Üdv, mindenkinek!
Ismét egy új fejezettel jelentkezem. Ez a rész bővelkedik drámai pillanatokban, amik jó alaposan felforgatják majd a főszereplőink életét. Egy nyugodt időszak végére értünk, ez az új korszak pedig számos nehézséget tartogat a számukra, mielőtt talpra állnak majd.
Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást mindenkinek!
Puszi!
Carly
"LIFE IS LIKE AN HOURGLASS GLUED TO THE TABLE"
[ október 9.]
-Szívem-pillantottam rá egy izgatott mosollyal az arcomon, miközben ő az ágy szélén ülve éppen bekötötte cipőfűzőjét, mire rám pillantva azonnal láttam rajta, ahogy megvilágosodik az arcomra kiülő izgatottság hatására, mielőtt pillantását a kezemben lévő tesztekre irányította.
-Csak nem?-ugrott fel izgatottan az ágy széléről hozzám sétálva, mire én egy pillanatra a kezemben lévő terhességi tesztekre, majd ismét arcára pillantottam.
-Még nem tudom-sóhajtottam aprót, miközben ujjaimmal a csomagolást babráltam-, de...két hete késik, és bár nem érzek semmit, de szerintem lehetséges, hogy...terhes vagyok-mondtam ki ezen szavakat meghatottsággal hangomban.-Vettem a múlthéten pár tesztet, úgyhogy most...megcsinálom őket.
-Kicsit izgulok-sóhajtott aprót végigfuttatva ujjait hajában, miközben az előzőhöz képest picit a fürdőszobához közelebb helyet foglalt az ágy szélén, amint én elindultam a fürdő irányába.
-Én is-mosolyogtam, ahogy nagy levegőt véve beléptem annak ajtaján.-Mindjárt jövök akkor…
-Itt várlak-pillantott rám támogató csillogással szavaiban, mire az én arcomra egy újabb izgatott mosoly húzódott. Egymást tördelő kezeiből láttam, hogy ő is legalább annyira izgul, mint amennyire én. Annyira vágytunk erre...annyira szerettük volna, ha igaz lenne.
Miután behajtottam magam mögött az ajtót, a szekrényhez lépve elővettem belőle egy eldobható műanyag poharat, hogy abba gyűjtsem össze a teszthez szükséges vizeletmintát, majd a wc csészére ülve neki is álltam, hogy némi vizeletet produkáljak ezeknek a sorsdöntő teszteknek az elvégzéséhez. Az ember nem is tudja, milyen nehéz ez, amikor ideges.
-Hogy állsz, Es?-hallottam meg kívülről Carlisle hangját, mikor végül nagy nehezen sikerült annyi mintát gyűjtenem, ami elégséges lesz a három tesztcsíkhoz.
-Mindjárt kész-álltam fel a poharat a mosdókagyló mellé helyezve, majd miután felhúztam a fehérneműmet és a nadrágomat, egymás után mártottam bele a tesztcsíkokat a friss vizeletmintába, mielőtt ráhelyeztem volna őket a a mosdó peremére. Most már csak várni kell.-Bejöhetsz, ha szeretnél.
-Mennyi időt kell várni?-pillantott rám kíváncsian, amint mellém lépve ujjait lágyan vállamra simította.
-Elvileg 3 percet-sóhajtottam, amint nem tudván mit kezdeni tehetetlennek érzett kezeimmel, keresztbe raktam azokat.-Hihetetlen milyen hosszúnak tűnik ez a kevés idő is, amikor várakozni kell.
-3 perc múlva lehet, hogy megváltozik az életünk-lépett mögém így karolva át hátulról derekamat, miközben ujjait lágyan hasamra simította, újabb mosolyt váltva ki ezzel belőlem.-Lehet, lesz egy újabb kisbabánk, Es-hullajtott apró csókot arcomra, mielőtt állát vállamon megpihentetve lágyan megsimogatta hasamat.-Annyira izgatott vagyok.
-Én is-hajtottam arcomat mosolyogva vállamon pihenő arcának, miközben izgatottan tovább figyeltem a teszteket.-Annyira jó lenne. Annyira szeretném, hogy pozitív legyen.
-Még másfél perc-pillantott órájára, majd miközben ujjait lágyan visszasimította hasamra, újabb apró csókot nyomott arcomra.-Vajon kisfiú vagy kislány?
-Még azt sem tudjuk, van-e baba, Carlisle-kuncogtam, amire ő is halkan nevetni kezdett.
-Nem baj-pillantott rám játékos izgalommal a hangjában.-Szerintem kisfiú-mosolyogta pár pillanatnyi várakozást követően.-Most más vagy, mint Lilly-vel, és...lehet amiatt van ez, mert egy kisfiú van a pocakodban.
-Én is érzem, hogy valami más-állapítottam meg.-Nem tudnám megmondani, hogy mi, de más.
-Már most várom, hogy megszülessen-vonta szorosabbra finoman ölelését, mire én ismét halkan felnevetve simultam bele még jobban a karjai alkotta menedékbe .-Legyetek pozitívak, legyetek pozitívak…
-Legyetek pozitívak-ismételtem én is utána. Amint ujjaimmal újra és újra lágyan megsimítottam hasamon pihenő kézfejét, a szívem ismét hevesebb iramra váltott, és egy kisebb émelygés lett úrrá rajtam, amint lassan elérkeztünk a harmadik perc végére. Semmi másra nem vágytam jelen pillanatban, mint hogy még egy kis csík megjelenjen a már kirajzolódott kontroll csíkok mellett. Annyira akartam. Annyira akartuk. Mindent úgy csináltunk, ahogy kell. Pozitív kell legyen, annak kell lennie...ám az idő lejártával a tesztcsíkokra pillantva láttam, hogy egyik sem az.-Negatív...-olvastam le mindhárom eredményt szomorúsággal a hangomban. Úgy éreztem, mintha a szívemet a mellkasomból kitépve a földre rántottak volna, ahogy a csalódottság érzése elárasztotta a testemet. Nem értettem, hiszen a menstruációm késik...és az elmúlt négy hétben nem védekeztünk. Hogy lehet negatív?
-Sajnálom, szívem-simította meg hasamat ismét, mielőtt kezeit vállaimra vándoroltatva hullajtott volna hátulról apró nyugtató csókot nyakamnak ívére.-Nagyon akartuk.
-Nem értem, hogy lehet mindhárom negatív-bújtam ki öleléséből, hogy kezembe véve az elhasznált teszteket a kukába dobjam őket.-Valamit nem csináltunk jól?-pillantottam rá némi tanácstalansággal hangomban, amire ő egy halk sóhaj kíséretében ölelt ismét magához.
-Mindent jól csináltunk-simította meg hátamat vigasztalóan, majd ujjainkat összekulcsolva indult el velem vissza a hálószobánk irányába.
-Valamiért mégsem vagyok terhes-jegyeztem meg némi frusztráltsággal hangomban, amint kezeimet tördelve foglaltam helyet ágyunk szélén.-Valami baj van velem…
-Dehogy, nincs semmi baj veled, Es-ült mellém ujjait lágyan vállamra simítva, miközben másik kezével nyugtatóan simogatni kezdte az ölemben egymást tördelő kezeimet.-Emlékezz arra, hogy mit mondott Addison-pillantott rám ismét nyugtatással hangjában.-Nem szabad elkeserednünk, ha elsőre nem sikerül. Ez nem egy szokatlan dolog. És ha még baj is lenne-állt neki újra komolysággal szemeiben-, egyáltalán nem biztos, hogy veled lenne a baj, hiszen ez tőlem is függ, nem csak tőled.
-Csak...Lilly olyan könnyen összejött. Azt hittem, most is így megy majd-sóhajtottam aprót még mindig szomorúsággal hangomban, amint pillantásomat egymást babráló ujjaimra irányítottam. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy egyetlen sikertelen hónap még nem jelent semmit, pláne nem azt, hogy bármi -féle fertilitási probléma állna fenn bármelyikőnknél is. De mégis...nem tudtam mit kezdeni a mindenemet átjáró csalódottsággal. Nem tudtam nem elgondolkodni azon, mi lett volna, ha mégis pozitív.-Azért megkérem ma Addisont, hogy csináljunk egy vérvételt és egy hüvelyi ultrahangot-pillantottam fel rá kezeimről ismét néhány másodpercnyi nyugtató csendet követően.-Így a biztos...
-Elkísérjelek?-simogatta meg felém eső karjával támogatóan vállamat ismét, amire válaszként egy apró mosollyal az arcomon megráztam a fejemet.
-Nem kell-emeltem rá újra pillantással még mindig némi remegéssel a hangomban.-Tudom, hogy 99%, hogy valóban negatívak ezek a tesztek, csak a saját megnyugtatásomra szeretném-magyaráztam.-És talán az is kiderül, mi miatt késik a menstruációm, ha nem a terhesség miatt.
-Ha még is szeretnéd, hogy menjek, szólj!-hullajtott apró csókot homlokomra, mielőtt felállva mellőlem lassan elindult hálószobánk ajtaja felé.-Szólok Lilly-nek, és akkor indulhatunk.
-Rendben-húzódott apró mosoly arcomra, amint felállva ágyunkról én is utána indultam.-Még mindig a kirándulásra készülődik?-kuncogtam fel halkan, amint felvillant előttem Lilly lelkes kis arca, mikor arról mesélt, hogy milyen jó lesz majd Jake-kel együtt megnézni a múzeumot, ahol a fiú anyukája is dolgozik. Erre készült egész hétvégén.
-Elég valószínű-nevetett fel ő is, amint a lépcső aljához érve felpillantott az emelet irányába.-Liliomszál, hogy állsz? Indulhatunk az oviba?
-Igeeen-hangzott fel izgatott hangja az emeletről, miközben sietős apró léptek zaja vándorolt végig az emelet folyosóján, amint elindult hozzánk az emeletről levezető lépcsősor felé.-A plüss Doki cicám nem akart beférni a táskámba, de aztán sikerült-mosolygott ránk lelkesen, mikor leérve hozzánk büszkén megmutatta a táskájából fejével kilógó plüss cicát, amire Carlisle-lal mindketten alig hallhatóan felkuncogtunk.
-Ügyes vagy, tücsök-nyomott apró puszit homlokára Carlisle, majd a nem messze lévő fogashoz lépett.-Akkor kabátot fel, aztán indulás-adta rá mosolyogva a színes dinókkal díszített kis dzsekit, amit Lilly még a múlt héten választott magának az egyik bevásárlókörutunk során. Nagyon szerette volna ezt a kabátot. Azt mondta, Jake imádja a dinókat, sokat mesél róluk neki, és hogy most már ő is szereti őket. És amióta megvettük, ebbe ment az óvodába minden egyes nap.
-Menjünk, menjünk, menjünk!-állt neki ugrálni izgatottan Lilly, kihívás elé állítva a táskáját ráadni próbáló apukáját, amire nem bírtam megállni, hogy ismét felnevessek.
-Azonnal indulunk-mosolyogtam, amint én is magamra vettem világoszöld szövetkabátomat, majd miután Carlisle is elkészült, a lépcsőn lefelé rohanó kislányunkat követve elindultunk, hogy nekivágjunk ennek a kissé keserédesen induló napnak.
-Csak...nem indult jól a napom. Ennyi-hárítottam kérdését, miközben visszahelyeztem a kezemben lévő betegdokumentációt a többi kórlap közé. Nem tudtam, meg akarom-e osztani a ma reggel történteket bárkivel is.
- Ez több annál-vonta föl szemöldökét megállva velem szemben a nővérpult mellett.-Valamin összebalhéztatok Esme-vel?-kíváncsiskodott tovább belekortyolva a kezében lévő automatás kávéba.-Ő is kissé zaklatott volt, mikor pár perce összefutottunk a folyosón. Addisont kereste.
-Nem, minden rendben van köztünk-válaszoltam feltevésére még mindig némi szomorúsággal a hangomban.-Tudod...nem mondtam még senkinek, de egy hónapja belevágtunk a babaprojektbe-álltam neki némi hezitálást követően-, és Esme menstruációja már két hete késik, ezért csináltunk teszteket, de...sajnos mind negatív lett-sóhajtottam aprót mondatom végén.-Azért keresi Addisont, hogy megnézzék, biztos nincs-e baba.
-Sajnálom-veregette meg a vállamat együttérzéssel a hangjában.-Tudom, hogy milyen felemésztő érzés, mikor azt hiszitek, hogy igen, megcsináltátok, sikerült, de...aztán mégse-vette át tőlem a szót egy apró sóhajtás kíséretében.-De fel a fejjel, ez még csak az első hónap volt-pillantott rám ismét biztatóan.-Nem ritka dolog, hogy elsőre nem sikerül. Jön majd a következő hónap, és ha kell, utána újabb hónap-folytatta komolyan.-Csak...élvezzétek a szexet, élvezzétek, hogy együtt vagytok-tette hozzá komolyan.-Csak lazán.
-Kössz, haver!-pillantottam rá egy hálás mosollyal arcomon.-Tényleg kicsit...görcsösen akartuk a dolgot, pedig Addison is megmondta, hogy azzal csak magunknak ártunk-tettem hozzá ujjaimmal hajamba túrva-Lazítanom kéne…
-Mark és én épp arról beszélgettünk ma reggel az öltözőben, hogy össze kéne ülni megnézni a mai Seattle Mariners – Los Angeles Angels szezon záró meccset-állt neki ismét pár pillanat múlva.-Gyertek ti is.
-Tényleg jó lenne összeülni-pillantottam rá ismét némi gondolkodást követően.-Megbeszélem még Esme-vel, meg Lilly-t akkor majd elvisszük a szüleimhez addig, amit előtte le kell beszélnem édesanyámmal, de szerintem ott leszünk akkor-válaszoltam mosolyogva. Úgy éreztem, erre van most szükségünk. Kimozdulni kicsit.
-Remek-veregette meg vállamat ismét lelkesen.-Akkor majd még egyeztetünk. A meccs 19:15-kor kezdődik.
-Szólok, amint biztosat tudok-tettem még hozzá, amint lassan elindultam a műtők irányába.-Hamarosan műtétem lesz.
-Akkor később még beszélünk-lépett még hozzám egy kézfogásra, majd egy búcsú elköszönést követően, tovább folytattam utamat a 3-as műtő irányába.
-Mondd, hallgatlak!-állt meg velem szemben némi aggodalommal festenyzett értetlenséggel hangjában arcom láttán.
-Szóval-álltam neki még mindig egy kisebb szomorúsággal a hangomban a reggel átéltek miatt-még neked se mondtam eddig, de egy hónapja elkezdtünk próbálkozni a babával, és...két hete késik a menzeszem...
-Csináltál tesztet?-szakított félbe még mindig némi zavarodottsággal szemeiben továbbra sem értvén teljesen a mondandóm és a mögötte hangomban felsejlő szomorúság közti összefüggést, ám láttam rajta, hogy van már némi sejtése, milyen szavak hagyják majd el ajkaimat kérdésére.
-Igen, hármat is-válaszoltam aprót biccentve-, de sajnos mind negatív.
-Sajnálom-simította meg a vállamat együttérzőn.-És...miben tudok segíteni?-pillantott rám ismét pár pillanat múlva.-Azt mondtad, szükséged van segítségre.
-Tudnánk nézni egy labort és egy hüvelyi ultrahangot?-emeltem rá szemeimet kérőn.-Tudom, hogy három negatív teszt mellett 99%, hogy nem vagyok terhes, de…
-Biztosra akarsz menni-vette át a szót tőlem, mire én egy apró bólintással jeleztem feltételezésének helyességét.-Gyere, menjünk át a nőgyógyászatra-biccentett a folyosó végének irányába.-Megnézlek.
-Köszönöm!-emeltem rá pillantásomat hálásan, majd lassan mind a ketten elindultunk a szomszédos folyosó irányába. A szívem legmélyén még mindig reménykedtem, még ha az eszemmel tudtam is, mi lesz a vizsgálatok eredménye. De az az 1%...az az 1%-nyi esély ott volt mégis. És annyira szerettem volna, ha én lennék az az 1%. Semmi másra nem vágytam jobban.
-Gyere, ülj fel ide!-mutatott a nőgyógyászati vizsgálószékre.-Először veszek akkor egy kis vért tőled, utána pedig megvizsgállak.
-Rendben-sóhajtottam aprót, amint lassan helyet foglaltam annak szélén, amire ő pár pillanattal később egy érszorítóval a kezében ismét hozzám lépett.
-Van bármilyen tüneted egyébként a vérzés elmaradáson kívül?-pillantott rám kíváncsian, miközben bal karomra helyezve az érszorítót szorosra húzta azt.-Émelygés, hányinger, puffadás, alhasi diszkomfort, vagy enyhe pecsételő vérzés az elmúlt két hétben?
-Csak az, hogy késik a menstruációm-válaszoltam, miközben ő végigtapogatta a könyökhajlatomat a megfelelő vénát keresve.-De már négy hete nem védekezünk, és...az hogy késik...
-Nem akarok indiszkrét lenni a következő kérdésemmel-állt neki ismét, miközben a bőrfertőtlenítőért nyúlt-, de minden alkalommal, mikor együtt voltatok, volt...szóval Carlisle mindig…
-Mindig volt...orgazmusa, igen-válaszoltam kissé zavarba jőve a kérdés hallatán, miközben ő lassan a könyökhajlatomat keresztező vénába mélyesztette a vérvételi haranghoz illesztett tűt.
-És ejakulált is?-tette fel újabb kérdését, amint a haranghoz illesztette a vákuumos vérvételi csövet, amire egy pár pillanatnyi zavaromat követően aprót bólintva válaszoltam, miközben a vákuum hatására egy apró surranó hang kíséretében a vérem elkezdte megtölteni azt.
-Igen-biccentettem egy másodpercre szemeimet lesütve, mielőtt ismét rápillantottam volna.-Semmi különöset nem vettünk észre a szexuális életünkben, ami más lenne, mint mikor Lilly megfogant.
-Néha előfordul, hogy ennek ellenére sem történik megtermékenyülés, vagy a megtermékenyült petesejt egyszerűen nem tud beágyazódni-vette vissza a szót ismét, miközben egy vattapamacsot szorított a bal karomon lévő szúrás helyére, majd miután átvettem tőle annak bőrömhöz szorítását, a levett mintáimra egy-egy üres etikett címkét ragasztott.-Mindjárt feladok egy laborkérést a gépben neked, utána pedig megkérem gyorsan Nancy-t, hogy vigye ezeket át nekem. Addig pedig megultrahangozlak.
-Nagyon köszönöm!-pillantottam rá hálásan ismét.-Én is tudom, hogy nem sok esély van arra, hogy a tesztek tévednek, és tudom, hogy te is tudod ezt, de...biztosra kell tudnom.
- A barátod vagyok, Esme-simította meg a vállamat egy apró támogató mosollyal arcán.-Ha azzal tudok neked segíteni, hogy biztosra megyünk, azzal segítek-folytatta komolyan, amint a mintáimmal együtt lassan megindult a vizsgáló ajtaja felé.-Két perc és jövök.
-Rendben-húzódott az én arcomra is egy apró mosoly, majd miután Addison kilépett az ajtón, nekiálltam, hogy ellenőrizzem a karomon a vérvétel után maradt aprócska szúrt sebet. Láthatóan nem vérzett már, így lehuppanva a vizsgálószékről lassan a nem messze lévő veszélyes hulladékledobóhoz sétáltam, hogy abba beleejtve a már használt vattát megszabaduljak attól, mielőtt ismét helyet foglalok a nőgyógyászati vizsgálószéken. Észre sem vettem, mikor kezdtem el tördelni az ujjaimat a várakozás közepette.
-A mintád elment-lépett be az ajtón pár pillanat múlva Addison.-A paraván mögött vetkőzz le deréktól lefelé, amíg előkészülök, és akkor kezdjük is az ultrahangot.
-Oké-bicentettem, majd behúzódva a paraván függönye mögé gyorsan megszabadultam nadrágomtól és alsóneműmtől, mielőtt magam köré tekerve egy egyszer használatos papírleplet lassan visszasétáltam a nőgyógyászati vizsgálószékhez.
-Nézzük csak-pillantott rám ismét, miután lábaimat az azokat a megfelelő pozitúrában tartására szolgáló tartókba helyezve elhelyezkedtem a székben.-Lazíts, és akkor már csinálom is, jó?-simította meg alkaromat nyugtatóan, majd amint egy kis ultrahanggélt helyezett a vizsgálófejre húzott steril óvszer külsejére, felvezetve azt hüvelyembe állt neki vizsgálatomnak.-Nem kellemetlen?
-Nem, minden rendben-válaszoltam egy apró mosollyal az arcomon, amint pillantásomat izgatott várakozással az ultrahang kijelzőjére emeltem. Ahogy a túlnyomórész szürke foltok örvénylése megszűnt, lassan láthatóvá vált a képernyőn a méhem is. Azonnal tudtam, mi az eredmény.
-Sajnos nincsen baba, Esme-sóhajtott fel halkan Addison a teljesen negatív ultrahangkép láttán.-Ha minden igaz, a 6. hét körül kéne járj, és ilyenkor már minimum a petezsákot és a szikhólyagot kéne lássunk. Ez a felvétel teljesen negatív.
-Legbelül éreztem, hogy ez lesz az eredmény-sóhajtottam fel én is némi csalódottsággal a hangomban, miközben ő tovább vizsgálódott.
-Viszont a petefészkeid szépek-mutatott a képernyőre ismét, miután az ultrahangfej pozíciójának megváltoztatásával fókuszba hozta az egyiket.-Nézd! Van 5 antrális folliculusod ezen az oldalon, és van egy nagyobb is, ami olyan 19-20 mm-es. Ezek alapján az elkövetkezendő 2 hétben ovulálsz majd.
-És akkor miért maradt ki a vérzésem?-pillantottam rá még mindig kissé értetlenül.
-Három éven át használtad a Nexplanont, valószínűleg még nem állt vissza teljesen a hormonháztartásod-válaszolta, miközben lassan eltávolította hüvelyemből a vizsgálófejet.-De ez a hónap ígéretesnek tűnik. Adjatok bele mindent!-kacsintott egyet célozgatóan, amire nem bírtam megállni, hogy halkan felnevessen.
-Rajta leszünk-mosolyogtam, amint lassan ismét ülő helyzetbe húzódzkodtam.-Nagyon szeretnénk ezt a babát, Addie-pillantottam rá ismét egy apró sóhaj kíséretében, mire ő egy újabb támogató mosollyal az arcán megsimította a vállamat.
-Jó lesz ez, meglásd!-mosolyogta biztatóan, miközben én visszalépve a paraván mögé, nekiálltam, hogy visszavegyem levetett ruhadarabjaimat.-Emlékezz, mit mondtam…
-Akkor sem szabad elkeseredni, ha elsőre nem sikerül-idéztem vissza egy hónapja elhangzott mondatát, amint immár felöltözve visszatértem társaságába.-Emlékszem, de ezt könnyebb mondani, mint megtenni…
-Lazíts!-helyezte ujjait vállaimra lelkesítően megszorongatva azokat.-Nagyjából dél fele meglesz a laborod is-folytatta ismét kicsivel komolyabb hangnemre váltva.-Széles labort kértem vese-és májfunkcióval, ionokkal, vaspanellel, folsav szint méréssel, és természetesen ösztrogén, progeszteron és HCG vizsgálattal-sorolta.- Utóbbi nagy valószínűséggel negatív lesz, de ez is ad majd még egy plusz megerősítést.
-Még egyszer, nagyon köszönöm!-mosolyodtam el hálásan ismét, ahogy lassan visszaindultunk a gyereksebészet irányába.-Remélem igazad van, és ez a hónap már sikeres lesz.
-Szerinted hány autó fér el benne?-néztem rá kíváncsian.-Apu mondta, hogy autók szoktak utazni a belsejében.
-Biztos jó sok-válaszolta elgondolkodva.-Akár több száz.
-Gyerekek, mindenki fogja meg a párja kezét, amíg a mólón vagyunk!-szólalt meg Ashley néni felénk fordulva, ahogy megálltunk a jégkrémesnél.-Álljatok sorba kettesével, és akkor mindenki válasszon egy ízt, amit a legjobban szeretne!
-Ú, én tuti mogyoróvajasat kérek-fordult hozzám Jake újra megfogva a kezemet.-Ha van.
-Én zöldalmásat-mosolyogtam.-Nem is mondtam, hogy igazad volt-pillantottam rá pár pillanat múlva ismét.-Anyu és apu tényleg kistesót csinálnak nekem.
-De jó!-nézett rám újra lelkesen.-És mikor lesz kistesód?
-Még nem tudom-válaszoltam.-Anyu is mondta, hogy megnő majd a hasa, amikor úton lesz a tesóm, de ezt már olyan régen mondta, és még mindig nem nagy a hasa-folytattam.-De mondjuk azt is mondta, hogy az elején pici lesz a tesóm, és ahogy nő majd, úgy nő a hasa is.
-Lehet, hogy ott van akkor, csak még pici-nézett rám újra elgondolkodva.-Az én tesóm sokáig volt anya hasában. Előző nyáron mondták, hogy jön, és utána télen hozták haza a kórházból-mesélte.-Ez tök sok idő.
-Ez tényleg sok-állapítottam meg egyetértőn.
-Nézd, most indul még egy komp!-mutatott Jake a vízre ismét.
-Gyere, nézzük meg!-indultam el a korlát felé.-Azta...-ámultam, miután felmásztam rá, hogy jobban lássak. Olyan sok autó szállt fel rá, elmondhatatlanul sok. És mind elfért, és nem süllyedt el a hajó.-Szerinted Ruby és Jojo hajója is ilyen nagy lenne?
-Szerintem még ennél is nagyobb lenne-mosolygott fel rám mellőlem a korlát mögött állva.-És tuti lenne benne egy szoba, ami teli van mogyoróvajjal.
-Az nagyon menő lenne-pillantottam le rá tovább támaszkodva a felső rúdon.-Rengeteg üveg mogyoróvaj kell majd, mert nagyon hosszú az út. Biztos jó nagy szoba lenne.
-Hé, sárgarépa!-hallottam meg ekkor mögöttem Chester hangját, mire egy nagyobb levegőt vettem. Megint kezdi.
-Ne figyelj rá, ne figyelj rá!-suttogtam párszor magamnak. Próbáltam azt tenni, amit anyu és apu mondott. De nagyon nehéz volt.
-Hagyd békén, Chester!-fordult hozzá Jake.
-Véded a barátnődet, nyomi?-lökte meg, amire egy pillanatra hátra néztem.
-Ne figyelj rá, Jake!-fordultam vissza a víz felé.-Chester egy hülye.
-Te vagy a hülye!-vágott vissza mérgesen Chester, ám mielőtt reagálhattam volna, egy lökést éreztem a lábamon. A kezeim alól kicsúszott a korlát, és a lábaimmal már nem tudtam megtámaszkodni. Előre estem.
-Lilly!-hallottam meg fentről Jake kiabálásátt, de nem tudtam válaszolni. Estem és estem, a víz pedig közeledett. A levegő hideg volt, és nem tudtam kiabálni. Olyan gyorsan jött, olyan gyors volt körülöttem minden, minden elmosódott. Csak azt láttam, hogy a víz közeledik, egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán becsapódtam.
Nagyot ütött, olyan nagyot, hogy mindenhol szúrt, és ijedtemben kiabálni akartam, de nem ment. Mindenhol csak víz volt. Ahogy kiabálni próbáltam, az a sok víz bejött az orromba és a számba, és az is hideg volt, minden hideg volt, szúrt és zsibbadt. Nem éreztem a kezemet és a lábamat, nem tudtam kinyitni a szememet, nem láttam semmit, nem tudtam honnan jöttem és, hogy hogy menjek vissza. Nem tudtam levegőt venni, a víz a számban és az orromban nem engedte, és ha megpróbáltam csak még több víz jött vele, és nem jött ki semmi, csak még hidegebb, még homályosabb, még sötétebb lett minden. Nem tudtam mozogni. Anyut és aput akartam. Az anyukámat és az apukámat akarom! Anyu! Apu! Annyira félek, hol vagytok? Hol vagyok…
-Sajnos nem lesz babánk-sóhajtott aprót csalódottsággal a hangjában, mire én lágyan átkarolva vontam őt magamhoz, megnyugtató csókot hullajtva halántékára.
-Sajnálom-simítottam meg a vállát támogatóan. Tudtam mennyire szerette volna ezt a babát, hiszen én is ugyanannyira vágytam rá.
-Viszont van egy jó hírem is-állt neki egy izgatott mosollyal az arcán, amire én szintén izgatott kíváncsisággal szemeimben ismét ráemeltem pillantásomat.-Addison megnézte a petefészkeimet, és látott egy nagyobb tüszőt, ami alapján azt mondta, hogy egy-két héten belül ovulálni fogok-húzódtak ajkai szélesebb mosolyra.-Szerinte ígéretesnek tűnik ez a hónap.
-Ez fantasztikus-mosolyodtam el én is lágyan magamhoz ölelve őt, amire ő egy halk örömteli nevetésbe kezdett.-Akkor csak tovább kell...
-Csak tovább kell próbálkozzunk, igen-vette vissza a szót még mindig halkan kuncogva.-Úgyhogy, ha ma hazamegyünk...-emelkedett egy pillanatra lábujjhegyre egy játékos mosollyal az arcán, így karolva át nyakamat, mire nem bírtam megállni, hogy kezeimmel lágyan végig ne simítsam oldalát, ahogy sarkára visszaereszkedve magához vont-lazítani fogunk.
-Hmm...én akár most is tudnék lazítani veled-hullajtottam egy játékossággal fűszerezett szenvedélyes csókot ajkára, amire ő ismét kuncogni kezdett-Vonuljunk el a harmadik emeleti ügyeleti szobába.
-Carlisle, nagyjából fél óra múlva műtétem lesz-nevetett fel ismét apró csókra hajolva hozzám, ahogy karjaimat dereka köré vonva húztam őt még közelebb magamhoz.-És még meg is kéne ebédelnem előtte.
-Nekem is, de...szerintem addigra végeznénk-mosolyogtam én is ismét hozzá hajolva, hogy apró csókot hullajtsak nyakának érzékeny bőrére, mire éreztem amint a lélegzete egy pillanatra elakad kis akcióm hatására.-Gyere, menjünk…
-Carlisle Cullen, egy percre verd ki a fejedből a szexet, jó?-pillantott fel rám egy tettetett komolysággal az arcán, mire nem bírtam megállni, hogy halkan felnevessek, ahogy a komolyságon át arcára egy apró huncut mosoly kúszott.-Felelősségteljes orvosok vagyunk. Sebészek vagyunk. Ez a munkahelyünk.
-A múltkor nem zavart ez, amikor az irodámban azt az...igen csak vonzó dolgot csináltad-emlékeztettem az egy hónappal ezelőtti kis akciójára némi incselkedéssel átszőtt játékossággal hangomban, mire ő egy pillanatra alsó ajkába harapott a történtek említésének hallatán, mielőtt visszarántva magát ismét komolyabb arcot öltött magára.
-Komolyan beszélek, viselkedj!-csusszant ki ölelésemből egy kisebb kuncogás kíséretében tovább folytatva útját a kantin felé, mire én is követni kezdtem őt.-Majd este...
-Jut eszembe az estéről-ötlöttek ekkor eszembe Derek szavai.-Derek meghívott minket meccset nézni magához-hoztam fel a legjobb barátommal folytatott reggeli beszélgetésünk témáját.-Szerintem jót tenne nekünk egy kis kimozdulás, de előtte téged is meg akartalak kérdezni, mit gondolsz a dologról, hogy...lenne-e kedved hozzá.
-Én is gondoltam rá, hogy ki kéne mozduljunk-pillantott rám mosolyogva pár pillanatnyi gondolkodást követően.-Szívesen mennék.
-Remek, akkor egyeztetek majd vele is és anyával is-simítottam ujjaimat vállára ismét, ahogy tovább sétáltunk az étkező irányába.-Ha minden igaz, 19:15-kor kezdődik a meccs, ezért úgy gondoltam, elvinnénk Lilly-t negyed hétre a szüleimhez, és akkor van időnk kényelmesen odaérni.
-Bőven-mosolyogta, ám ekkor beszélgetésünket a csipogóinkból felhangzó éles ismétlődő ritmus szakította meg, amire sietve álltunk neki előhalászni azt köpenyzsebeinkből.-Gyereket hoz a mentő.
-Potenciálisan traumás lehet, mert engem is riasztottak-tettem vissza zsebembe a kis készüléket, miközben sietve útnak indultunk a sürgősségi felé.-Gyere, menjünk!-kezdtem kocogásba, mire ő követve engem szintén gyorsabb tempóra váltott.
A gyerek traumák még ennyi évvel a hátam mögött is megviseltek időnként. Amikor megláttam egy-egy összetört kisiskolást, a szívem egy pillanatra mindig összeszorult, mielőtt kizárva érzelmeimet nekiálltam volna ismét összerakni őket, és ez a pillanatnyi fájdalom még hosszabbra nyúlt, mióta én magam is apa lettem. El sem tudtam képzelni, mi lenne velem, ha az én lányommal történne hasonló.
-Tudunk már valami konkrétat?-álltam meg Addison és Derek mellett, ahogy megérkeztünk a sürgősségi bejárata elé.
-Három éves kislány, beleesett a mólóról a vízbe az Elliott Bay-nél-válaszolta Addison.-Eszméletlen, nem reagál, az egység kiérkezésekor pulzus, légzés nem volt. Két perc és itt lesznek.
-Jóságos ég, szegény gyerek-sóhajtott aprót Esme, amint megkötötte a munkaruhájára rávett egyszer használatos védőköpenyt.-Mennyi ideig volt a vízben? A Puget Sound alig 7 fokos ilyenkor már. Számítanunk kell hypothermiára?
-Nem tudjuk pontosan-válaszolta Addison.-Minden esetre készítettünk elő takarókat és melegített infúziót, hogy kontrollálni tudjuk az esetleges hőmérséklet eltérést.
-És elég magas az a móló-sóhajtottam ismét aprót a gondolatra, miszerint onnan történt a vízbe zuhanás.- A vízben a sziklák, nagyobb kövek olyan magasból súlyos sérüléseket is okozhatnak.
-Mindjárt kiderül, pontosan mivel állunk szemben-sóhajtott aprót Addison a mentőbejáró felé biccentve, amin át láttuk, ahogy az éppen begördülő ALS mentőből sietve kiemelik az ellátótérben lévő hordágyat, majd elindultak vele az ajtó irányába.
-Három éves kislány, mólóról zuhant a vízbe, kiérkezéskor életjelek nem voltak-állt neki a mentős az ajtón belépve, mire mi mind elindultunk a hordágy irányába. Ám ekkor megláttam…
Mintha az idegrendszerem rövidre zárt volna, nem tudtam megmozdulni. A végtagjaim megbénultak, az idegrendszerelem át bejutó információk pedig szétfolytak gondolataimban, ahogyan a homályos feketeség keretezte pillantásomat a hordágyon élettelenül fekvő sápadt, karamell hajú kislányra emeltem. A kislány, aki máskor minden reggel mosolyogva ébreszt minket, akinek élettel teli mosolya mindig megmosolyogtatja a mi szívünket még a legnehezebb pillanatokban is, akit egy olyan szeretettel szeretek azóta, mióta csak először megláttam, melyet szavakkal leírni azóta sem tudtam...most itt feküdt egy mentő hordágyán. Az én kislányom volt az. Az én kislányom.
-Lilly-hagyta el ajkaimat suttogva pici lányunk neve. Ordítani akartam a lelkemet megmarkoló fájdalomtól, mégis, mintha a hangszalagjaim is megbénultak volna, suttogásként ejtettem ki minden egyes betűt. Úgy éreztem, a szívemet kitépték a mellkasomból, és mindjárt holtan zuhanok a földre, ahogy a látóteremet keretező feketeség egyre jobban elhomályosította látásomat. Az elmém nem akarta felfogni, nem akarta felfogni, amit most látok. Nem akarta látni.
Ahogy óráknak érződő másodperceket követően végre oldódni kezdett a bennem lévő bénulás, a még mindig ködbe burkolt pillantásomat azonnal Esme-re irányítottam. Szemeiben olyan fajta kétségbeesés tükröződött, olyan fajta fájdalom és elkeseredettség, amit még soha nem láttam az arcán. A légzése szaggatott volt, ahogy hozzám hasonlóan bénult dermedtségben állva fixált az előttünk pár méterre lévő hordágy irányába, mielőtt lassan ő is rám emelte volna pillantását.
És ekkor elért a felismerés. Tennünk kell valamit. Tudunk tenni valamit. Hatalmunkban áll tenni valamit. Orvosok vagyunk. Nem csak a szülei vagyunk, hanem orvosok. Tudunk tenni valamit. Ahogy megláttam a szemeiben, ahogy benne is realizálódik mindez, egyszerre indultunk meg sietve mindketten kislányunk irányába.
-A helyszínen sikerült visszahozni a pulzust, de a szívműködés nagyon instabil-csapta meg fülemet a mentős kolléga mondata, ahogy melléjük értünk.-Amikor kiértünk, kamrafibrillált, feltételezhetően a hypothermia miatt, úgyhogy 50 joul erősségű sokkot alkalmaztunk, de ez nem bizonyult hatásosnak, úgyhogy tovább folytattuk a CPR-t, majd a következő sokkra átmenetileg stabilizálódott a szívritmusa, de jelenleg másodfokú AV blokkban van.
-A testhő 27 fokos-olvasta le Addison a kezében lévő hőmérőről az értéket.
-Isoproterenolt és atropint-szóltam közbe, ahogy kezeimmel elkezdtem átnézni Lilly testét komolyabb traumás sérülések jelét kutatva.-Az isoproterenol 0,1 mcg/kg/min sebességgel csepegjen intravénásan. Dextrose infúzióba kérem.
-Carlisle, nem kell ezt csinálnod, állj hátrébb!-fordult ekkor hozzám Addison, ám én mintha meg sem hallottam volna őt.-Hagyd, hogy intézzem…
-Melegített legyen az az infúzió-szólalt meg mellettem Esme is a sürgősségis nővér felé fordulva némi remegéssel hangjában.-És hozza valaki ide a takarókat, kontrollálnunk kell a testhőt!
-Esme, Carlisle…-állított volna le Addison minket, de nem hagytuk magunkat. Segítenem kell a lányomon. Segítenem kell neki. Ő nem halhat meg. Nem, nem, egyszerűen nem.
-Hol van már az Isoproterenolos infúzió?-pillantottam hátra, amire pár pillanattal később ápoló kolléganőnk kezembe is adta az említett oldatot tartalmazó szereléket.-Véna, véna, hol a véna...-álltam neki keresni a mentőben már biztosított branült, ám ekkor megéreztem karomon Addison erőteljes szorítását, amire azonnal felkaptam a tekintetemet.
-Most álljunk le!-emelte meg kissé hangját szúrós komolysággal szemeiben, ami egy pillanatra mindkettőnket kiszakított előbbi pánikunkból.-Senki nem nyúl hozzá, és senki nem ad be neki semmit, amíg én azt nem mondom!-pillantott körbe mindenkire.-Nem vizsgáltuk meg, egy Astrupon kívül más konkrét paraméterünk nincsen még, amit meg is kell ismételjünk, mielőtt bármit is benyomunk egy 3 éves gyerek szervezetébe-mélyesztette tekintetét szemeinkbe.-A gyereketekről van szó, pánikoltok, úgyhogy most menjetek ki a folyosóra, ahol a hozzátartozók is ülni szoktak, és várjatok ott!
-Addison…-állt volna neki Esme, ám Addison nem tágított.
-Üljetek le kint!-pillantott ránk nyomatékosítóan az ajtó irányába mutatva.-Ha hárman három különböző utasítást adunk, annak nem lesz jó vége és ezt ti is tudjátok-folytatta valamivel nyugodtabb hangon.-Vigyázok Lilly-re. Mindent megteszek érte, de ahhoz az kell, hogy átlássam a helyzetet és végezhessem a munkámat ami ekkora káoszban nem fog menni-folytatta komolyan.-Úgyhogy arra kérlek titeket, hogy üljetek le kint!
-Rendben-adtam meg magam végül nehezen, amint szavainak hatására én is átláttam a jelenlegi helyzetet. Maximálisan igaza volt.-Gyere, Es, tegyük azt, amit Addison mond!-fogtam meg kezét, mire ő pár pillanatig még hezitált, mielőtt egy apró bólintást követően lassan elindult volna velem a folyosó irányába. Csak az ajtón kilépve kezdett el realizálódni bennem, mi is történt az elmúlt pár percben.
-Édes Istenem!-vett egy mély levegőt Esme, amint elengedve kezemet hátát a falnak döntve igyekezett biztos támaszt találni, ám a térdei ennek ellenére megadták magukat, mire ő a földre rogyott.-Carlisle, a kislányunk nagyon rosszul van-csuklott el a hangja, amint az őt fojtogató könnyek megállíthatatlan hullásba kezdtek arcára.-Én ezt nem bírom, egyszerűen nem…
-Nem tudom...mi történhetett-ültem mellé a földre még mindig kisebb ködös homállyal gondolataimon, miközben lágyan magamhoz öleltem őt.-Reggel még jól volt, Es-csuklott el az én hangom is, amint könnyeimmel küzdöttem. Erős akartam maradni. Erős akartam maradni érte. De nem ment. Én is zokogni kezdtem.-Miért ő...miért mindig Lilly...
-Én...én nem tudom mit csináljak-rázta meg a fejét maga elé meredve, miközben egyik kezével megtörölte könnyáztatta arcát.-Nem kapok levegőt, Carlisle, megfulladok-zihálta, mire még szorosabban magamhoz ölelve őt kezdtem el nyugtatóan simogatni hátát, miközben ő arcát mellkasomba temetve kezdett még hevesebb zokogásba.-Nem kapok levegőt...
-Itt vagyok, szívem-simítottam meg hátát újra és újra, miközben éreztem, ahogyan ismét számtalan könnycsepp indul útnak arcom vonalán. Akármennyire is azt akartam mondani neki, hogy minden rendben lesz, egyszerűen nem tudtam kimondani. Nem ment.-Történjen bármi is, itt vagyok, és együtt meg fogjuk oldani-csuklott el a hangom mondatom végére, ahogy elérte a gondolataimat a felismerés, hogy el is veszíthetem őt. Elveszíthetem a lányomat. Ma elveszíthetem a lányomat, és lehet soha többé nem hallom majd csillogó kis hangját, soha többé nem szólít majd apának. Nem bírtam tovább összetartani magam.-Ugye nem halhat meg, Es?-omlottam össze magamhoz ölelve őt zokogásom közepette, mire éreztem, amint az ő teste is rázkódni kezd a heves sírás következtében.-Ő nem halhat meg, hiszen...még csak 3 éves. A 3 évesek nem szoktak meghalni.
-Nem kéne meghalniuk-ölelt magához még szorosabban.-De időnként meg szoktak, és…Carlisle, nem akarom, hogy ő legyen az-temette arcát mellkasomba ismét.-Nem akarom...
-Semmit-szólalt meg mellettem végül Carlisle. Az arca még mindig le volt sápadva, a szemei pedig teljesen ki voltak pirosodva, miközben egy újabb könnycsepp gördült le arcának vonalán. Ő is teljesen kimerült.
-Hozzak nektek egy kávét vagy valamit?-ajánlotta Mark végigpillantva rajtunk, amire mi válaszul mindketten megcsóváltuk a fejünket.
-Köszönjük, de nem kérünk-emeltem rá pillantásomat ismét némi bocsánatkéréssel átszőtt hálával hangomban.-Szerintem semmi nem menne most le egyikünk torkán sem.
-Ha mégis kellene bármi, szóljatok!- állt fel, miközben bátorítóan megsimította a vállamat, majd Carlisle-hoz lépve övét is támogatóan megveregette.-Itt vagyok, haver!
-Kössz, Mark!-emelte rá még mindig könnyes szemeit Carlisle hálával a hangjában, ám ekkor a sürgősségi várójának a hosszú órák óta mozdulatlan ajtaja kinyílt, amire mindketten heves szívdobogás kíséretében azonnal felpattantunk. Végre, végre megtudunk valamit.
-Nos...-állt neki Addison, amint Derekkel az oldalán mindketten ránk pillantottak.-Lilly állapota stabil-folytatta komolysággal a hangjában, és éreztem, amint a szavai hallatán a szívem hevesebb ritmusba kapcsol. Stabil. A stabil annyi mindent jelenthet, de jelen helyzetben vajon mit?-Megszüntettük a hypothermiát és a ritmuszavart, jelenleg systoléban van, 90/min a frekvenciája, a testhője pedig 35,7 fok. Ébredezik.
-Amennyire a kezdeti vizsgálatokkal meg tudtam állapítani, az agya sem károsodott jelentősen-vette át tőle a szót Derek.-Fejsérülésnek nem volt nyoma, és bár még csak ébredezik, és gyenge is, de megismert engem, megismerte Addisont, és...titeket keresett, ami alapján a hypoxia sem károsította jelentősen az agyműködését-folytatta biztatóan, ám én mindössze egyetlen szót szűrtem ki a temérdek mondandójából, aminek hatására a szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Minket keres. A kislányunk minket keres. Azonnal oda kell mennem hozzá.-Holnap még...
-Láthatjuk őt?-szakítottam félbe az engem belülről leginkább égető kérdéssel előbb Carlisle várakozással teli arcára, majd vissza rájuk pillantva. Semmi másra nem vágytam most jobban, mint hogy karjaimba zárjam és úgy öleljem őt, mintha soha többé nem lenne már alkalmam rá. Hiszen néhány pillanattal ezelőttig még azt hittem, valóban nem lesz rá többé alkalmam.
-Persze, gyertek-húzódott Addison arcára egy apró mosoly, amint lassan mindannyian elindultunk utána.-Fel van még monitorozva és maszkon át kap egyelőre oxigént, de ha az elkövetkezendő pár órában továbbra is stabil lesz az állapota, átváltunk orrkanülre, mielőtt átadnánk őt a gyermek intenzívre.
-Csak egy napot lesz ott, ne aggódjatok-szólt ekkor közbe Derek, mielőtt feltehettem volna az erre irányuló kérdésemet.-Elővigyázatosság, mivel ugye légzésleállás után előfordulhat a légzés újbóli elégtelenné válása, és jobb, ha ebben a kritikus időszakban szem előtt marad. Ott a szívritmusát is jobban tudják monitorozni.
-Istenem, de várom, hogy lássam őt-sóhajtott aprót Carlisle még mindig remegéssel hangjában, miközben arcát egy pillanatra tenyerébe temette, mielőtt ujjait kissé idegesen végigfuttatta volna hajában.-Azt hittem...azt hittük...
-Tudom, haver!-veregette meg a vállát Derek is, amint megálltunk a sürgősségi fektetőjének ajtaja előtt.-Arra készüljetek azért, hogy Lilly érzelmileg eléggé szét van esve-pillantott ránk komolyan.-Azóta sír, mióta magához tért, ami valahol érthető, hiszen...a fulladásos halálközeli élmény borzasztóan ijesztő lehet egy 3 éves számára.
-Ez még egy felnőtt számára is borzalmas, nemhogy egy gyereknek-jegyezte meg Addison kezét a kilincsre helyezve, mielőtt ismét ránk pillantott.-Menjetek! Mi hárman idekint maradunk-nyitotta ki az ajtót, mire Carlisle és én mit sem késlekedve léptünk be rajta, ahol azonnal szembe találtuk magunkat az ágyon fekvő kislányunk rémülten szipogó kis arcával. Azonnal hozzá rohantunk.
-Lilly, drágám, itt vagyunk!-hajoltam le hozzá, hogy magamhoz ölelhessem, miközben ő tovább hüppögve karolta át pici kezével nyakamat, amint realizálta, hogy mellette állok.-Nincs semmi baj, drágám, most már minden rendben lesz-erőltettem arcomra egy biztató mosolyt, ahogy rá pillantottam, tovább küzdve kitörni készülő könnyeimmel.-Itt vagyunk.
-Itt vagyunk, Liliomszál-ölelte meg Carlisle is könnyektől csillogó pillantással arcán, amint picit hátrébb húzódtam, hogy ő is odaférjen.-Most már nem kell félned.
-Anyuuuu! Apuuuu!-sírt tovább, amint én ismét rápillantva nekiálltam, hogy az oxigénmaszk mentél megtörölgessem kezeimmel könnyes kis arcát. Majd megszakadt a szívem, hogy így kell látnom most őt, ennyire rémülten, remegve, sápadtan, de mégis, valahol paradox módon örültem, hogy sírni látom. Hiszen ez azt jelenti, hogy lélegzik, hogy a levegő ki és beáramlik kis mellkasából, és él. A kislányom él.-Én...én…
-Tudom, hogy rettenetesen félsz, de most már nem eshet bajod-nyomtam apró puszit kezecskéjére, mielőtt kezeim közé zártam volna apró markát.-Se én, se apu nem hagyjuk.
-Fáj valami? Nem fázol?-simította meg fejecskéjét Carlisle, miközben én nyugtatóan tovább simogattam pici kézfejét.
-Szúr-szipogta, miközben érintéseim hatására légzése kissé nyugodtabbá vált.-Mindenhol szúr.
-Hamarosan jobb lesz, szívem-pillantottam rá nyugtatóan.-Mindjárt adunk gyógyszert, hogy ne szúrjon.
-De ne menjetek el!-sírt tovább kezem után kapva, mikor elindultam volna, hogy egy kis ibuprofent hozzak neki.-Ne menjetek!
-Jól van, drágám, nem megyünk sehova-simította meg arcát Carlisle tovább nyugtatva őt.-Itt maradunk, ne aggódj! Nem hagyunk egyedül...
-Anyu, nem akarok menni!-nézett rá Esme-re kétségbeesetten Lilly, amint megértette a helyzetet.-Veletek akarok maradni!
-Mi is megyünk utánad, Liliomszál-simogattam meg buksiját nyugtatással a hangomban.-A beteghordó bácsi szépen felvisz téged az emeletre, és mire észbe kapsz már újra ott is leszünk melletted.
-Biztos?-emelte ránk újra könnyes kis szemeit, amire én egy határozott bólintással válaszoltam nyugtatásképp, miközben kitörni készülő könnyeimmel küzdöttem. A rettegés, ami az arcára kiült, teljesen szokatlan volt tőle. Az életvidám, mindig mosolygó kislányomra szinte rá sem ismertem most. És ebbe belesajdult a szívem.
-Biztos, drágám-mosolygott rá Esme, hogy bátorítsa őt.-Nem kell félned, minden rendben van. Itt mindenki vigyáz rád.
-Jól mondja az anyukád, Lilly-helyeselt Addison is.-Odafent vár majd sok olyan doktornéni és doktorbácsi, mint amilyen az apukád és az anyukád is, és amilyen én is vagyok-mosolyogta.-Ők mind segíteni akarnak neked, hogy jobban legyél és minél hamarabb hazamehess.
-Na, hol van ez a bátor nagylány?-lépett be ekkor a fektetőbe a sürgősségi egyik beteghordója, Josh, egy széles mosollyal az arcán.-Üdv, Dr. Cullen!-fordult ekkor előbb Esme-hez, majd megismételve köszönését hozzám-Önnek is, Dr. Cullen! Felvinném akkor ezt a kis hőst az intenzívre.
-Apu, félek!-pillantott rám kétségbeesetten.-Nem akarok menni! Ne hagyd, hogy elvigyen!
-Liliomszál, muszáj-simogattam meg pici arcát bátorítóan, megigazítva közben orrkanüljét.-Mutasd meg mindenkinek, milyen erős, okos nagylány vagy! Hidd el, semmi bántódásod nem eshet, amíg azok a csodálatosan ügyes doktornénik és doktorbácsik körbe vesznek téged-szorítottam meg biztatóan picike kezét még mindig könnyekkel szememiben.-És hamarosan mi is megyünk utánad.
-Gyere, énekeljük el együtt a „Twinkle, twinkle little star”-t-guggolt mellé Esme, hogy elővéve végső fegyverét, megnyugtassa a pánikolva a levegőt kapkodó pici lányunkat.-Twinkle, twinkle little star…
-How I wonder what you are-folytatta Lilly még mindig szipogva, miközben Esme nyugtatóan simogatni kezdte még könnyektől nedves arcocskáját.
-Hé, hát ezt én is ismerem!-szólalt meg ekkor mellettünk Josh lelkesítően Lilly-re pillantva.-Gyere, nagylány, énekeljük együtt, amíg felmegyünk az emeletre, mit szólsz?-lépett ekkor mellé, hogy karjaiba vegye őt.-Megengeded, hogy áttegyelek a hordágyra?-pillantott rá engedélyt kérőn, amire Lilly még mindig könnyeivel küzdve, de némi vacillálás után bólintott egyet.-Ez a beszéd.
-Mindjárt mi is megyünk, szívem!-pillantott rá még egyszer biztatóan Esme, amint beteghordónk óvatosan ráfektette őt a hordágyra, majd a falban lévő oxigénből kihúzva az orrkanült, átrakta azt a hordágyra tehető hordozható oxigénpalackra.
-Hol is tartottunk?-gondolkodott el Josh Lilly mögé lépve, miután infúzióját is átakasztotta a hordágy tartójára.-How I wonder what you are. Up above the world so high...
-Like a diamond in the sky-folytatta pici lányunk továbbra is kissé ziláltan, ahogy beteghordónk lassan elindult vele a második emeleten lévő intenzív osztály irányába, mire mi még mindig dermedten állva figyeltük, ahogy kilépnek a sürgősségi ajtaján, majd lassan a lifthez vezető folyosó irányába fordulva eltűnnek a szemünk elől.
-Holnapra beterveztem Lilly-nek egy újabb vérvételt, egy Astrup vizsgálatot és egy mellkas röntgent, hogy lássuk, minden rendben van-e-lépett hozzánk pár másodperc múlva Addison ismét ránk pillantva.-24 óra múlva áthelyeztetem a sima gyermekosztályra, ott majd még pár napig megfigyelés alatt tartjuk, de ha nem lesz komolyabb szövődménye, és a naponta húzott ekg is negatív, pénteken haza is engedem-mosolyogta biztatóan, amire Esme és én mindketten kissé megkönnyebbülten felsóhajtottunk.-Az elmúlt pár órában életfunkciókat tekintve stabil volt az állapota, és bár mentálisan és lelkileg még mindig zaklatott, de ez a napokkal majd javulni fog, és remélhetőleg meg is szűnik, ahogy ismét otthoni környezetbe kerül-magyarázta.-Úgyhogy szeretném minél hamarabb elengedni őt.
-Hát még mi mennyire szeretnénk-jegyezte meg Esme egy pillanatra rám, majd vissza Addison-ra pillantva.-Annyira köszönöm, Addison!-lépett ekkor hozzá magához ölelve őt, amit Addison egy apró mosollyal az arcán viszonzott, miközben Esme könnyei ismét hullani kezdtek. Ám ezek már a megkönnyebbülés könnyei voltak.-Annyira köszönöm, hogy megmentetted a kislányunkat!
-Ha meg mered ezt köszönni még egyszer, én agyon csaplak!-nevetett fel viccelődve Addison, bátorítóan megsimogatva Esme hátát, amire egy pillanatra szerelmem ajkait is egy apró kuncogás hagyta el.-Tudom, hogy kemény voltam veletek ott és akkor, de szét voltatok esve-húzódott hátrébb egy bocsánat kérő pillantással arcán Esme-re majd rám pillantva.-Muszáj volt, hogy segíthessek…
-Megértjük-öleltem magamhoz én is hálával a hangomban.-Nagyon köszönjük, hogy visszahoztad őt nekünk!-csuklott el a hangom egy pillanatra a feltörő érzelmek hatására.-Nem tudom, mi lenne velem nélküle.
-Elnézést a zavarásért!-hallottam meg ekkor egyik sürgősségis nővér kollégánk hangját, amire felegyenesedve Addison mellől hangjának irányába pillantottam.-Dr. Cullen, egy bizonyos Ashley Morris keresi magukat-fordult előbb hozzám, majd Esme-hez, mire láttam, hogy Esme pillantásában egy szokatlanul haragos csillogás jelenik meg a név hallatán, és én is éreztem, ahogy a pulzusom emelkedni kezd az indulattól kislányunk óvónőjének említésére, ez a zsigeri harag pedig lassan az egész testemet átjárta. Neki kellett volna vigyáznia rá. Neki kellett volna, de nem tette meg és a lányunk most itt van.
-Hé, hé, hé!-szakított ki ekkor gondolataimból Mark hangja, aki éppen csak el tudta kapni karjaival, s így útját állta a dühös pillantással a szemeiben lendületesen útnak induló szerelmemet. A csillogás a szemeiben...talán még sosem láttam annyira dühösnek és annyira elkeseredettnek, mint most, és tudtam, ha Mark nem állítja meg, jaj annak, akire ez a düh irányul. Bár be kellett vallanom, nekem is lesz most néhány keresetlen szavam Miss Morrishoz a történtek után.-Nyugalom, Esme!
-Nem nyugszom meg!-szűrte ki fogai közt még mindig dühösen próbálva kikerülni Mark karjaiból, hogy megkerülhesse őt.-Ez a nő kellett volna vigyázzon a lányomra, és nem tette, Mark! Miatta van itt Lilly!
-Amíg nem veszel kicsit visszább, nem engedlek el, mert a végén olyat találsz tenni, amivel megszeged a Hippokratészi esküdet-vette vissza tőle a szót komolysággal a hangjában.-Lélegezz mélyeket!-simogatta meg vállait nyugtatóan.-Beszív, kifúj!
-Tudom, hogy kell lélegezni, Mark-mordult rá még mindig dühösen, majd néhány másodpercnyi néma csendet követően egy pillanatra rám, aztán ismét vissza barátunkra pillantott.-Megnyugszom, csak eressz el!-szólalt meg ismét dühtől kissé remegő hangon, mire Mark némi hezitálást követően el is engedte vállait, feszülten figyelve mi történik majd ezután.-Orvos vagyok-sóhajtott aprót szemeit lehunyva.-Esküt tettem arra, hogy nem ártok. Köpenyben vagyok. Felül kell emelkednem-mondogatta magának, miközben még mindig dühtől feszülten körbe-körbe járkálni kezdett.-Felül kell emelkednem.
-Gyere ide, szívem!-öleltem ekkor őt magamhoz nyugtatóan, mire ő arcát mellkasomba temetve kezdett ismét zokogásba, ahogy ez a mérhetetlen mennyiségű feszültség hirtelen felszabadulva oldódni kezdett benne.-Lassan jobb lesz minden, meglásd!-simogattam meg a hátát biztatóan, bár én magam sem láttam még magam előtt, mikor is lesz ez pontosan.-Addig is itt vagyunk egymásnak, és segítünk egymásnak. Együtt meg fogjuk oldani…
-Sajnálja?!-álltam meg előtte keserű fájdalommal hangomban, szinte remegve a haragtól.-Mégis mi történt, hogy a lányomat félhalott állapotban kellett behozza a mentő?-szűrtem ki fogaim közt, mire éreztem, ahogyan Carlisle ujjai lágyan vállamra simulnak igyekezvén csitítani a belőlem előtörni készülő dühöt. Mindhiába.-Mondja el, hogy történhetett ez meg, amikor elvileg maga azért volt ott, hogy vigyázzon rá!?
-Én nem láttam, én...álltunk a fagylaltosnál, nem kellett volna a korlátnál lennie, én...
-De mégis ott volt, és maga nem látta-szisszentem fel mutatóujjamat rá szegezve.- Nem figyelt oda rá, pedig ez lett volna az egyetlen dolga!-emeltem meg a hangomat akaratlanul is, és bár az agyam realitásba kapaszkodni próbáló része tudta, hogy az egész nem ennyire egyszerűen fekete vagy fehér, a bennem keringő önmagát gerjesztő harag nem látott mást, mint egy nőt, aki bántotta a kislányomat. És én is bántani akartam emiatt őt.
-15 gyerekre kellett figyeljek, nem volt szándékos, én…
-Elintézem, hogy többé egyre se figyelhessen-mordultam rá, mire Carlisle vállamon lévő ujjai csitítóan egy aprót szorítottak vállamon.
-Tudnunk kell, mi történt-szólalt meg ekkor mellettem remegéssel a hangjában szerelmem is, és éreztem rajta, mekkora önuralomra van most szüksége ahhoz, hogy képes legyen megtartani ezt a közel normál hangsúlyt.-A lányunk a maga felügyelete alatt szenvedte el ezt a balesetet. Magyarázattal tartozik!-szorította össze a fogait a mondat végére, és hátamhoz simuló mellkasán éreztem, amint a légzése egyre spasztikusabb, egyre frusztráltabbá lesz a benne is száguldozó indulatok hatására.
-Én…-állt neki ismét megszeppenve továbbra is könnyeivel küzdve-, én éppen fizettem az első két gyereknek a fagyiját az osztálypénzből, és akkor az egyik kisfiú, Jacob Canterbury kiabálni kezdett, és Lilly akkor már nem volt ott-vett egy mélyebb levegőt. Láttam rajta, hogy a zokogás kerülgeti, és ahogy az agyamra ködként telepedő düh lassan ismét kezdett visszább húzódni, látni kezdtem, mennyire megviselték őt is a történtek.-Jacob csak azt ismételgette, hogy „A vízben van! A vízben van!”, és...én nem tudok úszni-temette arcát kezeibe zokogva.-Nem tudok úszni, nem tudtam segíteni, pedig akartam...Én annyira szörnyen sajnálom-pillantott ránk ismét könnyes szemekkel.-Sajnálom, sajnálom, sajnálom! Kérem, bocsássanak meg!
-Nem, ezt… ezt nem kérheti tőlünk-csuklott el a hangom, amint könnyeim ismét hullani kezdtek arcomra. Nem tudtam tovább a szemeibe nézni, egyszerűen nem ment. -Most nem, most még nem…
-Sajnálom, de...nem megy. Most nem-sóhajtotta könnyeivel küzdve Carlisle is.-Úgyhogy, ha emiatt jött, akkor...mi mennénk is-csuklott el a hangja mondata végén.-Visszamegyünk a kislányunkhoz.
-Hogy van Lilly?-állított meg ekkor minket aggodalommal a hangjában, ahogy elindultunk volna, mire mi egy néma sóhajt követően nagy nehezen, de ismét ráemeltük pillantásunkat. Hogy van Lilly? Hogy lenne? A lányom halott volt. Nem volt légzése, nem volt pulzusa. Most élesztették újra. Egyiket se kéne tudnia, milyen érzés, egyikről se kéne tudnia három évesen. Nem kéne tudnia, milyen érzés meghalni. És aki miatt ezt mégis átélte, most azt kérdezi, hogy van?
-Nem jól-válaszoltam nagyobb levegőt véve, hogy megpróbáljam uralni indulataimat-Kifejezetten rosszul...de él.
-Most vitték fel a gyermek intenzívre, úgyhogy...mennénk is utána, ha nem gond-fonta össze ujjainkat Carlisle, amint ismét hátat fordítva Miss Morrisnak, elindultunk az emelet irányába.
-Meglátogathatom valamikor?-állított meg újra minket, mire igen csak erőt kellett vennem magamon, hogy olyat ne mondjak, amit később megbánok.
-Ne haragudjon, de soha többé nem akarjuk magát a lányunk közelében látni-szólalt meg végül helyettem Carlisle, megkímélve őt haragomtól, ám hangsúlyán érezhető volt, hogy már ő sem sokáig képes megtartani önuralmát.-Sem most, sem később, se semmikor máskor.
-És kivesszük őt az óvodából-tettem hozzá elcsukló hangon, majd reakcióját meg sem várva indultunk el ismét mindketten a második emeleten lévő intenzív osztály irányába. Lilly már várt ránk.
-Észben tartok mindent, ne aggódj!-hullajtottam apró megnyugtató csókot ajkára, miközben begomboltam kabátomat.-Sietek vissza! Szerintem legfeljebb 1 óra, amíg megjárom.
-Siess is!-ölelt magához még mindig remegve az átéltek után, mire karjaimat köré fonva vontam én is magamhoz őt szintén remegő kezeimmel. Annak ellenére, hogy Lilly állapota stabilnak tűnt, még mindig rettegtem. Rettegtem, hogy elveszítem őt, rettegtem, hogy egyik pillanatról a másikra ismét összeomlik, rettegtem, hogy ismét ott találom magamat, hogy talán nem látom többé. És ez az érzés teljesen kimerített.
-Elnézést, Dr. Cullen!-hallottam meg magam mögött egy hangot, mire hátam mögé pillantva szembe találtam magam az intenzív osztály egyik nővér kollégájával.-Egy úr keresi magukat, azt mondta, ott volt a lányuk baleseténél-mutatott a folyosó egy távolabbi pontján álló fiatal férfi irányába, akinek kezében azonnal feltűnt kislányunk táskája és kabátja, amit én adtam rá ma reggel indulás előtt.
-Üdv!-intett nekünk lassan közelebb sétálva hozzánk.-Ezek...ott maradtak a mólónál-mutatta fel a kezeiben lévő tárgyakat.-Biztos voltam benne, hogy hiányozni fognak a kislánynak, így...szerettem volna visszaadni.
-Köszönjük!-vettem át tőle a holmikat hálával a hangomban. Még mindig nedvesek voltak az öböl vizétől.-Tudja, ez a lányom kedvenc kabátja és...a táskájában ez a cica-mutattam a hátizsákból kikandikáló plüss Dokira-, ezt nem lehet pótolni, köszönjük!
-Nincs mit-biccentett aprót.-Szabad megkérdeznem, hogy...hogy van a kislány?-pillantott ránk ismét pár pillanat múlva.-Lilly, ugye? Lilly a neve?
-Igen, Lilly-válaszoltam.-Stabil az állapota, de...még nincs jól-sóhajtottam aprót.-Viszont biztató, hogy magánál van, és mióta stabilizálták, nem esett vissza, csak...még mindig rettenetesen fél.
-Megkönnyebbülés hallani, hogy...magánál van-sóhajtott ő is.-Még sosem kellett újraélesszek senkit, és...aggódtam, hogy jól csináltam-e, nem csináltam-e valami bajt…
-Maga...maga kezdte meg az újraélesztést?-pillantott rá ekkor Esme megilletődött döbbenettel hangjában, az én szívem pedig kihagyott egy ütemet, mielőtt szaporább ritmusra váltott volna, mikor eljutott tudatomig, ki is áll előttem. Ez az ember mentette meg a lányomat.
-Igen, én...éppen arra jártam, amikor meghallottam, hogy valaki segítségért kiabál, és...hallottam, ahogy más meg azt mondja, „Gyerek van a vízben! Gyerek a vízben!”-emlékezett vissza a történtekre.-Csak...tettem, amit helyesnek láttam.
-Annyira köszönjük!-ölelte ekkor őt hirtelen magához Esme, miközben ismét hullani kezdtek könnyei kimerült arcára.-Annyira nagyon köszönjük! Megmentette őt!
-Én…
-Köszönöm, hogy visszahozta nekünk a lányunkat!-csuklott el hangom, amint Esme után én is hozzá léptem egy kézfogásra. Éreztem, amint szemeim ismét könnyekkel telnek meg.-Nem is tudja, milyen hatalmas dolgot tett.
-Igazán kedvesek, de tényleg nincs mit megköszönniük-sütötte le a szemeit. Látszott rajta, hogy nincs hozzászokva az ilyen helyzetekhez.-Én csak azt tettem, amit bárki más is megtett volna.
-De maga tette meg-vette vissza a szót még mindig könnyes szemekkel szerelmem.-Örökké hálásak leszünk ezért önnek...Te jó ég, még a nevét se tudjuk-simított le az arcáról halkan felkuncogva Esme egy apró könnycseppet.-Szabad megtudjuk a nevét?
-Paul...Paul Graham-nyújtotta felénk kezét kézfogásra. Ahogy kimondta, mintha egy kis lámpa gyúlt volna ki az emlékeimben ennek a névnek a hallatán. Valahol hallottam már ezt a nevet.-Önök pedig…?
-Dr. Esme Anne Cullen-mutatkozott be Esme.
-Dr. Carlisle Cullen-ráztam vele ismét kezet tovább elmélkedve azon, honnan is ismerhetem lányom megmentőjét. És ekkor hirtelen rájöttem. A baleset. Az autóbaleset.-Nem...nem volt Önnek véletlenül egy autóbalesete 2013. december 1-jén?-pillantottam rá pár pillanat múlva ismét feltéve a kérdést, amely most leginkább belülről mardosott.
-De...volt-válaszolta némi értetlenséggel arcán kérdésem hallatán.-De honnan…
-Én voltam a másik sofőr-sóhajtottam heves szívdobogás közepette, mire láttam, ahogy Paul arcára is kiül a felismerés szavaim hallatán. Ő volt az, aki azon a havas seattle-i reggelen a kereszteződésben belénk hajtott.-Mi ültünk abban az autóban, amibe belehajtott aznap.
-Jóságos ég...-temette kezeit egy pillanatra arcába, mielőtt ismét ránk nézett volna.-Én annyira rettenetesen sajnálom!-fordult hozzánk bocsánatkérőn.-Nem vagyok felelőtlen sofőr, én nem ittam, én nem drogoztam, én...epilepsziás rohamom volt, előtte még sosem volt-kezdte el hadarni némi pánikkal átszőtt bocsánatkéréssel hangjában.-Hallottam, hogy a másik autó utasai közül az egyikük súlyosan megsérült és hogy az egyikük egy kismama volt, és...azóta sem tudtam túltenni magam a dolgon, én…Csak nem Lilly volt akkor a…?
-De-biccentett aprót Esme válaszul, szintén döbbenettel a szemeiben szemlélve a férfit, aki négy éve megváltoztatta az addigi életünket. Ma pedig ugyan ez az ember szintén ezt tette.
-Édes jó Istenem!-temette arcát ismét kezeibe.-Bocsássanak meg nekem, kérem!-pillantott ránk szinte könyörögve.-Én sosem akartam ártani senkinek, tényleg…
-Paul, nyugodjon meg-állítottam le őt, mielőtt annyira stresszbe hajszolná magát, hogy rosszul lesz.-Szólíthatom Paulnak, igaz?
-Igen-bólintott még mindig zihálva.-Én tényleg nem akartam…
-Nézzen ránk!-pillantottam rá komolyan, mire ő ha nehezen is de ismét ránk emelte pillantását.-Nem mondom, hogy nem okozott nehéz hónapokat az életünkben, mert nem akarok hazudni magának, de...itt vagyunk-emeltem szemeimet egy pillanatra Esme-re, majd vissza rá.-Nem tette tönkre az életünket-folytattam komolysággal hangomban.-Sőt nem hogy nem tette tönkre, de a mai napon megmentette a kislányunk életét. Minket is megmentett ma.
-Köszönöm!-pillantott ránk hálával a hangjában.-Nem is tudják, mennyit jelent most nekem ez a beszélgetés-sóhajtotta megkönnyebbülve.-A baleset után kiderült, hogy egy tumor növekszik az agyamban, és...az okozta a rohamot is. Szövettanilag low-grade glioma volt, és azt mondták, hatalmas szerencsém volt, hogy rohamot okozott nálam, mert így időben megtalálták, de...én nem éreztem szerencsésnek magam-vallotta be bűntudattal a hangjában.-Nem éreztem úgy, hogy szerencsés vagyok, mert a rohamom miatt mások is megsérültek. Hogy lehetnék akkor szerencsés?
-Mi szerencsések vagyunk maga miatt, Paul-szólalt meg ekkor mellettem Esme egy apró mosollyal az arcán.-Ha maga nincs, a lányunk lehet…-állt meg egy pillanatra, és láttam mennyire küzd a gondolattal, miszerint elveszíthettük volna őt-, lehet már nem lenne lányunk. Az hogy itt van, az hogy maga időben megkezdte az újraélesztést nála...megmentette az életét-pillantott rá komolyan.-Paul, maga egy hős. Ezt sose felejtse el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése