Üdv, mindenkinek!
Meg is hoztam az előző rész folytatását. Végre egy picit bepillanthatunk az új családtaggal eltöltött első órákba.
Remélem, mindenkinek tetszik majd! Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"AND IF I ONLY COULD I'D MAKE A DEAL WITH GOD"
2/2
[...]
(Esme szemszöge)
-Egészen jól-válaszoltam apró mosollyal
arcomon.-A zuhany óta sokkal jobban. Kifejezetten jól esett.
-Fáj bármi?-simította egyik kezének ujjait ölemben pihenő kezeimre némi aggodalommal hangjában.
-Nem vészes-mosolyodtam el ismét leírva ezzel a két szóval a szülés után még visszamaradt gáttáji sajgó és a méhemen időnkét végig vánszorgó enyhe görcsös fájdalmat, miközben hüvelykujjammal lágyan megsimítottam enyémet tartó kezét. Láttam, hogy még mindig mennyire aggódik értem.-Semmi olyan, ami ne lenne normális szülés után másfél órával.
-Ha mégis úgy érzed, hozhatok egy tabletta ibuprofent vagy naproxent-pillantott rám ismét továbbra is aggodalommal szemeiben-, vagy egy kis jeges borogatást, ha az jól esne…
-Tényleg semmi szükség rá, jól vagyok-vettem vissza a szót nyugtatással hangomban.-De köszönöm, szívem, nagyon figyelmes vagy.
-Azok után, amint átmentél, ez a legkevesebb-mosolyogta ismét, amint egy pillanatra rám, majd a karjában aprót nyüsszenő pici fiunkra pillantott.-Na mi az, kis herceg?-simította ujjait pici arcára, amint Will egyre hangosabb nyüszögése lassan halk sírásba fordult.
-Szerintem végre éhes-válaszoltam némi gondolkodást követően.-Még nem is evett, mióta megszületett.
-Akkor most odaadlak anyának-mosolyogta hozzám lépve, miközben óvatosan karjaimba helyezte picike testét.-Így ni…
-Jól van, kincsem-simítottam meg sírástól könnyes pici arcát, majd nekiálltam, hogy kigomboljam hálóingem felső gombjait, hogy hozzájuttathassam a számára létfontosságú anyatejhez.-Próbáljunk meg enni egy kicsit, mit szólsz?-emeltem őt fejecskéjét támogatva mellemhez, mire megérezvén bőröm melegségét, sírása lassan alább hagyott, majd pici ajkai közé véve emlőmet sietve állt neki elfogyasztani első kora hajnali reggelijét. Az érzés, amit éreztem, elvarázsolt. Mintha megannyi kis apró buborék szaladgált volna bőrömön, ahol picike szája emlőmet érte, az ennek hatására bennem felszabaduló oxytocin pedig olyan melegséghullámot indított el bennem, amit mindeddig még soha sem éreztem. Nem számított, az időnként picike mohósága nyomán a mellemben fellépő szurkáló fájdalom, sem a szoptatás miatt kissé erősebbé váló utófájások, mindössze ez a mindent melegséggel elárasztó határtalan szeretet, ami most a testemet átjárta.
-Úgy látom, probléma megoldva-mosolyogta halkan kuncogva szerelmem, amint hozzám hajolva egy apró csókot hullajtott homlokomra.
-Olyan furcsa érzés-mosolyodtam el én is egy apró örömteli nevetéssel hangomban, miközben tovább figyeltem a karjaimban békésen szopizó pici fiamat.-Lilly-vel ezt nem éltem át, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet, de... ez egészen különleges-csillant fel hangom meghatottan.
-Valóban az-mosolyogta ő is, amint ujjait lágyan Will számtalan szőke tinccsel fedett kis kobakjára simította.-Alig várom, hogy hazavihessük őt.
-Én is-mosolyogtam ismét egy pillanatra rá, majd vissza újszülött pici fiamra pillantva.-És ha minden jól megy, holnap így is lesz-folytattam, ám mielőtt még bármi mást mondhattam volna, egy újabb hangos mennydörgés szakított ki minket gondolataink folyamából, majd amint annak kórtermet bezengő hangos morajlása alább hagyott, lassan ismét átvette az uralmat az éjszaka hangjai felett a hevesen zuhogó nyárőszi eső hangja.-Te jó ég, micsoda vihar lett-pillantottam ki az ablakon a megannyi hulló esőcseppet figyelve.-Biztos emiatt a front miatt volt olyan borzasztóan meleg az elmúlt két napban.
-És valószínűleg ennek a frontnak köszönhetjük, hogy végül nem volt szükség szülésindukcióra-tette hozzá egy pillanatra az odakint tomboló viharra, majd vissza rám pillantva, mire én egy halk kuncogással hangomban bólintottam egyet egyetértően előbbi mondatára.
-Örülök, hogy végül nem kellett beavatkozzunk-mosolyodtam el ismét Will elégedetten szopizó pici arcára pillantva.-Bár be kell vallanom, az utolsó pár nap meglehetősen megterhelő volt már fizikailag. Az ember pontosan 40 hét várandósságra van tervezve, nem többre-jegyeztem meg ismét halkan felkuncogva, amire Carlisle is halkan nevetni kezdett.-De te túl jól érezted magad anya hasában, nem igaz?-simítottam meg ujjaimmal kisfiam picike arcát, amint befejezvén első étkezését egy apró csukás hagyta el picike testét.-Ó, hát mi volt ez? Csak nem csuklottál?-támasztottam meg őt mindkét karommal, hogy vállamra fektetve őt óvatosan megbüfiztessem.-Tudnál hozni törlőkendőt, légy szíves?-pillantottam Carlisle-ra, amint egyik kezemmel lágyan paskolgatni kezdtem Will aprócska hátát.
-Már hozom is-lépett a kórterem falára illesztett papírtörlő adagolóhoz, majd több lapot is magához véve lépett hozzánk ismét, miközben óvatosan vállamra helyezte azokat az esetleges kisebb visszabukó gyomortartalom felfogása végett, ahogy a kórtermet egy újabb, villámlással egybe kötött mennydörgés rázta meg.
-Vajon Lilly hogy viseli?-pillantottam némi aggodalommal hangomban az ablakon át a hevesen hulló esőcseppek irányába. Lilly egészen kicsi kora óta rettegett a viharoktól, nem egyszer ébredtünk arra, hogy bekúszik mellénk az ágyba egy-egy a mostanihoz hasonló éjszakán, majd összeszorított szemekkel hozzánk bújva várja, hogy alábbhagyjon a természetnek ez a minden érzékszervet megmozgató fény és hangjátéka.-Biztos nagyon fél…
-Mindjárt felhívom anyáékat, és megkérdezzük, mi a helyzet otthon-lépett Carlisle a nem messze a szekrényemre lerakott telefonjához.-És lassan közölnünk is kellene velük a hírt, hogy megszületett a harmadik unokájuk, nem igaz?-mosolyodott el büszkeséggel a hangjában pici fiunkra pillantva, miközben lágyan megsimította vállamon pihenő fejecskéjét.-Ismerve anyát, valószínűleg most is tűkön ülve várja, hogy megcsörrenjen a telefon.
-Való igaz-kuncogtam fel halkan, amint ő pötyögni kezdte telefonjának billentyűzetén édesanyjának számát.
-Kihangosítom, hogy mindkettőnket halljanak-ült le mellém az ágy melletti kis székre, miközben telefonjának újra és újra kicsengő hangja ismételten betöltötte kórtermünknek várakozással teli légterét.
-Carlisle, kisfiam, már úgy aggódtunk-hangzott fel pár pillanat múlva Lilian kisebb aggodalommal átszőtt hangja a vonal másik végén.-Mi a helyzet? Hogy haladnak a dolgok?
-Szia, anya!-köszönt neki mosolyogva Carlisle, miközben picit közelebb húzódott hozzám székével, hogy én is jobban a telefonhoz férhessek.-Nyugodj meg, minden rendben van-válaszolta nyugtatással hangjában.-Ki vagytok hangosítva.
-Szia, Lilian!-köszöntem én is mosolyogva, miközben tovább folytattam pici fiunk büfiztetését, amire hallottam, ahogy a vonal végén egy pillanatra a lélegzete elakad.
-Nos, örömmel jelenthetem be-állt neki Carlisle egy pillanatra ránk, majd mobiljára pillantva-, hogy 2018. augusztus 31-én 23 óra 57 perckor a kis William Henry Cullen megszületett.
-Te jó ég-csuklott el a hangja meghatottan, amire nem bírtam megállni, hogy ismét el ne mosolyodjak.-Te jó ég...Henry, megszületett a pici!-fordult férjéhez izgatottsággal hangjában, miközben hallani lehetett, ahogyan a telefonja kijelzőjét babrálja.-Azonnal kihangosítalak titeket…
-Csak nyugodtan, anya-mosolyodott el szerelmem is, amint boldogságtól csillogó szemeit ismét rám emelte.-Egyébként minden rendben otthon? Lilly és Jasper?
-Én itt vagyok!-hallottuk meg a vonal másik végén Jasper hangját, amire egy pillanatra meglepetten összenéztünk.
-Jasper, te ébren vagy?-szólaltam meg némi anyai szigorral hangomban.-Mit csinálsz te ébren hajnali fél kettőkor?
-Szerintetek tudtam egy percet is aludni mióta elmentetek?-válaszolta kérdésemre és szinte láttam magam előtt, ahogy arcára egy apró féloldalas mosoly húzódik.-A válasz, nem.
-Fáradtan, de kimondhatatlanul boldogan-mosolyodtam el ismét.-Szerencsére nem volt semmi komplikáció, minden úgy ment, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Csak a vajúdás nyúlt kicsit hosszabbra, mint számítottam.
-Lilian nagyi, anyuék azok?-hallottam meg ekkor Lilly álmos kis hangját a háttérben, amire Carlisle-lal ismét összenéztünk egy lemondó mosollyal arcunkon. Persze, hogy ő is ébren van.
-Igen, anyuék azok, kincsem-válaszolta neki Lilian.-Megszületett a kistesód.
-Ha most szépen lefekszel, reggel Lilian nagyi és Henry papa behoznak majd titeket a kórházba, és találkozhatsz a kistesóddal-válaszoltam neki egy széles mosollyal az arcomon, miközben a vállamról ismét kényelmesen karomba fektettem Will aprócska testét, amire picike ajkait apró nyüszögés hagyta el.
-Ó, ez ő volt?-csillant fel Lilian hangja, amint meghallotta kisfiunk pici nyüsszenő hangját.-Egyem meg, alig várom, hogy láthassam.
-Reggel várunk titeket mindenképp-mosolyodott el mellettem Carlisle is rám, majd vissza telefonjának kijelzőjére pillantva.
-Ott leszünk-mosolyogta Lilian ismét, amire a család többi tagja is egyetértő helyeslésbe kezdett, melegséggel töltve el ezzel szívemet.-Jól van, gyerekek, pihenjetek akkor!-állt neki ismét Lilian megkönnyebbültséggel hangjában.-Különösen te, Esme!
-Igyekszem majd-válaszoltam újabb mosollyal arcomon, amint ismét lágyan megsimítottam Will lassan álomba szenderülő picike arcát. Hát igen, teli pocakkal könnyebben megy az alvás.-De most már indulás aludni, Lilly!-fordultam kislányomhoz némi anyai szigorral hangomban.-És te is feküdj le, Jasper! Holnap nagyon fáradtak lesztek így is, és Jaspernek holnap iskola van.
-Jó, megyünk már-sóhajtott fel Jasper és szinte láttam, amint szemeit forgatva ejti ki ezeket a szavakat, amire mindketten halkan nevetni kezdtünk.-Gyere, Lilly, menjünk aludni!
-De én nem akaroook!-állt ellen unokatestvére hívásának, amire az én ajkaimat egy apró sóhaj hagyta el, miközben Carlisle-ra pillantottam.
-Lilly, szívem, hogy szeretnél felkelni reggel megnézni a kistesódat, ha a szemedet sem tudod majd nyitva tartani, mert olyan álmos leszel?-szólt közbe Lilian is.-Nyomás az ágyba, gyerünk-gyerünk!
-Jó-jó-válaszolta pici lányunk végül beletörődve-Szia, anyu! Szia, apu!-búcsúzott mosollyal a hangjában-Szia, Willy! Reggel megyek!
-Jó éjt, Liliomszál!-köszönt el tőle Carlisle, majd miután én is jó éjt kívántam neki, sietős léptekkel indult meg unokatestvére után az emeleten lévő szobáik irányába.
-Jól van, fiatalok, hagyunk most már titeket is tényleg lepihenni-szólalt meg Henry.-Még egyszer nagyon gratulálunk és reggel akkor találkozunk!
-Köszönjük, apa!-mosolyodott el mellettem Carlisle ismét.-Jó éjszakát!
-Jó éjt!-köszöntem el én is, majd a vonal bontását követően megkönnyebbültséggel lelkünkben maradtunk magunkra ismét a kórteremben a zuhogó eső hangját hallgatva.
-Úgy hallottam, minden rendben-simította ujjait vállamra megkönnyebbültséggel hangjában Carlisle, amint a székéről felemelkedve egy újabb apró csókot hullajtott homlokom felé eső oldalára.-Lilly egészen jól viseli a vihart.
-Igen-mosolyogtam én is megkönnyebbülten.-És olyan izgatott volt-emeltem pillantásomat szerelmemre boldogan, amint ő egy újabb széles mosollyal az arcán ismét megsimította pici fiunk álomba szenderült kis arcát, mielőtt vállamról levéve a néhány réteg papírtörlőt a kórterem sarkában lévő kukához lépett velük.-Jó nagytesó lesz.
-A lehető legjobb-ült vissza mellém büszke csillogással hangjában, majd amint tekintete ismét telefonjának kijelzőjére siklott, lassan egy elgondolkodó pillantás ült ki arcára.-Hány óra van most Columbusban? Hajnali fél öt?
-Igen, akörül van-válaszoltam kérdésére, amint az órára pillantva átszámoltam az általa mutatottakat keleti parti idő szerint.
-Arra gondoltam, felhívhatnánk a te szüleidet is-pillantott rám ismét, amint ajkai újabb izgatott mosolyra húzódtak.-Szerintem odáig meg vissza lesznek, ha megtudják, hogy megszületett a második kisunokájuk.
-Semmi kétség-kuncogtam helyeslően, amint ujjaimmal lágyan megsimítottam kisfiunk apró kezecskéjét.-Anya az elmúlt pár napban naponta akár többször is hívott, hogy érzek-e már valamit, vannak-e már fájásaim és még sok más hasonló kérdés-folytattam még mindig nevetve.-Tegnap délelőtt is hívott, de akkor még nem igazán éreztem semmit kirívót az előző napokhoz képest, így...elég nagy meglepetés lesz nekik ez a hívás, úgy hiszem.
-Van egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy nem hívtam fel őket, amikor már biztosan tudtuk, hogy vajúdni kezdtél-túrt a hajába pillantását lesütve egy apró sóhaj kíséretében.-De mentségemre szóljon, neked kellett amiatt is szólnod, hogy a saját szüleimet felhívjam, annyira izgultam.
-Én inkább úgy mondanám, hogy kicsit szétcsúsztál-nevettem fel ismét egyik kezemet lágyan arcára simítva, mire ő ujjait arcán pihenő kezemre csúsztatva hajolt hozzám nevetve apró csókot hullajtva fáradt mosolyra húzódó ajkaimra.-De nincs ezzel semmi gond. Ki voltál merülve, aggódtál, de közben meg izgatott voltál, hiszen erre vártunk kilenc hónapig-soroltam, amire ő pillantását lassan ismét rám emelte.-Úgyhogy nagyon jól csináltál mindent, apuka. Büszke vagyok rád.
-Én pedig rátok-mosolyogta azúrkék szemeit előbb a békésen karjaimban szundikáló pici Willre, majd ismét rám emelve.-Tudod te egyáltalán, milyen csoda és milyen borzasztóan nagy erő lakozik benned?-csillant meg hangja csodálattal átszőtt boldogsággal pillantásában.-Láttam már szülést az egyetemi tanulmányaim alatt, de...látni megszületni a saját gyerekemet semmihez sem fogható intenzív élmény volt, én...egyszerre féltem és boldog voltam, aggódtam és izgultam, segíteni akartam, de tehetetlennek éreztem magam, és ezek a kettősségek egy egészen ambivalens érzelmi hullámvasúton utaztattak meg, amihez foghatót még sosem éreztem. És köszönöm, hogy átélhettem ezt veled.
-Én köszönöm, hogy mellettem voltál-pillantottam rá hálásan. El sem tudta képzelni, milyen sokat jelentett, hogy végigcsinálta velem mindezt. Még az összehúzódásaim alatt a gondolataimat betöltő tinnituson és a fájdalom által ködbe vont látásomon át is érzékeltem támogató érintését, ahogyan fülemhez hajolva azt mondogatta újra és újra, hogy jól csinálom és mennyire büszke...hogy mennyire szeret. Mindaz a fájdalom, ami akkor szétfeszítette a testemet, ha egy kicsivel is, de elviselhetőbbé vált általa.-Nos, akkor itt az ideje, hogy telefonáljunk még egyet, nem igaz?-emeltem pillantásomat izgatottan telefonjára, amire ő is ismét elmosolyodott.
-Melyiküket csörgessem?-fordult hozzám kérdőn ismét, miközben feloldotta telefonja kijelzőjét.-Anyukádat vagy apukádat?
-Anyát-válaszoltam pár pillanatnyi gondolkodást követően.-Ígéretet tettem neki múlt karácsonykor, hogy mindenről első kézből fog értesülni a babával kapcsolatban, úgyhogy...mindenképp neki kell először hallania kettejük közül. Semmi kétség-kuncogtam fel ismét, amire az ő ajkait is egy újabb halk nevetés hagyta el.
-Már hívom is-állt neki kikeresni telefonjából édesanyám számát, majd a hívás gomb megnyomását követően mindketten izgatottan emeltünk pillantásunkat a Carlisle csörgő telefonjának világító képernyőjére.-Ki is hangosítottam...
-Szép jó reggelt, Carlisle, drágám!-hallottuk meg anya hangját a telefonban.-Csak nem nem tudsz aludni? Minek köszönhetem hívásodat ezekben a kora hajnali órákban?
-Neked is jó reggelt, Liz!-mosolyodott el mellettem szerelmem, miközben az én arcomra is apró mosoly húzódott.-Remélem, nem ébresztettelek túl korán…
-Én már a reggeli kávémat iszogatom-válaszolta és szinte láttam, ahogy egy aprót legyint kezével ezen szavak kimondása közben.-Egy vállalkozás magától nem működik, és ha az ember állatokkal foglalkozik, az bizony hajnali keléssel jár.
-Való igaz-nevetett fel ő is egy pillanta rám, majd vissza telefonjára pillantva.-Azért hívtalak, vagyis...pontosabban azért hívtunk, mert itt vagyunk a kórházban-állt neki büszke mosollyal az arcán, ám mielőtt folytathatta volna, anya izgatott szavai félbeszakította mondandóját.
-Te jó ég, te jó ég, csak nem?-váltott hangja eggyel magasabb frekvenciára, mire nem bírtam megállni, hogy ismét egy alig hallható nevetés hagyja el ajkaimat.
-De, anya-mosolyogtam még mindig egy apró kuncogással boldogságtól csillogó hangomban.-Éjfél előtt három perccel megszületett a kis Will.
-Istenem...William! Will!-kiáltott apa után, amire mi Carlisle-lal mosolyogva egymásra pillantottunk.-Istenem, Esme, hogy vagy?-fordult hozzám ismét még mindig mérhetetlen izgatottsággal hangjában.-És a kis Will? Minden rendben volt?
-Jól vagyunk, anya-biztosítottam őt jóllétünkről.-Will egészségesebb nem is lehetne, és velem is minden rendben van. Fáj még itt-ott, de semmi olyan, ami ne lenne normális.
-Hívtál, Liz?-hallottam meg ekkor apa hangját a háttérben, mire anya izgatottan kezdte el babrálni telefonjának kijelzőjét.
-A gyerekek vannak a vonalban, megszületett a kisbaba-újságolta lelkesen.-Mindjárt kihangosítom őket…
-Szia, apa!-köszöntem neki újabb örömteli mosollyal arcomon.
-Kislányom, jól vagy?-hangzott fel kissé aggódó hangja a vonal másik oldalál.-Minden rendben ment? A kisbaba hogy van?
-Én és a kis Will is jól vagyunk-válaszoltam nyugtatóan.-Will egészségesebb nem is lehetne. Evett is már, és most nem olyan rég aludt el-pillantottam pici fiam békésen alvó arcocskájára, majd vissza a telefon irányába.-És neked volt igazad, anya-fordultam hozzá halkan kuncogva.-Ő egy az egyben olyan, mint Carlisle-emeltem szemeimet mellettem ülő szerelmemre, mire az ő arcára egy újabb apró mosoly húzódott szavaim hallatán.-Rengeteg szőke hajacskával és hatalmas kék szemekkel bújt elő.
-Majd küldök képeket-tette hozzá Carlisle még mindig mosolyogva.-Majd látjátok, egyszerűen tökéletes. Tökéletes baba.
-Jaj, de jó-reagált lelkesen anya-, már alig várjuk.
-Azt pedig még jobban, hogy személyesen is láthassuk-jegyezte meg apa mosollyal hangjában.-Mielőtt félreértenétek, nem szeretnénk tolakodni-tette hozzá komolyan.-Akkor megyünk, amikor ti mondjátok, nem hamarabb.
-Hát…-álltam neki szemeimet egy pillanatra ismét Carlisle-ra emelve-, azt beszéltük Carlisle-lal, hogy az első hetet szeretnénk csak mi, szűk családként otthon tölteni a gyerekekkel-válaszoltam.-De ha a következő hétvége megfelel nektek, szívesen látnánk titeket. Nálunk is alhatnátok.
-Megértjük és tiszteletben is tartjuk-vette vissza a szót anya helyeslően.-Ez a kezdeti időszak nagyon fontos a kötődés szempontjából, ez legyen csak a tiétek. És így legalább nekünk is van időnk összekészülni, meg venni néhány apróságot-tette hozzá sejtelmességgel a hangjában, amire én és Carlisle is halk nevetésbe kezdtünk.-Már van is néhány ötletem.
-Azt hiszem, a holnapi napot bababoltokban töltjük majd-nevetett fel apa is mosolygással hangjában anya lelkesedése hallatán további nevetésre késztetve bennünket.-Nagyon gratulálunk nektek, gyerekek!-fordult hozzánk apa ismét.-Élvezzétek ki, mert nem marad ilyen apró túl sokáig.
-Köszönjük, Will!-mosolyodott el szerelmem ismét boldogságtól csillogó pillantását rám emelve.
-És pihenjetek most már-tette hozzá még anya.-Az utóbbi másfél hét, de különösen az legutolsó pár nap mindkettőtöknek elég megterhelő volt. Megérdemlitek.
-Úgy lesz, anya-biccentettem arcomon egy újabb mosollyal.-Jó munkát a mai napra, és akkor jövőhéten várunk titeket!
-Már alig várjuk!-jegyezte meg még búcsúzóul, majd miután elköszöntünk egymástól, boldogsággal a szívünkben maradtunk ismét magunkra a tovább hulló esőcseppek hangját hallgatva.
-Fáj bármi?-simította egyik kezének ujjait ölemben pihenő kezeimre némi aggodalommal hangjában.
-Nem vészes-mosolyodtam el ismét leírva ezzel a két szóval a szülés után még visszamaradt gáttáji sajgó és a méhemen időnkét végig vánszorgó enyhe görcsös fájdalmat, miközben hüvelykujjammal lágyan megsimítottam enyémet tartó kezét. Láttam, hogy még mindig mennyire aggódik értem.-Semmi olyan, ami ne lenne normális szülés után másfél órával.
-Ha mégis úgy érzed, hozhatok egy tabletta ibuprofent vagy naproxent-pillantott rám ismét továbbra is aggodalommal szemeiben-, vagy egy kis jeges borogatást, ha az jól esne…
-Tényleg semmi szükség rá, jól vagyok-vettem vissza a szót nyugtatással hangomban.-De köszönöm, szívem, nagyon figyelmes vagy.
-Azok után, amint átmentél, ez a legkevesebb-mosolyogta ismét, amint egy pillanatra rám, majd a karjában aprót nyüsszenő pici fiunkra pillantott.-Na mi az, kis herceg?-simította ujjait pici arcára, amint Will egyre hangosabb nyüszögése lassan halk sírásba fordult.
-Szerintem végre éhes-válaszoltam némi gondolkodást követően.-Még nem is evett, mióta megszületett.
-Akkor most odaadlak anyának-mosolyogta hozzám lépve, miközben óvatosan karjaimba helyezte picike testét.-Így ni…
-Jól van, kincsem-simítottam meg sírástól könnyes pici arcát, majd nekiálltam, hogy kigomboljam hálóingem felső gombjait, hogy hozzájuttathassam a számára létfontosságú anyatejhez.-Próbáljunk meg enni egy kicsit, mit szólsz?-emeltem őt fejecskéjét támogatva mellemhez, mire megérezvén bőröm melegségét, sírása lassan alább hagyott, majd pici ajkai közé véve emlőmet sietve állt neki elfogyasztani első kora hajnali reggelijét. Az érzés, amit éreztem, elvarázsolt. Mintha megannyi kis apró buborék szaladgált volna bőrömön, ahol picike szája emlőmet érte, az ennek hatására bennem felszabaduló oxytocin pedig olyan melegséghullámot indított el bennem, amit mindeddig még soha sem éreztem. Nem számított, az időnként picike mohósága nyomán a mellemben fellépő szurkáló fájdalom, sem a szoptatás miatt kissé erősebbé váló utófájások, mindössze ez a mindent melegséggel elárasztó határtalan szeretet, ami most a testemet átjárta.
-Úgy látom, probléma megoldva-mosolyogta halkan kuncogva szerelmem, amint hozzám hajolva egy apró csókot hullajtott homlokomra.
-Olyan furcsa érzés-mosolyodtam el én is egy apró örömteli nevetéssel hangomban, miközben tovább figyeltem a karjaimban békésen szopizó pici fiamat.-Lilly-vel ezt nem éltem át, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet, de... ez egészen különleges-csillant fel hangom meghatottan.
-Valóban az-mosolyogta ő is, amint ujjait lágyan Will számtalan szőke tinccsel fedett kis kobakjára simította.-Alig várom, hogy hazavihessük őt.
-Én is-mosolyogtam ismét egy pillanatra rá, majd vissza újszülött pici fiamra pillantva.-És ha minden jól megy, holnap így is lesz-folytattam, ám mielőtt még bármi mást mondhattam volna, egy újabb hangos mennydörgés szakított ki minket gondolataink folyamából, majd amint annak kórtermet bezengő hangos morajlása alább hagyott, lassan ismét átvette az uralmat az éjszaka hangjai felett a hevesen zuhogó nyárőszi eső hangja.-Te jó ég, micsoda vihar lett-pillantottam ki az ablakon a megannyi hulló esőcseppet figyelve.-Biztos emiatt a front miatt volt olyan borzasztóan meleg az elmúlt két napban.
-És valószínűleg ennek a frontnak köszönhetjük, hogy végül nem volt szükség szülésindukcióra-tette hozzá egy pillanatra az odakint tomboló viharra, majd vissza rám pillantva, mire én egy halk kuncogással hangomban bólintottam egyet egyetértően előbbi mondatára.
-Örülök, hogy végül nem kellett beavatkozzunk-mosolyodtam el ismét Will elégedetten szopizó pici arcára pillantva.-Bár be kell vallanom, az utolsó pár nap meglehetősen megterhelő volt már fizikailag. Az ember pontosan 40 hét várandósságra van tervezve, nem többre-jegyeztem meg ismét halkan felkuncogva, amire Carlisle is halkan nevetni kezdett.-De te túl jól érezted magad anya hasában, nem igaz?-simítottam meg ujjaimmal kisfiam picike arcát, amint befejezvén első étkezését egy apró csukás hagyta el picike testét.-Ó, hát mi volt ez? Csak nem csuklottál?-támasztottam meg őt mindkét karommal, hogy vállamra fektetve őt óvatosan megbüfiztessem.-Tudnál hozni törlőkendőt, légy szíves?-pillantottam Carlisle-ra, amint egyik kezemmel lágyan paskolgatni kezdtem Will aprócska hátát.
-Már hozom is-lépett a kórterem falára illesztett papírtörlő adagolóhoz, majd több lapot is magához véve lépett hozzánk ismét, miközben óvatosan vállamra helyezte azokat az esetleges kisebb visszabukó gyomortartalom felfogása végett, ahogy a kórtermet egy újabb, villámlással egybe kötött mennydörgés rázta meg.
-Vajon Lilly hogy viseli?-pillantottam némi aggodalommal hangomban az ablakon át a hevesen hulló esőcseppek irányába. Lilly egészen kicsi kora óta rettegett a viharoktól, nem egyszer ébredtünk arra, hogy bekúszik mellénk az ágyba egy-egy a mostanihoz hasonló éjszakán, majd összeszorított szemekkel hozzánk bújva várja, hogy alábbhagyjon a természetnek ez a minden érzékszervet megmozgató fény és hangjátéka.-Biztos nagyon fél…
-Mindjárt felhívom anyáékat, és megkérdezzük, mi a helyzet otthon-lépett Carlisle a nem messze a szekrényemre lerakott telefonjához.-És lassan közölnünk is kellene velük a hírt, hogy megszületett a harmadik unokájuk, nem igaz?-mosolyodott el büszkeséggel a hangjában pici fiunkra pillantva, miközben lágyan megsimította vállamon pihenő fejecskéjét.-Ismerve anyát, valószínűleg most is tűkön ülve várja, hogy megcsörrenjen a telefon.
-Való igaz-kuncogtam fel halkan, amint ő pötyögni kezdte telefonjának billentyűzetén édesanyjának számát.
-Kihangosítom, hogy mindkettőnket halljanak-ült le mellém az ágy melletti kis székre, miközben telefonjának újra és újra kicsengő hangja ismételten betöltötte kórtermünknek várakozással teli légterét.
-Carlisle, kisfiam, már úgy aggódtunk-hangzott fel pár pillanat múlva Lilian kisebb aggodalommal átszőtt hangja a vonal másik végén.-Mi a helyzet? Hogy haladnak a dolgok?
-Szia, anya!-köszönt neki mosolyogva Carlisle, miközben picit közelebb húzódott hozzám székével, hogy én is jobban a telefonhoz férhessek.-Nyugodj meg, minden rendben van-válaszolta nyugtatással hangjában.-Ki vagytok hangosítva.
-Szia, Lilian!-köszöntem én is mosolyogva, miközben tovább folytattam pici fiunk büfiztetését, amire hallottam, ahogy a vonal végén egy pillanatra a lélegzete elakad.
-Nos, örömmel jelenthetem be-állt neki Carlisle egy pillanatra ránk, majd mobiljára pillantva-, hogy 2018. augusztus 31-én 23 óra 57 perckor a kis William Henry Cullen megszületett.
-Te jó ég-csuklott el a hangja meghatottan, amire nem bírtam megállni, hogy ismét el ne mosolyodjak.-Te jó ég...Henry, megszületett a pici!-fordult férjéhez izgatottsággal hangjában, miközben hallani lehetett, ahogyan a telefonja kijelzőjét babrálja.-Azonnal kihangosítalak titeket…
-Csak nyugodtan, anya-mosolyodott el szerelmem is, amint boldogságtól csillogó szemeit ismét rám emelte.-Egyébként minden rendben otthon? Lilly és Jasper?
-Én itt vagyok!-hallottuk meg a vonal másik végén Jasper hangját, amire egy pillanatra meglepetten összenéztünk.
-Jasper, te ébren vagy?-szólaltam meg némi anyai szigorral hangomban.-Mit csinálsz te ébren hajnali fél kettőkor?
-Szerintetek tudtam egy percet is aludni mióta elmentetek?-válaszolta kérdésemre és szinte láttam magam előtt, ahogy arcára egy apró féloldalas mosoly húzódik.-A válasz, nem.
-Fáradtan, de kimondhatatlanul boldogan-mosolyodtam el ismét.-Szerencsére nem volt semmi komplikáció, minden úgy ment, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Csak a vajúdás nyúlt kicsit hosszabbra, mint számítottam.
-Lilian nagyi, anyuék azok?-hallottam meg ekkor Lilly álmos kis hangját a háttérben, amire Carlisle-lal ismét összenéztünk egy lemondó mosollyal arcunkon. Persze, hogy ő is ébren van.
-Igen, anyuék azok, kincsem-válaszolta neki Lilian.-Megszületett a kistesód.
-Ha most szépen lefekszel, reggel Lilian nagyi és Henry papa behoznak majd titeket a kórházba, és találkozhatsz a kistesóddal-válaszoltam neki egy széles mosollyal az arcomon, miközben a vállamról ismét kényelmesen karomba fektettem Will aprócska testét, amire picike ajkait apró nyüszögés hagyta el.
-Ó, ez ő volt?-csillant fel Lilian hangja, amint meghallotta kisfiunk pici nyüsszenő hangját.-Egyem meg, alig várom, hogy láthassam.
-Reggel várunk titeket mindenképp-mosolyodott el mellettem Carlisle is rám, majd vissza telefonjának kijelzőjére pillantva.
-Ott leszünk-mosolyogta Lilian ismét, amire a család többi tagja is egyetértő helyeslésbe kezdett, melegséggel töltve el ezzel szívemet.-Jól van, gyerekek, pihenjetek akkor!-állt neki ismét Lilian megkönnyebbültséggel hangjában.-Különösen te, Esme!
-Igyekszem majd-válaszoltam újabb mosollyal arcomon, amint ismét lágyan megsimítottam Will lassan álomba szenderülő picike arcát. Hát igen, teli pocakkal könnyebben megy az alvás.-De most már indulás aludni, Lilly!-fordultam kislányomhoz némi anyai szigorral hangomban.-És te is feküdj le, Jasper! Holnap nagyon fáradtak lesztek így is, és Jaspernek holnap iskola van.
-Jó, megyünk már-sóhajtott fel Jasper és szinte láttam, amint szemeit forgatva ejti ki ezeket a szavakat, amire mindketten halkan nevetni kezdtünk.-Gyere, Lilly, menjünk aludni!
-De én nem akaroook!-állt ellen unokatestvére hívásának, amire az én ajkaimat egy apró sóhaj hagyta el, miközben Carlisle-ra pillantottam.
-Lilly, szívem, hogy szeretnél felkelni reggel megnézni a kistesódat, ha a szemedet sem tudod majd nyitva tartani, mert olyan álmos leszel?-szólt közbe Lilian is.-Nyomás az ágyba, gyerünk-gyerünk!
-Jó-jó-válaszolta pici lányunk végül beletörődve-Szia, anyu! Szia, apu!-búcsúzott mosollyal a hangjában-Szia, Willy! Reggel megyek!
-Jó éjt, Liliomszál!-köszönt el tőle Carlisle, majd miután én is jó éjt kívántam neki, sietős léptekkel indult meg unokatestvére után az emeleten lévő szobáik irányába.
-Jól van, fiatalok, hagyunk most már titeket is tényleg lepihenni-szólalt meg Henry.-Még egyszer nagyon gratulálunk és reggel akkor találkozunk!
-Köszönjük, apa!-mosolyodott el mellettem Carlisle ismét.-Jó éjszakát!
-Jó éjt!-köszöntem el én is, majd a vonal bontását követően megkönnyebbültséggel lelkünkben maradtunk magunkra ismét a kórteremben a zuhogó eső hangját hallgatva.
-Úgy hallottam, minden rendben-simította ujjait vállamra megkönnyebbültséggel hangjában Carlisle, amint a székéről felemelkedve egy újabb apró csókot hullajtott homlokom felé eső oldalára.-Lilly egészen jól viseli a vihart.
-Igen-mosolyogtam én is megkönnyebbülten.-És olyan izgatott volt-emeltem pillantásomat szerelmemre boldogan, amint ő egy újabb széles mosollyal az arcán ismét megsimította pici fiunk álomba szenderült kis arcát, mielőtt vállamról levéve a néhány réteg papírtörlőt a kórterem sarkában lévő kukához lépett velük.-Jó nagytesó lesz.
-A lehető legjobb-ült vissza mellém büszke csillogással hangjában, majd amint tekintete ismét telefonjának kijelzőjére siklott, lassan egy elgondolkodó pillantás ült ki arcára.-Hány óra van most Columbusban? Hajnali fél öt?
-Igen, akörül van-válaszoltam kérdésére, amint az órára pillantva átszámoltam az általa mutatottakat keleti parti idő szerint.
-Arra gondoltam, felhívhatnánk a te szüleidet is-pillantott rám ismét, amint ajkai újabb izgatott mosolyra húzódtak.-Szerintem odáig meg vissza lesznek, ha megtudják, hogy megszületett a második kisunokájuk.
-Semmi kétség-kuncogtam helyeslően, amint ujjaimmal lágyan megsimítottam kisfiunk apró kezecskéjét.-Anya az elmúlt pár napban naponta akár többször is hívott, hogy érzek-e már valamit, vannak-e már fájásaim és még sok más hasonló kérdés-folytattam még mindig nevetve.-Tegnap délelőtt is hívott, de akkor még nem igazán éreztem semmit kirívót az előző napokhoz képest, így...elég nagy meglepetés lesz nekik ez a hívás, úgy hiszem.
-Van egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy nem hívtam fel őket, amikor már biztosan tudtuk, hogy vajúdni kezdtél-túrt a hajába pillantását lesütve egy apró sóhaj kíséretében.-De mentségemre szóljon, neked kellett amiatt is szólnod, hogy a saját szüleimet felhívjam, annyira izgultam.
-Én inkább úgy mondanám, hogy kicsit szétcsúsztál-nevettem fel ismét egyik kezemet lágyan arcára simítva, mire ő ujjait arcán pihenő kezemre csúsztatva hajolt hozzám nevetve apró csókot hullajtva fáradt mosolyra húzódó ajkaimra.-De nincs ezzel semmi gond. Ki voltál merülve, aggódtál, de közben meg izgatott voltál, hiszen erre vártunk kilenc hónapig-soroltam, amire ő pillantását lassan ismét rám emelte.-Úgyhogy nagyon jól csináltál mindent, apuka. Büszke vagyok rád.
-Én pedig rátok-mosolyogta azúrkék szemeit előbb a békésen karjaimban szundikáló pici Willre, majd ismét rám emelve.-Tudod te egyáltalán, milyen csoda és milyen borzasztóan nagy erő lakozik benned?-csillant meg hangja csodálattal átszőtt boldogsággal pillantásában.-Láttam már szülést az egyetemi tanulmányaim alatt, de...látni megszületni a saját gyerekemet semmihez sem fogható intenzív élmény volt, én...egyszerre féltem és boldog voltam, aggódtam és izgultam, segíteni akartam, de tehetetlennek éreztem magam, és ezek a kettősségek egy egészen ambivalens érzelmi hullámvasúton utaztattak meg, amihez foghatót még sosem éreztem. És köszönöm, hogy átélhettem ezt veled.
-Én köszönöm, hogy mellettem voltál-pillantottam rá hálásan. El sem tudta képzelni, milyen sokat jelentett, hogy végigcsinálta velem mindezt. Még az összehúzódásaim alatt a gondolataimat betöltő tinnituson és a fájdalom által ködbe vont látásomon át is érzékeltem támogató érintését, ahogyan fülemhez hajolva azt mondogatta újra és újra, hogy jól csinálom és mennyire büszke...hogy mennyire szeret. Mindaz a fájdalom, ami akkor szétfeszítette a testemet, ha egy kicsivel is, de elviselhetőbbé vált általa.-Nos, akkor itt az ideje, hogy telefonáljunk még egyet, nem igaz?-emeltem pillantásomat izgatottan telefonjára, amire ő is ismét elmosolyodott.
-Melyiküket csörgessem?-fordult hozzám kérdőn ismét, miközben feloldotta telefonja kijelzőjét.-Anyukádat vagy apukádat?
-Anyát-válaszoltam pár pillanatnyi gondolkodást követően.-Ígéretet tettem neki múlt karácsonykor, hogy mindenről első kézből fog értesülni a babával kapcsolatban, úgyhogy...mindenképp neki kell először hallania kettejük közül. Semmi kétség-kuncogtam fel ismét, amire az ő ajkait is egy újabb halk nevetés hagyta el.
-Már hívom is-állt neki kikeresni telefonjából édesanyám számát, majd a hívás gomb megnyomását követően mindketten izgatottan emeltünk pillantásunkat a Carlisle csörgő telefonjának világító képernyőjére.-Ki is hangosítottam...
-Szép jó reggelt, Carlisle, drágám!-hallottuk meg anya hangját a telefonban.-Csak nem nem tudsz aludni? Minek köszönhetem hívásodat ezekben a kora hajnali órákban?
-Neked is jó reggelt, Liz!-mosolyodott el mellettem szerelmem, miközben az én arcomra is apró mosoly húzódott.-Remélem, nem ébresztettelek túl korán…
-Én már a reggeli kávémat iszogatom-válaszolta és szinte láttam, ahogy egy aprót legyint kezével ezen szavak kimondása közben.-Egy vállalkozás magától nem működik, és ha az ember állatokkal foglalkozik, az bizony hajnali keléssel jár.
-Való igaz-nevetett fel ő is egy pillanta rám, majd vissza telefonjára pillantva.-Azért hívtalak, vagyis...pontosabban azért hívtunk, mert itt vagyunk a kórházban-állt neki büszke mosollyal az arcán, ám mielőtt folytathatta volna, anya izgatott szavai félbeszakította mondandóját.
-Te jó ég, te jó ég, csak nem?-váltott hangja eggyel magasabb frekvenciára, mire nem bírtam megállni, hogy ismét egy alig hallható nevetés hagyja el ajkaimat.
-De, anya-mosolyogtam még mindig egy apró kuncogással boldogságtól csillogó hangomban.-Éjfél előtt három perccel megszületett a kis Will.
-Istenem...William! Will!-kiáltott apa után, amire mi Carlisle-lal mosolyogva egymásra pillantottunk.-Istenem, Esme, hogy vagy?-fordult hozzám ismét még mindig mérhetetlen izgatottsággal hangjában.-És a kis Will? Minden rendben volt?
-Jól vagyunk, anya-biztosítottam őt jóllétünkről.-Will egészségesebb nem is lehetne, és velem is minden rendben van. Fáj még itt-ott, de semmi olyan, ami ne lenne normális.
-Hívtál, Liz?-hallottam meg ekkor apa hangját a háttérben, mire anya izgatottan kezdte el babrálni telefonjának kijelzőjét.
-A gyerekek vannak a vonalban, megszületett a kisbaba-újságolta lelkesen.-Mindjárt kihangosítom őket…
-Szia, apa!-köszöntem neki újabb örömteli mosollyal arcomon.
-Kislányom, jól vagy?-hangzott fel kissé aggódó hangja a vonal másik oldalál.-Minden rendben ment? A kisbaba hogy van?
-Én és a kis Will is jól vagyunk-válaszoltam nyugtatóan.-Will egészségesebb nem is lehetne. Evett is már, és most nem olyan rég aludt el-pillantottam pici fiam békésen alvó arcocskájára, majd vissza a telefon irányába.-És neked volt igazad, anya-fordultam hozzá halkan kuncogva.-Ő egy az egyben olyan, mint Carlisle-emeltem szemeimet mellettem ülő szerelmemre, mire az ő arcára egy újabb apró mosoly húzódott szavaim hallatán.-Rengeteg szőke hajacskával és hatalmas kék szemekkel bújt elő.
-Majd küldök képeket-tette hozzá Carlisle még mindig mosolyogva.-Majd látjátok, egyszerűen tökéletes. Tökéletes baba.
-Jaj, de jó-reagált lelkesen anya-, már alig várjuk.
-Azt pedig még jobban, hogy személyesen is láthassuk-jegyezte meg apa mosollyal hangjában.-Mielőtt félreértenétek, nem szeretnénk tolakodni-tette hozzá komolyan.-Akkor megyünk, amikor ti mondjátok, nem hamarabb.
-Hát…-álltam neki szemeimet egy pillanatra ismét Carlisle-ra emelve-, azt beszéltük Carlisle-lal, hogy az első hetet szeretnénk csak mi, szűk családként otthon tölteni a gyerekekkel-válaszoltam.-De ha a következő hétvége megfelel nektek, szívesen látnánk titeket. Nálunk is alhatnátok.
-Megértjük és tiszteletben is tartjuk-vette vissza a szót anya helyeslően.-Ez a kezdeti időszak nagyon fontos a kötődés szempontjából, ez legyen csak a tiétek. És így legalább nekünk is van időnk összekészülni, meg venni néhány apróságot-tette hozzá sejtelmességgel a hangjában, amire én és Carlisle is halk nevetésbe kezdtünk.-Már van is néhány ötletem.
-Azt hiszem, a holnapi napot bababoltokban töltjük majd-nevetett fel apa is mosolygással hangjában anya lelkesedése hallatán további nevetésre késztetve bennünket.-Nagyon gratulálunk nektek, gyerekek!-fordult hozzánk apa ismét.-Élvezzétek ki, mert nem marad ilyen apró túl sokáig.
-Köszönjük, Will!-mosolyodott el szerelmem ismét boldogságtól csillogó pillantását rám emelve.
-És pihenjetek most már-tette hozzá még anya.-Az utóbbi másfél hét, de különösen az legutolsó pár nap mindkettőtöknek elég megterhelő volt. Megérdemlitek.
-Úgy lesz, anya-biccentettem arcomon egy újabb mosollyal.-Jó munkát a mai napra, és akkor jövőhéten várunk titeket!
-Már alig várjuk!-jegyezte meg még búcsúzóul, majd miután elköszöntünk egymástól, boldogsággal a szívünkben maradtunk ismét magunkra a tovább hulló esőcseppek hangját hallgatva.
-Mi tagadás, most hogy már nincs az a hatalmas hőség, és most már hely is van a gyomromnak a hasamban-állt neki még mindig nevetve-, kezdek kicsit megéhezni.
-Kívánsz valami konkrétat?-simítottam meg felém eső vállát, amint ő ujjaival ismét lágyan megsimogatta karjaiban tartott pici fiunk aprócska markát.
-Nem is tudom...jelenleg úgy érzem, bármit és bármilyen mennyiségben meg tudnék enni-jegyezte meg még mindig kuncogva, amire én is ismét nevetni kezdtem.
-A büfé most zárva van, de mindjárt körbenézek, mi van a kantinban lévő automatában-álltam fel mellőle.-Pár perc, és jövök, jó?
-Köszönöm, szívem!-pillantott rám mosolyogva ismét.
-Igazán nincs mit megköszönnöd-hullajtottam apró csókot ajkaira, miközben ujjaimat lágyan pici fiunk szőke tincsekkel fedett kis kobakjára simítottam.-Most az a legfontosabb feladatom, hogy neked és Will-nek is biztosítsam azokat a feltételeket, amik elősegítik, hogy minél hamarabb hazajöhessetek-húzódott újabb mosoly arcomra.-Ez a legkevesebb.
-Remélem, azért tudod, hogy holnap már nem hagyom magam így kiszolgálni-tette hozzá állát felszegve, amint egy újabb széles mosoly húzódott arcára.-Holnap már együtt fogunk ebédelni a kantinban, mint ahogy máskor is.
-Ezt előbb Addisonnal beszéled meg, ne velem-jegyeztem meg komolysággal hangomban, amint felegyenesedve mellőle elindultam a kórterem ajtajának irányába.-Csak ha ő azt mondja, hogy mászkálhatsz, akkor mászkálj majd.
-Carlisle, már szülés után fél órával minimális segítséggel lezuhanyoztam, és mosdóba is ki tudtam menni egyedül-forgatta meg szemeit egy mosollyal keretezett makacssággal hangjában-, amit egyébként Addison is engedélyezett.
-Nem tudsz megülni a fenekeden-csóváltam meg a fejemet egy lemondó sóhajjal átszőtt kuncogás közepette, amire az ő ajkait is egy halk nevetés hagyta el. Egyszerűen nem tudott pihenni. Amióta csak ismertem őt, nem volt olyan nap, amikor tétlennek láttam volna. Olyan volt, mint a perpetuum mobile, amely belső energiájából nem veszítve állandó mozgásban van, és jól tudtam, ezt az energiát nem tudtam volna, de nem is akartam visszafogni.
- Jelenleg sem átvitt, sem szó szerinti értelemben nem tudok egyébként ülni, úgyhogy…-nevetett tovább pillantását ismét rám emelve-, ez még egy érv amellett, hogy kikeljek az ágyból.
-Imádom azt a makacs fejedet-léptem vissza hozzá mosolyogva még egy apró csókra, amire ő ismét kuncogni kezdett.-Ígérd meg, hogy amíg vissza nem érek, addig mindenképp pihensz!-váltottam vissza komolyabb hangnemre némi aggodalommal szavaim közt.-Megígéred?
-Megígérem-biccentett aprót némi beletörődéssel hangjában-, de csak mert te kéred.
-Nekem ez bőven elég-mosolyogtam halkan nevetve, amint ismét útnak indultam az ajtó irányába.-Akkor mindjárt jövök-pillantottam még vissza rájuk, majd egy kölcsönös 'Szeretlek!' után nekiálltam, hogy valamilyen ennivalót keressek ezekben a kora hajnali órákban.
-Hova ilyen sietősen, apuka? -hallottam meg mögöttem Mark hangját, amint a folyosón a kantin felé igyekeztem, amire még mindig büszke mosollyal az arcomon kaptam fel tekintetemet irányába.-Ez az aaaarc-emelte rám mutatóujját egy sokat sejtő mosollyal az arcán-, ez az arc mindent elmond. Gratulálok, haver!-nyújtotta felém jobb karját kézfogásra, miközben másik kezével büszkén megveregette a vállamat.
-Kössz, Mark!-pillantottam rá még mindig meghatottan.-El sem hiszed, ez...valami hihetetlenül intenzív élmény volt-álltam neki boldogsággal a hangomban ismét.-Sosem hittem, hogy ennyi mindent lehetséges egyszerre érezni, és...te jó ég, annyira tökéletes a baba, és Esme annyira csodálatos volt-mosolyogtam még mindig az átélt érzelmek hatása alatt állva-, kimondhatatlanul büszke vagyok rá.
-El is hiszem-jegyezte meg egyetértően.-És mikor…?
-Éjfél előtt három perccel, 23 óra 57 perckor született meg-válaszoltam teljesen ki nem mondott kérdésére, amint lassan ismét elindultunk tovább a folyosón.-Még mindig alig hiszem el, hogy most már van egy kisfiam is.
-És Esme hogy van?-pillantott rám némi aggodalommal átszőtt kíváncsisággal.-Minden rendben volt végül?
-Kimerült, de nagyon boldog-mosolyogtam, miközben lassan megérkeztünk a most ügyeleti idő miatt üresen álló kórházi étkezőbe.-Folyamatosan mosolyog és nevet, és el sem tudom mondani, milyen jó érzés őt most ilyennek látni az átéltek után-folytattam némi megkönnyebbüléssel a hangomban.-Amikor tegnap hazaértem négy óra körül, már pár órája voltak fájásai, de akkor azokat még Braxton-Hicksnek hittük.
-Apám, akkor majdnem 10 órán át vajúdott?-túrt a hajába elszörnyülködve a feltételezett időtartam gondolatára, amely reakciója igenlő válaszom hatására még inkább fokozódott.-Nem semmi, az az egy biztos.
-El sem tudom képzelni, hogy tudta mindezt végigcsinálni-ámultam el ismét azon, micsoda erő lakozik szerelmemben.-Nagyon tévedett az, aki annak idején a gyengébbik nemnek titulálta a nőket.
-Kétségtelenül-biccentett helyeslőn, amint megálltunk a kantin végében álló ételautomata előtt. Meglepetésemre azonban annak elejére ragasztva egy „Üzemen kívül” üzenet fogadott.
-Mikor romlott el az automata?-fordultam Mark-hoz meglepetten.-Tegnap délelőtt még működött.
-Valamikor a délután folyamán-válaszolta.-De az üzemeltető cég csak holnap reggel tud jönni megjavítani, így én is el kellett menjek venni valamit vacsorára, mielőtt átvettem volna az ügyeletet.
-Ez is csak akkor nem működik, amikor kéne-sóhajtottam egyet lemondóan, amint sietős léptekkel visszaindultam a szülészet irányába.-Esme a nagy meleg miatt már több, mint 24 órája nem evett, és most végre ismét kíván valami ennivalót, erre pont most…Tudsz valamilyen boltot, ami még ilyenkor is nyitva van?
-A 7-Eleven-válaszolta követve engem.-Isteni nachos-t árulnak egyébként, én is mindig ott veszem, mikor meccsnézős este van.
-Gyors segélynek jó lesz-sóhajtottam, amint lassan visszaértünk a szülészet folyosójára.-Egy kis bűnözés igazán belefér most, nem igaz?
-Most különösen-nevetett fel mosolyogva utánam ő is, amint megérkeztünk a pár napig Esme és Will számára otthont jelentő kórterem elé.-Egyébként...nem lenne gond, ha beköszönnék Esme-hez?-pillantott rám engedélyt kérően, amint kezemet az ajtó kilincsére helyeztem.-Vagy, ha nem szeretnétek egyelőre látogatókat fogadni, akkor…
-Mindjárt megkérdezem tőle is, de részemről rendben van-mosolyogtam barátomra.-Kicsit várj! Szólok, ha jöhetsz-pillantottam még vissza, majd az ajtón belépve ismét szembetaláltam magamat szerelmem mosolygós arcával.
-Betartottam a szavamat, látod?-pillantott rám mosolyogva Esme némi gyermeki incselkedéssel hangjában, amint lágyan megsimította a felhúzott térdei mellett combjának hátoldalára fektetett pici fiunk apró arcocskáját, mire nem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek.-Ki sem mozdultam az ágyból.
-Köszönöm, szívem!-léptem hozzá apró csókra üdvözlésképp, miközben ujjaimmal arcát lágyan kezeim közé fogtam.-Viszont van egy rossz hírem-húzódtam hátrébb egy apró sóhaj kíséretében, miközben finoman megsimítottam Will szőke buksiját, amint picike ajkait egy aprócska ásítás hagyta el, ahogy lassan ébredezni kezdett.-Nem működik az automata, úgyhogy kicsit itt kell hagyjalak, hogy vegyek valamit a városban-léptem az ágya mellett álló szekrényhez, hogy elemelve róla slusszkulcsomat és pénztárcámat nekivágjak az éjszakai Seattle-nek.
-Ebben az időben?-pillantott aggódva a még mindig zuhogó eső irányában.-Carlisle, inkább akkor kibírom reggelig, de ilyen időben ne indulj neki a városnak. Nincs is kabátod, és ömlik az eső.
-Mindig elfelejted, hogy én itt nőttem fel-jegyeztem meg halkan nevetve.-Tudod, hányszor áztam már bőrig egy-egy váratlan zivatarban?
-De ez nem egy kis zivatar-pillantott rám még mindig aggódva.-Gondold át, kérlek…
-Nem lesz baj-léptem vissza hozzá, hogy megnyugtatásul egy apró puszit hullajtsak homlokára.-Nem megyek messzire, legfeljebb fél óra múlva itt leszek-folytattam megerősítve őt biztonságom felől.-És addig is, ha te is úgy érzed, hogy nem gond...lenne egy látogatód.
-Kicsoda?-pillantott rám kíváncsian sejtelmes mosolyom láttán.
-Mark-válaszoltam még mindig mosolyogva.-Összefutottunk akkor is, mikor kimentem vizet venni neked és most is. Megkérdezte, hogy beköszönhet-e hozzád, de előtte téged is meg akartalak kérdezni róla.
-Persze, jöjjön csak-mosolyogta izgatott várakozással hangjában.-Néhány hete nem láttam már őt, és szerintem egyikünknek sincs ellenére, hogy Will megismerje végre a jófej nagybácsiját.
-Akkor szólok neki-indultam el az ajtó irányába egy újabb mosollyal arcomon.-Sietek vissza!
-Csak óvatosan-tette még hozzá némi aggodalommal a hangjában, majd egy újabb „Szeretlek!”-et követően sietve léptem ki az ajtón, hogy minél hamarabb visszatérhessek kis családomhoz.
-Szia, Mark!-mosolyodtam el én is, miközben ő lassan mellém sétált.-Ahhoz képest, ahogyan pár órája voltam, egész jól-kuncogtam.-Még kicsit kellemetlen.
-Azért fogadni merek, hogy kilenc hónapja, nem volt kellemetlen-jegyezte meg halkan felnevetve, amire nem bírtam megállni, hogy megforgassam szemeimet célozgatása hallatán.
-Ha most nem lennék ennyire boldog és ennyire fáradt egyszerre-álltam neki ismét-, nagy bajban lennél ezért a poénért.
-Tudom-foglalt helyet mellettem az ágy melletti széknél még mindig mosolyogva.-Pont ezért mertem most elsütni.
-Okos-nevettem fel ismét egy pillanatra felvonva szemöldökeimet, miközben lassan ismét visszamerültem pici fiam még kissé álmosan nézelődő kék pillantásába.
-Szóval ő lenne az-emelte szemeit a felhúzott lábaim hátoldalára fektetett, a világot onnan csendes kíváncsisággal szemlélő kis Will-emre.-Elismerésem, megint jól megcsináltátok-pillantott rám, majd vissza kisfiamra egy féloldalas mosollyal az arcán.-Nagyon szép baba, gratulálok!
-Köszönjük!-mosolyogtam büszkén ismét kisfiamra pillantva.-Ez most annyira más volt, mint Lilly-vel-álltam neki elmerengve, amint tovább csodálva pici fiam arcát ismét melegség öntötte el a szívemet.-Amikor Lilly-t megszültem, minden annyira...zavaros volt-emlékeztem vissza arra a kaotikus napra.-Minden annyira gyorsan történt, és minden annyira le volt tompítva bennem az átélt trauma miatt, hogy...mindig is volt bennem egyfajta hiányérzet, mintha nem is lettem volna igazán ott-magyaráztam.-De most...most itt voltam-csillant meg hangom meghatottan, amint lágyan ujjaim közé vettem Will picike ujjait.-Ez most kimondhatatlanul fájt. Ez most hosszú volt. De minden kristály tiszta volt-emeltem pillantásomat Markra, és láttam, amint az ő szemei is meghatottan felcsillannak szavaim hallatán.-Annyira boldog vagyok, Mark.
-Meg is érdemled, hogy boldog legyél-simította meg ujjaival alkaromat mosolyogva.-És? Milyen a kisfickó?-biccentett pár pillanat múlva Will irányába, amire alig hallhatóan felnevettem.
-Elég nyugis baba-válaszoltam, amint az én arcomra is ismét mosoly húzódott.-Bár ez nem jelent semmit, hiszen Lilly is nyugis volt, amíg haza nem vittem.
-Ha jellemre is annyira hasonlít az apjára, mint amennyire külsőre, lehet otthon is ilyen lesz-állt neki ismét halkan nevetve, amint jobban szemügyre vette Will-t.-Nagyon Cullen a gyerek. Egy mini Carlisle.
-Valóban nagyon hasonlítanak-kuncogtam fel újból pici fiamra pillantva.
-Édesanyád 41 és fél héten át növesztett téged a hasában-hajolt picit közelebb Will-hez tettetett komolysággal a hangjában-, közel 10 órán át vajúdott, hogy megszülethess...erre van képed apádra hasonlítani?-nevette el magát a végére engem is újabb nevetésre késztetve.-Ezek a mai fiatalok…
-Kopp-kopp-hallottam meg ekkor Addison hangját, mire felpillantva láttam, amint az ajtón belépve Nancy-vel, kezében egy vérnyomásmérővel sétál irányomba.-Úgy látom, a keresztapa már szemügyre is vette a legújabb keresztgyerekét-jegyezte meg mosolyogva, amire Mark és én is ismét elmosolyodtunk.
-Hogy érzi magát, Dr. Cullen?-lépett mellém Nancy egy hőmérővel ujjai közt.
-Egyre jobban, köszönöm!-válaszoltam, amint ő a kezében lévő eszközt óvatosan a hónom alá csúsztatta.
-Most megkérnélek, Mark, hogy picit hagyj minket magunkra-fordult hozzá újból Addison.-Meg kell vizsgáljam Esme-t.
-Már itt sem vagyok-állt fel mellőlem még egy búcsú pillantást vetve legújabb keresztgyerekére.-Még egyszer nagyon gratulálok!-fordult még hozzám mosolyogta, amint lassan elindult az ajtó irányába.-Élvezzétek ki!
-Meglesz!-köszöntem el én is, majd miután kilépett az ajtón, rá pár pillanatra fel is hangzott a hónom alá helyezett hőmérő pittyenő hangja, jelezvén ezzel a mérés befejeztét.
-36,7 fok-olvasta le az eredményt Nancy szekrényemre helyezve a kis eszközt.-A testhő rendben.
-Tapasztaltál hevesebb vérzést a szülés óta?-lépett hozzám Addison kezébe véve fonendoszkópját.
-Nem, ami van az bár élénk piros, de nem nagy mennyiségű-válaszoltam.-Kicsit fokozódik, ha felállok, és mászkálok, de nem vészes.
-Ez teljesen természetes-simította meg a vállamat, majd pillantását Nancy-re emelte.-Nancy picit átveszi tőled Willt amíg elvégzek néhány fizikális vizsgálatot, jó?
-Persze-biccentettem, amint Willt óvatosan áthelyeztem Nancy karjaiba.
-Szia, Willy baba!-cirógatta meg kisfiam pici arcát, miközben lágyan ringatva őt sétálgatni kezdett vele.
-Nos, először meghallgatom a szíved, és felteszek egy pulzoximétert is az ujjadra, jó?-vette elő a zsebéből az szöveti oxigénellátottság mérésére alkalmas kis eszközt, amire apró biccentéssel válaszoltam.-Lássunk is akkor neki-tette fülébe a fonendoszkóp hallgató részét, majd mellkasomra helyezve a membrán felületet kezdett el vizsgálódni a különböző hallgatózási pontok felett.-Úgy hallom, minden rendben-vette ki a füléből fonendoszkópját, miközben pillantását az ujjamon lévő pulzoximéterre emelte.-A pulzusod 89/perc, SpO2: 98%.
-Jól is érzem magam-mosolyogtam ismét rá pillantva.-Legalábbis sokkal jobban, mint az előző szülésem után.
-Azt elhiszem-jegyezte meg, amint ujjait óvatosan a hasamra helyezte, majd finoman megbillentve mindkét tenyerét, kezeinek élével kezdte el kitapogatni méhem pozícióját.-Az uterusod fundusa a köldököd magasságában van, vagy...talán picivel az alatt-állapította meg pár másodpercnyi betapintást követően.-Szépen húzódik vissza a méhed is a kismedence felé.
-Most már nem kilenc hónapos terhesnek nézek ki, csak ötnek-kuncogtam, miközben megigazítottam a vizsgálat befejeztével a felhajtott hálóingemet, amire ő és Nancy is halkan nevetni kezdtek.
-És? A büszke apuka merre van most?-pillantott rám ismét mosolyogva, miközben felkaromra helyezte a magával hozott vérnyomásmérőt.
-Elment szerezni egy kis ennivalót-válaszoltam, miközben a felkaromon feszessé váló mandzsetta szorítása lassan engedni kezdett.-De hamarosan vissza kell érnie, azt mondta nem megy messzire.
-A vérnyomásod 125/80 Hgmm-vette le kezemről a vérnyomásmérőt, miközben mosolyogva lassan ismét hozzám fordult.-Akkor majd ha visszaér, neki is elmondom, hogy mivel eddig minden rendben volt, ha az első huszonnégy órában sem lesz gond, holnap haza is engednélek titeket. Mit szólsz?
-Azt, hogy már alig várom-csillant fel hangom lelkesen.-Tudod, mennyire nem tudok megülni a fenekemen, nekem ez az ágyban fekvés meg hogy ne csináljak semmit, ez kész kínszenvedés.
-Azért majd otthon se felejts el pihenni-pillantott rám némi szigorral pillantásában.-Csak mert nem vagy kórházban, a szülés után a felépülés ugyanúgy hat hét. Nem kevesebb.
-Jó-jó, igyekszem majd -sóhajtottam aprót, amint pillantásomat ismét rá majd a karjaiban Will-lel sétálgató Nancy-re emeltem.-De nem ígérek semmit…
-Te sosem változol-rázta meg a fejét lemondóan egy apró nevetéssel hangjában Addison, amire én is halkan nevetni kezdtem.-Nos, akkor...Nancy óránként jön majd, hogy megmérje a vérnyomásodat, pulzusodat és a testhődet az elkövetkezendő 6 órában-váltott ismét komolyabb hangnemre.-Ma olyan hajnali 5 óra fele lesz egy vérvételed is, hogy ellenőrizzük az ionjaidat, a vese és májfunkciódat, a vérképedet és a vércukrodat-folytatta.-És én is benézek majd pár óránként, délután pedig lesz egy átfogóbb nőgyógyászati vizsgálatod.
-Én pedig most elvinném magammal Willt, hogy tőle is vért vegyünk és megkapja a K-vitaminos injekcióját-fordult hozzám Nancy is.-De ne aggódjon, Dr. Cullen, nagyon vigyázok majd rá.
-Köszönöm, Nancy!-mosolyogtam rá hálásan.-Semmi kétségem afelől, hogy a kisfiam jó kezekben lesz.
-Akkor hamarosan megint találkozunk-vette vissza a szót Addison ismét.-Addig pedig, amíg csak így egy magad vagy, azt ajánlom, próbálj meg aludni picit-pillantott rám ujjaival finoman megsimítva vállamat.-Jól csináltad, anyuka!
-Kössz, Addie!-pillantottam rá is hálás mosollyal arcomon, majd miután kisfiamtól is elbúcsúztam, pár pillanat múlva magamra maradtam átmeneti otthonomban a hevesen hulló esőcseppek hangját hallgatva.
-Jó estét!-pillantott rám mosolyogva a pultnál ülő hölgy, amint én letörölve a nyakamról csorgó vizet közelebb lépdeltem hozzá.-Miben segíthetek?
-Jó estét!-köszöntem én is megállva a pult előtt.-A feleségem két és fél órája megszülte a második kisbabánkat, és szeretnék neki vinni valami finomat. Mit ajánlana?
-Gratulálok!-csillant meg hangja előző mondatom hallatán.-Vannak készen pizza szeleteink, pepperonis és sima sajtos. Nem olyan régen vettük ki a sütőből, és ha engem kérdez, a pepperonis valami hihetetlenül finom-folytatta lelkesen.- Nekem az a kedvencem, és ha a felesége szereti a pepperonis pizzát, bátran tudom ajánlani.
-Akkor két szelet pepperonisat szeretnék-válaszoltam, amint zsebembe nyúlva nekiálltam elővenni onnan pénztárcámat.
-Nem lehetett valami könnyű ebben a melegben világra hozni egy babát-pillantott rám ismét, amint csomagolni kezdte az általam kért pizzaszeleteket.-Kisfiú vagy kislány?
-Kisfiú-válaszoltam büszke csillogással hangomban.-A feleségem pedig fantasztikus volt, nagyon büszke vagyok rá. Kimondhatatlanul büszke.
-Elhiszem-mosolyodott el ismét kezembe adva a gondosan becsomagolt szeleteket.-Esetleg valami innivalót adhatok-e még? Vannak nagyon finom jégkásáink, és biztos vagyok benne, hogy jól esne a feleségének valami hűsítő azok után, amin keresztül ment abban a hőségben.
-Na látja, igaza van-értettem egyet.-Milyen ízűek vannak?
-Van meggyes, barackos, grapefruitos, málnás és limonádé ízesítésű-sorolta.-Ha rám hallgat, a barackos és a grapefruitos a legfinomabb-húzódott arcára újabb mosoly.-Bár mindet szeretem.
-Akkor egy barackosat és egy grapefruitosat szeretnék-válaszoltam.
-Már készítem is-mosolyogta, amint a jéggéphez lépve nekiállt összeállítani a kért italokat.-És hogy hívják a feleségét?
-Esme-ejtettem ki nevét mosolyogva ajkaimon.-Gyerek- és idegsebész rezidens itt a Seattle Grace-ben-folytattam egy pillanatra kipillantva az ablakon át a zuhogó esőre.-Ami azt illeti, mindketten ott dolgozunk. Én magam traumatológus szakorvos vagyok.
-És hogy ismerkedtek meg?-pillantott rám kíváncsian, miközben tölteni kezdte a második elviteles poharat.
-Én igazítottam útba az első munkanapján-nevettem fel halkan az emlék hatására.-Azonnal tudtam, amint megláttam, hogy az életem abban a pillanatban meg fog változni, ahogy megszólítom. És így is lett-tettem hozzá egy újabb apró örömteli nevetéssel hangomban még mindig mosollyal az arcomon.-Azóta összeházasodtunk, született egy kislányunk és...most már van egy kisfiunk is. Többet nem is kívánhatnék.
-Ez annyira romantikus-csillant meg a hangja, miközben elém helyezte a pultra a két jégkását.-Akkor ez így összesen 8 dollár 50 cent lesz-pötyögte be a gépbe az általam vásárolt két adag étel és ital árát, mire én pénztárcámból elővéve a kért összeget kezébe helyeztem azt.
-Parancsoljon!-mosolyogtam, majd miután a két becsomagolt pizzaszeletet egyik hónom alá vettem, magamhoz vettem a pultra helyezett a két hűsítő italt is. Nem a legjobb megoldás volt, de további két kéz híján a célnak megfelelt.-Köszönök mindent!
-Igazán nincs mit! Sok boldogságot és mihamarabbi felépülést!-intett még utánam mosolyogva, majd egy viszonzott hálás „Köszönjük!”-et követően sietős léptekkel tettem meg a hevesen záporozó esőben a bolt és az autóm közti pár méteres távot.
Miután mindent gondosan elhelyeztem úgy, hogy menet közben fel ne borulhasson, lassan indultam ismét útnak a klinika felé, hogy mihamarabb visszatérjek kis családom körébe.
Az eső még mindig megállíthatatlanul hullott, ahogy a betonon megsemmisülő esőcseppek hangját időnként megtörte az egy-egy villámlással kísért eget rengető mennydörgés, miközben lassan rákanyarodtam a Seattle Grace-hez vezető bekötő útra, majd a sűrű esőfüggönyön át óvatosan navigálva leparkoltam a kórházi parkolóban. Az autó és az épület bejárata közti távolság többszörösének tűnt, ahogy kezemben a frissen szerzett kora hajnali reggelinkkel átszeltem a nagyjából húsz méteres távot, a fotocellás ajtón belépve pedig azonnal elöntött a megkönnyebbülés érzése, amint végre ismét tető került a fejem felé.
-Te meg hogy nézel ki?-pillantott rám döbbenettel a hangjában a nővérpult mögül Addison, ahogy a szülészet folyosóján sietős léptekkel haladva siettem kórtermünk felé.
-Kicsit megáztam-sóhajtottam aprót nevetve tovább folytatva utamat.-Csak leteszem a kórteremben, amiket vettem, aztán gyorsan át is öltözök. Van idebenn egy tartalék munkaruhám.
-Öltözz is, mielőtt valami bajod lesz-vette vissza a szót-, vagy mielőtt teljesen eláztatod a folyosót-tette még hozzá kuncogva, amire én is ismét halkan nevetni kezdtem.
-Meglesz-pillantottam még vissza mosolyogva, miközben könyökömmel lenyomva a kórterem ajtajának kilincsét, sietve beléptem az ajtón.-Megjöttem, szívem!-emeltem pillantásomat az ágy irányába, ám meglepetten tapasztaltam, hogy nem ott, hanem az ablak előtt állva találtam rá szerelmemre, ahogyan a hevesen hulló esőt figyelte.-Te miért nem pihensz?
-Te jó ég, te meg hogy nézel ki?-lépett hozzám aggodalommal hangjában, amint meglátta átázott ruháimat.
-Nem válaszoltál a kérdésemre-jegyeztem meg mosolyogva hozzá hajolva egy apró csókra, amire alig hallhatóan felkuncogott.
-Most foglalkozzunk veled-simított ki homlokomból még mindig aggódva egy vizes hajtincset.-Van mibe átöltöznöd?
-A szekrényemben van egy tartalék munkaruha, megyek is mindjárt átvenni-válaszoltam nyugtatóan megsimítva arcát, miután az általam vásárolt dolgokat az ágya melletti szekrényre helyeztem.-Hajnali fél háromkor nem sok opcióm volt, úgyhogy...pepperonis pizzát reggelizünk.
-Ú, már alig várom-csillantak fel szemei lelkesen, majd amint ismét kényelembe helyezte magát a kissé döntött ülő helyzetbe állított támlájú ágyon, gyermeki kíváncsisággal kukucskált bele a pizzaszeleteket rejtő alufóliába.-Farkas éhes vagyok.
-Nyugodtan állj neki, öt perc és itt vagyok-hullajtottam újabb gyors csókot lelkesen mosolygó ajkaira, miközben sietve visszaindultam az ajtó felé.-Addison rám szólt, hogy ne áztassam el a szülészetet.
-Megvárlak-pillantott még utánam.-Addig iszogatok ebből a meglehetősen jónak kinéző jégkásából-vette el a két pohár egyikét.-Milyen ízű ez?
-Az barackos-válaszoltam a pohárra pillantva, miközben kezemet a kilincsre helyeztem.-A másik grapefruitos. Válaszd nyugodtan azt, amelyiket jobban kívánod. Nekem bármelyik megfelel.
-Tökéletes a barackos-mosolyogta, amint lelkesen ajkaihoz emelte a jégkásába helyezett szívószálát.-Istenem, de finom-jegyezte meg egy elégedett jóleső mosollyal arcán, egy apró szippantást követően.-És milyen jó hideg.
-Sietek vissza-tettem még hozzá, amint egy újabb boldog mosoly húzódott ajkaimra örömtől ragyogó arca láttán, majd sietős léptekkel vágtam neki a szobámig vezető útnak, hogy mihamarabb átválthassam megázott ruházatomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése