Üdv, mindenkinek!
Meg is hoztam a következő fejezetet. Ez a rész egy érzelmi hullámvasút lesz, nem lesz hiány izgalomból, aggodalmat hozó pillanatokból, és persze extatikus magasságokat súroló boldogságból. Ezen a forró, augusztusi éjszakán a Cullen család új taggal bővül.
A fejezet egyesek számára felkavaró orvosi részleteket tartalmaz!
Jó olvasást! Remélem, mindenkinek tetszeni fog!
Puszi!
Carly
"AND IF I ONLY COULD I'D MAKE A DEAL WITH GOD"
1/2
[augusztus 31.]
-De-válaszoltam kimerültséggel a hangomban.-De nem tudtam hazamenni. Rengeteg volt a baleset az elmúlt 48 órában.
-Jó szarul nézel ki-jegyezte meg, ahogy mellém ért, mire nem bírtam megállni, hogy halkan nevetni kezdjek kijelentését hallva.-Mióta nem aludtál?
-Legalább 24 órája…lehet van az 36 is, nem tudom-dörzsöltem meg orrnyergemet egy apró sóhaj kíséretében.-Nem merem már számolni…
-Nyomás haza aludni-vette vissza a szót komolysággal a hangjában.-Meg ne lássalak itt a holnapi ügyeletedig!
-Sajnos az alvás még várat magára-sóhajtottam ismét.-Még el kell mennem Jasperért, utána bevásárolni, és vacsorát kell főzzek.
-Uh, az szívás-jegyezte meg szintén sóhajjal hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy halkan felnevessek az általa használt kifejezés hallatán.-Jut eszembe, Esme hogy van?-pillantott rám ekkor kíváncsian.-Még mindig semmi a legutóbbi téves riasztás óta?
-Még mindig semmi-válaszoltam némi türelmetlenséggel szavaimban.-Esme már eléggé kimerült, és én is, és…mindketten aggódunk kicsit-tettem hozzá kissé idegesen.-Már a 42. hetet tapossuk, de a legutóbbi vizsgálatkor még mindig zárt méhszáj és intakt burok fogadott minket, úgyhogy…ha hétfőig nincsen változás, Addison azt mondta, hogy javasolt lenne a szülés indukció.
-Apám, nem lennék Esme helyében-szisszent fel a gondolatra.-Ha az egyetemi emlékeim nem csalnak, az nem éppen egy kellemes dolog. Már nem mintha a szülés az lenne-helyesbített-, de ez sem egy leányálom.
-Tudom-biccentettem aprót.-Én is amellett lennék, hogy jó lenne ezt elkerülni, de…Will nagyon nem akar magától előbújni.
-Próbáltatok már különböző praktikákat?-pillantott rám ismét kíváncsian.-Lehet hallani ezt-azt, hogy bizonyos dolgok beindíthatják a szülést.
-Hogyne próbáltunk volna-sóhajtottam fel újból.-Az elmúlt két hétben több datolyát vásároltam, mint egész életemben valaha, Esme naponta egyszer málnalevél teát iszik, igyekszik aktív maradni, lépcsőzik, mert a mozgás is beindíthatja a szülést-soroltam.-De eddig semmi…
-És a szex?-fordult hozzám ismét komolysággal hangjában.-A szex is…úgy hallottam hatásos lehet.
-Igen, Mark, azt is próbáltuk-válaszoltam fáradtan.-A legutóbbi téves riasztásunk előtt is csináltuk, és azt hittük bevált, de…ugyanúgy zárt méhszáj és intakt burok volt Braxton-Hicks összehúzódások mellett-folytattam.-Úgyhogy az sem jött be.
-Jól belé raktad ezt a gyereket, mi tagadás-veregette meg a vállamat viccelődve.-Ki se akar jönni-nevette, mire én egy rövid, szúrós pillantással reagáltam szavaira. Ehhez most túl fáradt vagyok.-Bocs, csak próbáltam humorral oldani a feszkót…
-Ehhez most nem igazán van türelmem-vettem vissza a szót kissé frusztráltan.-Még muszáj beugorjak egy kávéért, hogy a délután hátralévő részében funkcionáló apa és férj lehessek-sóhajtottam egy pillanatra órámra emelve pillantásomat.
-Megyek veled. Hamarosan kezdődik az ügyeletem, nem árt egy kis frissítő az én agyamnak se-fordult le velem a kantinra vezető folyosó irányába.-A többiekkel mi a helyzet?-emelte rám ekkor szemeit ismét.-Hogy van Lilly és Jasper?
-Szerencsére minden oké-válaszoltam egy apró mosollyal arcomon.-Mindketten jól vannak, segítenek, ahol csak tudnak, amiért nem tudok elég hálás lenni nekik-folytattam büszkeséggel hangomban.-Lilly csak 4 éves, de kérés nélkül rendet rak a szobájában, megmossa a fogát reggel és lefekvéskor, és egyedül felöltözik, amivel most rengeteg terhet levesz a vállamról. Jasper pedig mindig jön velem bevásárolni és még takarítani is segít, így fele annyi idő alatt végzünk, mintha egyedül csinálnám. Szuper gyerekeim vannak.
-Nem mindennapi kölykök az az egy biztos-helyeselte Mark.-Tényleg, mi a helyzet az örökbefogadással? Hogy halad a dolog?
-Jasper tegnap óta hivatalosan is a mi fiunk-válaszoltam egy fáradt, ám boldog mosollyal az arcomon.-Tegnap lezajlott az eljárás.
-Gratulálok, haver!-veregette meg a vállamat.-Akkor most már két, hamarosan pedig három gyerekes apa leszel. Ez nem semmi.
-Kössz, Mark!-húzódott arcomra egy újabb büszke, örömteli mosoly.-Nyilván Jasper sosem tekint majd ránk a szüleiként, hiszen én mindig is az ő nagybátyja maradok, az édesanyja pedig mindig is Lilly lesz, de…mi ugyanúgy szeretjük majd őt, mintha a sajátunk lenne. Sőt, igazából már…elég régen úgy szeretjük.
-Az a gyerek tényleg megjárta a poklot-vette át a szór barátom komolysággal hangjában.-Megérdemli végre, hogy olyan szülei legyenek, mint amilyenek ti vagytok.
-Apu! Jazz!-mosolyogta lelkesen Lilly, amint Carlisle karjaiba kapva őt megforgatta maga körül a levegőben.
-Hiányoztál, Liliomszál-nyomott apró puszit arcocskájára.-Milyen volt a napotok?-pillantott rá, majd irányomba, miközben ismét óvatosan lábaira állította izgága kislányunkat.-Mit csináltatok?
-Minden rendben volt-mosolyogtam aprót kortyolva a kezemben lévő jégkockával és hideg vízzel teli pohárból. Ahogy a hűvös folyadék végigcsurgott a torkomon, kifejezetten jól esett a terhesség miatt már kissé kimerült szervezetemnek ebben a szokatlanul meleg seattle-i időben. Mióta ideköltöztem, még egyszer sem mutatott a hőmérő 25 fok feletti hőmérsékletet, most pedig 33 fokon állt, tovább nehezítve a másfél hete túlhordott várandósságomat.
-Anyunak fáj a hasa-válaszolta Lilly apukája kérdésére, amire Carlisle pillantása azonnal aggódva felém irányult.
-Összehúzódásaid vannak, Es?-sietett hozzám izgatottsággal átszőtt aggodalommal a hangjában, amire egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat.
-Valóban észleltem már néhány görcsöt a mai nap folyamán-válaszoltam egyik kezemet gömbölyödő hasamra simítva-, de számoltam a perceket, közel fél óra volt köztük, és nem voltak valami intenzívek sem. Szerintem megint csak Braxton-Hicks összehúzódások, mint ahogy az elmúlt két hétben már háromszor…
-Azért figyeljünk, hátha-nyomott apró puszit arcomra.-Most már tényleg ideje lenne, hogy előbújjon-simította meg mosolyogva ő is hasamat, amire nem bírtam megállni, hogy alig hallhatóan felkuncogjak.
-Will nem siet sehova-jegyeztem meg némi kimerültséggel hangomban.-Jól érzi magát idebenn.
-Carlisle, felhozzam a csomagokat az autóból?-pillantott ekkor rá hozzánk lépve Jazz, amire mindketten ráfigyeltünk.
-Megköszönném a segítséget, Jasper-válaszolta mosolyogva.-De mindjárt megyek én is, elég ha kipakolod őket a csomagtartóból.
-Okés-mosolyodott el ő is, ám pillantása azonnal felém irányult, amint egy újabb hátamba finoman kisugárzó görcs hatására arcomra egy kisebb grimasz húzódott.-Jól vagy?
-Persze-bólintottam, amint számolva a másodperceket vártam, hogy alábbhagyjon ez a kellemetlen, méhemen végig hullámzó görcsös érzés. 40 másodperc.-Uh, ez picit erősebb volt, mint az eddigiek.
-Nem szeretnél leülni?-simította meg a vállamat szerelmem, amire én heves fejcsóválásba kezdtem.
-Nem, jó így-válaszoltam, amint lassan járkálni kezdtem a konyhában.-Jobban érzem magam, ha állok.
-Anyu, ma én főzök vacsorát apuval-lépett hozzánk Lilly is mosolyogva.-Mit szeretnél enni?
-Nem kérek semmit, drágám-simogattam meg lelkes kis arcocskáját.-Nem vagyok éhes…
-Már tegnap este sem vacsoráztál-simított fülem mögé aggódva egy hullámos tincset.-Ettél egyáltalán ma bármit is?
-33 fok van, Carlisle, nincs semmi étvágyam-kerültem ki a válaszadást.-De szívesen segítek nektek vacsorát készíteni…
-Szó sem lehet róla-állított le ujjait lágyan vállamra simítva.-Akár Braxton-Hicks, akár valódi összehúzódásokról van szó, nem vagy teljesen jól. Pihenj kicsit-nyomott apró puszit arcomra, amire ismét elmosolyodtam.-Gyere, Jasper, hozzuk fel a bevásárló szatyrokat, aztán álljunk neki a vacsorának!
-Rendben-válaszolta egy apró féloldalas mosollyal arcán, majd mindketten sietve indultak útnak a földszintre vezető lépcsőnk irányába.
-Gyere anyu, pihenj le-fogta meg a kezemet ekkor Lilly a szomszédos nappali felé vezetve engem.-Idehozom neked a vizedet. Te csak ülj le!
-Aranyos vagy, Lilly, köszönöm!-adtam meg magamat kislányomnak, aki amint a kanapéhoz vezetett, ismét nekiiramodott, hogy a konyhapulton hagyott poharamat idehozza nekem.
-Ülj le!-pillantott rám komolysággal hangjában, amint visszaért hozzám.-Apu mondta, hogy sok erőre lesz szükséged, mikor Will ki akar majd bújni a hasadból, és hogy több pihenésre van szükséged.
-Szívem, nem esik jól az ülés-magyaráztam neki.-Olyan nagy a pocakom már, hogy kényelmetlen hosszú időn át ülnöm. Amikor pedig jön egy kis görcs, kifejezetten jól esik a járkálás.
-De...én segíteni akarok-folytatta elszántságtól csillogó kis szemeit rám emelve, amire az én arcomra egy újabb apró mosoly húzódott.
-Jól vagyok, kincsem-simítottam meg az arcát.-Mi lenne, ha vacsora után sétálgatnánk kicsit az udvaron? Az nagyon jól esne nekem, és sokat segítenél azzal, ha velem jönnél. Játszanánk egyet Gingerrel is.
-De csak keveset-pillantott rám védelmező szigorral hangjában.-Nehogy nagyon elfáradj…
-Nem fogok-mosolyodtam el ismét, miközben ismét felpillantottam a lépcsőn felfelé haladó sietős léptek hangjára.
-Nos, ki mit enne?-pillantott körbe Carlisle, amint a konyhaszigetre helyezte a két megpakolt bevásárlószatyrot.
-Paradicsomos csirke! Paradicsomos csirke!-állt neki lelkesen Lilly, amire én és Carlisle is elmosolyodtunk.
-Jasper?-fordult unokaöccséhez, aki Gingerrel a nyomában érkezett meg még egy szatyorral a konyhába.
-Nekem is jó lesz-válaszolta a konyhapultra helyezve a kisebb méretű szatyrot.
-Én még most sem kérek semmit, köszönöm!-mosolyogtam Carlisle kimondatlan kérdésére, amint kezemet hasamra simítva visszasétáltam közéjük a konyhába.
-Azért annyit csinálok, hogyha mégis megkívánnád, tudj enni belőle te is-lépett hozzám egy apró csókra.-Lilly, hoznál néhány paradicsomot a kamrából?
-Igen-válaszolta lelkesen.-Gyere, Ginger, hozzunk paradicsomot!-pillantott kutyusunkra mosolyogva, majd sietve indultak el mindketten a nem messze lévő tároló irányába.
-Neked milyen volt a napod?-pillantottam szerelmemre kíváncsian, miközben ő elővéve egy vágódeszkát állt neki feldogozni a vacsorához szükséges csirkehúst.
-Kimerítő-válaszolta egy fáradt mosollyal az arcán.-Mozgalmas volt az ügyelet, és napközben sem sikerült leüljek, hogy kicsit kifújjam magam-sóhajtott aprót.- Ez a furcsa időjárás rengeteg balesetet eredményez, mindenki dekoncentrált tőle.
-Akkor ma korán lefekszel-léptem mellé, amint lágyan a helyére simítottam egy homlokába lógó kósza hajtincset.-Nem fogadok el semmi kifogást. Megvacsorázunk, lezuhanyzol és alszol-folytattam komolyan.-Mostanában nagyon le voltál terhelve, itthon is sok mindent át kellett venned tőlem. Kijár neked egy kis pihenés.
-Nem hagyhatom rád az egész mai házimunkát-pillantott rám ismét.-Lefekszem majd hamarabb, de csak ha végeztem mindennel, ami nem tűr halasztást.
-Szavadon foglak-kuncogtam mosolyogva, ám kuncogásom alig hallható szisszenésbe fordult át, amikor egy az előzőhöz hasonló intenzitású fájdalomhullám húzódott végig újból a hasamon. Ismét számolni kezdtem.
-Újabb görcs?-tette le a kezében lévő kést aggódva, majd miután gyorsan megtörölte a kezét sietve hozzám lépett. 45 másodperc.-Ez most nem volt fél óra, maximum 15 perc telt el a kettő közt.
-Jól vagyok-válaszoltam határozottan.-Nincs semmi gond. Folytasd csak nyugodtan a főzést, én addig sétálgatok kicsit-sóhajtottam aprót, amint járkálni kezdtem a konyha és a nappali közt. Ez jól oldotta a hátamban lévő feszülő érzést.
-Azért lehet felhívom majd anyáékat, hogy álljanak készenlétben-pillantott rám még mindig aggódva.-Lehet hamarosan itt az idő…
-A múlthéten is volt néhány erősebb fájásom, de aztán maguktól elmúltak-vettem vissza a szót újabb kört megtéve a két szoba közt.-De ha több ilyen erősebb is lesz tíz percen belül, akkor majd szólok. Nem szeretnék senkit megint ok nélkül riasztani, ha ez is csak téves riasztás.
-Meghoztam a paradicsomot!-érkezett vissza Lilly Gingerrel az oldalán kezében egy fürt koktélparadicsommal.
-Köszönöm, Liliomszál!-vette el tőle Carlisle, amint ismét hozzám fordult. Láttam a szemében, hogy mennyire aggódik miattam.
-Jól vagyok, hé-simítottam ujjaimat kézfejére.-Túlaggódod a dolgot, két tizenöt perces fájásból, még nem tudhatjuk, valóban vajúdom-e.
-Bocsánat, csak...én még nem csináltam ezt-folytatta még mindig kissé idegesen.-Legutóbb nem voltam ott.
-Én viszont csináltam már-vettem vissza a szót nyugtatással hangomban.-Ha olyan a helyzet, szólni fogok, megígérem. Nem kell ennyit aggódnod, mert a végén még elájulsz-kuncogtam, amire ő is alig hallhatóan nevetni kezdett.
-Azért csak nem-tette hozzá mosolyogva.-Most tényleg ott akarok lenni...maximálisan. Nem akarok lemaradni semmiről.
-Nem fogsz-sétáltam hozzá apró csókot hullajtva ajkaira, amire az arcvonásai végre kissé ellazultak. Már több, mint 24 órája talpon volt, így nem csodáltam, hogy nehezebben viseli a stresszt, mint általában. Nem szerettem volna, ha teljesen kikészül, mire elérkezik az idő.
Ahogy az órák teltek, az elején csak elszórtan jelentkező összehúzódásaim rendszeresebbé és egyre intenzívebbé váltak. A kezdetben tolerálható fájdalom néhány összehúzódásonként fokozatosan erősödött, mígnem már jobban esett feküdni mint állni a hátamba egyre erősebben kisugárzó, kettészakító jellegű kismedencei fájdalom miatt. Tudtam, ezek már nem lehetnek Braxton-Hicks összehúzódások.
-Szia, Addison!-szólt bele telefonjába Carlisle, amint fel-le sétált az ágyunk mellett, miközben én összeszorított fogakkal viseltem egy újabb testemen átvánszorgó fájdalomhullámot. Egy...kettő...három...négy…-Bocsánat, hogy ilyen későn és ügyeleti időben hívlak, de...azt hiszem, elérkezett a nap-mosolyogta kissé idegesen, amint szabad kezével hajába túrt.-Most olyan 4 percesek a fájások-pillantott rám megerősítést várva, amire én egyet értően bólintottam. Huszonöt...huszonhat...huszonhét…huszonnyolc-Az előző 45 másodpercig tartott, de most jött éppen egy újabb összehúzódás-válaszolta Addison által feltett kérdésre, amint én tovább számoltam magamban. Negyven… negyvenegy… negyvenkettő… negyvenhárom…
-48 másodperc-sóhajtottam egy nagyobb nyelést követően, amint picit fellélegezhettem az összehúzódás végén. Úgy éreztem, mintha valaki ketté akarná tépni a kismedencémet.
-Ez most 48 másodpercig tartott-ismételte meg az általam mondottakat a telefonba, majd ismét hozzám fordult.-Addison szeretne beszélni veled, adhatom?
-Persze-mosolyogtam még mindig oldalamon fekve, majd kissé ülő helyzetbe húzódzkodtam, mikor Carlisle a telefont a kezembe helyezte.-Szia!
-Na, hogy van a leendő anyuka?-csillant fel hangjában az izgatottság, és szinte láttam, ahogyan eközben mosoly húzódik az arcára, mire az én is halkan felkuncogtam.-Milyen erősek a fájásaid?
-Ha azt mondom, hogy olyan, mintha ketté akarnának feszíteni a kismedencémnél fogva egy feszítővágóval, az válasz a kérdésedre?-nevettem fel ismét, amire ő is akaratlanul nevetni kezdett.
-Ezt valahogy sejtettem, de jobb lenne, ha picit objektíven is szemrevételeznénk a dolgot-váltott vissza komolyabb hangnemre.-Egy 1-től 10-ig terjedő skálán hova helyeznéd, ha az 1-es a szúnyogcsípést a 10-es pedig az általad elképzelhető legerősebb fájdalmat jelenti?
-9-es-válaszoltam némi gondolkodást követően.-Már nem tudok beszélni az összehúzódások alatt, mert olyan mértékben feszít a fájdalom, hogy nem tudok artikulált szavakat formálni.
-Az összehúzódásaid gyakorisága, intenzitása és időtartama alapján valószínűleg beléptél a vajúdás aktív szakaszába-állapította meg az általunk elmondottak alapján.-Egyelőre még ne induljatok el, de amikor az összehúzódásaid már 1 órán át 3 percesek, gyertek, várni foglak titeket.
-Köszi, Addi…-azonban nem tudtam végig mondani. Ahogy a feszítő fájdalom a medencefenekem izmaiból a hasamon át a derekamba sugárzott, már képtelen voltam bármilyen szót is kiejteni ajkaimon, mindössze egy fájdalmas nyögést sikerült kierőltetnem magamból, ahogy ismét oldalamra fordulva igyekeztem olyan pozíciót keresni, amiben a fájdalom kevésbé intenzív. Kevés sikerrel.
-Semmi baj, szívem, itt vagyok-guggolt mellém ekkor Carlisle elvéve tőlem a telefont, miközben másik kezével lágyan ujjai közé vette a takaró anyagát szorongató ujjaimat. Az érintése most kimondhatatlanul jól esett, el sem tudta képzelni, mennyire.-Most leteszlek Addison, jó? Hívlak, ha fejlemény van-vette vissza a szót, majd egy búcsú köszönést követően sietve fordult vissza hozzám telefonját az éjjeliszekrényre helyezve.-Itt vagyok, Es-pillantott rám ismét, miközben én tovább számláltam magamban a másodperceket.-Van szükséged bármire? Egy pohár vízre?
-Csak rád-sóhajtottam fel végül az összehúzódás végén, amire ő szabad kezének ujjait lágyan arcomra simította, miközben én még mindig másik kezét szorongattam.-49 másodperc.
-Szerintem még ma meglesz a kisfiunk-mosolyogta boldogan, mire az én arcomra is egy örömteli mosoly húzódott.
-Már alig várom, hogy a karomban tarthassam őt-sóhajtottam aprót lelkes csillogással a hangomban, miközben ő kezemet el nem engedve telepedett mellém az ágyra állát lágyan megpihentetve vállamon.-Lilly és Jasper alszanak?
-Lilly már igen, Jasper még olvas-válaszolta apró csókot hullajtva vállamra.-Mindent elrendeztem-folytatta lágyan megsimítva ujjaival az általa tartott kézfejemet.-Beszéltem anyáékkal, ha mennünk kell, ők átjönnek és vigyáznak a gyerekekre.
-Köszönöm!-pillantottam oldalra vállamon pihenő arcára hálásan.-Próbálj meg aludni. Már több, mint 36 órája ébren vagy.
-Hogyan tudnék aludni, mikor tudom, hogy néhány órán belül megszületik a kisfiam?-mosolyogta izgatottsággal hangjában, amire én alig hallhatóan nevetni kezdtem.
-Az is lehet, hogy még órákig 4 percesek lesznek a fájásaim-jegyeztem meg ujjammal lágyan megsimítva arcát.-Muszáj pihenned egy keveset. Teljesen ki vagy merülve.
-A kedvedért megpróbálom-mosolyogta, amint a kezemet egy pillanatra elengedve az éjjeliszekrényén álló lámpához hajolt, hogy lekapcsolva azt megnyugtató sötétséget hozzon álmos szemeinkre. Amikor ismét hozzám bújva ujjait lágyan újra összefűzte enyémmel, szinte abban a pillanatban indult el egy újabb fájdalomhullám a kismedencémből végig a méhemen át, és éreztem, ahogyan az összehúzódás hatására a baba koponyája a medencebemenetemnek feszül újabb fájdalmas nyögést váltva ki belőlem ezzel. Akármennyire is igyekeztem összeszorítani a fogaimat, a fájdalom kezdett átbillenni a 9-es felől a 10-es irányába.-Semmi baj, szívem-simította szabad kezét derekamra, hogy egy kis nyomást kifejtve rá próbálja enyhíteni az oda sugárzó engem szétfeszítő fájdalmat, miközben másik kezének ujjait ismét megszorítottam a hasogató fájdalom hatására. Negyvenhat… negyvenhét...negyvennyolc...-Itt vagyok, itt vagyok…
-Nyugodtan elengedheted a kezem-sóhajtottam kissé ziláltan, amint az összehúzódás végén ismét fellélegeztem.-Így nem fogsz tudni aludni…
-Akkor nem alszom-nyomott apró csókot homlokom oldalára.-De nem hagylak egyedül…
-Te jó ég, elaludtam-ültem fel hevesen dobogó szívvel, mire Esme arcára pillantva láttam, hogy ő viszont egy pillanatot sem pihent az elmúlt néhány órában. Az órák óta őt kínzó összehúzódások megviselték a szervezetét.-Elaludtam, szívem, sajnálom...
-Nincs semmi baj-simogatta meg arcomat, miközben másik kezével lágyan végig simította gömbölyödő pocakját.-De mennünk kéne. Elfolyt a magzatvíz.
-Istenem-pattantam ki az ágyból.-Milyen gyakoriak az összehúzódásaid?-fordultam hozzá ismét, amint sietve nekiálltam, hogy cipőmet magamra kapjam.
-Most már olyan 45 perce 3 percenként jönnek és...olyan 55 másodpercig tartanak-válaszolta, ám pár pillanat múlva arca ismét fájdalomba fordult, amint egy újabb fájdalomhullám vonult át kimerült szervezetén. A szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, amint ajkait egy újabb fájdalmas nyögés hagyta el.
-Azonnal indulunk, szívem!-nyúltam telefonomért, miközben másik kezemet ő kezéért nyújtottam, hogy felsegítsem őt ágyunkról.-Gyere, kimegyünk a nappaliba…
-Könnyű azt mondani-nevetett fel némi kimerültséggel hangjában, amint ujjainkat összefonva kivezettem őt a hálószobánk ajtaján.-Az összepakolt bőrönd?
-Már levittem a kocsiba vacsora után-válaszoltam, ám ekkor rá pillantva észrevettem, hogy a rajta lévő melegítő nadrág teljesen átázott.-Te jó ég, sajnálom, mindjárt hozok neked egy tiszta nadrágot...
-Semmi baj, nyugalom-simította meg arcomat halkan kuncogva.-Hozol egy nadrágot, utána pedig felhívjuk a szüleidet-pillantott rám nyugalommal teli ám a fájdalom miatt mégis kissé könnyes szemeivel.-Nem hagyhatjuk egész éjszakára egyedül Lilly-t és Jaspert.
-Igazad van-vettem mély lélegzetet, majd a hálószobánkba visszalépve nekiálltam, hogy miközben egy tiszta nadrágot keresek, összeszedjem kissé szétcsúszott gondolataimat. Nem szabad szétesnem, most nem. Az én dolgom most az, hogy támogassam őt, nem pedig fordítva. Szedd össze magad Carlisle Cullen! Ma este megint apa leszel.
-Meghoztam a nadrágot-léptem hozzá ismét telefonomat a mellette lévő kanapéra helyezve.-Segítek átvenni.
-Nagyon köszönöm!-pillantott rám hálásan, miközben lesegítettem róla a magzatvíz miatt átnedvesedett alsót. Éppen csak kilépett nadrágjából, mikor vállamon támaszkodó kezei megfeszülve szorosabbra fonták szorításukat vállaimon, ezzel jelezve egy újabb összehúzódás kezdetét.
-Jól van, drágám-simogattam meg hátát biztatóan, amint ő teljes súlyával vállamra nehezedve kezdett előre-hátra ringásba ezzel próbálva enyhíteni a keresztcsontjára nehezedő fájdalmas feszülést-Lélegezz, nincs semmi baj. Itt vagyok.
-Istenem-szűrte ki fogai közt óráknak tűnő másodperceket követően, amint lassan ismét felegyenesedett a közel egy percig tartó összehúzódás végén.
-Mindjárt indulunk-pillantottam rá biztatóan, amint a tiszta nadrágot ráadva derekáig felhúztam azt.-Ülj le picit, ha jól esik. Én gyorsan felhívom a szüleimet, hogy indulhatnak-simítottam meg finoman kerekedő pocakját, amint elvéve a kanapéról mobilomat sietve álltam neki tárcsázni édesanyám számát.
-Szia, kisfiam!-hallottam meg anya hangját hosszú perceknek tűnő kicsengést követően a vonal másik végén, mire kérdését meg sem várva tértem rá azonnal a lényegre.
-Anya, itt az idő, indulunk a kórházba-hadartam gyorsan.-Minél hamarabb át kéne gyertek.
-Te jó ég, azonnal riasztom apádat-csillant meg hangja izgatottan.-Henry, gyere, mennünk kell!
-Most 21:52 van-pillantottam órámra.-Mikorra tudtok ideérni?
-Nagyjából 20 perc és ott vagyunk-válaszolta és hallottam, amint ő és apa is sietve készülődni kezdenek.
-Mi ez a hangzavar?-lépdelt le az elemet felől a nappaliba vezető lépcsőn Jasper, miközben szemeit dörzsölve egy apró ásítás hagyta el ajkait. Amint ránk pillantott azonnal megértette az idelenn zajló nyüzsgés okát.-Jön a baba?
-Igen, drágám, mennünk kell a kórházba-pillantott rá Esme a kanapén ülve egy halovány mosollyal az arcán, ami azonban ismét fájdalomba fordult egy újabb erőteljes összehúzódás hatására. Láttam rajta, hogy próbálja Jasper előtt nem kimutatni a fájdalma komolyságát, szinte látható volt, milyen erősen összeszorítja állkapcsait, nehogy valamilyen fájdalmas hang szűrődjön ki rajta.
-Leteszlek, anya-szóltam ekkor ismét a telefonba-, gyertek, amint tudtok és majd jelentkezem!
-Jól van, szívem, sietünk. Kitartást nektek!-köszönt el gyorsan, mire én telefonomat zsebre téve tértem vissza sietve a még mindig az összehúzódás kínja miatt szenvedő szerelmemhez.
-Minden rendben?-simítottam egy karamellszín kósza tincset füle mögé, mire ő még mindig fogait összeszorítva bólintott aprót előbbi kérdésem hatására.-Jasper, lehetne egy hatalmas kérésem?
-Persze-válaszolta némi aggodalommal pillantásában.-Mi az?
-Nekünk most el kéne indulnunk-álltam neki komolysággal hangomban.-Henry papa és Lilian nagyi 20 perc múlva érnek csak ide, így lenne nagyjából negyed óra, amikor vigyáznod kéne Lilly-re. Megbirkózol a feladattal?
-11 éves vagyok, hogyne menne-válaszolta egy féloldalas magabiztos mosollyal az arcán, mire én a konyhapulton lévő, kulcstartóként funkcionáló tálkához léptem, hogy kezébe adhassam otthonunk bejárati ajtajának kulcsát.
-Zárd be utánunk az ajtót-pillantottam rá komolyan, amint átnyújtottam neki kulcscsomómat.-A nagyiéknak van saját kulcsa, be tudnak majd jönni.
-Rendben van-biccentett komolysággal hangjában, amint én ismét szerelmemhez lépve felsegítettem őt a kanapéról.
-Addisont majd felhívom a kocsiból kihangosítóról-simítottam meg vállát támogatóan, amint elindultunk a lépcső irányába.-Nagyon ügyesen csináltad eddig-nyomtam arcára apró csókot büszkeséggel hangomban, amire az ő arcára is egy apró, fáradt mosoly húzódott.-Büszke vagyok rád!
-Köszönöm, szívem!-pillantott rám hálásan, amint igyekeztünk minél hamarabb lejutni a lépcsőn még a következő összehúzódás előtt.-Te is nagyon ügyes apuka vagy.
-Kitartást-nyitotta ki nekünk a bejárati ajtót Jasper a lépcsőn leérve.-És hajrá, Esme!-fordult hozzá mosolyogva.-Drukkolok!
-Köszönöm, drágám!-simította meg még arcocskáját, ám ekkor egy újabb összehúzódás kényszerítette őt görnyedt pozícióba, mire én ujjaimat hátára simítva apró nyomással igyekeztem az őt feszítő fájdalmat csillapítani, másik kezemmel pedig vállánál fogva vontam őt lágyan magamhoz, ezzel biztosítva őt támogatásomról.
-Fú, nem lennék lány-csúszott ki Jasper száján az Esme arcára kiülő fájdalom láttán.-Biztos jól vagy?
-Fogjuk rá-sóhajtott fel halkan nevetve az összehúzódás végén, amint lassan felegyenesedve ismét nekiindultunk a felhajtón álló autónk irányába.-Vigyázz Lilly-re! És semmi rosszalkodás, amíg nem vagyok itthon!
-Igyekszünk majd viselkedni-mosolyogta búcsúzóul, majd miután bezárta mögöttünk az ajtót, sietve segítettem be szerelmemet a vezető melletti ülésre, hogy minél hamarabb útnak indulhassunk a közel fél óra útra lévő Seattle Grace irányába.
Amint nekivágtunk a fülledt seattle-i éjszakának, alig bírtam türtőztetni magam, hogy nehogy tövig taposva a gázt, áthágva minden sebességkorlátozást száguldjak végig a belvárosba vezető gyorsforgalmi úton. Esme arcán láttam, mennyire erős fájdalmakat él át minden harmadik percben, és szinte pihenni sem volt ideje, máris egy újabb összehúzódás következett újabb fájdalomhullámot indítva el benne. A szemeiben megcsillanó apró könnycseppek hatására a szívem egy ütemet kihagyva kezdett még hevesebb vágtába, amint a Space Needle-nél ráfordultam a klinikához vezető útszakaszra. Még pár perc és ott vagyunk-mondogattam magamnak- Mindjárt ott vagyunk.
-Hát itt van a sebész rockstar anyuka-lépett hozzánk Addison izgatottsággal hangjában, amint a liftből a szülészeti osztály folyosójára léptünk.-Hogy érzed magad?-pillantott Esme-re, aki az újabb kezdődő összehúzódását érezve térdein megtámaszkodva igyekezett összeszorított fogakkal fájdalmát könnyítő pozíciót keresni, láthatóan mindhiába.-Jól van, drága, mindjárt hozunk egy tolókocsit-fordult Addison ekkor a nem messze tőle lévő nővérpulthoz, miközben én Esme karjait vállamra helyezve kezdtem el őt lágyan előre-hátra ringatni, miközben ajkait egy újabb fájdalmas nyögés hagyta el. Csak remélni mertem, hogyha egy kicsit is, de ezzel könnyebbé teszem számára ezt a fájdalmas epizódot.-Nancy, kérek egy kerekes széket!
-Azonnal, Dr. Montgomery!-válaszolta a háttérben, miközben sietős léptekkel indult el az Addison által kért eszközért.
-Jól van, Es, minden rendben-simítottam ujjaimat hátára, amint aggódó szemeimet Addison nyugodt arcára emeltem.-Lélegezz!
-Hány percesek?-pillantott rám kérdőn, amint ő is lágyan megsimította Esme vállát.
-Még mindig három-válaszoltam, miközben éreztem, amint a kontrakció végéhez közeledve a vállamra nehezedő súly könnyebbé válik, ahogyan ismét felegyenesedik.-Minden rendben, szívem?-futtattam végig ujjaimat hajában, amint könnyektől csillogó szemeit lassan ismét rám emelte.
-Most már jobb-válaszolta elcsukló hangon, amint lassan megfordulva szemeit Addison-ra emelte.-Most már jobb.
-Nancy mindjárt hozza a kerekes széket-folytatta Addison.-Eltollak vele a kórterembe és segítek majd neked átöltözni. Addig Carlisle egyezteti az adataidat Nancy-vel, és felveszünk téged az osztályra.
-Rendben van-biccentett, amire pár pillanattal később Nancy is megérkezett az Addison által kért segédeszközzel.
-Jó estét, Dr. Cullen!-pillantott rá mosolyogva Nancy, amint Esme óvatosan helyet foglalt a számára némi kényelmet hozó tolókocsiban.-Akkor a kis Will csak úgy döntött, hogy hajlandó magától előbújni?
-Jobb később, mint soha, nem igaz?-nevetett fel szerelmem fáradtan egy apró mosollyal arcán, miközben egyik kezének ujjait lágyan hasára simította.
-Dr. Cullen, akkor ha velem jön, felvesszük az adatokat-fordult ekkor hozzám Nancy, miközben Addison a kerekesszék mögé lépett.
-A 064-es kórterem lesz a tiétek-pillantott még rám, miközben lassan tolni kezdte Esme-t a folyosó másik vége felé.-Ott találkozunk!
-Sietek!-szóltam még utánuk, miközben én Nancy nővérünket követve lépdeltem oda sietve a tőlünk pár méterre lévő nővérpulthoz.
-Nos, akkor-ült le a számítógép elé pillantását a monitorra emelve.- Teljes név?
-Dr. Esme Anne Cullen-válaszoltam, miközben nővérpulton pihentetett kezeimet idegesen tördelni kezdtem.
-Születési és leánykori név?-pillantott rám ismét, miközben előző válaszomat gépelte.
-Esme Anne Platt, a leánykori pedig ugyan ez csak Dr.-ral az elején-válaszoltam ismét tovább tördelve ujjaimat.
-Rendben, hol és mikor született Dr. Cullen?-fordult hozzám újra, amint ujjaival tovább pötyögött a billentyűzeten.-Valamint a lakcímükre lenne még szükségem.
-Ohio állam, Columbus, 1986.11.30.-hangzott el válaszom, amint pillantásomat el-el vonta a folyosó végén lévő kórteremből kiszűrődő fájdalommal teli hang. Tudtam, hogy Esme hangját hallom, és ez a hang...ez a kínnal teli sikoly, mintha kirántotta volna a szívemet a mellkasomból, földre kényszerítve ezzel engem is.-A lakcímünk pedig Seattle, Snoqualmie River Road 640.
-Készen is vagyunk-emelte rám szemeit egy megnyugtató mosollyal az arcán.-A hangok alapján már közel jár Dr. Cullen-jegyezte meg egy nyomtatott karszalagot kezembe adva.-Szerintem 1, maximum 2 óra és a kezükben tarthatják a kis Will-t.
-Ennyiből tudja?-pillantottam rá meglepetten, amire ő alig hallhatóan nevetni kezdett.
-Évek tapasztalata-bólintott aprót újabb mosollyal az arcán.-Na, de nem tartom fel tovább, menjen nyugodtan-biccentett a folyosó végének irányába.-Most nagy szüksége van magára.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan búcsúzóul, majd sietős léptekkel indultam útnak a 064-es kórterem irányába. Amikor benyitottam az ajtón, Addison éppen Esme-t vizsgálta.
-Még próbálj meg nem nyomni!-pillantott rá komolysággal hangjában.- Akkor se, ha érzed az ingert. Most 8 cm-nél jársz, és nem szeretnénk, ha az idő előtti nyomással késleltetnék a folyamatot egy esetleges méhnyaki duzzanattal, jó?
-Igyekszem-bicentett aprót, majd pillantását rám emelve húzódott arcára egy apró mosoly.-Szívem…
-Itt vagyok, Esme-siettem hozzá, majd mellé guggolva hasán pihenő kezeit kezembe véve hullajtottam apró csókot fáradt mosolyra húzódó ajkaira.
-A jó hír, hogy már nincs sok hátra-egyenesedett fel Addison, miközben levéve az eddig rajta lévő gumikesztyűt azt a nem messze lévő ledobóba ejtette.-A rossz, hogy még mindig van hova tágulni, így egyelőre még várakozunk. De a dolgok rendben mennek, a kis Will szépen befordult a megfelelő medence átmérőkbe, úgyhogy eddig minden olyan, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva.
-Ez remek-mosolyogtam biztatóan megszorítva szerelmem kezét.-Van szükséged bármire?-pillantottam fel ekkor arcára, miközben hüvelykujjammal lágyan simogatni kezdtem kezeim közt tartott kézfejét.-Hozzak valamit esetleg inni?
-Hát...elég szomjas vagyok-pillantott rám aprót nyelve.-Egy kis ásványvíz jól esne.
-Itt van egy automata a folyosó felénél-szólt ekkor közbe Addison.-Inni nyugodtan ihatsz, de enni már ne egyél, jó?
-Nem is nagyon kívánok semmit-jegyezte meg egy apró mosollyal az arcán, ami hamar átváltott, mikor egy újabb összehúzódás érte el őt, fájdalmas sikolyra kényszerítve ezzel.
-Lélegezz, Es-simítottam lágyan füle mögé szabad kezemmel egy kósza vörös hajtincset, amint ő oldalára fordulva igyekezett felvenni egy kímélőbb testhelyzetet. Amint hasán pihenő kezei az enyémet szorították, ujjaimmal szinte éreztem a kezem alatt az erős kontrakciót, mely ezt az elképzelhetetlen erősségű fájdalmat eredményezte nála. Ez egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő.-Nagyon ügyes vagy, fantasztikusan csinálod-hullajtottam apró csókot oldalról a fájdalom miatt finoman verítékező homlokára.
-Ez az első 2 perces-pillantott órájára Addison, amint Esme-hez lépve ő is megsimította fájdalom miatt megfeszült karját.-Tarts ki, Esme, közeledünk-csillant fel hangja izgatottan, miközben Esme szorítása kissé alább hagyott, ahogy az összehúzódás lassan végéhez ért.-Olyan 20 perc múlva visszanézek, és újra megvizsgálom őt-pillantott ekkor vissza rám.-Itt leszek a nővérpultnál, írok neki lázlapot.
-Kössz mindent, Addie!-pillantottam rá hálásan.-Nagyon-nagyon köszönöm!
-Majd akkor köszönd, ha már a karodban tartod a kisfiadat-veregette meg a vállamat biztatóan, majd mosollyal az arcán lépett ki a kórtermünk ajtaján magunkra hagyva kettőnket a szobára ráülő meghitt csendben.
-Tudod te, mennyire szeretlek most?-emelte rám pillantását Esme mosolyogva, amint lassan felém fordult a kórházi ágyon.-Annyira szeretlek!
-És akkor én mit mondjak?-simítottam homlokomat homlokához halkan felkuncogva, amire ő is alig hallható nevetésbe kezdett.-Nagyon büszke vagyok rád-simítottam meg arcát lágyan.-Nem tudom, mennyire hallod az összehúzódások alatt, amiket mondok, így most muszáj elmondjam, soha nem voltam még ilyen büszke senkire, mint most rád-hullajtottam apró csókot fáradtan mosolygó ajkaira, mire eddig kezemet szorongató ujjait lágyan arcomra simította.-Talán csak Lilly-re...
-Hallom...és köszönöm!-húzódott arcára újabb mosoly, mire nem bírtam megállni, hogy hozzá hajolva ne nyomjak újabb csókot kissé remegő ajkaira.-Hozol nekem egy kis vizet akkor?
-Persze, azonnal-ugrottam fel mellőle, hogy kérését teljesítve kiszaladjak a folyosón lévő automatához.-Menteset, igaz?
-Ahogy mondod-biccentett egyet ujjait hasára simítva, mire én sietve száguldottam el a nővérpult fele félúton lévő ital automata irányába. Nem késlekedhettem, vissza akartam érni a következő kontrakció előtt.
-Carlisle, öregem, hallottam, hogy itt vagytok-hallottam meg balomon Mark hangját, mire felpillantva az automata számlapjáról szembe találtam magam barátom kissé aggódó arcával.-Minden rendben?
-Eddig igen-válaszoltam kissé kimerülten.-De ez nagyon kemény, hallod-sóhajtottam őszinteséggel hangomban.-Esme annyira szenved, és...én nem tudok segíteni neki semmit-folytattam, miközben kissé idegesen hajamba túrtam.-Úgy érzem, tehetetlen vagyok…
-Nyugi, ami felmegy az előbb-utóbb le is jön-veregette meg a vállamat biztatóan egy halk kuncogás kíséretében, ám a kimerültség és aggodalom miatt, nem volt erőm most célozgató poénjára reagálni.-De komolyra fordítva a szót...a feleséged egy baromira kemény csaj-folytatta.-Meg fogja csinálni, ne aggódj!
-Kössz, haver!-pillantottam rá hálásan a pénzt az automatába dobva, ám mielőtt még az üveges ásványvíz a kiadódob aljára ért volna, Esme fájdalommal teli hangja ismét kiszakított átmeneti nyugodtságomból.-Bocs, mennem kell-kaptam ki a vizet az automata aljából-Majd szólok, ha itt a baba!-intettem búcsút, miközben sietve indultam vissza a pár méterre lévő kórterem irányába.
Ahogy teltek a percek, újabb és újabb összehúzódás követte egymást, szinte pihenést sem hagyva szerelmemnek, ahogy hosszuk lassan elérte a másfél percet. Esme ujjai remegve szorították kezemet a kontrakciók alatt, és még engem is meglepett micsoda erő lakozik azokban a finom kezekben, melyek szinte szüntelenül kapaszkodtak enyémbe az elfehéredésig szorítva azt. Ám az én fájdalmam semmisnek volt mondható, azokhoz képest amik az ő arcára kiültek most.
-Hányingerem van-sóhajtott aprót az egyik összehúzódás végén, amint egy nagyobbat nyelt, hogy visszafogja az előbbi érzést.
-Hozzak egy vesetálat?-simítottam meg verejtékezéstől kissé nedves arcát, mire ő finoman megrázta fejét előbbi kérdésem hallatán.
-Ne menj sehova, kérlek!-zihálta szorosabbra fonva ujjait ujjaim körül.-Nagyon fáj, Carlisle…
-Tudom, szívem-hullajtottam apró csókot ujjaim közt tartott kézfejére.-De hamarosan vége lesz, nincs már sok hátra...
-Meg is jöttem-lépett be az ajtón Addison.-Nézzük meg akkor, hogyan állunk-lépett a steril gumikesztyűt tartalmazó szekrényhez, majd elővéve egy párt belőle nekiállt, hogy sietve felvegye azokat.-Milyenek az összehúzódásaid?
-Kínzóak-válaszolta szerelmem kimerültséggel hangjában.-Már 90 másodperc körüliek és olyan érzés, mintha...egy égő karddal próbálnának ketté vágni belülről.
-Most muszáj picit a hátadra fordulj, hogy megvizsgálhassalak, jó?-lépett hozzá az ágy végéhez húzva egy alacsonyabb széket, mire Esme, ha nagy nehezen is, de segítségemmel sikeresen a kért pozícióba forgatta magát az őt kínzó kimerültség ellenére is.-Jól van, lássuk-vezette be ujjait a szülőcsatornába, miközben szerelmem ismét szorosabbra fonta kezét ujjaim körül, amint egy újabb erős kontrakció kezdődött.-Remek, megvan a 10 cm-húzódott hátra Addison.-Érzel már ingert arra, hogy nyomj?
-Te jó ég, igen-nyögött fel hangosan, mielőtt szavai helyét egy fájdalmas sikoly vette át az összehúzódás felerősödésével.
-Mehetünk a szülőszobára-vette le kesztyűjét ismét a kukához lépve.-Carlisle, ha véget ér ez az összehúzódás, segítesz neki átsétálni a szemközti ajtóhoz?-pillantott rám az ajtó felé sietve.-Én addig előkészítem a dolgokat odaát.
-Természetesen-biccentettem, majd amint a fájdalom óráknak tűnő másfél percet követően lassan alább hagyott, karjaimmal támaszt nyújtva neki állítottam fel őt lábaira, hogy rajtam támaszkodva lassan átlépdelhessen a szomszédos szülőszobába. Ahogy a kismedencéjét szétfeszítő fájdalom ismét úrrá lett rajta, alig tudta megtenni a hátralévő maradék néhány lépést a szülőágyig, mielőtt felsegítve őt rá ismét kissé kényelmesebb pozícióba helyezhette magát a következő összehúzódás előtt.
-Már közel vagy Esme, nagyon közel-pillantott rá biztatóan Addison, amint én magamra kapva egy védőköpenyt és egy lábzsákot Esme háta mögé mászva foglaltam helyet, testemmel nyújtva támaszt számára.-Még egyszer ellenőrizlek, mielőtt belevágnánk, de ha közben jön egy összehúzódás és úgy érzed, nyomnod kell, nyugodtan nyomj, jó?
-Jó-biccentett aprót egyik kezének ujjait enyémmel összekulcsolva, miközben Addison egy újabb kesztyűt véve ismét nekiállt, hogy ellenőrizze Esme és Will állapotát.
Amint ujjaival vizsgálódott, éreztem, ahogy Esme kezének szorítása ismét feszesebbé válik az én ujjaim körül, a térdtámasz által széttárt combjainak izmai pedig szintén megfeszültek, ahogy az újabb kezdődő kontrakció végigvánszorgott hasán, látható kiemelkedést eredményezett annak ívében, mire én kicsit előrébb hajolva próbáltam segíteni őt abban, hogy állát a mellkasához szoríthassa, ezzel téve effektívebbé a nyomási ingerre hasizmai által kifejtett hasprést.
-Nagyon jó, szívem, fantasztikus vagy-mosolyogtam fülébe bátorítóan, amint ő fogait összeszorítva, minden maradék erejét összegyűjtve igyekezett előrébb juttatni kisfiunkat a világunk felé utat jelentő szülőcsatornában.
-Szuper, a baba koponyájának nyílvarrata a medencéd haránt átmérőjén áthaladóban, szinklitikus beilleszkedés, I. állás-állapította meg, majd miután használt kesztyűjét ledobta, egy széket húzott az ágy végébe.-Felkészültetek az utolsó felvonásra?-pillantott ránk izgatottsággal hangjában, miközben mindkét kezére egy-egy kesztyűt véve helyet foglalt az odahúzott, állítható magasságú széken.
-Fel-válaszolt végül Esme fáradtan az összehúzódás végén, miközben én egy apró csókot hullajtottam kimerült arcára.
-Jól van, akkor mindig mikor érzed a késztetést a nyomásra, vegyél egy mély lélegzetet és kezdj el olyan erősen nyomni, amilyen erősen csak tudsz-vette vissza a szót Addison komolysággal pillantásában.-Ezt egy kontrakció alatt háromszor szeretném tőled látni. Ha pedig úgy érzed, nagyon kimerültél, szólj, és tartunk egy kis szünetet, rendben?
-Rendben-biccentett aprót, amire pár pillanat később ismét egy újabb fájdalomhullám vánszorgott át rajta, újabb fájdalmas másfél perc elé állítva őt újra és újra.
A percek óráknak érződtek, amint összehúzódás összehúzódást követett, és Esme...Esme, te jó ég, annyira nagyon ügyes volt, szavakkal kifejezni sem tudtam, mennyire nagyon. Fájdalomtól könnyes arcára pillantva a szívem újra és újra kihagyott, látva rajta a kínt pedig könnyekkel szemeimben kívántam, bár átvehetnék ebből a fájdalomból, bár ne neki kéne egyedül szenvednie, hiszen ezt a babát ketten hoztuk létre, ketten akartuk őt. Itt vagyok én, miért nem szenvedek én is?
-Fantasztikus vagy, Es-súgtam oda neki egy újabb összehúzódás végén, miközben lágyan füle mögé simítottam egy arcába lógó kósza hajtincset.
-Már látom a fejét, Esme, nincs sok hátra-pillantott fel rá Addison lelkesítően, amire szerelmem kimerült pillantása azonnal felcsillant előző mondata hallatán.-Mindjárt itt van a kis William Henry Cullen.
-Mindjárt...itt...a kisfiunk-pillantott ekkor hátra rám egy kissé zilált, ám annál boldogabb csillogással szemeiben, mire nem tudtam megállni, hogy egy apró csókot hullajtsak fáradt mosolyra húzódó ajkaira. Mindjárt itt a kisfiunk. Mindjárt a karomban tarthatom a kisfiamat. Mindjárt itt lesz és a miénk lesz. A mi kisbabánk.
-Ha készen állsz, nyomhatsz-utasította Addison, mire ő erőt merítve előbbi mondatából, a következő összehúzódáskor az eddigieknél egy még erősebb nyomással igyekezett a világra hozni a mi kis Willünket. Válla fölött előre pillantva láttam, amint Addison egy apró, megannyi tejfel szőke kis tinccsel fedett fejecskét támogat kezeivel, amire azonnal újabb könnyek szöktek szemeimbe, miközben ajkaimat egy halk, elcsukó örömteli nevetés hagyta el kisfiamnak mindössze egy pillanatnyi látványa láttán.
-Szőke haja van, Es-fordultam szerelmemhez meghatott csillogással hangomban.-Már kint van a fejecskéje, és olyan sok haja van.
-A következő összehúzódáskor kint lesznek a vállai is, úgyhogy készüljetek-pillantott fel ránk mosolyogva, amire pár pillanattal később meg is érkezett a hosszú órák óta tartó kontrakciók, utolsónak remélt fájdalmas hulláma. Esme minden maradék kis erejét belefektette a nyomásba, majd egy mély lélegzetvétel után még egybe és még egybe, miközben az összehúzódás előrehaladtával enyémmel összefont ujjait is egyre jobban ráfeszítette az én ujjaimra, másik kezével pedig erősen combomba kapaszkodott, amint én szabad kezemmel lágyan lesimítottam arcáról egy fájdalomtól kigördülő apró könnycseppet.
És ekkor meghallottam. Egy erőteljes vékony kis hang töltötte be a szülőszoba légterét, amivel egy időben a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, miközben az eddig szemeimben gyűlő könnyek kontrollálhatatlan csorgásba kezdtek arcom vonalán, ahogy Addison felegyenesedve egy kicsike, kórházi kendőbe bugyolált csomaggal megindult irányunkba.
-Üdv a világunkban, William Henry Cullen-helyezte őt Esme kimerültségtől remegő karjaiba, mire szerelmem ajkait is egy fáradt, de mérhetetlen örömteli nevetés hagyta el, amint megérezte bennük kisfiunk picike súlyát.
Ahogy néztem őt, mintha az idő megszűnt volna létezni. Remegő ujjakkal simítottam meg az Esme által tartott picike buksiját, amit bár még magzatmáz és egy kis vér fedett, mégis láttam, hogy pontosan olyan színű haja van, mint az enyém. Az én hajamat örökölte, az én szőke hajamat. Ő az én kisfiam. Megint apa vagyok. Apa vagyok.
-Fantasztikus voltál, szívem-nyomtam apró csókot homlokára még mindig zokogva.-Büszke vagyok rád. Annyira büszke vagyok rád.
-Gratulálok mindkettőtöknek-fordult hozzánk Addison mosolyogva, mire én felpillantva rá láttam, amint az ő szemeiben is megcsillan néhány meghatott könnycsepp.-Carlisle, szeretnéd elvágni a köldökzsinórt?-pillantott rám ismét pár pillanat múlva, amint kezébe véve két köldökcsipeszt elszorította a Willt még Esme-vel összekötő eddigi életét biztosító vezetéket.
-Hogy a viharba ne szeretném-csúszott ki számon a még mindig engem átjáró extázis hatására, amire Addison és Esme is halk nevetésbe kezdett.
-Jól van, apuka, itt van két steril kesztyű-adott át mosolyogva nekem egyet a műtőben is gyakran használatos, sterilen csomagolt latex kesztyűből, mire mit sem késlekedve vettem fel azokat remegő kezeimre. Nem tudtam, hogy az adrenalin löket, vagy a kimerültség okozta-e, vagy egyszerűen az a mérhetetlen szeretet, ami most átjárta a testemet, de alig tudtam a máskor álomból ébresztve is gyerekjátéknak számító kesztyű felvételt kivitelezni. Úgy remegtem, mintha áramütés ért volna.-Ha kész vagy, adom az ollót…
-Mindjárt megvan-igazítottam meg ujjaimon a latex anyagot, majd miután ezzel megvoltam, előre hajolva Esme válla felett az Addison áltat kezembe adott ollóval óvatosan elmetszettem a köldökzsinórt a két csipesz közt.
-Kicsit magatokra hagylak-mosolyodott el Addison tekintetét ismét végig futtatva rajtunk, miután elvéve tőlem az ollót és a használt kesztyűt nekiállt a kimosakodásnak.-5-10 perc múlva visszanézek. Még hátra van a placentáris szak, de az már semmiség lesz az előzőekhez képest.
-Annyira köszönöm, Addison!-emeltem rá könnyes pillantásomat, miközben hangom egy pillanatra elcsuklott, ahogy a meghatottság érzése ismét elárasztotta testemet. Úgy éreztem, a fellegekben járok.-Köszönöm!
-Igazán nincs mit-mosolyodott el ismét, amint kezének szárazra törlését követően lassan elindult a szülőszoba ajtaja felé.-Pihenjetek kicsit. Hamarosan jövök-intett még búcsúzóul, majd miután kilépett az ajtón, pár pillanattal később egy távolban morajló mennydörgés törte meg a szülőszobára hullott meghitt csendet.
-Annyira szeretlek titeket-hullajtottam újabb csókot Esme homlokára, miközben ujjaimat lágyan a kisfiunkat tartó kezeire simítottam.-Annyira nagyon szeretlek titeket, Es!
-Én is nagyon szeretlek!-emelte rám fáradt pillantását, miközben arcára egy újabb apró könnycsepp hullott.
-Alig hiszem el, hogy őt mi csináltuk-vettem ujjaim közé kisfiam picike kis markát, amire ő szőke pillácskáit lassan nyitogatva pillantott fel ránk hatalmas kék szemeivel. Az én kék szemeim néztek most vissza rám.-A mi kisfiunk...
William Henry Cullen
(2018. augusztus 31. 23:57)
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése