Üdv, mindenkinek!
Meg is hoztam az újabb fejezetet. Ennek a résznek az eseményei ismét kicsit megbolygatják majd főszereplőink mostanában nyugodtabbnak mondható hétköznapjait. Orvosi részletekkel fűszerezett feszült és komolyabb pillanatok uralják majd a fejezetet, de lesz néhány szívmelengető momentum is. Ez most egy kemény ügyelet története lesz.
A rész egyesek számára felkavaró orvosi részleteket is tartalmaz!
Remélem, mindenkinek tetszeni fog! Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"THERE WILL BE A DAWN"
1/2
[március 17.]
(Carlisle szemszöge)
-Érzel bármit?-simítottam meg bátorítóan Esme hasát azon pihenő kezemmel, lágyan súrolva közben szerelmem szintén hasán monitorként pihenő ujjait.
-Semmit-sóhajtott aprót, miközben ő is lágyan megsimogatta egyre gömbölyödő pocakját.-Gyerünk, Will!-nyomkodta meg ujjaival finoman hasának oldalát több ponton így próbálva meg ficánkolásra bírni kisfiunkat.-Mutasd meg anyunak és apunak, hogy minden rendben!
-Es, Will rendben van-bújtam hozzá közelebb mellkasommal hátának simulva az ügyeleti szoba keskeny kényelmetlen kis ágyán egy pillanatra sem emelve el ujjaimat pocakjáról, miközben egy apró csókot hullajtva vállára kulcsoltam lábamat az ő lába köré.-Addison is megmondta.
-Tudom-sóhajtott fel némi frusztráltsággal hangjában, mire én eddig hasán pihenő ujjaimat nyugtatóan vállára simítva álltam neki simogatni őt.-Tudom, hogy mocorog, és azt is tudom, mi miatt nem érzem őt, de mégis...annyira idegesít-nevette el magát a végén, mire nem bírtam megállni, hogy én is nevetni kezdjek szavai hallatán.-Komolyan, egész nap növesztem a pici szerveit, biztonságot és kényelmes meleget biztosítok számára idebent-simította meg még mindig kuncogva hasát-, és még egy pici simogatást se kapok tőle. Nem azt mondom, hogy jól esne, ha rugdosná a hólyagomat, mert az nem hiányzik-helyesbített még mindig halkan tovább nevetve-, de egy ici-pici jelet adhatna már.
-Türelem, szívem!-mosolyogtam újabb apró csókot hullajtva vállára.-Addig is élvezd ki, hogy hólyagrugdosás hiányában nem kell rohangálnod a mosdóba.
-A jó öreg mosdó...a harmadik trimeszter fele minden bizonnyal újra felélénkítjük majd a kapcsolatunkat-jegyezte meg ismét felnevetve, amint arcán egy újabb apró mosollyal felém fordult az ágyban. Amint néztem annak a nőnek az arcát, aki immár 5 éve az én csodás feleségem, csak arra tudtam gondolni, hogy lehetek ilyen hatalmas mázlista. Ez a gyönyörű, intelligens, fantasztikus ember 5 éve igent mondott nekem. Még mindig alig hittem el, még ennyi idő után is.-Ó, ez én vagyok-állt neki elővenni zsebéből csipogóját, amint annak ritmusos, éles hangja kiszakított minket ebből a meghitt csendes állapotból.-A NICU az-ugrott ki mellőlem az ágyból, mire én is ülő helyzetbe húzódzkodtam.-Hozzak neked visszafele valamit az automatából?-pillantott rám kíváncsian, amint magára kapta a köpenyét.-Útba ejtem majd egy üveg ásványvízért.
-Nem kérek semmit, de köszönöm!-mosolyogtam rá kiülve az ágy szélére.-Nem fárasztó már az ügyelet így közeledve a 20. héthez?-pillantottam rá némi aggodalommal hangomban, miközben izgatott készülődését figyeltem.-Nem túl megterhelő?
-Szerintem ezt a hónapot még biztos bírni fogom-válaszolta zsebre téve fonendoszkópját.-Utána meg meglátjuk, mennyit vesz ki belőlem ez a kisfickó idebent-pillantott le nevetve hasára, majd vissza rám.-Ha végeztem, jövök!
-Szeretlek!-álltam fel hozzá lépve még egy apró csókra.-Azért vigyázz magadra!
-Vigyázok!-mosolygott rám ő is, majd egy viszont „Szeretlek”-et követően sietős léptekkel indult útnak az újszülött intenzív felé.
(Esme szemszöge)
-Dr. Cullen?-pillantott rám az egyik újszülött intenzíves nővér, ahogy beléptem a NICU ajtaján.
-Én vagyok-léptem hozzá sietve.-Mi történt?
-Van egy baba nálunk, ma született, az édesanyja etil és heroin fogyasztó, amivel természetesen...a terhesség alatt sem hagyott fel-sóhajtott aprót, amint tovább folytattunk utunkat a folyosón.-A baba rohamozik…
-Rendben, azonnal nézem-pillantottam rá, amint megérkeztünk a másik éjszakás nővér által őrzött inkubátorhoz.-Üdv!-köszöntem neki is.-Mit kapott eddig a pici?
-Phenobarbitált 30 mg-ot-válaszolta, amint egy pozitív nyomású oxigénmaszkot helyezett az első pillantásra is cyanoticus apró babára.-Ez 15 perce volt, de a roham nem szűnik.
-Kapjon még 10 mg-ot-válaszoltam, miközben ismét visszairányítottam figyelmemet a remegő babára, majd fülembe téve a fonendoszkóp álltam neki megvizsgálni őt. Mellkasára téve annak membránját azonnal megütötte a fülemet egy surranó hang.-Vitiuma van, igaz?
-Fallot-tetralógiával született-válaszolta az általam is sejtett diagnózist-, és spina bifidával.
-Hadd nézzem azt is-folytattam a vizsgálatot kivéve fülemből a fonendoszkópot, mire ápoló kolléganőm kibontva a baba pelusát láthatóvá tette a gerince területén elődomborodó, idegelemeket tartalmazó myelomeningocelét.-Szegény gyerek!-sóhajtottam aprót, és éreztem, amint a szívem összeszorul ennek az már most megkínzott kis ártatlan életnek a láttán.-Mi a neve?
-Nincs neve-válaszolta, amint visszahelyezte a pelust erre az aprócska babára.-Az anyja intoxikált volt a szüléskor is, azt sem tudta, hogy terhes. -Protokoll szerint LB Turner lett, mivel kislány baba, az anyja vezetékneve meg Turner, ha minden igaz...
-Jól van apróság, adunk mindjárt neked egy rendes nevet-simítottam meg pici mellkasát. Láttam rajta, mennyire küzd, és egy ilyen kis harcos megérdemel egy rendes nevet.-Lehetnél Suzie-fogtam ujjaim közé picike kis markát.-Illik hozzád.
Ahogy teltek a percek, a második dózis phenobarbital hatására lassan csillapodni kezdtek Suzie rángó mozgásai, végül pedig alább is hagyott az epilepsziás rohama. Azonnal elöntött a megkönnyebbülés érzése.-Jól van, kislány-simogattam meg buksiját, ahogy lassan kilépve a postictalis állapotból nyitogatni kezdte aprócska szemeit. De még mindig remegett.-Azt mondták, hogy heroin függő az anyja?-kérdeztem vissza nővérkollégáimra pillantva, amire mindketten igenlően válaszoltak, miközben Suzie-ból ekkor egy fülsüketítően éles, kétségbeesett sírás tört fel tovább erősítve beennem a gyanút remegésének okát illetően.-Adjunk neki metadont! Kezdjünk majd 0.025 mg/tskg dózissal. Elvonási tünetei vannak.
-Azonnal hozom, Dr. Cullen-indult el az ajtóban engem fogadó kolléganőm, miközben én óvatosan kezembe véve a mindenféle monitor vezetékével felvértezett aprócska Suzie-t a sarokban lévő székhez indultam vele.
-Ne siessen, nem most azonnal kell majd! Csak legyen itt-szóltam még utána-Elnézést, ide tudná tolni a szék mellé az infúziós állványt és a monitorokat?-pillantottam ekkor a velem maradt fiatal nővér itrányába, aki egy igenlő választ követően követni is kezdett engem a Suzie-ra aggatott megannyi vezetékhez csatlakozó monitort tartó és infúziós állvánnyal. Ahogy leültem oda, óvatosan fektettem rá ezt az aprócska babát a mellkasomra, mire ez a kislány ösztönösen belefúrta magát gyengéd ölelésembe, ahogy lassan simogatni kezdtem pici hátát.-Van valamilyen takaró, amivel esetleg betakargathatnám?
-Igen, itt van egy-vette ki az inkubátorból az ott lévő kis takarót.-Parancsoljon!-nyújtotta át nekem, mire én azonnal be is takargattam vele az opioid elvonási tünetek miatt reszkető Suzie pici testét.
-Köszönöm!-mosolyogtam tovább ölelve magamhoz a mellkasomon pihenő pici lányt.-Jót tesz nekik a testi kontaktus…
-Kezd is megnyugodni-mosolyogta, amint Suzie sírása szinte azonnal halkabbá vált, ahogy megérezte testem melegét. Olyan ártatlan volt, mégis annyira szenvedett. Éreztem, ahogy még mindig remegnek a kis végtagjai, ahogy szapora légvételekkel küzd az oxiénért a kis szervezete, amihez a szívbetegsége miatt nem úgy jut hozzá, ahogy kéne. A szívem szakadt meg érte.-Első baba?-pillantott a hasamra, mire az én arcomra egy apró boldog mosoly húzódott kisfiam említésének hallatán.
-Nem, van egy négy éves lányom is-válaszoltam még mindig mosolyogva rá emelve pillantásomat.-A férjem traumatológus szakorvos itt a klinikán, és...ő lesz a második babánk.
-Bocsánat, csak nemrég dolgozom itt-sütötte le egy pillanatra szemeit, mielőtt ismét rám nézett volna.-Nem ismertem még Önt, de örülök, hogy találkoztunk.
-Én is örülök-húzódott ismét mosoly arcomra tovább simogatva Suzie-t.-Hogy szólíthatom magát?-emeltem rá újra pillantásomat.-Elnézést, hogy nem kérdeztem eddig, de a kis Suzie most előrébb való volt a bemutatkozásnál.
-Kethy Winters vagyok-válaszolta.-Nyáron végeztem a főiskolán, és három hónapja dolgozom itt. Ez az első ügyeletem.
-Örvendek, Kethy!-mosolyogtam tovább.-Nagyon szép szakmát választott. Nehéz, de nagyon szép szakmát.
-Tudom-húzódott az ő arcára is egy apró mosoly.-Édesanyám is NICU nővér volt. Rengeteget mesélt.
-Minden tiszteletem-pillantottam rá újból őszinte komolysággal hangomban.-Amit ezekért a babákért tesznek, az...elképesztő.
-Köszönöm! Vagyis...köszönjük!-sütötte le pillantását zavarában. Látszott rajta, hogy nincs hozzászokva a dicséretekhez. Pedig annyival több megbecsülést érdemelnének, mint amit kapnak. Sokkal többet.
-Meghoztam a metadont-tért vissza ekkor a gyógyszerrel a másik kolléganőm is.
-Remek, egyelőre nem kell beadni, de legyen itt a hűtőben-fordultam hozzá szinte suttogva tovább csitítgatva simogatásommal a mellkasomon elvonási tünetek miatt még mindig keservesen síró pici Suzie-t.-Most kapott phenobarbitált, még kivárjuk, hogy az hasson. 10 óra múlva, mikor kiürült a phenobarbitál, menjen neki ez a 0.025 mg/tskg dózis, amit mondtam, amit ismételjünk meg rá 4 óra majd 8 óra múlva-folytattam.-Holnap mindenképp konzultáljon a kezelőorvosa addiktológussal, hogy milyen tempóban kell történjen a kezelés leépítése.
-Köszönjük, Dr. Cullen!-pillantott rám hálásan, mielőtt a nem messze lévő gyógyszeres szekrényhez lépbe behelyezte a kezében lévő szert annak tárolójába.
-És Önben kit tisztelhetek?-emeltem rá is pillantásomat, amint felegyenesedett a hűtő mellől.-Nem volt alkalmunk még bemutatkozni.
-Jenny Carlson-mutatkozott be egy apró biccentés kíséretében.-Nem találkoztunk még ezelőtt.
-Örülök, hogy végre megismerhettem, Jenny-mosolyogtam.-Ha most megtennék, hogy lekapcsolják itt a villanyt, nagyon megköszönném-emeltem egy pillanatra szemeimet a plafonon világító neon lámpákra, majd vissza rájuk.-A sötét, ingerszegény környezet ilyenkor sokat segít ezeknek a babáknak.
-Nem megy pihenni?-fordult vissza hozzám Kethy, ahogy elindult az ajtó melletti kapcsoló irányába.
-Még maradok egy kicsit-válaszoltam egy apró mosollyal arcomon.-Ha megnyugodott és stabil, visszateszem majd az inkubátorba-folytattam.- Menjenek csak nyugodtan! Szólok, ha majd elmegyek.
-Rendben, Dr. Cullen!-pillantott rám Jenny még búcsúzóul, majd egy hálás „Viszlát!”-ot követően magamra is maradtam ezzel az aprócska élettel a karjaimban.
Ahogy ott ültem a mellkasomon fekvő, pici, remegő Suzie-val, egy pillanatra összeszorult a torkom az engem elöntő érzelmek hatására. Olyan kis könnyű volt, Istenem...könnyebb, mint Lilly volt a születésekor, pedig ő is csak 2200 gramm volt. Jó ég, és... máris mennyi kínt kell átélnie. Ahelyett, hogy az anyukája karjaiban lenne, születése óta itt feküdt magányosan egy inkubátorban, oxigén maszkkal a kis arcán, vezetékekkel és tapaszokkal a testén, tűkkel a kis végtagjaiban, és küzd. Küzd az életéért, amit valószínűleg nem is akartak neki, és olyan dolgok miatt küzd, amik valószínűleg megelőzhetők lettek volna, ha két ember nem hoz egy olyan döntést, aminek a következményeit nem tudja és nem is akarja vállalni. Nem kéne így legyen. Neki nem kéne így itt lennie.
-Tetszik a sötét, pici lány?-suttogtam mosolyogva, amint éles kis sírása a remegéssel együtt végre lassan csillapodott.-Tudom, hogy most minden nagyon rossz, és kicsit összecsaptak a fejed felett a hullámok. Hiányzik az anyukád, és egyedül vagy. De hidd el, lesz ez még jobb!-simogattam meg mellkasomhoz simuló kis buksiját.-Olyan vagy, mint egy picike denevér-kuncogtam fel alig hallhatóan.- Azok is szeretik a sötétet és a csendet.
(Carlisle szemszöge)
-Helló, Carlisle!-hallottam meg Mark hangját, amint a kantinban álló kávé automatánál állva egy újabb 25 centest dobtam a gépbe-Milyen az ügyelet?-állt meg mellettem kezében szintén néhány 25 centessel.
-Eddig semmi különös-pillantottam rá megnyomva az automatán az eszpresszót adó gombot.-De babonából nem mondom ki azt a bizonyos szót-nevettem, amint elvéve az automata által készített papír poharas rövid kávét picit arrébb álltam, hogy ő is odaférhessen.
-Esme?-pillantott rám kíváncsian, miközben a gép elé lépve nekiállt bedobálni a nála lévő az érméket.
-Már több, mint egy órája elment egy esethez a NICU-ra-válaszoltam egy pillanatra órámra, majd ismét rá emelve szemeimet.
-Akkor neki nincs olyan nyugis estéje-sóhajtotta elvéve saját kávéját is az automatából.-Jól bírja még az ügyeletet? Azért lassan csak a felénél jár már…
-Ő azt mondja, bírja-válaszoltam belekortyolva kávémba.-Én is egyelőre azt látom, hogy jól viseli, de...azért aggódom is-vallottam be neki.-Még úgy is, hogy tudom, hogy tudja, mit csinál.
-Esme egy belevaló csaj, de nem hülye-vette vissza tőlem a szót egy korty kávé után.-Nyilván nem tenne olyat, ami árthat a babának.
-Ezt én is tudom-sóhajtottam egy kevés frusztrációval hangomban.-Csak nem tudom…
-Nincs mit ezen túlgondolni-szólt közbe ismét hozzám fordulva.-Aggódsz a terhes feleségedért. Nem is te lennél, ha nem így lenne-veregette meg a vállamat halkan nevetve, amire nem bírtam megállni, hogy én is alig halhatóan felnevessek.-És hogy van a kis ügyeleti baba? Mocorog már?
-Ne hívd már ügyeleti babának-nevettem fel akaratlanul is az általa használt kifejezésre próbálva eközben egy komolyabb arcot ölteni magamra.-Will a neve, tudod.
-Nekem ő ügyeleti baba marad-ismételte nevetve, mire én sem bírtam megállni, hogy egy lemondóan fejcsóválás kíséretében újból felnevessek.-De ne próbáld meg rám kenni, te csináltál gyereket egy ügyeleti szobában ügyeleti idő alatt. Ez a név a te lelkeden szárad.
-Tudtam, hogy ezt még évekig fogom hallgatni-sóhajtottam hajamba túrva.-Mit is vártam…
-Bennem sosem fogsz csalódni-veregette meg a vállamat még mindig nevetve ismét egy halk nevetést kiváltva ezzel belőlem.-De komolyra fordítva a szót...Hogy van a baba?
-Addison szerint minden rendben-válaszoltam egy apró mosollyal az arcomon újabbat kortyolva kávémból.-Szépen növekszik, ver a szíve, jövőhéten lesz majd az anatómiai és kiterjesztett magzati szívultrahang szűrővizsgálat, úgyhogy reméljük, azon is minden rendben lesz, de...még nem érzi Esme mocorogni-folytattam aprót sóhajtva-, ami azért egy kicsit frusztrálja őt.
-Ez a gyerek pont olyan lesz, mint te. Figyeld meg!-vette vissza a szó teljes meggyőződéssel a hangjában.-Lilly az 100% Esme, pörög mint a búgócsiga, de ez a gyerek...már most olyan, mint te-folytatta.-Olyan nyugodt, mint az apja.
-Ez inkább az anterior placenta átka, mint az én hatásom-nevettem fel szavai hallatán-, de még 21 hét és kiderül.
-Annyira durva, hogy ennyire közel van már-jegyezte meg hitetlenkedve.-Hiányozni fog Esme. Meddig marad majd otthon?-pillantott ekkor rám kíváncsian ismét.-Mikor jön majd vissza dolgozni?
-Úgy tervezi, hogy három hónapot marad majd otthon a babával-válaszoltam.-Addig Lilly is otthon lesz vele, de már beszéltünk arról, hogy visszaírassuk őt óvodába, és...úgy tervezzük, hogy mikor Esme visszajön dolgozni, Lilly is visszamenne az oviba-vázoltam tervünket.-Már meg is van, hová íratnánk be. Will meg persze jönne be velünk dolgozni-folytattam.-Legalább is, amíg Esme szoptatja őt, addig mindenképp. Ez ebből a szempontból most más lesz, Lilly-vel ugye nem kellett megoldjuk ezen a téren a logisztikát, de most ezt is kitaláltuk jó előre. Addisonnal is egyeztetett, a kórházhigiéné is rábólintott, úgyhogy nem kell abbahagyja 3 hónap után, csak hoz majd be pumpát, meg elkezdjük közben fokozatosan bevezetni a tápszert is, hogy könnyebb legyen.
-A szoptatás szó elején egy pillanatra lefagyott az agyam-szólalt meg ujjaival megdörzsölve orrnyergét, mire nem bírtam megállni, hogy reakciója láttán újra felnevessek.-Azt hittem, azt mondod...
-Kérlek, ne fejtsd ki!-állítottam le, mielőtt folytathatta volna gondolatmenetét, miközben egy utolsó kortyot követően a kukába dobtam kiürült kávés poharamat.-Megyek, körbenézek az osztályon-sóhajtottam.-Ránézek a post-oposokra.
-Rendben-intett egyet búcsúzóul.-További cse…
-Ki ne mondd!-fordultam még vissza hozzá halkan felnevetve, majd egy viszont elköszönést követően lassan tovább folytattam utamat a ma éjszaka szokatlanul nyugodt trauma irányába.
(Esme szemszöge)
-Nézzük csak!-mosolyogtam megállva a harmadik emeleti folyosós egyik italautomatája előtt.-Jó lesz a mentes víz, ugye, Will?-emeltem szemeimet egy pillanatra hasamra, majd ismét az automatára, miközben nekiálltam köpenyzsebemben keresni néhány pénzérmét.-Egy kis víz, mindig jó ha van kéznél-folytattam, miközben nekiálltam bedobálni az időközben a zsebemből előkerült 25 centeseimet az automatába, ám ekkor a csipogómból újra felhangzott ez az általam jól ismert éles, ütemes csipogás. -Ne…-csúszott ki a számon, amint elővéve azt a zsebemből a kék kód jelzés mellett megláttam a páciens nevét: LB Turner.-Ne, ne, ne!-ismételgettem zaklatottan, majd kikapva a fél literes üveges ásványvizet az automatából, egy pillanatot sem késlekedve indultam futásnak vissza a NICU irányába. A szívem hevesen vert a mellkasomban, ahogy nem várva a liftre kettesével szedve a lépcsőfokokat indultam meg az eggyel fentebbi emeletre, majd szinte bevágódtam az ajtón a folyosóra, amely a NICU-hoz vezetett. Tudtam, hogy nagy a baj. Nagyon nagy a baj.
-Dr. Cullen!-pillantott rám Jenny, ahogy szinte még mindig futólépésben megérkeztem a helyszínre.
-Mik a cardiopulmonáris paraméterek?-álltam meg mellettük végig futtatva pillantásomat a pici Suzie-n. Teljesen tónustalan volt.
-Hirtelen bradycardizálódott, majd leállt a keringése-válaszolta tovább folytatva két ujjal a már megkezdett mellkaskompressziókat.
-Átveszem-szólaltam meg közelebb lépve, mire ő ellépve Suzie-tól átadta nekem a helyét.-Kethy, adja át a ballont Jenny-nek, és hozzon laryngoscópot és egy 3.0-ás endotracheálist tubust! Intubálni fogjuk.
-Azonnal hozom, Dr. Cullen!-válaszolta, majd átadva a lélegeztető ballont kolléganőjének sietve indult meg az eszközöket tartalmazó szekrény irányába.
-13, 14, 15-számoltam hangosan.- Jöhet az két befúvás-pillantottam Jenny-re befejezvén ezt a ciklus mellkaskompressziót, mire ő rögzítve egyik kezével a maszkot Suzie pici arcán állt neki a két befúvás kivitelezésének.-1, 2, 3, 4, 5…
-Meghoztam az eszközöket-lépett mellém újra Kethy kezében az általam kért intubációhoz szükséges felszereléssel.
-15-nél átveszi tőlem a kompressziót-fordultam hozzá egy pillanatra, majd vissza Suzie-ra.-11, 12, 13, 14, 15. Csere!-léptem odébb, majd sietve álltam neki kibontani steril csomagolásukból a légútbiztosításhoz szükséges eszközöket.-Amíg megkísérelem az intubálást, készítsen össze majd 0.05 mg epineprine-t, Jenny!
-Igenis-biccentett pillantását el nem véve a babáról.
-13, 14, 15-számolt vissza Kethy, mire én az asztalhoz lépve álltam neki kezemben a laryngoszkóppal az emelt szintű légútbiztosításnak. A szívem zakatolt a mellkasomban, ahogy ennek az aprócska babának a hangrését kutattam egy olyan szűk helyen, ahol szinte semmi mozgásterem sem volt. Gyerünk, Esme! Koncentrálj!-Mindjárt megvan…-csillant meg a hangomban a reménykedés, ahogy nagy nehezen látótérbe hoztam az olyannyira keresett aprócska hangrést, majd másik kezemmel finom, de határozott mozdulatokkal álltam neki levezetni az aprócska tubust a hasolóan apró légcső lumenébe.-Megvan!-léptem hátra kiemelve a laryngoszkópot, majd kezembe véve az odakészített fecskendőt álltam neki feltölteni levegővel a tubust a tracheában rögzítő mandzsettát-Jöhet az ambu-ballon és a CO2 detektor-pillantottam Jenny-re, aki pillanatok alatt összeállította, majd helyére illesztette a lélegeztetést és az intubáció helyességének gyors megítélését segítő rendszert, miközben én elővéve fonendoszkópomat álltam neki meghallgatni Suzie mellkasát ugyan ezen célból, amint Jenny immár biztosított légút mellett lélegeztetni kezdte ezt az aprócska babát-Hallgatózás alapján helyén van a tubus.
-Detektor szerint is-pillantott a detektorra, majd ismét rám Jenny.
-Átveszem a mellkas kompressziót-léptem a már láthatóan fáradó Kethy mellé, aki közben neki is állt egy újabb ciklus mellkaskompressziónak.-Számoljon, és 15-nél leváltom!
-12, 13, 14, 15-számolt vissza, mire én azonnal helyébe lépve egy ütemet sem hagyva ki folytattam két ujjammal Suzie pici mellkasának nyomását.-Közben mehet be az epinephrine, Kethy!
-Már adom is, Dr. Cullen!-lépett kezében a fecskendővel sietve a kanülált köldökvénához, miközben Jenny és én tovább folytattuk a keringés és légzés visszahozására tett elkeseredett kísérletünket. Eltelt újabb 5 perc, 10 perc, fél óra...Már megszámolni se tudtam, hány mellkaskompresszió volt a kezemben, csak azt éreztem, hogy az ujjaim és a kezem izmai már sajogtak, és ez a sajgás kezd zsibbadásba átmenni minden egyes eltett perccel. A monitor azonban még mindig asystoliát jelzett.
-Dr. Cullen, már másfél óra eltelt-pillantott rám Jenny tovább nyomkodva a ballont némi aggodalommal szemeiben végigpillantva rajtam.-Ön mindent megtett…
-Még nem hagyhatom abba-vágtam közbe tovább folytatva.-Nem…nem...
-Suzie elment-simította szabad kezének ujjait vállamra, mire én ismét rá emeltem kimerültségtől elnehezült szemeimet.-Mondja ki…
Küzdöttem. Nem mehet el. Megígértem neki, hogy hamarosan jobb lesz. Megígértem neki. Megígértem neki. Megígértem neki...
-Dr. Cullen-pillantott rám aggódva Kethy is, mire még mindig folytatva a mellkaskompressziók sorát irányítottam rá kimerült pillantásomat. Ahogy a kettejük tekintete közt cikáztam, tudtam, hogy vége. Vége volt…Vége volt, és én vesztettem.
-A halál ideje…-álltam neki, ám hangom elcsuklott, ahogy megpróbáltam kimondani ezeket a végleges szavakat. A torkom összeszorult és úgy éreztem, egyetlen hang sem jön majd ki a torkomon.-A halál ideje 01:23-sóhajtottam végül remegő hangon a falon lévő digitális órára pillantva, miközben elemeltem fájdalmasan zsibbadó kezemet Suzie pici mozdulatlan mellkasáról. Élettelen volt a kis teste. Nem mozgott. Nem mozgott!
Will sem mozog. Az én kisfiam sem mozog. Nem érzem őt mozogni, nem érzem őt mozogni...
-Dr. Cullen, maga remeg!-lépett hozzám Jenny aggódva. Mintha víz alatt lettem volna. A hangja tompa volt, a levegő nehézzé vált, és hiába próbáltam mélyebb lélegzetet venni, nem ment. Mintha több száz méter mélyen lebegtem volna az óceán mélyén, és a felettem lévő víztömeg minden maradék levegőt kipréselt volna a mellkasomból. Itt a mélyben kapkodtam levegő után, de nem jutottam oxigénhez. A légutaimat elárasztotta a víz, és úgy éreztem, megfulladok.-Jól van?
-Nem-válaszoltam remegő hangon, majd fel sem pillantva az egészen eddig tekintetemmel fixált piszkosfehér linóleumról megindultam az ellenkező irányba. Nem akartam itt lenni, nem akartam a víz alatt maradni. El akartam tűnni, el ebből a feneketlen mélységből, fel a felszínre...de úgy éreztem, egyre csak süllyedek.
Ahogy tovább kapkodva a levegő után benyitottam az első menekülő útként szolgáló ajtón, ujjaimat védelmezően hasamra simítva zuhantam össze a raktárnak tűnő sötét kis szoba legközelebbi sarkában. Nem hallatszott más, mint a kétségbeesett zihálásom, ahogy pocakomat átkarolva próbáltam magamhoz ölelni kisfiamat, mely zihálás lassan egy halk zokogásba ment át, ahogy magamra maradva hasamban lévő kisbabámmal az érzelmeim elárasztottak.
Ő sem mozog. Ő sem mozog, ahogy Suzie sem. Ő sem mozog, ő sem mozog, ő sem mozog, ő sem mozog…
(Carlisle szemszöge)
Csipogómnak az éles hangja ébresztett, mire az ágy mellett álló szekrényhez fordulva vettem azt ujjaim közé, miközben szabad kezemmel igyekeztem kidörzsölni szememből az álmot, ami csak nemrég ért el. Ahogy megpillantottam a NICU kódját mellette a nevemmel a kijelzőn egy pillanatra értetlenkedve figyeltem az, hiszen mit akarhat egy traumatológus szakorvostól egy újszülött intenzív osztály. Ám ekkor elért a felismerés…
-Esme!-csúszott ki ajkaimon szerelmem neve, amint pánikszerűen kiugorva az ágyból futásnak indultam a NICU irányába. Az nem az én nevem volt a kijelzőn. Az az osztály kód melletti 'Dr. Cullen' Esme volt. Esme miatt csipogtattak meg.-Csak ne legyen baja, csak ne legyen baja…-ismételgettem magamban, miközben szinte kirántva helyéről a lépcsőház ajtaját száguldottam végig a negyedik emeleti folyosón a NICU ajtajáig, ahol kód hiányában a csengő megnyomását követően álltam neki várakozni türelmetlenül járkálva fel-alá az apró ablakkal ellátott automatikusan záródó szárnyas ajtó előtt.-Kérlek, Istenem, add, hogy ne legyen baja…
-Dr. Cullen?-nyitott nekem ajtót némi aggodalommal a pillantásában egy fiatal NICU-s kolléganő.
-Igen-bólintottam tovább kapkodva idegességemben a levegőt. A szívem zakatolt a mellkasomban, szinte már fojtogatott.
-Jöjjön!-invitált beljebb kitárva az ajtó egyik szárnyát, majd sietve álltam neki követni őt, ahogy megindult vissza a folyosón.
-Mi van a feleségemmel?-pillantottam rá feszült aggodalommal a hangomban. Csak kavarogtak és kavarogtak a fejemben a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok próbálva felkészíteni engem arra, ami rám vár, de...én nem akartam felkészülni. Nem, én nem akartam ezt, én...Istenem, csak legyen jól.
-Elvesztettünk egy nagyon beteg babát-állt neki magyarázni, amint megállt egy másik kolléganője mellett.-Dr. Cullen mindent megtett érte, másfél órán át élesztettük újra a kisbabát, de már semmit nem lehetett tenni érte. És...
Ekkor Esme zokogó hangja ütötte meg a fülemet, mire mit sem késlekedve megindultam annak irányába.
-A halál idejének kimondása után a doktornő hyperventillálni kezdett, és bezárkózott a raktárba-folytatta még mindig aggódva, miközben sietve megindult utánam.-Próbáltuk megnyugtatni, de…
-Melyik a raktár?-emeltem rá pillantásomat félbeszakítva mondandóját, mire ő a pár lépéssel arrébb lévő ajtóra mutatott. Késlekedés nélkül nyitottam be rajta, mire a folyosóról bevilágító neonlámpák fényében meg is láttam a sarokban levegő után kapkodó összetört szerelmemet.-Es…-siettem oda hozzá, ám mintha meg sem hallotta volna, hogy ott vagyok. Csak fixált maga elé remegve, küzdve a légvétellel, mindkét karjával körbefonva hasát.-Es, szívem-ültem ekkor mellé lágyan magamhoz vonva őt felé eső karommal, majd így álltam neki nyugtatóan simogatni őt, próbálva csitítani fájdalmát.-Itt vagyok-simítottam közben másik kezem ujjait arcára, mire ő erre kiszakadva ebből disszociatív állapotból még mindig levegő után kapkodva rám emelte pillantását.-Segítek, jó?-folytattam komolyan nem eresztve tekintetét.-Orrodon szívd be a levegőt-instruáltam nyugtatással a hangomban-, lassan fújd ki a szádon!-imitáltam, mire ő könnyekkel szemeiben állt neki másolni az általam mutatott mintát, több-kevesebb sikerrel.-Naaagyon jó, jó lesz-dicsértem meg, amint pár mélyebb orron át vett levegő után lassan ismét kezdte irányítás alá vonni kaotikus légzését.-Itt vagyok, minden rendben lesz…-öleltem lágyan magamhoz így simogatva tovább hátát.
-Baj...baj van...Willel-hüppögte légvételei közt.-Baj...van Willel. Nem...nem mozog-törölte meg könnyes arcát még mindig picit kapkodva a levegőt-Suzie se mozog...
-Suzie?-pillantottam rá ismét kissé értetlenül a név hallatán.
-Így hívták a babát-válaszolta az ajtón engem beengedő NICU-s nővérkolléga.-Pontosabban...ő adott neki nevet, mert nem volt neki.
-Esme, szívem-simítottam ujjaimat arcára ismét rám emelve ezzel pillantását-, Will jól van. Emlékezz, 4 napja hogy mozgatta a pici kezeit és lábait az ultrahangon!-mosolyogtam amint hüvelyk ujjammal lágyan lesimítottam egy arcára kigördülő apró könnycseppet.-Most is ugyanígy mocorog odabenn, csak nem érzed.
-De mi van...ha..ha...mégis...baj van-csuklott el a hangja újra és újra, ahogy még mindig vergődött a benne dúló érzelmi viharban.-Mi van, ha...baj van, és...én nem veszem...észre időben?-emelte rám pillantását őszinte félelemmel hangjában.-Nem érzem őt...nem fogom tudni…
-Változott valami?-simogattam meg vállát ismét tovább nyugtatva őt.-Fájdalmaid vannak, görcsölsz, vérzel?-kérdeztem, amit Addison is biztos megkérdezett volna, mire ő megrázva fejét jelezte számomra nemleges válaszát.-Akkor Will valószínűleg jól van-folytattam próbálva ezen tünetek hiányával megnyugtatni őt, ám jól tudtam, hogy csak egy dolog van, ami teljesen meggyőzheti kisfiunk jóllétéről.-Reggel beszélünk Addisonnal, hogy kukkantson rá ultrahanggal. Előrébb hozzuk a jövőheti vizsgálatot, mit szólsz?
-Jó-biccentett aprót, miközben még mindig remegő ujjaival egy újabb könnycseppet törölt le arcának vonaláról.
-Kérsz egy kis vizet?-fordultam hozzá kérdőn ismét.
-Igen-válaszolta valamivel nyugodtabban. Most már egyenletesen vette a levegőt, az arcizmai ellazultak, és bár a kezei még mindig remegtek, de úgy tűnt, sikerült kibillentenem ebből a a lefelé tartó mentális és érzelmi spirálból.-Nem...nem voltam őszinte-emelte rám pár pillanat múlva szemeit.-Mégis fáj valami-emelte meg reszkető kezeit.-Fájnak és zsibbadnak.
-Kimerültél-hullajtottam apró csókot homlokára.-Tudna valamelyikük hozni egy kis vizet?-pillantottam ekkor a még mindig a raktár ajtajában álló kollégákra.
-Volt nálam egy fél literes ásványvíz-szólalt meg ekkor Esme is rájuk emelve tekintetét.-Leraktam az ajtó melletti szekrényre, mikor ideértem.
-Azonnal hozom-indult el az egyikük sietve.
-Köszönöm...Bocsánat, nem kérdeztem a nevüket!-emeltem itt maradt kolléganőjére a pillantásomat, mikor ráeszméltem, hogy be sem mutatkoztunk még egymásnak.
-Jenny Carlson, NICU nővér-biccentett egy apró mosollyal az arcán- A kolléganőm pedig Kethy Winters.
-Dr. Carlisle Cullen, traumatológus szakorvos-mutatkoztam be én is.-Köszönöm, hogy hívtak, Jenny!
-Ugyan, ne köszönje!-válaszolta legyintve.
-Meghoztam!-tért vissza hozzánk Kethy, majd Esme-hez lépve kezébe adta a fél literes szénsavmentes ásványvizet.
-Köszönöm, Kethy!-pillantott rá Esme hálásan, majd letekerve az üveg kupakját neki is állt elfogyasztani annak hűsítő tartalmát.-Huh, ez jól esett most…
-Segítsek felállni?-fordult hozzá ismét még mindig aggódva Kethy.
-Nem kell, egyedül is menni fog, köszönöm!-mosolyogta egy apró arcára kúszó hálás mosoly kíséretében.-Megyek, megcsinálom a papírmunkát…
-Hé, hé, hé, csak óvatosan!-pattantam fel követve őt, mire ő alig hallhatóan felnevetett pánikszerű reakcióm láttán.
-Rendben leszek-pillantott rám komolysággal szemeiben megállva a raktár előtt.-A kezeimnek kell még egy kis idő-kuncogott fel még mindig remegő ujjaira pillantva-, de jobban vagyok. Megleszek.
-Megvárlak itt-hullajtottam apró csókot ajkaira még mindig kissé aggódva.-Jó lesz így?
-Persze–húzódott egy szelíd, hál mosoly arcára, miközben egyik kezét nyugtatóan karomra simította.-Sietek...
-Csak nyugodtan-mosolyogtam még utána, amint egy nagyobb levegővétel után elindult nyomában Kethy-vel és Jenny-vel.-Itt leszek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése