Üdv, mindenkinek!
Egy hosszabb szünet után végre sikerült meghozzam az új részt nektek. Ez a fejezet nem egy vidám fejezet, teli van drámával, fájdalommal és veszteséggel. A sorok között olvasva pedig lassan feltárul előttünk Carlisle múltja is, noha a teljes magyarázat még kissé odébb van.
A fejezet egyesek számára felkavaró orvosi részleteket, káromkodást és erőszakot tartalmaz!
Jó olvasást! Remélem, mindenkinek tetszik majd!
Puszi!
Carly
18+
"I'M WELL ACQUAINTED WITH VILLAINS
THAT LIVE IN MY HEAD"
2/2
(„A Fegyveres” szemszöge)
-Úr Isten, a gyerekek!-szakadt fel torkomból ez a kétségbeeséstől terhelt mondat, amint ráeszméltem a kialakult szituációra. Egy fegyveres van a kórházban. A gyerekeim pedig egyedül vannak a folyosón. Szinte rávetettem magam a kilincsre, ahogy utánuk eredtem.
-Esme, várj!-szólt még utánam Addison, ám én mit sem törődve a nekem irányzott szavakkal léptem ki sietve a folyosóra. Zűrzavar. Pánik. Félelem. A pánik szülte fejetlenség hangja fülsüketítő fehérzajként visszhangzott a fülemben, ahogy árral szemben lavírozva a rémülten menekülő emberek közt álltam neki kutatni szemeimmel Lilly és Will után.
-Lilly! Will!-szólítgattam őket kétségbeesetten, ám a hangom alig hallatszott át a tömeg keltette zajon.
-Esme!-hallottam meg magam mögött újra Addisont, de én nem akartam megállni. Addig nem akartam megállni, amíg nincsenek velem a gyerekeim. Addig nem akartam megállni, amíg ők nincsenek biztonságban.
-Dr. Cullen!-lépett ekkor hirtelen hozzám Jennifer, az egyik osztályos nővér, megállásra kényszerítve ezzel.-Mi legyen a betegekkel?
-A…aki fennjáró, azokat evakuálni kell-álltam neki pár pillanat múlva, amint picit összeszedve magamat egy professzionálisabb arcot öltöttem magamra. Szedd össze magad Esme! Te itt most nem csak a saját és a családod, hanem a betegek életéért is felelsz. Viselkedj szakemberként!-Akik nem szállíthatóak, azok maradjanak a szobájukban! Az ajtó legyen eltorlaszolva!
-Igenis!-bólintott, mielőtt sietős léptekkel tovább haladt volna az egyik közeli kórterem felé.
-Esme!-hangzott fel közvetlen mögöttem ismét Addison hangja, ahogy utolérve engem megállt mellettem. Ekkor egy újabb lövés hangja hasított bele a levegőbe, amitől ismét mindketten összerezzentünk.-Esme, figyelj ide!
-Meg kell találjam a gyerekeimet, Addison!-fordultam hozzá eltökélt komolysággal a hangomban.-Egy fegyveres van a klinikán, és ők egyedül vannak! Meg kell találjam őket, most!-indultam volna tovább, ekkor azonban Addison megragadva a karomat egy pillanatra visszatartott engem.
-Ne ölesd meg magad, kérlek!-emelte rám újra szemeit aggodalom és zsigeri félelem kettősével pillantásában.-Én tartom itt a frontot. Vidd ki őket az épületből!
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, mielőtt ismét nekivágva a folyosónak folytattam tovább gyerekeim felkutatását. Benéztem a kórtermekbe, a raktárakba, a lépcsőházba, a nővérpult mögé, minden mosdóba és zugba az emeleten, de mindhiába. A kétségbeesés és félelem generálta fojtogató stressz hatására könnyek szöktek a szemembe, amint levegőért kapkodva rohantam tovább azon az útvonalon, ami szerelmem szobájához vezet, miközben szüntelenül szólongattam őket, reménykedve várva válaszukat. Csak ne essen bajuk! Istenem, csak ne essen semmi bajuk!
Ekkor telefonom csörgése szakított ki engem hirtelen ebből az állapotból, mire egy pillanatra megállva kaptam elő azt köpenyzsebemből. A kijelzőre pillantva láttam, hogy Carlisle az. Azonnal felvettem.
-Carlisle!-szóltam bele egy kisebb remegéssel hangomban.
-Es, merre vagy?-kérdezte aggodalommal a hangjában. A beszűrődő zajokból hallottam, hogy ő is a folyosón van.-Jól vagy?
-Úton vagyok a szobád felé-válaszoltam még mindig könnyeimmel küzdve.-Carlisle, nincsenek meg a gyerekek…-folytattam, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, amint a félelem ismét torkom köré fonta ujjait.-Átkutattam az egész harmadik emeletet, és nincsenek sehol.
-Elindulok feléd a szokott útvonalon-szólalt meg ismét nyugtatással szavaimban.-Megtaláljuk őket, szívem! Nem lesz baj!
-Rendben-biccentettem aprót még mindig kissé szaggatottan kapkodva a levegőt. A szívem csak úgy zakatolt a mellkasomban. Úgy éreztem, megfulladok.-Istenem, csak ne legyen semmi bajuk…
-Kijuttatlak innen titeket-vette vissza a szót határozottsággal hangjában.-Most indulok el a traumatológiáról, megyek feléd! Jó? Megyek!
-Jó-feleltem egy nagyobb levegővételt követően.-Félúton találkozunk!
-Megyek, szívem!-ismételte ugyan azzal a nyugtató tónussal szavaiban, mielőtt kinyomva telefonját bontotta volna a vonalat. Megtaláljuk őket! Meg fogjuk találni őket!
-Hé!-állt meg ekkor mellettem Addison kiszakítva engem a gondolataimból, mire én kissé meglepetten emeltem rá pillantásomat.
-Te meg mit csinálsz?-kérdeztem.
-Nem hagyhatom, hogy a legjobb barátnőm, aki egyébként terhes-tette hozzá egy pillanatra a hasam irányába pillantva-, egyedül mászkáljon egy szabadon garázdálkodó fegyveressel az épületben. És több szem, többet lát. Úgyhogy menjünk!
-Köszönöm!-intéztem hozzá egy hálás pillantást, mielőtt sietős léptekkel folytattuk volna utunkat a traumatológia fele.
Szürreális volt, hogy 5 perc leforgása alatt, hogy ki tud ürülni egy ekkora épület. A pár perce még rémült embertömegtől zengő folyosón most néma csend honolt, csak a kórtermek zárt ajtaja mögül időnként kiszűrődő tompított csipogó hang törte meg ezt a kísérteties csendet a saját lépteim sietős hangján kívül.
Szinte futva vágtam neki a felfele vezető lépcsősornak, kettesével szedve a fokokat, miközben szemeimmel szüntelenül pásztázva szólítgattam gyerekeimet, hátha itt vannak, hátha itt húzódtak meg a lépcsőháznak valamelyik kis félreeső zugában. Válaszul azonban csak az én hangom visszhangzott a magasba nyúló falak közt.
-Lilly! Will!-pillantottam körbe újra, ahogy kiléptem a második emeletre nyíló ajtón. A szívem őrült tempóban vágtázott a mellkasomban, ahogy továbbra is reménykedve vártam, hogy meghalljam hangjukat, mielőtt válasz híján kiléptem volna az épület „A” részlegét a „B” részleggel összekötő, az aula felett magasan húzódó nyitott folyosóra.
-Carlisle!-hallottam meg ekkor egy régen nem hallott, ismerős hangot, mire azonnal felkaptam pillantásomat annak tulajdonosára. Ő volt. Közel 20 éve nem láttam őt, de azonnal megismertem, még annak ellenére is, hogy a szőke hajzuhatag helyett most vörös tincsek hullottak a vállára. De az a zöld tekintet nem változott.
-Allison-pillantottam rá kissé meglepetten. Mit csinál Seattle-ben?-Hogy kerülsz ide?
-Carlisle, miért?-nézett rám remegéssel a hangjában sétálva közelebb hozzám. Ekkor vettem észre a kezében lévő 9 mm-es pisztolyt. Azonnal kivert a hidegverejték, ahogy ráeszméltem, mi történik. Ő a fegyveres.-Miért csináltad ezt?
-Allison-emeltem meg kezeimet nyugtatással a hangomban. A szemei össze vissza cikáztak, az arcán futólag megvillanó mániákus mosoly pedig egyértelművé tette számomra, hogy nem önmaga. Ez nem Allison. Allison az, de nem az én Allisonom.-Allison, nézz a szemembe, kérlek!
-Megcsaltál!-kiabálta ekkor rám szegezve a pisztolyt, amire egy pillanatra hátra hőköltem.-Láttam, amikor azt a kis ribancot kefélted abban az autóban!
-Allison-léptem egy lépéssel közelebb hozzá nyugtatással a hangomban.-Nem csaltalak meg. Mi már 20 éve nem vagyunk együtt, nem emlékszel?
-Mi? Mi a francról beszélsz?-pillantott rám teljes zavartsággal a szemiben.-Mi együtt vagyunk! Együtt vagyunk!
-Nem vagyunk együtt-folytattam.-Milyen évet írunk, meg tudod mondani?-kérdeztem őt. Biztos voltam benne, hogy éppen egy olyan Allison áll most velem szemben, aki megragadt a 20 évvel ezelőtti időszakban. És pontosan tudtam, mire képes ez az Allison.
-Én..Én…én nem tudom, én…
-Allison-szóltam hozzá újra.-Én most 41 éves vagyok-álltam neki magyarázni, ezzel próbálva visszarántani őt a valóságba.-Több, mint 20 év eltelt azóta, hogy mi együtt voltunk. Szakítottunk, nem emlékszel?
-Nem! Mi együtt vagyunk!-ismételte zavartság és harag kettősével pillantásában, miközben továbbra is rám szegezve fegyverét közelebb lépett hozzám.-Együtt vagyunk! És te megcsaltál azzal a kis vörös kurvával! Láttam!
-Allie, figyelj rám!-pillantottam rá ismét. Muszáj kizökkentsem valahogy. Próbáltam elérni ahhoz az Allisonhoz, akit én megismertem annak idején.-Segíteni akarok neked. Tudom, hogy most minden zavaros, de meg tudjuk oldani-folytattam nyugtató komolysággal szavaimban.-Megoldjuk, ígérem! Tedd le azt a fegyvert, kérlek!
-Bántottam másokat-csuklott el a hangja egy pillanatra némi bűntudat és rémület kettősével hangjában. Láttam egy Pillanatra megcsillanni benne azt, aki.-Én nem, én…embereket bántottam, Carlisle!
-Megoldjuk!-ismételtem. Úgy éreztem, nagyon közel járok. Ha elérek hozzá, véget vethetek ennek az egész rémálomnak-Segítek neked! Csak tedd le a pisztolyt, kérlek!
-Nem!-kiáltott rám ekkor újra düh és elkeseredettség egyvelege okozta remegéssel hangjában.-Az enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy-motyogta zavartan.-Az enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy.
-Apu! Apu! Itt vagyunk!-hallottam meg ekkor magam mögül Lilly rémült kis hangocskáját, mire azonnal elárasztotta a testemet egy zsigeri, vérfagyasztó félelem hullám, ahogy ráeszméltem a hirtelen kialakult szituáció komolyságára. A gyerekim életveszélyben voltak.
-Lilly, azonnal menjetek vissza! Futás!-pillantottam rájuk pánikszerű rettegés és komolyság kettősével hangomban.
Egy hangos dörrenés. A zsibbasztó melegség hirtelen áradt szét a mellkasomban, amit pillanatokon belül élesen hasogató forróság váltott fel, ahogy pedig ez a megsemmisítő, fojtogató fájdalom impulzusok sorával lángba borította az idegrendszeremet, tehetetlenül összecsuklottam. Nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt! Meglőttek! Istenem, a gyerekek! A gyerekeim! Lilly! Will!-Li…Li…Li-lly! W…Wi-ll!
-Apu! Apu!-kiabálta Lilly kétségbeesetten.
-Apa!-hallottam meg Will rettegő hangját is, ám már nem tudtam újra megszólalni. Jól ismertem ezt a feszítő, éles fájdalmat, ami minden egyes légvételemet kísérte, és ahogy minden újabb belégzéssel egyre nehezebbé vált az újabb levegő vétel, jól tudtam, hogy nagy a baj. Tenziós pneumothorax.
-Ti velem jöttök!-hallottam meg ekkor újra Allison hangját, ahogy elsétált mellettem.
-Nem! Nem! Apu! Apu!-kiabált tovább Lilly.-Apu, ne halj meg! Apu! Nem! Nem megyek veled sehova! Eressz el!-kiáltott ekkor Allisonra bátor határozottsággal hangocskájában. Fel akartam ugrani. Fel akartam ugrani, és utánuk menni, de a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. A mellkasomból kisugárzó szaggató fájdalom és az oxigénhiány megbénított. Nem tudom megvédeni őket. Nem tudom megvédeni őket-Eressz el! Nem megyek veled!
-Ne rángatózzál már, te vörös kis vakarcs!-förmedt rá Allison.-Indulás!
-Ne! Apu!
-Apa! Apa!
-Apu! Apu! Apu…
-Lilly! Will!-ismételte Addison is.
-Istenem, hol lehetnek?-pillantottam körbe újra kínzó aggodalommal szavaimban.-Ha, bármi bajuk esik, én….én nem is tudom, mi lesz.
-Nyugi, megtaláljuk őket!-pillantott rám újra nyugtatással a hangjában.
-Jóságos ég, de buta vagyok! Hát Lilly-nél ott van még a telefonja!-eszméltem rá ekkor, mire sietős mozdulatokkal álltam neki előkeresni saját mobilomat köpenyzsebemből. Istenem, de jó, hogy vettünk neki egyet! Sosem hittem volna, hogy ennyire örülök majd annak, hogy a 8 éves lányomnak telefonja van.-Vedd fel, Lilly! Vedd fel, kérlek!
-Esme, állj!-kapta el a karomat hirtelen Addison, így rántva vissza engem, amire pillantásomat azonnal elemeltem a telefonom kijelzőjéről. Ekkor láttam meg őket.
Az aula felett magasan húzódó, nyitott folyosón Carlisle állt maga elé tartott kezekkel, szemben vele pedig egy nő, kezében egy fegyverrel, amit éppen a férjemre szegezett. Jóságos ég, ő a lövöldöző! A szívem azonnal meglódult a mellkasomban.-Guggolj le! Gyorsan!
-Édes Istenem!-szólaltam meg remegő hangon, pillantásomat továbbra sem véve le az előttem kibontakozó jelenetről. És ebben a pillanatban rájöttem…Én már láttam ezt a nőt.-Istenem, Addie, én láttam már őt. Találkoztam vele-suttogtam rémülten figyelve tovább a szemem előtt lejátszódó jelenetet. Igen, biztos voltam benne, hogy ő az.
-Micsoda?-kérdezett vissza döbbenten.
-Nagyjából 2 hete ez a nő itt járt a klinikán-folytattam.-Segítséget kért tőlem. A gyerekét kereste nálunk, azt mondta, behozták ide a kisfiát. Én nem tudtam új felvételről, de mondtam neki, hogy azonnal utána nézek. Mire visszaértem, eltűnt.
-Nem!-kiabálta ekkor a nő dühös idegességgel a hangjában, amire Addison és én is egy pillanatra összerezzentünk. A ravaszon lévő mutatóujja láttán szinte azonnal pánikszerű rémület árasztotta el a testemet, ahogy realizálódott bennem…képes rá. Ez a nő tényleg képes lenne lelőni a férjemet. Édes Istenem, le fogja lőni Carlisle-t!
-Nem mész sehova!-ragadta meg a karomat Addison ijedtséggel a hangjában, ahogy megérezte indulási szándékomat mozdulataimból.-Eszednél vagy? Még is mit csinálsz? Megöleted magad!
-Nem nézhetem tétlenül, ahogy lelövik Carlisle-t-pillantottam rá kisebb kétségbeeséssel szavaimban.-Addison csinálunk kell valamit! Le fogja lőni!
-És azzal szerinted előrébb leszünk, ha téged is lelő az a nő?-kérdezett vissza komolysággal arcán, próbálva visszarántani engem a realitás talajára.-Gyerekeitek vannak, mi lesz velük, ha mindketten meghaltok? Gondolkozz!
-Apu! Apu! Itt vagyunk!-hallottam meg ekkor Lilly hangocskáját, mire pillantásomat azonnal annak irányába kaptam. Egy pillanat alatt megfagyott a vér az ereimben, ahogy Lilly és Will megjelentek Carlisle mögött a folyosón. Istenem! Istenem, ne! Ne! Ne! Ne!
-Ne!-kiáltottam fel rettegéssel hangomban, ám mielőtt ismét nekiiramodhattam volna Addison karjai engem átkarolva húztak vissza a földre.-Addison, engedj el!-küzdöttem ellene nyughatatlanul. Nem! Nem! Nem! Tennem kell valamit! Muszáj tennem valamit! A családom életveszélyben van, nem állhatok itt tétlenül!-Engedj el, kérlek! Kérlek!
Ebben a pillanatban egy hangos dörrenés rázott fel engem ebből az állapotból. Egy lövés. Carlisle pedig tehetetlenül összecsuklott.
Pár másodpercig csak álltam ott, dermedten. Minden lelassult. Egy pillanatra elnémult a külvilág. Nem hallottam mást, mint a zakatoló szívem ritmusával szinkronban dübörgő vért a fejemben. Az egész olyan volt, mintha egy filmet néztem volna, mintha ez nem is történne meg. Ez nem lehet a valóság, igaz? Ez nem lehet, ez…biztos csak egy rémálom. Ez nem a valóság. Ez nem a valóság. Ez nem a valóság.
-Apu! Apu!-kiabálta Lilly kétségbeesetten, rettegéstől remegő hangocskája pedig azonnal kiszakított engem ebből a pillanatnyi disszociatív állapotból. Édes Istenem, Carlisle! Carlisle! Lelőttet őt! Lelőtte őt!
-Carlisle!-kiáltottam kétségbeesetten én is Addison karjai közt vergődve. Oda kell mennem! Oda kell mennem hozzájuk! Nem nézhetem ezt tétlenül! Nem! Nem!-Eressz el, Addie! Eressz!
-Apa!-hallottam meg ekkor Will rémült hangját is.
-Ti velem jöttök!-szólalt meg ekkor a nő megindulva a gyerekeim irányába.
-Nem! Nem! Apu! Apu!-kiabált tovább Lilly.-Apu, ne halj meg! Apu! Nem! Nem megyek veled sehova! Eressz el!-kiáltott rá a nőre bátor határozottsággal hangocskájában, ahogy megragadta mindkettőjük karját.
-Ne rángatózzál már, te vörös kis vakarcs!-förmedt rá ekkor a fegyveres kislányomra egy nagyobbat rántva rajta.-Indulás!
-Ne! Apu!
-Apa! Apa!-ismételgette Will is, rémülten pillantva vissza apukájára, ahogy ez az ember erőszakkal elrángatta őket tőle. Ekkor végre sikerült kiszabaduljak Addison szorításából, mire azonnal rohanni kezdtem a szomszédos összekötő folyosó irányába. Az ember nem is tudja, milyen gyorsan tud futni, és milyen gyorsan meg tud tenni egy 30 yardos távot, ha azok vannak veszélyben, akiket szeret. Átérve a túloldalra láttam, hogy Lilly és Will már sehol nincsen. A folyosó közepén pedig ott feküdt Carlisle, mozdulatlanul.
-Carlisle!-rogytam térde mellette kétségbeeséssel a hangomban. Vérzett. Nagyon vérzett. Felszínesen, és szaporán vette a levegőt, a mellkasa aszimmetrikusan mozgott, a nyaki vénái kitágultak, a bőre pedig kezdett kékes árnyalatú lenni az oxigénhiány miatt. Azonnal tudtam, hogy hatalmas a baj. -Carlisle, hallasz? Itt vagyok! Itt vagyok!
-Esme!-hallottam meg ekkor Addison hangját, ahogy megállt mögöttem.-Jézusom, Carlisle!-suttogta döbbenettel a hangjába.
-Hozz egy hosszú 14G-s tűt! És fertőtlenítőt-fordultam hozzá gyorsan, miközben kezeimet a mellkasán vérző lőtt sebre helyezve próbáltam csökkenteni a vérzést . A tünetek egyértelműek voltak. Tenziós pneumothorax. Tudtam, hogy azonnal cselekednem kell.-Carlisle! Hallasz?-fordultam ismét szerelmemhez könnyeimmel küzdve.-Itt vagyok veled! Nem vagy egyedül! Itt vagyok! Segítek!
-E…Es…-motyogta alig hallhatóan, amire a szívem azonnal meglódult a mellkasomban. Magánál van! Hall engem!
-Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!-ismételgettem neki remegéssel hangomban. Tudtam, hogy tudja. Annyiszor mondtuk már egymásnak. De azt akartam, hogy itt és most is hallja. Rettegtem, hogy úgy megy el, hogy nem mondtam el neki most is, mennyire nagyon szeretem őt. A gondolat hatására, miszerint elveszíthetem őt, a könnyeim azonnal megállíthatatlanul csorogni kezdtek az arcomon.-Szeretlek! Annyira nagyon szeretlek! Segítek rajtad, utána pedig megkeresem a gyerekeinket! Minden rendben lesz, jó? Minden rendben lesz.
-Itt a tű és a fertőtlenítő-guggolt mellém Addison, mire én sietősen álltam neki kigombolni Carlisle véráztatta ingét. Dekompressziót kell végeznem, vagy meghal.
-Add ide!-vettem el tőle, miközben másik kezemmel nekiálltam kitapogatni Carlisle mellkasának bal oldalán a második bordaközt, ahová a tűt készülök szúrni.-Mindjárt jobb lesz, szívem!-pillantottam rá nyugtatóan, majd egy gyors fertőtlenítést követően a vaskos 14G-s tűt egy határozott mozdulattal a mellkasába szúrtam. Azonnal levegő és vér egyvelege lőtt ki nagy nyomással a nyitott végű tűfejen át.-Sok a vér a mellkasában. Ez hemopneumothorax.
-Hozok kötszert a tű rögzítéséhez-ugrott fel mellőlem sietősen.
-Carlisle! Carlisle, hallasz?-fordultam hozzá ismét aggodalommal szavaimban.-Maradj velem, kérlek! Szeretlek! Annyira nagyon szeretlek!
-Sze…sze…retlek!-hangzott fel halk válasza. Az állapota valamennyivel stabilabb volt, de még mindig nagyon gyenge. Könnyebben lélegzett, de még mindig szaporán és felszínesen, a nyaki vénái pedig továbbra is duzzadtak. Szabad kezem ujjaival sietve álltam neki kitapintani a pulzusát. Gyenge volt és szapora. Istenem, és milyen hideg a keze.
-Addie, hozz egy 18G-s gerinc tűt és a legnagyobb fecskendőt, amit találsz!-kiáltottam utána, ahogy összeállt a fejemben minden a mellkasán lévő bemeneti nyílás helye és a tünetei alapján. Valószínűleg vér van a szívburkában is. Meg kell szúrjam őt újra.-És egy branült, meg egy kolloid infúziót is, ha találsz! Ha nincsen, jó lesz egy izotóniás só is.
-E…Es…
-Minden rendben lesz!-simítottam meg szabad kezemmel arcát bátorító nyugtatással hangomban.-Segítek! Jobban leszel! Csinálok egy pericardiocentesist, lebocsájtom a vért a szívburkodból, és könnyebb lesz. Nem hagyom, hogy meghalj!-csuklott el a hangom egy pillanatra.-Nem hagyhatsz itt! Kérlek, ne hagyj itt!-könyörögtem neki. Nem akartam egy olyan valóságot, amiben ő már nincs.-Kérlek, ne menj!
-Itt vagyok. Nem volt itt kolloid, csak só-térdelt mellém újra Addison kezében az általam kért holmikkal.-Segítek rögzíteni a tűt…
-Én addig fertőtlenítem a pericardiocentesis helyét-vettem fel magam mellől ismét a bőrfertőtlenítő sprét majd miután gyorsan lefújtam a mellkasának alsó részét és a kezeimet is, sietve vettem ujjaim közé a 18G-s tűt. Csak most vettem észre, mennyi vér van a kezeimen. Istenem, ez az ő vére.-U…utána megpróbálsz vénát találni neki?-fordultam ismét Addisonhoz, ahogy felráztam magam.-Kéne az az infúzió.
-Igen-bólintott aprót válaszul.-Hé, rendben vagy?-kérdezte aggódva arcom láttán.-Rosszul nézel ki. Megcsináljam én?
-Nem, megcsinálom-feleltem határozottan, majd sietve neki is álltam kitapogatni szerelmem mellkasán a xiphocostalis szöget a substernalis irányú pericardiocentesishez. Jól tudtam, hogy nem veszélytelen, amit most csinálni fogok. Nem áll rendelkezésemre ultrahang, amivel biztonságosabban és pontosabban elvégezhetném ezt a beavatkozást, és azt is tudtam, hogyha valamit elrontok, az Carlisle életébe is kerülhet. De meg kell ezt csinálnom. Ha nem teszem meg, biztosan meghal.
Ahogy megtaláltam a megfelelő helyet, egy ujjbegynyivel a xiphocostalis szög alatt Carlisle mellkasába hatoltam a fecskendőhöz illesztett tűvel. Bordakosara alá érve finoman megbillentettem lefelé a fecskendőt, majd így haladtam tovább lassan, egyre mélyebbre vezetve a tűt, miközben másik kezemmel folyamatos húzást gyakorolva a fecskendő dugattyújára próbáltam lebocsájtani a szerelmem szívburkában összegyűlt folyadékot. Pár pillanat múlva pedig meg is jelent a fecskendőben az élénk piros színezetű vér.-Sikerült!-sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben tovább folytattam a vér lebocsájtását szerelmem szíve körül. Pillanatok alatt megtelt a 60 ml-es fecskendő.-Jól van, szívem! Most már jobb lesz-pillantottam rá egy apró mosollyal az arcomon, miután óvatosan kihúztam a mellkasából a tűt.-Tarts ki picit!
-Branül a helyén-szólalt meg mellettem Addison, ahogy rögzítette szerelmem kézfejében az infúzió beadására szolgáló eszközt.-Hozok kötszert, hogy lefedhessük a mellkasi sebét és a pericardiocentesis helyét.
-Addig bekötöm neki az infúziót-vettem fel kezembe magam mellől az izotóniás sóoldatot. Egy pillanatra felálltam Carlisle mellől, majd a fejem fölé emelve az infúziós zacskót álltam neki gyorsan légteleníteni azt.-Jobban leszel!-guggoltam vissza mellé, miután elzártam a lelégtelenített infúziót a sebességét szabályozó cseppszabályozó görgővel.-Adunk egy kis izotóniás sót, hogy jobb legyen a vérnyomásod-folytattam, majd miután a branülhöz illesztettem a cső végét, egy közepes cseppszámra állítva az infúzió csepegését guggoltam vissza mellé, továbbra is fejem felé tartva annak zacskó részét.-Nagyon szeretlek! Nagyon-nagyon szeretlek!-suttogtam elcsukló hangon, hozzá hajolva egy apró csókra.-Segítünk rajtad!
-Hoztam kötszert, és egy lepedőt is-lépett mellénk újra Addison.-Ezzel könnyebben tudjuk majd őt mobilizálni. És hoztam egy pulzoximétert meg egy vérnyomásmérőt, hogy jobban monitorozhassuk.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.-Lefeded a sebeket?
-Persze-válaszolta nyugtatással hangjában.-Felteszem a pulzoximétert is a kezére.
-E..Es!-motyogta ismét Carlisle, egy pillanatra kinyitva a szemeit.-E…Es-me.
-Itt vagyok-fogtam meg szabad kezemmel az ő kezét, hogy érezze.-Addison lefedi a sérüléseidet, és utána kiviszünk innen.
-A pulzoximéter szerint a pulzusa 120/perc, szaturáció 93%-olvasta le az eredményt Addison.-Mindjárt felteszem rá a vérnyomásmérőt is.
-Kicsit jobb is a színe-állapítottam meg tovább figyelve szerelmem arcát.-Már nem olyan cyanotikus. És könnyebben veszi a levegőt.
-A vérnyomása pedig…elég alacsony, 88/50 Hgmm-folytatta.-Szerinted elég stabil most, hogy megpróbáljuk kivinni a folyosóról egy biztonságosabb helyre?
-Nem tudom-válaszoltam elcsukló hangon.-De amiket csináltunk, azok átmeneti megoldások. Műtőbe kell jutnia, minél hamarabb.
-Akkor induljunk!-ugrott fel mellőlem kezében a lepedővel.-Áthúzom a hóna alatt ezt a lepedőt, mint egy hurkot-állt neki kivitelezni az általa vázolt ötletet.-Így talán ketten együtt el tudjuk húzni őt valamelyik liftig.
-Oké, próbáljuk-álltam fel én is kezemben az infúzióval, majd ketten álltunk neki a lepedőnél fogva vonszolni őt az idegsebészeten lévő lift irányába.
-Bántottad az apukámat!-kiabáltam rá mérgesen. Nagyon utáltam őt. Apu nem bántotta őt, és ő mégis bántotta az apukámat. Apu vérzett, és nagyon nem volt jól, olyan csúnyán. Jasperrel láttam már olyan filmet, amiben ilyen pisztollyal bántottak valakit, és az meghalt. Nem akartam, hogy apu meghaljon.-Gonosz vagy!
-Az apukád a gonosz!-kiáltott rám újra, amitől egy pillanatra összerezzentem. A szívem nagyon gyorsan vert.-Az apukád…Nem, nem, neki nem lehet-nézett maga elé. Nagyon furcsa volt. Olyan volt, mintha máshol lenne.-Ő nem…Nem, tuti megcsalta őt az a vörös hajú ribanc!-vicsorogta. Mi az, hogy ribanc? És mi az, hogy megcsal? Sose hallottam ezeket a szavakat.-Nem az övéi. Ő nem lehet az apjuk…
-De, ő az én apukám!-mordultam rá. Miért mondja, hogy apu nem az apukám? Apu az én apukám.-És bántottad őt! Bántottad az apukámat!
-Hallgass, te kis fattyú!-mordult rám felém lépve. Nagyon csúnyán nézett rám. Ilyen csúnyán még soha senki nem nézett rám. Féltem. Láttam, mit tett apuval.-Te pedig hagyd már abba a bőgést-nézett mellettem Willy-re. Will nagyon sírt, tiszta könnyes volt az arca. Tudtam, hogy ő is nagyon fél.
-Anyucit akarom!-mondta Will sírva.-Anyucit akarom!
-Fogd be!-lépett hozzá hirtelen, mire én azonnal szorosan magamhoz öleltem Willy-t. Nem hagyom, hogy ez a gonosz néni bántsa a tesómat.
-Hagyd békén a tesómat!-kiabáltam rá. Meg kell védenem őt. Ez a nagytesók dolga.
A szemei ekkor hirtelen mások lettek. Nem voltak olyan dühösek már. Olyan volt mintha nagyon ideges lenne és félne.
-Édes Istenem, mit csinálok?-simította ekkor a kezeit az arcára. Az egyik kezében még mindig ott volt a pisztoly. Nem tudtam nem nézni azt a pisztolyt.- Lelőttem Carlisle-t. Elraboltam a gyerekeit-folytatta, miközben elkezdett fel-le járkálni a szobában.-Istenem, Istenem, Istenem…Én ezt nem akartam. Miért csináltam ezt?
Nem értettem. Az egyik pillanatban még gonosz volt, most pedig nem tűnt gonosznak. Teljesen más volt, mintha nem is ugyan az lett volna, aki az előbb.
-Fogd be! Hallgass!-morogta ekkor hirtelen. Ezt kinek mondta? Mi meg sem szólaltunk. Olyan volt, mintha magában beszélne. A szemei ekkor újra megváltoztak, megint gonosz volt a nézése.-Ő az enyém. Ő az enyém. Ő az enyém. Ő az enyém…
-Tarts…tarts ki, szívem!-pillantottam Carlisle-ra biztatóan, ahogy tovább húztuk őt annak irányába. Egy pillanatra összeszorítottam a fogsoromat mondatom közepén, ahogy megéreztem egy erősebb görcsös fájdalmat az alhasamban. Jól tudtam, ez nem az a normális enyhe görcsölő érzés, amit mindkét korábbi terhességem kezdetén éreztem. Jól tudtam azt is, hogy ez minek lehet a kezdete. De nem állhattam meg most.
-Nem nézel ki jól-fordult hozzám újra Addison, ahogy észlelte, hogy a fájdalomtól egy pillanatra eltorzul az arcom.-Te görcsölsz?
-Nem-ráztam meg a fejemet, próbálva tagadni a nyilvánvalót. Ám ekkor egy újabb erős görcs azonnal elárult engem.
-Te görcsölsz-állapította meg aggodalommal vegyített megvilágosodással pillantásában.-Ülj le! Most!-parancsolt rám egy pillanatra megállva, ezzel engem is megállásra kényszerítve.
-Nem lehet!-néztem le Carlisle-ra, majd ismét rá, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Tudtam, hogyha nem állok most meg, elveszíthetem a kisbabámat. Ha viszont megállok, a férjemet veszíthetem el. Akármit is csinálok, elveszíthetek valakit, akit annyira nagyon szeretek. Vagy akár mindkettőjüket.-El fogom veszíteni, Addie…
-Nem veszítesz el senkit!-lépett ekkor hozzám komolysággal pillantásában.-Ülj le itt!-ültetett le engem a padlóra egy apró nyomást helyezve vállaimra.-Én addig hívok segítséget. Csak van még valaki ezen az istenverte osztályon-indult el az ellenkező irányba.-Valaki! Segítség! Van itt valaki? Egy kolléga megsérült!
-E…Es-hallottam meg magam mellett Carlisle suttogó, rekedtes hangját.-E...Es-me…
-Itt vagyok, szívem!-vettem ujjaim közé hasán pihenő kezét. Az ujjai még mindig nagyon hidegek voltak. Egy pillanatra elengedve kezét nyúltam át felette, hogy az infúzióját nem tartó, szabad kezemmel megnyomva a pulzoximéteren lévő gombot ismét információt kapjak a pulzusáról és a szaturációjáról -Már majdnem a liftnél vagyunk. Addison elment segítséget hívni-folytattam próbálva minél tovább eszméleténél tartani őt, miközben ismét megfogtam a kezét. Ekkor egy újabb görcs egy pillanatra megakasztotta mondatomat. -Már…már folyik neked az infúzió. A pulzusod most 125/perc, a szaturációd 94%-olvastam le a pulzoximéteren megjelenő adatokat, ahogy a görcs oldódásával egy nagyobb levegőt vettem.-Mindjárt megmérjük a vérnyomásodat is.
-Itt a segítség-hangzott fel Addison hangja a folyosó vége felől, amire pár pillanattal később meg is jelent ott, nyomában Derekkel, Markkal és Dr. Altmannal.
-Jó ég, haver…-csúszott ki Mark száján, ahogy mellénk érve meglátta a földön fekvő legjobb barátját.
-Hemopneumothorax és szív tamponád-álltam neki sorolni a szerelmem életét fenyegető kórállapotokat, pillantásomat a mellkassebész kolléganőmre emelve.-Behelyeztem egy 14G-s tűt a második bordaközbe, és csináltam egy pericardiocentesist. Kötöttünk be neki infúziót-pillantottam a kezemben lévő még félig teli infúziós zsákra.-A pulzusa magas, a szaturációja tűrhető-folytattam kissé hadarva.-Az előbb mértem, akkor 125/perc volt a pulzus, és 94% a szaturáció. Vérnyomást most terveztem mérni újra, de a legutóbbi alkalommal elég alacsony volt, 88/50.
-Nagyon ügyes volt, Esme-pillantott rám nyugtatóan Dr. Altman.-Időt nyert neki. Megmentette az életét. Innentől pedig átveszem, és véglegesen megoldjuk ezeket a problémákat. Mindent megteszek, hogy teljesen felépüljön.
-Köszönöm!-emeltem rá szemeimet hálásan, arcomon pedig a könnyek ismét megállathatatlan csorgásba kezdtek, ahogy a megkönnyebbülés érzése egy pillanatra elárasztotta a testemet. Tudtam, Carlisle most már jó kezekben van.
-Felhívom Dr. Miltont, hogy jöjjön a műtőkhöz-folytatta Dr. Altman telefonjára pillantva.-Dr. Shepherd, Dr. Sloan-fordult ekkor hozzájuk-, segítenek eljuttatni a kollégánkat a műtőig?
-Kérni sem kell-válaszolta hezitálás nélkül Mark.
-Te itt maradsz-nézett rám ekkor szigorúan Addison.-Amíg görcsölsz, pihenned kell. Én megyek, megnézem, van-e valahol hordágy esetleg…
-Görcsölsz?-fordult vissza ekkor hozzám bizonytalan megvilágosodással pillantásában Derek Addison szavai hallatán, amire én egy halk sóhajjal kísért apró bólintással válaszoltam.
-Terhes vagyok-vallottam be nekik is remegéssel hangomban.
-Elkezdett görcsölni pár perce, úgyhogy most kényszerpihenő van-vette át a szót Addison egy pillanatra, mielőtt elszáguldott volna a folyosó vége fele.
-Carlisle tudja?-kérdezett Mark.
-Nem-ráztam meg a fejemet, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy kimondtam ezt az egyetlen szót. Lehet, hogy Carlisle sosem tudja meg, hogy újra apa lesz. De az is lehet, hogy hamarosan már nem is lesz miről tudjon.-Csak…ma tudtam meg.
-És hányadik hétben vagy?-nézett rám aggódó kíváncsisággal arcán Derek is.
-6 hetes a baba-válaszoltam aprót nyelve.
-Találtam egy hordágyat a 201-es kórteremben-tért vissza ekkor Addison maga előtt tolva azt.-Így könnyebb lesz levinni.
-Háromra mindketten emeljük-fordult ekkor Mark Derekhez, ahogy mindketten Carlisle-hoz léptek.
-Ezt elveszem tőled-vette ki a kezemből Addison az infúziós zsákot.
-Egy…kettő…három!-számolt vissza Mark, mielőtt mindketten egyszerre megemelve Carlisle tehetetlen testét felfektették őt a hordágyra, amire Carlisle ajkait egy apró nyöszörgés hagyta el.-Jól van, haver, semmi baj! Segítünk rajtad.
-Dr. Milton egy emelettel alattunk van, azt mondta, találkozzunk a 2-es műtőben-tért vissza hozzánk Dr. Altman.-Induljunk!
-Szeretlek!-pattantam fel a földről, hogy szerelmemhez hajolva apró csókok sorát hullajtsam ajkaira.-Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Annyira nagyon szeretlek!-ismételgettem remegő hangon. Nem akartam búcsúzkodni. Nem akartam arra gondolni, hogy ez az utolsó csókunk, nem akartam, hogy ez legyen az utolsó alkalom, amikor elmondhatom neki, mennyire szeretem. Viszont a szívem mélyén rettegtem attól, hogy ez mégis egy búcsú. A gondolattól azonnal összeszorult a torkom.
-Maradj itt, Esme! Ülj le még egy picit-pillantott rám ismét Addison fejével az egyik pad irányába biccentve .-Lekísérem őket a műtőben, és jövök vissza, jó?
-Jó-biccentettem aprót még mindig kisebb remegéssel a hangomban.
-Jó kezekben van, ne aggódj!-simította meg vállamat nyugtatóan, mielőtt mindannyian sietősen útnak indultak volna a folyosó végén lévő lift irányába. Én pedig egyedül maradtam.
Pár pillanatig csak álltam ott, mozdulatlanul figyelve, ahogy kinyílik a lift ajtó, majd mindannyian belépnek annak ajtaján, az ajtó pedig bezárul utánuk. Nem, ez nem lehetett az utolsó közös pillanatunk. Nem ez volt az utolsó „Szeretlek!”, amit neki mondtam. Nem most láttam őt utoljára élve. Ez nem lehet a mi közös történetünk vége.
Egy újabb görcs térített magamhoz ebből a dermedt állapotból, amire egyik kezemet azonnal automatikusan a hasam elé kaptam.
-Tarts ki, picike-motyogtam neki, miközben hüvelykujjammal gyengéden megsimítottam hasamat. Jól tudtam, hogy még mindig nem állhatok meg. A gyerekeim egy fegyveres pszichopatával vannak, nem ülhetek itt tétlenül. Nem, nem, én…meg kell találnom őket. Nem ülhetek itt.-Annyira sajnálom-sóhajtottam elcsukló hangon, mielőtt sietős léptekkel elindultam volna visszafelé az összekötő folyosó irányába. Pontosan tudtam, mit vállalok ezzel a döntésemmel. Tudtam, hogyha most nem pihenek, akkor nagy valószínűséggel elveszítem ezt a babát. De Lilly és Will…őket nem veszíthetem el, nem. Nem. A döntés fájdalmas volt, de egyértelmű.
Ahogy végigfutottam az aula felett átívelő összekötő folyosón, köpenyzsebembe nyúlva álltam neki előkeresni onnan telefonomat. Tudtam, hogy merre induljak el, de azt nem, hogy pontosan hol lehetnek.
Sietve álltam neki egy sms-t pötyögni futás közben kislányomnak, reménykedve abban, hogy látja majd, hogy észreveszi, és tud rá válaszolni. Ha meg tudná írni merre vannak, még ha csak annyit is, hogy mit lát maga körül, időt nyernék.
Lelassítva lépteimet kezdtem el némán pásztázni a mellkassebészeti osztály folyosóján. Nem hallatszott más, mint a nővérszobában bekapcsolva maradt TV hangja, amiben éppen a híradó ment. A bemondó pedig rólunk beszélt. A klinikánkról. Szürreális volt. Mintha ez nem is a valóság lenne, hanem egy borzalmas rémálom.
Pár pillanat múlva telefonom csippanása szakított ki a gondolataim közül. Lilly volt az.
4. emelet. Raktár. Ez állt az üzenetben.
Azonnal rohanni kezdtem a lépcsőház felé. Tudtam hol vannak. Pontosan tudtam, hogy hol vannak. És minél hamarabb ki kellett őket onnan hozzam.
Felérve a negyedik emeletre ismét lelassítottam. A raktár a folyosó végén volt, az ortopédiai oldalon. Hangtalanul kezdtem el megközelíteni azt. Tisztában voltam azzal, hogyha zajt csapok, azzal hatalmas veszélybe sodorhatom magamat. Legalábbis, ha rossz időben csapok zajt. A tervem megvolt. Ki kell őket hozzam abból a szobából. Ahhoz pedig előtte ki kellett csaljam onnan a fegyverest.
Lekucorodva a folyosón hagyott gyógyszerosztós kocsi mögé álltam neki ott csendben hallgatódzni. Az odabentről kiszűrődő hangokból azonnal felismertem Lilly hangocskáját. Itt vannak. Tényleg itt vannak.
Körbe nézve pár pillanat múlva meg is találtam a kocsi tetején a tökéletes tárgyat, amivel zajt csaphatok.
Kezembe vettem a fém vesetálat, majd amilyen messzire csak tudtam elhajítottam azt az ellenkező irányba. Ahogy egy hangos, fémes csattanással földet ért, azonnal összehúztam magam. Ha a számításaim helyesek, pár pillanat múlva ki kell nyíljon az az ajtó, és kilép majd rajta a fegyveres, hogy utána nézzen a zajnak. Én pedig addig beosonhatok, és kihozhatom onnan a gyerekeimet.
Így is történt. Hallottam ahogy kinyílik az ajtó, amit a távolodó léptek hangja követett. Óvatos gyorsasággal egyenesedtem fel. Körbe pillantva álltam neki hallgatózni, miután pedig nem hallottam közeledő léptek hangját, egy pillanat alatt a résnyire nyitva hagyott ajtónál termettem. Egy pillanatig sem késlekedhettem tovább.
-Anyu! Anyu!
-Anyuci! Anyuci! Anyuci!
-Drágáim! Édes Istenem…-öleltem őket szorosan magamhoz, ahogy mindketten hozzám szaladtak. Jóságos ég, de jó őket a karjaimban érezni. Jól vannak. Jól vannak. Azonnal magamba szippantottam az illatukat. Istenem, azt hittem, sosem ölelhetem már meg őket De tudtam, hogy nincs túl sok időnk az örömködésre.-Gyertek gyorsan, kimegyünk innen…
-Nem-nem!-hallottam meg ekkor magam mögül egy idegen hangot, amire azonnal felkaptam pillantásomat. Sietve tessékeltem magam mögé Lilly-t és Willt, ahogy megfordulva egy pisztoly csövével találtam szembe magamat.-Szóval te vagy az a vörös kis ribanc, akivel a barátom kefél.
-Nem tudom, hogy ki a barátja-álltam neki kisebb remegéssel a hangomban.-Nekem férjem és gyerekeim vannak.
- Ne játszd a hülyét!-mordult rám pillantásával mélyen belém vájva.-Carlisle az enyém. Csak az enyém-lépett közelebb hozzám továbbra is rám szegezve fegyverét, mire én magam mögött tolva gyerekeimet álltam neki elhátrálni tőle. A szívem a torkomban dobogott.-Az enyém…Aki elveszi azt, ami az enyém, az nagyon megbánja-pillantott rám fenyegetéssel a hangjában. Ahogy egy pillanatra felocsúdtam a sokkból, akkor eszméltem rá arra, mit is mondott. Carlisle…Nem, az nem lehet. Ő soha…Ő nem csalna meg. Ő nem tenne ilyet, nem, Ő nem. De…mi van, ha mégis? Istenem, mi van, ha mégis? Nem, Esme, ő nem tenné ezt veled. Nem tenné ezt a gyerekeivel.-Láttalak titeket a parkolóban-szólalt meg ismét néhány másodpercnyi feszült csendet követően kiszakítva ezzel a gondolataimból.-Ott dugtatok a kocsiban-sziszegte.-Ahogy ott vonaglottál rajta…
-Kérem, engedje el a gyerekeimet-fordultam hozzá könyörgéssel hangomban.-Ők soha nem tettek semmi rosszat senkivel. Hadd menjenek el! Ők csak gyerekek…
-Senki nem megy sehova!-lépett ismét közelebb hozzám, a szívem pedig egy ütemet kihagyott, ahogy megláttam mutatóujját a ravaszra csúszni. Ez a nő le fog lőni.-Felcsináltattad vele magad, hogy magadhoz kösd?-pillantott rajtam ismét végig némi undorral szavaiban.-Mióta tart?
-Carlisle a férjem-válaszoltam egy pillanatra megremegve, miközben kezemmel még inkább hátam mögé sodortam gyerekeimet, amire Will pici kezei nyugalmat keresve átkarolták hátulról lábaimat.-Lassan 9 éve házasok vagyunk…
-Nem!-kiabálta hitetlenkedés és harag kettősével pillantásában.-Nem! Az nem lehet. Nem lehet-motyogta magában. A pillantása zavaros volt, mintha nem is itt lett volna.-Csak 21, nem lehet…Ő az enyém. Csak az enyém. Ez nem igaz. Ez nem…Ez hazugság!-pillantott ekkor újra rám, újonnan jött haraggal irányomba.-Hazudsz, te kis ribanc!
-Anyuci, félek!-szipogta mögöttem Will rémülten még szorosabban magához ölelve.
-Minden rendben lesz, kisszívem!-vettem ujjaim közé az engem ölelő egyik kezecskéjét, nyugtatóan állva neki hüvelykujjammal simogatni azt, miközben pillantásomat egyetlen pillanatra sem vettem le a velem farkasszemet néző fegyvercsőről.-Engedje el a gyerekeimet! Kérem!-ismételtem kétségbeesett remegéssel hangomban.-Ők csak gyerekek. Nem ártottak magának.
-A kis vakarcsok miatt hagyott el-folytatta mit sem reagálva szavaimra, ahogy pedig pillantásában megcsillant a felismerés szikrája, azonnal tudtam, hogy hatalmas bajban vagyunk. Ne…Ne, ne, ne ne!-Meg kell haljanak!
-Ne!-kiáltottam rémülten, miközben megfordulva azonnal gyerekeim fölé kuporodva öleltem őket szorosan magamhoz, testemmel próbálva őket védeni attól, ami pár pillanat múlva lesújt majd ránk. És ekkor eldördült egy hangos, fülsüketítő lövés.
Hirtelen lett csend. Remegve szorítottam magamhoz Lilly-t és Willt, miközben rettegve vártam a golyó okozta fájdalmat, ám az mégsem jött. Nem éreztem mást, mint a hátamba sugárzó görcsös kismedencei fájdalmat, és a belsőcombomon lefelé csorgó meleg nedvességet. Azonnal tudtam, ez mit jelent. Éppen elvetélek.
Pár másodperc múlva, összegyűjtve minden bátorságomat, lassan megfordultam. Ahogy megláttam a vértócsában fekvő, mozdulatlan fegyverest a földön, azonnal visszafordulva gyerekeimhez próbáltam testemmel eltakarni előlük a holttest látványát. -Nincs semmi baj-suttogtam nekik könnyeimmel küzdve, ahogy a megkönnyebbülés és bánat kettős érzés egyszerre elárasztotta a testemet. Pár pillanat múlva mindketten sírni kezdtek, mire én sem bírtam tovább visszafogni könnyeimet.-Nincs semmi baj…
-Anyu meg fog halni!-nézett ekkor rám rémülten Lilly könnyes kis szemeivel.
-Mi?-emeltem rá pillantásomat kissé értetlenkedve.-Nem fogok meghalni, szívecském…
-De vérzel-pillantott le combom irányába, mire lepillantva láttam, hogy a világoskék nadrágomat a vér teljesen átáztatta a combom belső oldalán.-Meglőttek!
-Anyuci vérzik!-nézett rám Will is rémült aggodalommal pillantásában.
-Nem…nem fogok meghalni-ismételtem elcsukló hangon.-Minden rendben lesz-simogattam meg arcocskáját, mielőtt ismét magamhoz vonva őket újabb sírás tört fel belőlem. Sírtam, mert elveszítettem a kisbabámat. És sírtam örömömben, hogy ők viszont jól vannak. Lilly és Will jól van. Az én két, gyönyörű, okos kisbabám, jól van.
[…]
-Istenem-csuklott el a hangom egy pillanatra, ahogy szavai az ultrahangképpel együtt tudatomba vájva beleégtek az agyamba. Elment. Tényleg elment. Nincs többé.
-Gondolom, nincs itt váltás fehérneműd, úgyhogy hozok neked mindjárt egy olyan szülés utáni hálós bugyit, meg egy egyszer használatos műtős nadrágot-nézett rám újra segítőkészséggel pillantásában, miközben visszahúzva az ultrahang fejét eltávolította azt a hüvelyemből.
-Van egy csere munkaruhám a szekrényemben-fordultam ekkor hozzá, miközben egyik kezemmel letörölve az arcomon csorgó könnyeket feljebb húzódzkodtam a vizsgálószéken.
-Már hozom is-simította meg vállamat nyugtatóan.-Van még fájdalmad?
-Kicsit még görcsöl a hasam-válaszoltam, mielőtt arcomat ujjaim mögé temetve ismét megtöröltem azt.
-Kérsz fájdalomcsillapítót?-pillantott rám kérdőn ismét.
-Nem-ráztam meg a fejemet tovább küzdve könnyeimmel.-Bocsánat!-szabadkoztam, ahogy ismét megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Egyszerűen nem tudtam kontrollálni. A könnyeim csak hullottak és hullottak, ahogy az eddig bennem gyűlő feszültség utat törve magának felszabadult bennem.-Sajnálom!
-Hé, semmi baj!-lépett hozzám, vállaimnál fogva ölelve vigasztalóan magához.-Ez ki kell jöjjön. Hatalmas trauma ért téged. Több hatalmas trauma is-simogatta meg vállamat nyugtatóan.-Ezt fel kell dolgoznod.
-A gyerekeimnek szükségük van rám-szipogtam ujjaimmal újra megtörölve arcomat.-Nincs időm magamat siratni.
-Esme…
-Fel kell hívnom Liliant és Henry-t is-álltam volna fel.-Tudniuk kell, mi van Carlisle-lal…
-Már felhívtuk őket-nyomott vissza gyengéd erélyességgel vállamnál fogva a vizsgálószékbe Addison.-A gyerekek pedig jó kezekben vannak. Amíg Lilian és Henry ideérnek, Mark vigyáz rájuk. Neked most egy dolgod van, hogy pihenj…
-Addie…
-Semmi Addie-pillantott rám vissza szigorúan.-A férjedet a szemed láttára lőtték le, elrabolták a gyerekeidet, élő pajzsot játszottál a lövöldöző és a két gyereked között, és most estél át egy vetélésen. Ezek után a következő 1 órában semmi mást nem akarok látni barátodként és kezelőorvosodként, mint hogy pihensz-folytatta komolysággal pillantásában, mire én megadva magamat akaratának visszadőltem a vizsgálószékbe. Be kellett látnom, hogy igaza van.-Megyek, hozom neked akkor a bugyit és a nadrágot-folytatta.- Meg hozok még neked néhány nagyobb méretű betétet is, hogy ne kelljen vegyél. Pár hétig vérezhetsz.
-Köszönöm!-emeltem rá szemeimet hálával hangomban.
Pár pillanat múlva kopogás hallatszódott az ajtó felől, amire mindketten azonnal annak irányába kaptuk pillantásunkat. Még ettől az apró koppanó hangtól is egy pillanatra összerezzentem.
-Egy pillanat, beteget vizsgálok-szólalt meg Addison, miközben felállva mellőlem sietve a szekrénysorhoz lépett.
-Elnézést a zavarásért! Swan rendőrjárőr vagyok, és Dr. Esme Anne Cullent keresem!-hangzott fel egy válasz az ajtó túloldaláról.-Azt mondták, itt találom.
-Éppen őt vizsgálom, egy fél pillanat-felelte, amint sietősen kezébe véve egy csőkötszert és egy ollót egy plusz nyílást vágott arra.-Nézd csak!-fordult hozzám ismét a kötszerrel és egy nagy méretű betéttel lépve vissza hozzám.-Nem lesz annyira kényelmes, de átmenetileg jó lesz-adta azokat a kezembe.-Vedd fel úgy, mint egy bugyit, és tedd bele a betétet. Ez majd ott tartja.
-Rendben-biccentettem.
-Mindjárt veszek elő egy eldobható műtős nadrágot is-sietett vissza a szekrényhez, miközben én óvatosan felállva a vizsgálószékből nekiálltam felvenni ezt a rögtönzött fehérneműt.-Itt van ez is-adta a kezembe pár pillanat múlva a nadrágot.-Gyorsan kidobom a véres izolálót alólad és már vissza is ülhetsz.
-Köszönöm!-intéztem hozzá egy újabb hálás pillantást.
-Ne köszönd!-húzódott arcára válaszul egy apró mosoly, miközben egy tiszta kendőt terített alám a vizsgálószékre.-Visszaülhetsz-emelte rám újra szemeit a szék felé biccentve, mielőtt sietős léptekkel elindult volna az ajtó irányába, hogy kinyissa azt, amíg én újra kényelembe helyezem magam.
-Üdv, Charlie Swan rendőrjárőr vagyok a Seattle-i rendőrségtől-mutatkozott be, ahogy kinyílt az ajtó, ahogy pedig megláttam, ki áll mellette, a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.-Ez a fiatalember eltökélten be akart jutni az épületbe. Azt állítja, hogy Dr. Cullen fia.
-Anya!-rohant hozzám megkönnyebbülés és aggodalom kettősével pillantásában Jasper, ahogy meglátott, mit sem törődve az utána nyúló rendőrjárőrrel.
-Jasper, drágám!-öleltem meg őt szorosan, ő pedig karjait nyakam köré fonva ölelt viszont magához. Még mindig a történtek okozta sokk hatása alatt állva kellett pár pillanat, mire eljutott a tudatomig…Jasper anyának hívott.
Emlékszem arra, amikor először ültünk le beszélni vele a témáról az örökbefogadása után, mikor láttuk, mennyire kényelmetlen számára, hogy nem tudja, hogyan szólítson minket. Elmondta, hogy nem tud Carlisle-t és engem apának és anyának hívni, akármennyire is szeret minket. Elmondta, hogy bár az ő édesanyja meghalt, de még mindig nagyon szereti őt, és neki mindig ő marad majd az anyukája, Carlisle pedig mindig is a nagybátyja volt, furcsa lenne ezentúl apának hívnia. Mi pedig ezt maximálisan megértettük és elfogadtuk.
Sosem erőltettük, hogy kimondja ezeket a szavakat. Tudtuk, hogy szeret minket, nem kellett hozzá egy szó, hogy érezzük ezt. Most még is, ahogy kimondta egymás után ezt a néhány betűt…úgy éreztem, mintha a mai nap eseményei után gyászba borult szívem újra mosolyogni kezdett volna.
A könnyeim azonnal hullani kezdtek, ahogy a tudtatosulást követően a meghatott boldogság elárasztotta a testemet, még nagyobb káoszt hozva a bennem tomboló érzelmek viharába.
-Mi történt?-nézett rám újra aggódó érdeklődéssel szemeiben, ahogy picit hátrébb húzódott tőlem.- Láttam a tv-ben…Megsérültél? Carlisle jól van? Lilly és Will?-kérdezte hadarva.
-Nem sérültem meg, nincs semmi baj-simítottam meg arcát nyugtatással a hangomban.-Egy fegyveres bejött a klinikára és lövöldözni kezdett-álltam neki mesélni a nem teljes igazságot. Meg akartam kímélni a részletektől.-Több embert is lelőtt, köztük…Carlisle-t is-folytattam a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy ezt kimondtam.-Carlisle még a műtőben van, egyelőre stabil az állapota. Lilly és Will pedig Mark bácsival vannak most, de már úton van Lilian nagyi és Henry papa. Szerencsére mindketten jól vannak, nem sérültek meg. A lövöldözőt pedig lelőtték a terrorelhárítók.
-De valami mégis van veled-pillantott végig rajtam ismét egy sokat sejtő gyanakvással hangjában.-Látom rajtad. És Addison azt mondta, hogy éppen téged vizsgál, amikor az ajtó előtt álltunk-folytatta egy pillanatra rá, majd vissza rám emelve aggódó kék szemeit.-Meg itt ez a kórházi nadrág is…Nem vagyok kisgyerek. Tudom, ha baj van-folytatta komolyan.- És szeretném tudni, mi a baj.
-Nos, még…nem mondtam el nektek, mert csak ma reggel tudtam meg-álltam neki picit hezitálva-, de…terhes voltam-mondtam végül ki egy apró, remegő sóhaj kíséretében egy pillanatra lesütve szemeimet, mielőtt ismét rá emeltem volna azokat.-Azért vagyok itt, és azért vizsgált meg Addison.
-Voltál?-kérdezett vissza egy pillanatnyi értetlenséggel a szemeiben, amire én egy apró bólintással válaszoltam. Pár pillanat múlva láttam, ahogy pillantásában felcsillan a megvilágosodás szikrája, amint tudatosult benne, mit is értettem a múltidő alatt.-Ó, akkor…el…elment a…
-Igen. Elvetéltem, szívem-biccentettem könnyeimmel küzdve, a hangom pedig ismét elcsuklott, ahogy kimondtam ezeket a szavakat.-Lett volna egy új kistesótok, de…mégsem lesz most. Sajnos elment…
-Nagyon sajnálom!-ölelt magához újra vigasztalóan, a könnyeim pedig ismét hullani kezdtek, ahogy ennek a titoknak a terhe egy pillanatra lehullott a vállamról. Istenem, annyira szeretem őt. Az a hatalmas szíve.-Hozzak neked enni valamit? Nem vagy szomjas?-emelte rám ismét szemeit még mindig aggodalommal pillantásában.-Hozok bármit, amit kérsz.
-Nem kérek semmit, drágám! Köszönöm!-húzódott arcomra egy apró nyugtató mosoly.-Csak egy picit pihennem kell, de utána megyek ki hozzátok. Ha pedig Carlisle kijött a műtőből, átmegyünk és megérdeklődjük, hogy van és…hogy mikor jöhet haza.
-Nem vagyok már gyerek-emlékeztetett újra rám emelve komoly pillantását.-Tudom, hogy nem mindenki…hogy az ilyet nem mindenki éli túl-sóhajtott aprót.-Fel vagyok készülve rá, hogy…meghal.
-Figyelj, Jasper-vettem ujjaim közé kezeit én is egy komolyabb hangnemre váltva.-Őszintén…nem tudom, hogy mi lesz-folytattam kétkedés és aggodalom egyvelegével szavaimban.-Amikor legutoljára láttam, még nagyon rosszul volt, de…Dr. Altman a legjobb mellkassebész a nyugati parton. Ha valaki, akkor ő meg tudja menteni-pillantottam rá bizakodóan.-Hiszem, hogy hazavisszük majd őt hamarosan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése