy eljárunk a terápiás ülésekre és megpróbálunk minél nagyobb állandóságot biztosítani számára a mindennapokban-magyarázta.-Ez egy hosszú és lassú folyamat lesz.
-Holnap lesz az első ülés-tettem még hozzá.
-Minden rendben lesz, drágáim-pillantott ránk nyugtatással a hangjában.-Elindultatok egy jó úton. Ez az út talán nem lesz könnyű, lesznek jobb és rosszabb napjaitok, de minden egyes eltelt nappal több lesz majd a jobb-húzódott arcára apró mosoly.-Én már csak tudom.
-Köszönünk nektek mindent, anya!-öleltem magamhoz hálával a hangomban.-Ha bármi probléma lenne ma este, csak csörgesd meg bármelyikőnket-emeltem tekintetemet egy pillanatra szerelmemre, majd vissza rá.-Akkor is fel tudjuk venni, ha műtőben vagyunk, mert majd odaadjuk az aneszteziológus kollégánknak a mobilt.
-Nincs mit megköszönni, tudod jól!-simogatta meg szabad kezével hátamat, mielőtt ismét hátrébb húzódott.-Na, gyere, Lilly, menjünk haza! Henry papa már alig várja, hogy lásson-simította meg mellkasán pihenő kis kobakját, amire Lilly egy apró halk „jó”-val válaszolt.-Legyen csendes ügyeletetek!-fordult hozzánk még búcsúzóul.-Holnap reggel találkozunk akkor.
-Szia, anya! Szia, Lilly!-intettem elköszönésképp, majd miután Esme ajkait is elhagyta egy-egy búcsúszó, sietve indult el anya Lilly-vel a karjaiban az aulából a városba kivezető ajtó irányába.
Amint eltűntek a fotocellás ajtóban, egy halk zihálásra lettem figyelmes magam mellett, ami légvételről légvételre erősödött, mire azonnal Esme irányába kaptam pillantásomat. A szemei könnyektől csillogtak, a mellkasa spasztikusan emelkedett fel és le, amint levegő után kapkodott a feltörni készülő zokogás ellen küzdve, mígnem már nem bírta tovább visszafojtani, és a könnyek megállíthatatlanul hullani kezdtek arcára.-Es…-léptem volna hozzá, ám mielőtt magamhoz ölelhettem volna ő sietve megiramodott a lépcsőház irányába. Követtem őt fel az emeletre végig a folyosón egészen gyereksebészeten lévő ügyeleti szobáig, majd becsukva magam mögött az ajtót sétáltam közelebb a félhomályban zokogó szerelmemhez. Összeomlott.
-Én ezt nem bírom már-szólalt meg mély levegőt véve. A hangjában lévő fájdalom hallatán azonnal összeszorult a szívem.-Nem bírom, Carlisle, én...annyira elfáradtam-pillantott fel rám könnyes szemekkel tovább kapkodva levegő után.-Miért történik mindig ez velünk, miért történik ez mindig Lilly-vel…
-Gyere ide, szívem-öleltem lágyan magamhoz, miközben ujjaimat nyugtatóan álltam neki fel le futtatni hátán ezzel próbálva csitítani zokogását. Éreztem, amint egy pillanatra az én torkom is összeszorul az engem is átjáró érzelmek hatására, de nem akartam összeomlani. Esme-nek szüksége volt rám, nem omolhattam össze-Nem szeretnél leülni?-mutattam az ágy irányába, mire ő heves légvételei közt aprót bólintva válaszolt.-Üljünk le akkor, gyere!-indultam el vele továbbra is vállánál fogva magamhoz ölelve őt, majd pár lépés megtétele után helyet is foglaltunk az ügyeleti szoba kissé kényelmetlen ágyának szélén.-Lélegezz mélyeket.
-Úgy érzem...rossz anya vagyok-szipogta ismét rám pillantva.-Hamarabb közbe kellett volna avatkozzak, tennem kellett volna valamit, amikor először mondta, hogy az a fiú bántja…
-Nem vagy rossz anya, Es-simítottam füle mögé egy arcába lógó hullámos tincset, miközben ő kissé zaklatott mozdulatokkal állt neki letörölni arcáról a ráhulló megannyi könnycseppet.-Egyikünk sem tudhatta, hogy ez lesz. Egyikünk sem tehetett volna semmit.
-De mégis úgy érzem, hogy kellett volna-csuklott el a hangja ismét.-Valamit biztos...tehettünk volna, csak nem tudjuk mit, hiszen...nem létezik, hogy...ennek mind így kellett történnie-folytatta elvékonyodó hangon, miközben arcára egy újabb könnycsepp hullott.-Egy ártatlan kislánnyal nem kellene, hogy ez történjen, biztos meg lehetett volna akadályozni valahogy…
-Esme, nézz rám, kérlek!-simítottam ujjaimat lágyan arcára, mire pár pillanat múlva ha nehezen is, de ismét rám emelte könnyes pillantását.-Nem tehetsz semmiről-merültem el szemeiben komolysággal hangomban.-Az pedig hogy rossz anya lennél...őrültség-ráztam meg a fejemet a gondolatra, miszerint ő valóban ezt gondolja magáról.-Nálad csodásabb anyát nem is kívánhatnék a gyerekeimnek, és Lilly…-álltam meg egy pillanatra az engem elsodró érzelmek hatására-Lilly rendkívül szerencsés, hogy olyan anyukája van, aki látta, hogy ez már túlmutat rajta és segítséget kért-folytattam komolyan.-Rengeteg gyerek van a világon, akinek ez nem adatik meg. És ezért vagy te szuper anya- mosolyogtam büszkeséggel a hangomban, ám mielőtt folytathattam volna, hozzám hajolva nyomott szenvedélyes csókot ajkaimra, mire hirtelen ledermedtem, ahogy a vágy jól ismert melegséggel elárasztó érzése hirtelen ez én testemet is elárasztotta. A szívem azonnal meglódult a mellkasomban, ahogy ő megpróbálva elmélyíteni csókunkat nyelvével finoman ajkaim közé nyomult, én pedig engedve ennek a mélyről jövő zsigeri bizsergésnek utat engedtem neki. Ahogy egyre hevesebben viszonoztam tetteit, éreztem, hogy az alsónadrágom igen csak kezd kényelmetlenné válni, a mellkasomon végigvándorló érintései hatására pedig még inkább nőtt a nadrágomon lévő feszülés, amint ujjai elértek hasamnak alsó részéhez. Az agyam egyik része jól tudta, hogy meg kéne álljak. Esme érzelmileg összeomlott, instabil, és tudtam, hogy amiatt csinálja ezt, hogy elterelje a gondolatait. Jól tudtam, nem lenne helyes kihasználjam ezt a helyzetet. Az agyam másik része viszont olyan nagyon vágyott rá...annyira vágytam rá, mint ahogy ő is rám, és ez a vágytól vezérelt apró gondolat minden erővel azon igyekezett, hogy az agyam másik részét meggyőzze igazáról.-Es…-szakítottam meg végül csókunkat erőt véve magamon, mire láttam amint az ő arcára egy kisebb panaszos grimasz húzódott.-Nem...nem tehetem ezt veled. Most nem.
-Szükségem van rád-nyelt aprót, amint ujjait arcomra simítva pillantását ismét rám emelte.-Annyira nagyon hiányzol és...úgy érzem az életem egy vonatszerencsétlenség mostanában. Nem akarok így érezni-csillant meg szemeiben néhány újabb apró könnycsepp kimondott szavainak hatására.-És tudom, hogy a szex nem megoldás, de...ha csak addig amíg együtt vagyunk, egy kicsit nem érzem nyomorultul magamat, nekem az is elég lenne most-húzódott ölembe ajkait egy pillanatra enyémhez érintve, mire egy borzongásban kicsúcsosodó áramütés futott végig a szeméremcsontom magasságától egészen fel a gerincemen át, ahogy csípőjével teljesen hozzám simulva nadrágom feszülése nőiességének nyomódott. A frontális lebenyem egy pillanat alatt feladta a harcot.-Zöld a lámpa...
-Te jó ég, Es-sóhajtottam aprót, miközben ajkaimat ajkaihoz simítva merültünk el ismét azoknak játékában, ujjaimat pedig nadrágjának megkötőjére futtatva álltam neki kioldani azt, hogy mihamarabb megszabadíthassam ettől a közénk álló ruhadarabtól.
Kezei sietve fogták közre sötétkék munkaruhám felsőjét, mire én hátam mögé nyúlva markoltam meg annak anyagát, hogy segítve őt leemeljem azt magamról, mielőtt ujjaim az ő felsőjére vándoroltak volna egy határozott mozdulattal leemelve róla a világoskék vászon ruhadarabot, hogy hozzáférjenek melltartójának csatjához.
Miután a csipkével szegélyezett ruhaneműt az ágy mellé ejtettem, hanyatt döntve őt az ágyon álltam neki megszabadulni nadrágomtól. Amint egészen a térdem alá lecsúsztattam a sötétkék vászont, felállva a szerelmem lábai közt térdelő pozícióból toltam le azt bokámig, miközben ő csípőjét megemelve állt neki szintén sietve megválni sajátjától, mire én sietősen kilépve nadrágomból léptem ismét hozzá, hogy leemeljem róla a már térdéig letolt kék darabot, mielőtt ujjaim alsónadrágom széléhez vándoroltak volna, hogy megszabadítsam magamat a közénk álló két utolsó ruhadarab hozzám tatozó tagjától. Ő sem váratott sokáig, mire kilépve alsóneműmből ismét rá pillantottam, már ő is megszabadult a melltartójához hasonló finom csipkével szegélyezett fehérneműtől. Nagyot nyeltem, ahogy végigpillantva rajta ismét végigszáguldott bennem egy villámcsapással kísért borzongás tovább növelve erekciómat, és én alig vártam, hogy elmerülve testének selymes melegségében csillapíthassam ezt az őrjítően feszítő érzést…
(Esme szemszöge)
Amint egy szenvedélyes mozdulattal elmerült bennem, a lélegzetem egy pillanatra megakadt, mielőtt egy apró nyögés hagyta volna el ajkaimat, ahogyan csípője újra és újra enyémhez simulva egy lágy szenvedélyes ritmus diktálásba kezdett, ezzel újra és újra megakasztva légzésemet.
-Te jó ég!-sóhajtottam halkan, amint ajkainak játéka felfedezőútra indulva testemen lassan egyre lejjebb vándorolt nyakamnak bőrén, szinkronban kerülve testünk ritmusával pedig egy mélyen az alhasamból kiinduló melegséghullámmal árasztotta el testemet, amely végigfutva a gerincemen minden egyes mozdulatának beteljesítésével borzongásban csúcsosodott ki, ezzel az én csípőmet is szenvedélyes mozgásra késztetve.
-Istenem, Es!-nyögött fel halkan ő is, ahogy ujjait lágyan végigsimítva combomon minden egyes mozdulatával egyre mélyebbre és mélyebbre merült az egyesülésünk alkotta óceánban, ajkai pedig mohón találtak vissza ajkaimhoz bebocsájtást kérve oda. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, utat engedjek-e neki.
A mellkasából az orrán át kiáramló forró levegő szinte perzselte a bőrömet, ahogyan arcomat érte minden légvételével újra és újra, mintha a hevült nyári szellő simogatna, az alhasamból szétáradó melegség helyét pedig egyre inkább átvette az a bizonyos feszülő érzés, ahogy ritmusa egy valamivel gyorsabb tempóra váltott, miközben egyik kezét keresztcsontom mögé simítva megemelte picit csípőmet. Az izmaim kissé megfeszültek, ahogy férfiassága ezzel a testemnek egy olyan pontját kezdte el minden egyes elmerülésével cirógatni, amelytől egy pillanat alatt olyan magasra repültem, hogy akár képes lettem volna elérni a csillagokat is, amire egy jóleső nyögés hagyta el ajkaimat, amit elfojtott csókjainknak szenvedélyes játéka.
Az ő izmai is egyre inkább megfeszültek, mellkasa egyre hevesebben kapkodott levegő után, és ebből jól tudtam, hogy egyre közeledünk ahhoz a ponthoz, ahol ez a bennünk lévő vágytól feszülő léggömb felrobbanva majd kiszabadul a világegyetembe lerombolva falainkat.-Es, én mindjárt…
-Én is-nyögtem kissé hangosabban a kelleténél, ahogy ő teljesen elmerülve bennem minden mozdulatával tovább feszítette ezt a mámoros érzést, miközben ujjaim hátának izmain végigvándorolva kapaszkodó után kutattak, mielőtt az felrobbanna bennem, én pedig lezuhanok ebből a magasságból, ahol most éppen szállok.-Carlisle…- suttogtam fülébe nevét levegő után kapkodva, mire az ő izmai pár pillanat múlva hirtelen összerándultak, majd néhány hektikus mozdulatot követően egy hangosabb nyögés tört fel mellkasából, ahogy egy pulzáló melegség töltött el jelezvén orgazmusát, ezzel engem is átlendítve platómon. Mintha minden egyes apró izomsejtem egyszerre rándult volna össze, ahogy a testem alkotta falak hirtelen leomlottak felszabadítva azt a hatalmas feszülő energiát, ami mindeddig csak gyűlt és gyűlt, és ami most kiszabadult a végtelen univerzumba, majd visszahullva rám elárasztotta elmémet a szerelmünk kreálta megannyi vibráló pontként hozzám simuló hullócsillaggal.-Te jó ég, Carlisle!-nyögtem fel hangosan, amint ez az energiahullám végigvágtázott a testemen a lábamtól a fejemig búbjáig.
-Édes Istenem, Es!-sóhajtotta nevemet elfúló hangon, amint remegő karjain támaszkodva próbálta megtartani felettem súlyát lágy csókokat hullajtva nyakamnak bőrére, mire én szorosabbra fonva combjai és nyaka körül ölelésemet vontam őt közelebb magamhoz, ő pedig erre megadván magát a testét átjáró izomgyengeségnek lassan rám ereszkedett.
Ahogyan ott feküdtünk egymáson az ügyeleti szoba tompa félhomályában, ziláltan a testünket átjáró szerotonin, dopamin és oxytocin kevergő egyvelegétől, egy pillanatra minden gondomat elfelejtettem. Egy pillanatig nem voltam kimerült, nem voltam feszült, kétségbeesett és tehetetlen...csak boldog. Boldog voltam.-Annyira szeretlek-mosolyogta apró csókokat hullajtva kulcscsontom bőrére, mielőtt megpihentette volna pirult arcát mellkasomon.
-Én is szeretlek-mosolyogtam én is még mindig levegő után kapkodva, miközben ujjaimat lágyan felfuttattam tarkóján végig a fejét borító szőke tincseken.
-Jó látni ezt a mosolyt-jegyezte meg rám emelve örömmámortól csillogó pillantását ezzel egy még szélesebb mosolyt csalva arcomra.-Hiányzott már.
-A te érdemed. Fantasztikus voltál-kuncogtam felszabadult boldogsággal hangomban, mire ő feljebb húzódzkodva lassan ismét ajkaimhoz hajolt apró csókot hullajtva rájuk.-Mikor is csináltuk mi ezt utoljára?-pillantottam rá egy játékos incselkedéssel szavaimban, mire ő szintén halkan nevetni kezdett.
-41 napja, 8 órája és 25 perce-kacagott tovább számtalan apró csókot hullajtva nyakamnak bőrére, majd lassan egyre lejjebb haladva ismét elérte a kulcscsontom feletti érzékeny területet, amire nevetésemet egy pillanatra egy apró nyögés szakította meg.-Nem mintha számolnám…
-Férfiből vagy, Carlisle Cullen, persze hogy számolod-jegyeztem meg egy huncut mosollyal az arcomon újabb nevetés kiváltva ezzel belőle. Ahogy lassan visszaereszkedtünk a csillagok magasságából, akkor jöttem rá, mit is tettünk, amire egy újabb halk kuncogással törtem meg az ügyeleti szobára ereszkedett meghitt csendet.-Te jó ég, mi szexeltünk a munkahelyünkön-nevettem arcomat kezeimbe temettem, mire éreztem, amint Carlisle mellkasomon pihenő arca egy pillanatra elemelkedik onnan, amint ő is újból nevetni kezd.
-És milyen jó szex volt-hajolt ismét nyakamhoz huncut játékossággal a hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy ujjaimat arcára simítva vonjam őt magamhoz lágy csókban forrasztva össze ajkainkat.-Csodás voltál-simította homlokát homlokomhoz, miközben egy pillanatra kijjebb húzódott, majd újból teljesen elmerült bennem, amire ismét egy jólesőn nyögés hagyta el ajkaimat.
-Dr. Cullen, több komolyságot a munkahelyen-mosolyogtam ismét szemeibe pillantva tettetett komolysággal arcomon, amire ő újból felnevetett. Olyan régen láttam őt is ilyen felszabadultnak, ilyen gondtalannak. Mintha még mindig azelőtt a nap előtt lennénk, mintha az október 9-i tragédia meg sem történt volna. Azt kívántam, bárcsak minden így maradna-Lenne egy kérdésem-emeltem rá szemeimet ismét pár percnyi meghitt csendet követően, mire ő kíváncsian rám emelte csillogó pillantását.-Anya telefonált pár napja-álltam neki ujjaimat lágyan végigsimítva hajában.-Meghívtak minket magukhoz arra a hétvégére, amikor nekem és Lilly-nek is szülinapunk lesz-sóhajtottam aprót.-Először nem tudtam, mit mondjak, bevallom. Nem tudtam, milyen állapotban lesz akkor Lilly, milyen állapotban leszünk mi-folytattam egy pillanatra elmerengve.-De lehet jót tenne, ha kicsit elmennénk innen, távol Seattle-től. Mit mondasz?
-Remek lenne-mosolyogta apró csókot nyomva vállamra.-Még nem is jártam nálatok.
-Több, mint öt év után ez elég baj-jegyeztem meg kuncogva, mire ujjait lágyan arcomra simítva újabb gyengéd csókot hullajtott ajkaimra.-Imádni fogod-folytattam lelkesen.-Lovagoltál már?
-Egyszer-kétszer, mikor még kisfiú voltam-válaszolta.-De nem voltam valami ügyes.
-Majd én megtanítalak-mozdítottam egyet csípőmön játékos mosollyal arcomon, mire láttam, amint arcának izmai egy pillanatra összerándulnak, ahogyan mélységemben pihenő férfiassága érzékelte ezt az apró mozdulatot.-Te is sok mindenre megtanítottál ezalatt az öt év alatt…
-Örömmel tanulnék tőled-hajolt hozzám ismét csókra, amire sietve kulcsoltam lábaimat combjai köré, ahogy lassan ismét egy lágy ritmusos mozgásba kezdtünk. Az izmaim megremegtek, amint mozdulatai hatására újabb és újabb melegséget hozó elektromos impulzus futott végig gerincemen, és éreztem, amint az ő teste is hasonlóan reagál, ahogy egy szenvedélyesebb ritmusra váltva ismét egyre mélyebbre merültünk a szerelmünk alkotta harmóniában. Alig vártam, hogy újra érezzem az érzést, ahogy együtt szállunk fenn a csillagok közt.
-Biztos vagyok benne, hogy itt még megvolt, és...te jóságos atyaúristen!-hallottam meg ekkor Addison döbbenttel átszőtt hangját, mire azonnal szétrebbentünk, Carlisle pedig sietve igyekezett kihámozni alólunk a takarót, hogy ránk terítse azt.-Te jó ég!
-Azt a...mindenit-hangzott fel ekkor Derek döbbent hangja is, mire arcomat kezembe temetve fordultam hasra az ágyban, hogy mihamarabb eltakarhassam magamat.
-Komolyan, haver, örülök, hogy megfogadtad, amit mondtam, de nem úgy értettem, hogy itt és most-jegyezte meg Mark halkan kuncogva, miközben szerelmem végre sikerrel járva testünkre terítette a vékony lepedőt. Nem mertem felpillantani az arcukra, úgy éreztem menten elsüllyedek.
-Nem mennétek ki?-fordult hozzájuk Carlisle némi feszültséggel hangjában.-Mi a francot kerestek itt ügyeleti időben?
-Elveszett a lakáskulcsom és tegnap ebben az ügyeleti szobában aludtam-magyarázta Addison, amire pár pillanatot követően közeledő magassarkú hangjára lettem figyelmes, majd megállva nem messze tőlem hallottam, ahogyan kinyitja az ágy mellett álló szekrény fiókját, a fémes csörgő hang hallatán pedig tudtam, hogy megtalálta amit keresett.-Meg is van. Itt sem vagyunk-indult el sietve az ajtó irányába, miközben hallottam, amint sutyorogva az ajtó felé tereli Dereket és Markot.-Ha bármi probléma lenne ügyeletben, Esme, csörgess meg nyugodtan, jó?
-Jó-válaszoltam arcomat még mindig a párnába temetve, amire pár pillanattal később hallottam amint az ügyeleti szoba ajtaja becsukódik, amire heves szívdobogással kísérten fordultam lassan ismét hátamra.-Jóságos ég!-temettem lángoló arcomat ismét ujjaim közé, ahogy realizálódott bennem hogy a munkahelyi főnökeim és egyben barátaim meztelenül láttak engem.-Mark és Derek látták a melleimet és ki tudja még mit.
-Annyira sajnálom, Es-hullajtott nyugtató csókot fedetlen vállamra Carlisle, miközben lágyan megsimította oldalamat.-Próbáltalak olyan gyorsan eltakarni, amilyen gyorsan csak tudtalak, de ez a hülye lepedő...egyszerűen be volt szorulva.
-Nem tehetsz róla-emeltem le arcomról kezeimet, amint tekintetemet ismét ráemeltem.-Nem tudom ezek után hogy nézek újra a szemükbe...
-Dereket és Markot bízd rám-hullajtott apró nyugtató csókot ajkaimra.-Most zuhanyozzunk le gyorsan és öltözzünk vissza, mielőtt még valaki ránk nyitna-állt fel mellőlem az ágyból lágyan végigsimítva karomat, mielőtt sietve útnak indult az ügyeleti szobához tartozó apró fürdő irányába.
(Carlisle szemszöge)
-Jó reggel, Carlisle!-hallottam meg magam mögött Mark hangját egy halk nevetés kíséretében, amire ajkaimat egy halk sóhaj hagyta el, miközben visszahelyeztem az egyik ügyeletben operált betegem kórlapját az azok tárolására szolgáló tartóba.-Na, mondd csak, milyen volt az ügyelet?-lépett mellém Derekkel az oldalán egy sokat mondó vigyorral arcukon, amire lemondóan megcsóválva fejemet fordultam én is hozzájuk. Nem is tudom mire számítottam, tudtam, hogy nem úszom meg barátaim cukkoló megjegyzéseit.
-Fárasztó-válaszoltam próbálva terelni a tegnap történtekről a szót.-Hajnali egykor hoztak egy politraumatizáltat, akit három órán át operáltunk, így nem sokat aludtam.
-Elhisszük, hogy fáradt vagy-jegyezte meg szemöldökét felvonva Derek egy célozgató mosolygással a hangjában, amire ismét felsóhajtottam.
-Ha ezzel az ügyeleti szobában történtekre utaltál, arról nem szeretnék beszélni-pillantottam rájuk komolysággal hangomban.
-Ne már, haver-vetette át karját vállamon Mark egy újabb vigyorral arcán.-Be kell valljam, sosem néztem volna ki belőled egy munkahelyi szexkalandod-veregette meg a vállamat.- Komolyan, büszke vagyok rád…
-Mondjuk én Esme-ből sem néztem volna ki-tette hozzá még Derek.-És azt sem hittem volna, hogy valaha bármelyikőtöket is meztelenül kell lássalak majd.
-Felejtsük el, jó?-szóltam közbe némi feszültséggel szavaimban.
-Ha olyan könnyű lenne kiverni fejemből az erekciód látványát, már megtettem volna-nevetett fel Mark, amire ismét ráemeltem szúrós pillantásomat.-Nyugi, Carlisle, csak szívatunk! Ne vedd már ennyire komolyan.
-Ez csak szex. Mindannyian csináljuk-folytatta Derek valamivel komolyabban.
-Esme és az én számomra is elég kellemetlen, ami történt-vettem át tőlük a szót.-Nem szeretnénk, ha mindenki erről beszélne…
-Nem fog mindenki erről beszélni-pillantott rám ismét Derek.-Csak mi-nevette el magát, mire én feladva a küzdelmet csóváltam meg fejemet újra egy lemondó sóhaj kíséretében.-Sajnálom, haver, ezt nem úszod meg sem rövid sem hosszú távon.
-De nem ám-helyeselt Mark szintén nevetve. Ismerve őket, biztos voltam benne, hogy be fogják tartani ígéretüket.-Egyébként muszáj megjegyezzem, Esme nagyon jól néz ki, nagyon csinos-tette hozzá pár pillanat múlva.-Meg nem mondanám róla, hogy szült már egy gyereket.
-Ejnye, Mark-bökte oldalba erre Derek még mindig vigyorogva-, mit szólna ehhez Callie?
-Callie büszke biszexuálisként egyetértene velem-fordult hozzá komolysággal hangjában ám egy Derekéhez hasonló vigyorral arcán.-Amúgy meg Esme a barátom, és nem gondolok rá ezek után sem másképp-húzódott arcáéra is komolyság-, de nem vagyok teljesen vak.
-Szeretném, ha Esme-t kihagynánk ebből, jó?-pillantottam rájuk megelégelve szóváltásukat.-Önmagában is elég baj, hogy az életünknek egy olyan pillanatába láttatok bele, ami csak kettőnkre tartozik, de Esme azóta is azon őrlődik, hogyan lesz képes ezek után a szemetekbe nézni-folytattam némi feszültséggel hangomban.-Úgyhogy nem szeretnék még egy szót hallani arról, milyen csinos a feleségem meztelenül. Pontosan tudom milyen csinos, de ez egyedül rám tartozik.
-Jól van, jól van-emelte meg kezeit megadóan.-Ígérem, Esme előtt semmilyen illetlen utalást nem teszek a történtekre.
-Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani...-szúrta közbe Derek nevetve, amire Mark egy pillanatra ráemelte pillantását.
-Jó, akkor igyekszem nem utalgatni-helyesbített ismét rám emelve tekintetét komolysággal hangjában.-De te nem fogod megúszni-jegyezte meg felnevetve.-A szent Dr. Cullen szexelt a munkahelyén…
-Menthetetlenek vagytok-ráztam meg fejemet lemondóan barátaimra pillantva. Jól tudtam, évekig hallgatom majd cukkolásokat. De az este egyetlen pillanatát sem bántam.
(Esme szemszöge)
-Szia, Esme!-lépett mellém Addison, amint az ügyelet végi vizitemet befejezve kezemben a lázlapokkal a nővérpult felé igyekeztem.-Volt bármi ügyeletben?
-Wanda Millernek, akit 3 napja operáltunk perforál appendixszel, az ampicillin-clindamycin-metronidazole kombináció ellenére magas láza volt, 39,7 fok-álltam neki szemeimet lesütve. A tegnap történtek után nem tudtam a szemébe nézni.-Vettünk tőle két pár hemokultúrát, a sebváladékból is vettünk mintát tenyésztésre, kapott lázcsillapítót és Ringer laktátot. Fizikális vizsgálattal egyelőre akut hasat nem tapasztaltam nála, de az éjszaka folyamán még egyszer ellenőriztem az állapotát, akkor a testhője már csak 38,2 volt, de a láza folyamatosan fennáll. Most 38 fok.
- A tenyésztési eredmények megérkezéséig is váltsunk antibiotikumot-pillantott a kezemben tartott lázlapra.-Te mit adnál?
-Ticarcillin-klavulánsav kombinálva gentamicinnel empirikus alapon jó alternatíva lehet-válaszoltam továbbra sem véve a szemkontaktust.
-Jó válasz-helyeselte mosolygással hangjában, amint lassan tovább sétáltunk a nővérpult irányába.-Beszélnünk kéne a tegnap történtekről-pillantott rám pár másodpercnyi néma sétát követően, észlelvén érzelmi állapotomat.
-Nem tudom, akarok-e...-emeltem egy pillanatra szemeimet rá, majd ismét a padló irányába. Majd' elsüllyedtem, ahogy ismét feltörtek bennem az ügyeleti szoba eseményeinek emlékei.
-Esme, szültél nálam egy gyereket-vette vissza a szót komolysággal a hangjában.-Láttalak már meztelenül.
-Ez nem ugyan az-sóhajtottam némi feszültséggel hangomban.-Ti láttátok, ahogy mi…
-Ugye tudod, hogy én és Derek is szoktunk szexelni?-fordult hozzám ismét felvonva szemöldökét.-Semmi olyat nem láttunk, amit mi ne csinálnánk, bár tény, hogy...meglepett Carlisle mennyire „tehetséges”-nevette el magát célozgatással hangjában kiemelve a „tehetséges” szót, amire ismét lesütöttem pillantásomat.-Így már értem a szexuális felvirágzásodat.
-Addison...-temettem arcomat ujjaim mögé zavaromban.-Nem...nem hagyhatnánk ezt?
-Jó, jó...abbahagyom-vette vissza a szót megadással hangjában.-De szeretném, ha tudnád, hogy nincs ebben semmi szégyellni való-tette hozzá ismét rám pillantva.-Tény, hogy...a helyszín kissé extrém volt, de...a szex csodás dolog. Váljon egészségedre!-kacsintott rám kuncogva, amire én ismét lesütöttem szemeimet, miközben arcomra egy akaratlan apró mosoly húzódott a tegnapi együttlét emlékének hatására. Te jó ég, még most is megremegtem, ahogy a tegnap estére gondoltam.-Régen láttalak már mosolyogni-jegyezte meg őszinte boldogsággal hangjában, amire ismét felpillantottam.-Jó most látni.
Doki
(2002-2017)