Üdv, mindenkinek!
Végre sikerült meghozzam az új részt nektek. Ez a fejezet picit ismét elkalauzol minket a mindennapokba, nem lesz hiány megható, boldog meglepetéssel teli pillanatokból, azonban egy váratlan fordulat fenekestől felforgatja majd főszereplőink életét.
Remélem mindenkinek tetszik majd! Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"I'M WELL ACQUAINTED WITH VILLAINS
THAT LIVE IN MY HEAD"
1/2
[2021. június 14.]
-Hé, Esme, minden rendben?-hallottam meg odakintről Derek hangját kizökkenve ezzel a pillanatból.
-Igen-válaszoltam leplezhetetlen izgatottsággal hangomban. Gyerünk, Esme, szedd picit össze magad! Nem akarod még elmondani az egész klinikának, igaz? Csak nyugalom.-Jövök, és átadom az osztályt, fél pillanat…
-Nem siettetni akartalak, csak aggódtam-szólt közbe nyugtatással a hangjában.-A nővérek mondták, hogy hajnalban nem voltál túl jól.
-Valóban így volt, de…most már nincs semmi baj-válaszoltam egy apró remegéssel hangomban, ahogy tovább küzdöttem könnyeimmel. Mély levegő, Esme! Beszív-kifúj! Mintha semmi különös nem történt volna.
-Tényleg kicsit sápadt vagy-jegyezte meg Derek végig pillantva rajtam, miután zsebre rakva a pozitív tesztemet kiléptem a folyosóra.- Biztos, minden rendben?
-Biztos-biccentettem egy apró mosollyal az arcomon.-Nos, az éjszaka relatíve csendes volt. Mr. Jones, akinek tegnap csináltunk AVM rezekciót, éjszaka erősebb fájdalomról panaszkodott, de intravénás paracetamolra szűntek a panaszai-álltam neki vázolni az ügyeletben történteket kezembe véve a lázlapokat.- Hajnali 1 óra körül érkezett egy részegen biciklivel balesetett szenvedett fiatal férfi beteg, Michael Rogers-lapoztam az ő lapjához.-Kiterjedt epiduralis haematomát mutatott ki nála a CT, ezért sürgősséggel craniotómiát végeztem nála. Eltávolítottuk a vérömlenyt, az éjszakát pedig a neurointenzív osztályon töltötte. Mivel most már stabil, ma délután fogják kiadni az osztályra.
-Remek, szuperül menedzselted-pillantott rám ismét elismeréssel hangjában.-Bármi más?
-Ennyi történt, semmi egyéb-válaszoltam kezébe adva a lázlap tömböt.
-Menj haza pihenni!-nézett rám újra még mindig aggódva.-Ha pedig betegnek érzed magad holnap is, maradj otthon! Megoldjuk…
-Tényleg jól vagyok. Nem vagyok beteg, Derek-győzködtem tovább egy újabb apró mosolygással hangomban.-De megígérem, hogy fogok ma délután otthon pihenni. Viszont még van egy kis elintézni valóm a gyereksebészeten Addisonnal, Callie-nek is megígértem, hogy leülünk beszélgetni egy sütemény mellett a büfében, és megvárom még Lilly-t és Jaspert hogy végezzenek az iskolában, hogy ne kelljen visszajönni értük…
-Ez nekem nem pihenésnek hangzik-vonta fel a szemöldökét még mindig némi aggodalommal a szemeiben.
-Jól vagyok-ismételtem magamat.-Holnap találkozunk!
-Pihenj!-szólt utánam még egyszer komolysággal pillantásában, mire egy „Úgy lesz” választ követően én még mindig a fellegek felett lebegve indultam útnak a szülészet-nőgyógyászati osztály irányába. Alig vártam, hogy láthassam végre a kisbabámat.
-Jó, ha aludtam 2 órát-dörzsölte meg kimerültséggel hangjában orrnyergét, mielőtt elkészült kávéját magához véve késlekedés nélkül belekortyolt abba.-Ah, imádom a kiscsajt, de nem valami jó alvó baba.
-Lilly is ilyen volt-mosolyogtam.-De egyszer vége lesz majd ennek is-veregettem meg szabad kezemmel vállát lelkesítéssel szavaimban.-Callie hogy van?
-Most már jól, szerencsére gyógyul-válaszolta.-Jól érzi magát, aktív és boldog. Ma jön majd be Addisonhoz a 3 hetes kontrollra és hozza majd Sofiát is.
-Esme említette is, hogy jönnek ma-jutott eszembe, ahogy 3 darab 25 centest dobtam az automatába.-Mondta, hogy beülnek majd sütizni utána a büfébe.
-Tényleg, és veletek mi a helyzet baba téren?-nézett ekkor rám kíváncsisággal pillantásában.-Van már valami?
-Nincs-válaszoltam egy apró, gondterhelt sóhajjal hangomban.-Megbeszéltük, hogy nem stresszelünk rá, így igyekszem én sem rápörögni a dologra-folytattam-, de...elmúltam már 40, és mivel Esme még fiatal, aggódom, hogy mi van ha…ha velem van a baj-sóhajtottam fel ismét.-Gondolkodom azon, hogy elmegyek egy andrológia szakrendelésre, ha…még jövő októberre se lesz semmi.
-Mennyi ideje is próbálkoztok?-fordult hozzám ismét elgondolkodva.-7 hónapja?
-Lassan már 8 hónapja-feleltem, miközben én is elvettem kávémat az automatából.
-Szerintem se aggódd túl!-vette vissza a szót egy komolyabb hangnemre váltva.-Egy éven túl beszélünk fertilitási zavarról, nem igaz? Még bőven nem tartotok ott.
-De, teljesen igazad van-bólintottam.-Csak szeretném megadni Esme-nek, amire vágyik. És én is nagyon vágyom még egy kisbabára-pillantottam rá ismét.- Frusztrál, hogy nem jön úgy, ahogy szeretnénk, pedig…teszünk a dolog érdekében.
-Nem kell felvágni, hogy mennyit szexeltek-jegyezte meg felnevetve, ahogy pedig pár pillanat múlva realizálódtak bennem szavai, azonnal tudtam, mi lesz a vállamon arcát pihentető kisfiam első kérdése.
-Apa, mi az a szex?-nézett ekkor rám Will kíváncsisággal szemeiben mielőtt bármit is reagálhattam volna, ahogy pedig Markot is elérte a felismerés, kisebb döbbent pánikkal az arcán emelte rám újra tekintetét.
-Basszus, ezt nem akartam, haver!-nézett rám őszinte megbánással hangjában.-Nagyon fáradt vagyok, és nem gondolkodtam, én…Nem hiszem el, hogy ez megint megtörténik…
-Meg van bocsájtva-pillantottam rá nyugtatóan. Tudtam, hogy a kialvatlanság milyen hatással lehet az agyra. És a legjobb barátom most egy kialvatlan újdonsült apuka.-Nos, Will…-álltam neki ismét kisfiamhoz fordulva egy apró sóhajjal hangomban.-Emlékszel, amikor beszélgettünk veled arról anyuval, hogy van olyan, amikor anyu és én csak kettesben szeretnénk lenni?
-Igen-válaszolta.-Ilyenkor nincsen rajtatok ruha, és ölelitek egymást, és ilyenkor készülnek a kisbabák.
-Váó, azért Willkó tud pár dolgot, nem kell félteni-szólalt meg Mark kisfiam szavai hallatán egy apró nevetéssel szavaiban.
-Ezt hívjuk szexnek-vettem vissza a szót ismét kisfiamra emelve pillantásomat.
-És ez…fáj anyucinak?-nézett rám kisebb aggódással pici szemeiben, amire én kissé értetlenül pillantottam vissza rá kérdése hallatán.
-Sosem bántanám az anyukádat-válaszoltam még mindig értetlenkedve.-Miért gondolod, hogy ez fájdalmat okoz anyának?
-Tegnap előtt este pisilni kellett, és felkeltem pisilni-állt neki mesélni picit megszeppenve.-És fura hangokat hallottam a szobátokból, és hallottam, hogy anyuci nyögött, én pedig megijedtem, és felébresztettem Jaspert-folytatta kissé hadarva.-Mondtam neki, hogy szerintem anyucinak fáj valami. De Jasper mondta, hogy csak babát csináltok, nincs semmi baj, és menjek vissza aludni. És egyszer azt mondtátok, hogy amikor felnőtt ölelést csináltok, akkor szeretitek egymást, és hogy ez egy jó dolog, de…szerintem ez nem jó az anyuncinak, és nem akarom, hogy csináljátok, ha fáj neki-nézett rám komolyság és aggodalom egyvelegével pici szemeiben. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva, mert az ő értelmezésében mást mondunk neki, mint amit megtapasztalt, mivel nem tudja, hogy mit is hallott pontosan. Azt hiszi, hogy bántom az anyukáját.
-Picit összezavarodtál, igaz?-néztem rá ismét, amire ő egy apró helyeslő bólintással válaszolt.-Nem bántom az anyukádat. Sosem bántanám őt-néztem rá komolyan.- Valóban, tegnap előtt este anyu és én…tényleg kisbabát próbáltunk csinálni-folytattam őszintén.-És ilyenkor…Szóval nem csak rossz dolog miatt nyöghet valaki, hanem akkor is ha nagyon jó érzés valami-álltam neki magyarázni. Nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzam meg ezt a dolgot a lassan 3 éves kisfiam számára.-Anyu élvezi, amit ilyenkor csinálunk. A szex, ha két ember kölcsönös odafigyeléssel és szeretettel nyúl egymáshoz, nagyon jó érzés tud lenni. És én sosem tennék olyat anyuval, ami fájhat neki-néztem rá őszinte komolysággal hangomban, pici arcán pedig láttam, hogy némiképp megkönnyebbül szavaim hallatán.-Nos? Rendben vagyunk így?
-Igen-biccentett aprót.
-Jól van-nyomtam apró puszit buksijára, mire ő nyakamat átkarolva ismét megpihentette arcocskáját a vállamon. Éreztem rajta, hogy megnyugodott attól, hogy beszéltünk a dologról.
-És egyébként mi a helyzet, Willkó? Várod már az ovit?-fordult ekkor hozzá újra Mark, próbálva picit feldobni ezt a kissé feszülten komoly hangulatot, ami az utóbbi percekben körbelengett minket.
-Nem-válaszolta arcát a vállamba temetve.-Nem akarok oviba menni!
-Nem igazán várja-pillantottam Markra egy apró sóhajjal hangomban.-A múlthéten voltunk óvodalátogatáson ott, ahova Lilly és Jasper is jár iskolába. Van jó óvodájuk is, ami azért is jó, mert az összes gyerek egy helyre járhatna-álltam neki mesélni.-Az óvónők is megállapították azt, amit már mi is tudtunk, hogy Will…érettebb a koránál-folytattam, miközben én is belekortyoltam kávémba.-Megfigyelték, hogyan viselkedik a többi gyerek társaságában, és elég egyértelmű volt, hogy…nem barátkozik könnyen a korabeli gyerekekkel-sóhajtottam fel ismét.-Sok gyerek még csak néhány szavas mondatokkal kommunikál, miközben ő jóval komplexebb, összetett mondatokban beszél. Az óvónő szerint is Will beszédkészsége megközelíti egy 6-7 éves gyerek kommunikációs szintjét, és részben ez lehet az oka annak, hogy nehezen jön ki másokkal a kortásai közül. A másik nagy valószínűséggel az, hogy nem szereti a nyüzsgést, olyankor mindig picit visszább húzódik, és hát…egy ovis csoportban ha nem nyüzsgés van, akkor semmi-nevettem fel egy pillanatra, mielőtt egy apró, együttérző puszit hullajtottam volna kifiam buksijára.-Nem szereted a sok embert, igaz-e?
-Nem szeretem-rázta meg fejecskéjét, mielőtt ismét mellkasomba temette volna arcát.
-És muszáj óvodába mennie?-kérdezte Mark.
-Nem lenne muszáj, de…az óvónők szerint erősen ajánlott-sóhajtottam.-Fontos lenne, hogy megtanuljon kapcsolatokat kiépíteni más korabeli gyerekekkel, és főleg ez az, amiért az óvoda hasznos lenne a számára. Megpróbáljuk, és ha…nagyon nem válik hasznára, vagy csak stresszeli, akkor nem fogjuk erőltetni.
-Olyan vagy, mint apukád, Willkó-jegyezte meg rá pillantva Mark halkan nevetve.-Ő sem volt nagy társasági ember, de így 41 éves korára egészen belejött.
-Kössz, haver!-nevettem egy apró mosollyal az arcomon.-Na, de mi most megyünk és megkeressük anyát!-pillantottam vissza mosolyogva kisfiamra.-A fiatalember egész éjjel nagyon hiányolta őt. Úgy beszéltük meg Esme-vel, hogy a kantinban találkozunk olyan fél 9 fele, ahol sütiznek majd Callie-vel.
-Én még megyek, és gyorsan levizitelek, aztán én is csatlakozom majd-pillantott sietve órájára, majd vissza rám.-Akkor a büfénél!-iramodott meg a lifthez vezető folyosó irányába, majd egy viszont elköszönést követően én is elindultam kisfiammal a kórházi étkező fele.
-Május 10-válaszoltam pár pillanat múlva, miután végig pörgettem a fejemben lévő virtuális naptárat.-Erre naptár nélkül is pontosan emlékszem, mert pont aznap jött meg, amikor egy 10 órás műtétem volt kiírva aznapra, és életemben először végre kipróbáltam a menstruációs kelyhet-tettem hozzá nevetve, amire Addison is velem együtt nevetni kezdett.-Egyébként meglepően pozitív élmény volt, ilyen hosszú műtétekre mindenképp használni fogom, mert így nem kell aggódjak azon, mikor ázok el…
-Hát…most jó ideig nem lesz szükséged rá-fordította felém ekkor mosolyogva az ultrahang kijelzőjét, az én szemeimbe pedig azonnal könnyek szöktek, ahogy megláttam Őt. Ott volt. Nem volt nagyobb egyelőre egy szem áfonyánál, de tényleg ott volt. 7 hónapba telt, de végre létezik. Az én kisbabám.-Figyelembe véve, hogy mikor volt a legutolsó menzeszed, és az ultrahang kép alapján is stimmel, hogy ez itt egy egészségesnek tűnő, 6 hetes pici baba.
-Istenem-mosolyogtam elcsukló hangon, miközben tovább szemléltem a kijelzőn lévő apró fehér foltot.-Addie, ha tudnád, mennyire akartuk ezt a kisbabát…
-Jól tudom én azt-pillantott vissza rám mosolygással a hangjában.- Carlisle gondolom még nem tudja a nagy hírt…
-Nem-válaszoltam még mindig könnyeimmel küzdve. Sikertelenül.-Mennyire fog örülni neki, jóságos ég!-kuncogtam egy újabb mosollyal az arcomon, miközben ujjaimmal gyorsan letöröltem egy arcomon legördülő könnycseppet.-Annyira nagyon várta ő is őt…Szerintem holnap után mondom el neki, reggel, amikor mindketten egyszerre vagyunk otthon és egyikünk sem ügyelt-folytattam izgatottan.-Kitalálom addig, hogy hogy legyen különleges. Lehet, hogy…amikor felkelek, kiteszem az ultrahang képet a hűtőre, és rakok mellé egy post-it cetlit, hogy „Gratulálok, apuka!”-álltam neki ötletelni.-Így amikor ő is felébred, és a hűtőhöz lép, meglátja majd, és…
-Ismerve őt, teljesen szétcsúszik majd az extázistól a hír hallatán-nevette, én pedig nem bírtam megállni, hogy egy apró helyeslő bólintás kíséretében szintén halkan felkuncogjak.-Nos, nézzük akkor meg, van-e már szívhang-vette vissza a szót, amint egy gyors mozdulattal bekapcsolta a készülék hangszóróját, pár pillanatnyi keresgélést követően pedig fel is hangzott abból egy megnyugtató, szapora kis ritmus. Azonnal darabjaimra hullottam.-Meg is van-mosolyogta, én pedig nem bírtam megállni, hogy ismét egy apró, meghatott nevetés hagyja el ajkaimat, miközben újabb és újabb könnycsepp gördült végig állam vonalán, ahogy tovább hallgattam ezt az erőteljes kis dobogást. Életben van. Dobog a kis szíve. Életben van.-Erős, 110/perces kis ritmus. Úgy tűnik, minden rendben.
-Istenem, én annyira boldog vagyok, Addie! El sem tudom mondani mennyire-mosolyogtam elcsukló hangon.-Lesz egy kisbabám.
-Lesz még egy kisbabád-ismételte szintén egy újabb mosollyal arcán, amint visszahúzva az ultrahangfejet óvatosan eltávolította azt a hüvelyemből.-Készen vagy, nyugodta felöltözhetsz!-folytatta.-Addig én kinyomtatom az ultrahangképet.
-Rendben-biccentettem még mindig mosolyogva törölve meg tenyeremmel még mindig könnyektől nedves arcomat, mielőtt leszállva a vizsgálószékről sietve a paraván mögé léptem volna.
-Ezek szerint jól sikerült az ünneplés Carlisle szülinapjakor-jegyezte meg a paraván túloldaláról kuncogva, mire én nem bírtam megállni, hogy szemeimet megforgatva én is felnevessek, amint alsóneműm és nadrágom visszavétele után kiléptem a függöny mögül.-Tudok ám számolni.
-Tagadhatnám, de…lenne értelme?-pillantottam vissza rá egy apró sóhajjal hangomban, újabb nevetést váltva ezzel ki belőle.
-Nem igazán-válaszolta még mindig egy sokat tudó vigyorral az arcán.-Nos, akkor íme az első fotó a legújabb Cullen babáról a családi albumba-adta a kezembe az ultrahang képet egy újabb mosollyal az arcán.-Ha meglesz a véreredményed, megcsipogtatlak. Meddig maradsz itt?
-Megvárom még a gyerekeket, hogy végezzenek az iskolában-válaszoltam megigazgatva munkaruhámat.-Úgyhogy délután 2-ig mindenképp itt maradok.
-Addigra biztosan készen lesz a laborod-folytatta.-Kereslek majd.
-Köszönök mindent, Addison!-fordultam hozzá ismét egy apró, meghatottság és hála egyvelegétől ragyogó mosollyal arcomon, mielőtt egy utolsó pillantást követően köpenyzsebembe helyeztem volna a kisbabámról készült ultrahangképet.
-Magatoknak köszönd!-kuncogta.-A munka nagy részét ti végeztétek. Gratulálok, anyuka! És add át gratulációmat a hamarosan már 4 gyerekes büszke apukának is!-tette még hozzá.
-Át adom!-pillantottam vissza rá mosolyogva, majd egy búcsú „Köszönjük!”-et követően el is indultam a nőgyógyászati vizsgáló ajtaja felé.
-Esme!-köszönt rám ekkor meglepetten Callie, ahogy kitettem a lábamat a folyosóra, mire én némi meglepettség és rémület egyvelegével arcomon kaptam fel rá pillantásomat, miközben az agyam villámgyorsan kezdett el ötletelni azon, miként magyarázzam meg neki az előbb még arcomra írt meghatott boldogság okát anélkül, hogy felfedném várandósságomat. Azonban a szemeiben felcsillanó megvilágosodás láttán azonnal tudtam, hogy hiába mondanék már akármit. Ő tudja.-Jóságos ég, csajszi, te terhes vagy!
[…]
-Most óta-válaszoltam nevetve.-Pár napja már émelygek és fáradékony vagyok, ezért ma reggel csináltam egy tesztet.
-És hányadik hétben vagy?-kérdezett ismét kíváncsian.
-Naptár és az ultrahang szerint is 6 hetes a baba-feleltem egy újabb mosollyal arcomon.-És már van szívhang is-tettem hozzá meghatottan.-Istenem, máris annyira szeretem őt!-pillantottam le most még lapos hasamra, majd vissza Callie-re.-Alig várom, hogy elmondjam Carlisle-nak.
-Azt elhiszem-mosolyodott el ő is.-Mióta is próbálkoztatok már? Halloween óta, igaz?
-Körülbelül igen-bólintottam.-Beletelt egy kis időbe…
-Csak az számít, hogy most már úton van-mosolyogta.-Hallod, Sofia?-pillantott ekkor a padon mellette a babahordozóból nézelődő kislányára.-Lesz hamarosan egy játszótársad. Esme-nek is van egy olyan pici baba a hasában, amilyen te is voltál.
-Sssh, Callie, ez egyelőre még titok-fordultam ismét hozzá csitítás és mosoly egyvelegével hangomban, egy gyors körbepillantás után.-Carlisle-nak és a gyerekeknek is csak holnap után mondom el az ügyeleteink miatt. Nem szeretném, ha az egész klinika hamarabb tudná meg a hírt, mint az apuka és a leendő nagytesók.
-Nyugi, tőlem senki nem tudja majd meg-pillantott rám újra komolysággal arcán.
-És ti hogy vagytok?-pillantottam Sofiára majd vissza Callie-re érdeklődve.-Kiheverted már a szülést?
-Nem mondom, hogy az első hét olyan hű, de habos-babos rózsaszín álom lett volt, és még mindig vannak hullámvölgyek-állt neki egy apró nevetéssel kísért sóhajjal a hangjában-, de mostanra egészen összekaptam magam. Az elmúlt egy hétben újra elkezdtem magamat önmagamnak érezni, és most már kezdünk belerázódni az új rutinunkba is.
-Hát igen, ez a kezdeti időszak nem könnyű-mosolyogtam ismét rá, majd picike lányára pillantva. Istenem, Sofia egyre jobban hasonlított Callie-re, ahogy teltek a napok. Ugyan azok a barna szemek és a kis mosolya…Ez a kislány pont olyan lesz, mint az anyukája.-Nem kíméled az anyukádat és az apukádat, igaz-e, Sofika?
-Egy igazi kiképzőtiszt a kiscsaj-hallottuk meg ekkor magunk mögött Mark hangját, szavai hallatán pedig Callie és én is halk nevetésbe kezdtünk.
-Szia, szívem!-lépett mellém ekkor Carlisle egy apró csókot hullajtva arcomra, mielőtt Willel a karjában helyet foglalt volna mellettem az asztalnál.-Milyen volt az ügyeleted?
-Szia!-mosolyogtam rá emelve pillantásomat.-Voltak dolgok, de nem volt túl vészes-válaszoltam.
-Anyuci!-nyújtotta ekkor felém kezecskéit kisfiam mosolyogva apukája öléből.-Anyuci, anyuci, anyuci!
-Hát gyere ide, kicsi szívem!-vettem át őt apukájától, mire ő pici kezeivel átkarolva nyakamat bújt azonnal szorosan hozzám.
-Hiányolt téged-mosolyogta szerelmem megsimítva pici fiunk vállamon pihenő buksiját.
-Minden rendben volt otthon?-emeltem Carlisle-ra újra szemeimet kíváncsian.
-Igen-biccentett egy újabb mosollyal az arcán.-Lilly nagyon ügyes volt a taekwondo edzésen. Alkalomról alkalomra egyre ügyesebb-állt neki mesélni lelkesen.-Jasper és Alice elmentek moziba, este 9-re értük mentem, hazavittük Alice-t, aztán mi is hazajöttünk. Csináltunk vacsorára tepsis csirkét. Willel lefekvés előtt pedig kirakóztunk.
-Képzeld, anyuci, kiraktam egy 50 darabosat-emelte ekkor rám szemecskéit Will boldogan.
-Hát fantasztikusan ügyes vagy, szívecském-nyomtam egy apró puszit buksijára.-Csak ámulok és bámulok.
-Hogy vagy, Callie?-fordult ekkor hozzá Carlisle is érdeklődve.-És az én kis keresztlányom?
-Most már egészen jól, köszönöm!-válaszolta egy apró, megkönnyebbült sóhajjal hangjában.-Az első hét nem volt sétagalopp, de most már kezdek, vagyis…kezdünk belerázódni-nézett egy pillanatra Markra, majd vissza ránk.-Sofia pedig egészséges, boldog, jó étvágya van és…hangos-nevette el magát a végére, mindannyiunkból egy apró nevetést váltva ki ezzel.-Néha komolyan olyan, mint egy kis sziréna-folytatta.-Van ereje a hangjának.
-Megnézhetem ezt a nagylányt?-állt fel mellőlem Carlisle Callie-hez és Mark-hoz fordulva kérdésével.-Olyan régen láttam már őt…
-Persze, fel is veheted-válaszolta Callie, miközben sietve újra nekiállt kioldani a babahordozóból Sofiát.-Esme már meggyurmázta.
-Szia, Szoszó baba!-vette ki őt egy széles mosollyal az arcán hordozójából szerelmem.-Hát milyen nagyra nőttél! Hallom, hogy a hangod is nagy ám anyukád és apukád szerint-kuncogta, amint kezével megtámasztva fejecskéjét gyengéden ringatni kezdte picike keresztlányunkat. Ahogy figyeltem őt kezében egy kisbabával…nem bírtam megállni, hogy elkalandozzak a jövő irányába. Még nem is tudja, hogy úton van a kisbabánk. Még nem is tudja, de hamarosan, a nem is annyira távoli jövőben, a saját kisbabánkat ringatja majd így. Még nem is tudja, de hamarosan 6 főre bővül a mi kis családunk.
-Callie-vel beszéltük, hogyha van kedvetek, valamikor átjöhetnétek hozzánk babázni-szakítottak ki Mark szavai pár pillanat múlva gondolataim közül.-Akár a jövőhét, ha nektek az jó.
-Az fantasztikus lenne, szívesen mennénk-válaszoltam lelkesen.-A jövőhét tökéletes, hétfőn ügyelünk mindketten, szerdán én, pénteken pedig Carlisle, úgyhogy vagy a kedd és a csütörtök, ha hétköznap, vagy a hétvége lenne a legmegfelelőbb részünkről.
-A csütörtök nekünk is jó, azt hiszem-felelte Callie egy pillanatra elgondolkodva Markra emelve tekintetét.-Te is szerdán ügyelsz, ugye?
-Igen-biccentett Mark. Ekkor azonban szerelmem csipogójának ütemes, éles jelzése zavarta meg beszélgetésünket, mire Carlisle óvatos gyorsasággal helyezte vissza Sofiát a babahordozóba, mielőtt a köpenyzsebében lévő csipogóért nyúlt volna.
-Kerékpáros traumát hoz a mentő, mennem kell-szólalt meg pár pillanat múlva ismét ránk emelve szemeit.-Szívem, meddig maradsz?-fordult hozzám érdeklődve.
-Megvárom Lilly-t és Jaspert, hogy végezzenek az iskolában, és ne kelljen ki-berohangáljak a városba-válaszoltam.-Addig elintézek pár dolgot a gyereksebészeten Addisonnal.
-Azért pihend ki magad az ügyelet után-hullajtott apró csókot ajkaimra.-Szia, Will!-simította meg mellkasomon pihenő buksiját búcsúzóul.-Legyél jó kisfiú! Figyelj anyára, hogy pihenjen, jó?
-Jó-mosolyogta pici fiunk még inkább ölelésembe fészkelve magát, amire nem bírtam megállni, hogy ismét el ne mosojodjak. Istenem, annyira édes ez a kisfiú! Annyira nagyon szeretem őt.
-Indulás előtt majd még beugrunk hozzád-mosolyogtam tovább Carlisle-ra emelve pillantásomat.-Szeretlek!
-Én is szeretlek!-nyomott még egy búcsú csókot ajkaimra, mielőtt sietős léptekkel elindult volna a sürgősségi irányába.
-Dalia, maga nem szabadságon van?-pillantottam fel rá kisebb meglepettséggel hangomban, amint hozzá léptem.
-Lettem volna, de Kathrine lebetegedett, úgyhogy főműtősnőként vállaltam a beugrót-válaszolta, majd miután feladta rám a műtős kabátot, egy majd másik kezemre is ráadta a steril kesztyűt.-Forduljon, bekötöm a kabátját!
-Igenis-mosolyogtam, miközben sietve végre is hajtottam utasítását.-Hogy vannak a fiai? Hogy ment Dylannek az egyetemi felvételi?
-Jól, köszönjük!-válaszolta, miközben nekiállt bekötni a műtőskabát hátoldalán lévő megkötőt.- Még nem kaptunk levetet az egyetemtől, de optimista vagyok. A tanulmányi átlaga mindvégig kitűnő volt, és rengeteget készült a felvételire is.
-Nagyon drukkolok neki-folytattam, miután befejezve a beöltözést a műtőasztalon fekvő betegemhez fordultam.-Dr. Warren, kezdhetünk?-fordultam kérdőn pár pillanat múlva aneszteziológus kollégámhoz.
-Részemről igen-felelte egy pillanatra monitorjára, majd újra rám pillantva.
-Remek-nyugtáztam.-Akkor mentsük meg ennek a fiatalembernek az életét!-pillantottam körbe kollégáimon egy lelkesítő mosollyal maszkom mögött.-Dalia, 10-es szikét kérek!
-Adom, Dr. Cullen!-felelte kezembe helyezve az általam kért eszközt, mire én sietősen neki is álltam a sürgősségi feltáró laparotomia elvégzésének.
-Köszönöm!-adtam vissza neki a medián vertikális bőrmetszést követően.-Kérem a diatermiás kést
-Máris!-helyezte a tenyerembe azt, miközben a műtőssegéd kolléga gyorsan összedugta a kábelt a diatermiás eszközzel.
-Dr. Smith-fordultam ekkor a velem szemben álló rezidens kollégámhoz-, kérem, tartson rá arról az oldalról is a hasfalra-instruáltam, amint én egy határozott nyomást helyeztem a bemetszés felém eső részére.-Tudja, miért kell ezt tennünk?
-Ha jól emlékszem…azért, hogy könnyebb legyen a subcután zsír szétválasztása?-válaszolta meg kissé bizonytalankodva.
-Pontosan. Csak kicsit mondja magabiztosabban!-mosolyogtam, amint a bipoláris kést használva elkezdtem szétválasztani a bőr alatt húzódó zsírszövetet.
-És maguk hogy vannak, Dr. Cullen?-fordult pár pillanat múlva érdeklődve Dalia.-Gyerekekkel minden rendben?
-Jól vagyunk, köszönjük!-mosolyogtam rá.-Esme és én is sokat dolgozunk mostanában, de mivel rajta vagyunk a babaprojekten, így kell a plusz pénz. Egy új gyerek mindig extra beruházásokkal jár-jegyeztem meg nevetve.
-Ó, nem is tudtam, hogy megint babát terveznek-pillantott rám ekkor meglepettség és boldogság egyvelegével szavaiban.
-Már egy ideje bennünk volt az elhatározás, csak meg akartuk vele várni Esme második szakvizsgáját-folytattam mosolyogva, amint tovább haladva a bipoláris késsel átvágtam a line albát is.-Remek, már látom a preperitoneális zsírt-szólaltam meg ismét a felbukkanó sárga zsírszövet láttán.-Ezt visszaadom most Dalia!-nyújtottam felé a diatermiás kést.-Tompa preparálással megyünk tovább.
-Rendben, Dr. Cullen!-vette át tőlem az eszközt.
-A gyerekek is jól vannak-mosolyogtam, miközben ujjaimat a preperitoneális térbe vezetve álltam neki azokkal tompán szétválasztani a fasciát.-Jasper tegnap moziban volt a barátnőjével, Alice-szel. A barátnőjével, Dalia-hangsúlyoztam ki kisebb döbbenettel a hangomban, amire Dalia alig hallhatóan felnevetett.-Barátnője van. És jövőre kezdi a gimnáziumot. Hihetetlen, hogy felnőtt-sóhajtottam.- Lilly pedig már a 3. osztályt kezdi ősszel, ami még mindig szürreális a számomra-folytattam ámulattal szavaimban.-Csak nemrég született. És igen, tudom, hogy az a nemrég lassan már 8 éve lesz-tettem hozzá-, de…még mindig alig hiszem el, hogy ilyen nagy már. És olyan ügyesen taekwondózik-áradoztam tovább.-Tegnap is kint voltam az edzésén, és…komolyan, lenyűgöző. Will meg…ősszel már ovis lesz-sóhajtottam fel újra.- Hinné, hogy már lassan 3 éves?-fordultam hozzá némi hitetlenkedéssel a hangomban.-Mikor telt el 3 év?
-Tényleg hihetetlen-felelte halkan kuncogva.
-És annyira nagyon okos. Tegnap is kirakott egy 50 darabos kirakót minden gond nélkül-meséltem büszkén.- Hát milyen agya van ennek a gyereknek? 3 évesen 50 darabos kirakót rak ki.
-Átlagon felüli, ez kétségtelen-helyeselte.-Nem vagyok indiszkrét, ha megkérdezem, hogy…vizsgálták-e már a kisfiút?-pillantott rám pár pillanat múlva, óvatoskodva téve fel kérdését.-Tudja, mert…
-Autizmus irányába?-kérdeztem vissza pontosan tudva, mire irányult a kérdése, amire Dalia egy apró bólintással válaszolt. A kérdése nem lepett meg. Bennünk is felmerült nem olyan régen ennek a gondolata.-Nem indiszkrét, Dalia. Igen, pár hónapja, amikor Lilly-t kontrollra vittük, Dr. Fincher-nek felvetettük a dolgot, mivel szerintünk is számos olyan viselkedésjegyet mutat Will, ami akár beillene az Asperger szindróma diagnosztikus kritériumaiba-álltam neki válaszomnak, miközben tovább folytattam a preperitoneális zsír disszekcióját.-Megvizsgálta, teszteket csináltatott vele, és bár valóban mutat Aspergerre jellegzetes jegyeket, de a kritériumok jó része nem teljesül, így nagy valószínűséggel nem az-folytattam.-A jövőhéten még egy alkalommal vissza kell mennünk kipihent állapotban, és Dr. Fincher megcsináltatja vele majd az IQ tesztet. Most már elég idős hozzá.
-Kíváncsi vagyok, mennyi lesz-jegyezte meg Dalia.
-Itt is van a peritoneum-szólaltam meg pár pillanat múlva a zsírszövet alól előtűnő fénylő fehéres réteg láttán.-Dalia, kérek egy Mikulicz fogót Dr. Smithnek és egyet nekem is!
-Igenis, Dr. Cullen…
[…]
-Az micsoda?-fordult oda kíváncsian ölemben ücsörgő kisfiam is, hogy szemügyre vegye az Addison kezében tartott több oldalas leletet.
-Ez egy labor lelet, drágám-válaszoltam neki.-Reggel Addison néni vett le anyutól egy kis vért, hogy megnézze, egészséges vagyok-e.
-Nem vagy jól?-emelte ekkor rám szemecskéit aggódva, szinte már kétségbeeséssel pillantásában.
-Jól vagyok, kisszívem!-hullajtottam ekkor egy apró, nyugtató puszit buksijára.-Hajnalban picit tényleg nem voltam jól, de most már nincs semmi baj. Most már elmúlt.
-De mi bajod van, anyuci? Beteg vagy?-kérdezett ismét még mindig aggodalommal hangjában. Láttam rajta, hogy nem fogja elfogadni magyarázat nélkül a válaszomat. Tudtam, hogy mondanom kell neki valamit.
-Nem vagyok beteg-feleltem nyugtató komolysággal a hangomban.-Nem volt jól a hasam az éjszaka, de ez…ez nem betegség miatt van így-folytattam.-Most egy ideig lehet majd olyan, hogy…nem érzem olyan jól magam, vagy fáradtabb leszek a szokásosnál. Sőt, az is lehet, hogy időnként ki kell szaladjak majd a mosdóba, amikor hányingerem van. Előfordul majd, hogy hányni is fogok. De ezek mind normálisak az én állapotomban.
-Én ezt nem értem-pillantott rám ismét némi értetlenséggel arcocskáján.-Ha hánysz, akkor beteg vagy. Aki beteg, az szokott hányni.
-Van egy kisbaba a hasamban, Will-árultam el végül neki lelkes mosolygással hangomban. Tudtam, hogy mással nem fogom tudni megnyugtatni őt, csak az igazsággal.
-Egy kisbaba van a hasadban!-ugrott fel az ölemből, ahogy elérte a felismerés. Fürkészőn futtatta végig tekintetét a hasamon, hol egy pillanatra arcomra emelve pillantását, majd ismét vissza, ahogy fokozatosan feldolgozta magában a hallott információt.-Odabent van!
-Igen-biccentettem mosolyogva.-Még nagyon picike, akkora mint egy kis áfonya. Ezért nem látszik még.
-A baba miatt nem vagy jól?-kérdezett ismét némi aggodalommal a hangjában.
-Igen-feleltem neki.-Amikor egy anyukának baba van a hasában, sok minden megváltozik a testében. A szervezetünk teli van úgynevezett hormonokkal, amik megmondják, hogy mit és mikor csináljon a testünk, például hogy fiúnak vagy lánynak nézzünk ki, vagy hogy milyen magasra nőjünk-álltam neki magyarázni.-Amikor baba kerül egy anyuka hasába, ezek a kis hormonok a szervezetben megbolydulnak. Több lesz belőlük és megjelennek olyan hormonok is, amik csak akkor termelődnek a szervezetben, ha egy anyuka babát vár-folytattam.-Ezek a változások okozzák nálam is, hogy nem vagyok olyan jól, hogy hányingerem van, és azt is, ha esetleg hányok majd.
-Ez nem tetszik-szólalt meg pár pillanat múlva ismét még mindig némi aggódással szemeiben.-Nem akarom, hogy ne legyél jól.
-Ne aggódj, kisszívem!-simítottam meg arcocskáját egy apró nyugtató mosollyal hangomban.-El fog múlni. Lilly-nél hosszabb ideig tartott, amikor viszont téged vártalak, már egészen hamar jól voltam.
-Akkor sem tetszik-jelentette ki ismét.-Egyáltalán nem akarom, hogy rossz legyen neked.
-Az anyukák kemények, Will-mosolyogtam rá nyugtatással hangomban.-Ez ellen a dolog ellen nem lehet mit tenni. Ezen át kell menni ahhoz, hogy valaki anyuka lehessen. Én pedig annyira szerettelek volna titeket, hogy önként vállaltam ezt, és önként vállalom a kistesótokért is.
Pici szemei teli voltak aggodalom és ijedtség egyvelegével. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy aggódjon. Próbált örülni, örülni akart, mert látta, hogy én örülök, de…nehezen ment neki, mert engem féltett.
-Szeretlek, anyuci!-szólalt meg végül pár pillanat múlva egy szende kis mosollyal az arcán.-Megölelhetlek?
-Hát hogyne ölelhetnél, drága kicsi szívem!-kuncogtam mosolygással hangomban tárva ki karomat, mire Will visszamászva AZ ölembe bújt újra szorosan hozzám.-Nyugodtan megölelhetsz…
-Nem akartam, hogy baja legyen a babának vagy neked-magyarázta bizonytalansága okát.
-Egy öleléstől egyikünknek sem lesz baja, ne aggódj!-nyomtam apró puszit buksijára. Istenem, ez a kisfiú…Mivel érdemeltem őt ki?-Én is nagyon szeretlek!
-Nagytesó leszel, Will-fordult hozzá pár pillanat múlva egy lelkesítő mosollyal az arcán Addison is.-Milyen érzés? Örülsz neki?
-Nem tudom-válaszolta elgondolkodva.-Még sosem voltam nagytesó. Ez lesz az első-folytatta.- De Lilly és Jasper már nagytesók, ők biztos tudják. Megkérdezem őket, hogy milyen.
-Will, kisszívem-fordultam ekkor hozzá kisebb komolysággal hangomban.-Szeretném, ha egyelőre nem mondanád senkinek, hogy van egy kisbaba a hasamban, jó?
-Jó…de miért?-kérdezett vissza töprengéssel pici arcán.
-Azért, mert apu és a tesóid még nem tudják, és én szeretném elmondani nekik-feleltem egy apró mosollyal az arcomon.-Az anyukáknak a dolga elmondani ezt. Apu ma este dolgozik, így vagy holnap este vagy holnap után reggel tudom csak elmondani majd neki, addig ez maradjon a kettőnk titka, jó?
-Jó-mosolyogta.
Ebben a pillanatban a telefonom csörgése szakított ki minket a pillanatból, mire köpenyzsebembe nyúlva álltam neki sietve előkeresni azt onnan. A képernyőmre pillantva láttam, hogy Lilly az.
-Szia, szívecském! Itt vagy már az épületben?-szóltam bele a telefonba egy újabb mosollyal arcomon.
-Igen, a liftnél vagyok-válaszolta.-Hanyadik emeleten vagy most, anyu?
-Futok!-mosolyogta, majd egy gyors mozdulattal ki is nyomta mobilját.
-Lilly-nek már van telefonja?-nézett rám pár pillanat múlva meglepetten Addison.
-Muszáj volt vegyünk egyet neki-sóhajtottam aprót.-Szeretett volna önálóbb lenni, egyedül jönni-menni a városban, úgyhogy kötöttünk egy kompromisszumot, ami félúton van aközött, amit ő szeretne és amit mi éreznénk…jónak-álltam neki mesélni.-Csak akkor lehet nála a telefon, amikor iskola idő van, otthon nincs telefonozás. És csak az otthonunk, az iskola és a klinika között közlekedhet nélkülünk, buszra pedig csak is Jasperrel együtt szállhat fel, így reggel mindig együtt mennek iskolába-folytattam.-A klinikától csak 200 yardra van az iskola, így a kettő között egyedül is közlekedhet, de amikor elindul a sulitól írnia kell egy sms-t vagy nekem vagy Carlisle-nak, hogy most indul, amikor pedig ideér fel kell hívnia valamelyikünket.
-Ez nagy lépés a részetekről-jegyezte meg egy elismeréssel pillantásában.-Egy nagy és nehéz lépés. Nem lehetett könnyű ebbe belemennetek...
-Lilly eltökélt és makacs-kuncogtam halkan.-Vajon kitől örökölte…
-Lenne egy tippem-nevetett fel ő is, én pedig nem bírtam megállni, hogy ismét nevetni kezdjek szavai hallatán.
-Bár szerintem ezen a téren túltesz rajtam-tettem hozzá még mindig halk nevetéssel hangomban.-Van benne azért egy jókora csipet a nagynénjéből is…
-Szia, anyu!-lépett be ekkor az ajtón Lilly mosolyogva.-Szia, Will!
-Szia, Lilly!-köszönt vissza neki egy aprócska mosollyal arcán.
-Szia, drágám! Csüccs le ide mellém!-üdvözöltem, miközben gyorsan helyet csináltam magam mellett a kanapén.
-Szia, Addie néni!-köszönt oda keresztanyukájának is, ahogy mellém huppant.
-Helló, kisróka!-mosolygott rá ő is üdvözlésként.-Mi a helyzet?
-Milyen napod volt ma az iskolában?-kérdeztem kíváncsian.-Jól ment a matek dolgozat?
-Igen-válaszolta Lilly egy kisebb büszke mosollyal arcán, miközben levéve iskolatáskáját hátáról maga mellé helyezte azt.-Szerintem jól csináltam meg mindegyik feladatot. Még hamarabb be is fejeztem, mint a többiek.
-Hát te nagyon ügyes vagy-nyomtam büszkén egy apró puszit buksijára.
-Jasper átmegy délután Alice-ékhez házit írni, de vacsorára haza fog érni-fordult hozzám ekkor újra.-Ezt mondta. És mondta, hogy mondjam neked is.
-Igen, írt is egy sms-t nekem, hogy később jön ma haza-bólintottam szavaira.-Köszönöm, hogy szóltál!
-Nincs mit, anyu!-felelte ismét elmosolyodva.
-Nos, akkor szerintem menjünk, és köszönjük be még apuhoz, utána pedig indulhatunk haza-álltam fel a kanapéról, közben a lábaira állítva kisfiamat.-Ki mit szeretne vacsorára?
-Lehet halas spagetti?-nézett rám ekkor kérlelően Will a kérdés hallatán.-Szeretnék halas spagettit enni.
-Részemről lehet, ha Lilly-nek is megfelel-válaszoltam egy pillanatra rá, majd kislányomra emelve pillantásomat.-Jó lesz neked is az, drágám?
-Igen-biccentett mosolyogva, miközben hátára véve iskolatáskáját elindult az ajtó irányába.
-Rendben, akkor halas spagetti lesz. Ezt Jasper is szereti, és azt hiszem, van is hozzá minden otthon, úgyhogy nem kell boltba menjünk-nyugtáztam, amire Will arcocskája azonnal kivirult.- Még gyorsan átöltözök, és akkor indulhatunk is apuhoz…
-Előre mehetünk addig Willel?-kérdezte Lilly érdeklődő kérleléssel hangjában.-Amíg te öltözöl, mi addig lehetünk még picit apuval…
-Persze, menjetek csak-biccentettem, miközben ismét köpenyzsebembe nyúltam telefonomért.-Csak előtte felhívjuk apát, hogy hol van most pontosan-nyomtam meg a hívás gombot a mobilom kijelzőjén, pár csörgést követően pedig meg is hallottam szerelmem hangját a vonal másik végén.
-Szia, szívem!-szólt bele mosolygással a hangjában.
-Szia!-köszöntem neki én is egy újabb mosollyal arcomon.-Merre vagy most? A gyerekek előre mennének hozzád, amíg átöltözöm. Utána indulunk majd haza.
-A szobámban vagyok, éppen a papírmunkát csinálom a mai műtéteseknek-válaszolta.-Akkor küldöd az előfutárokat?-kérdezte nevetve, amire nem bírtam megállni, hogy én is felnevessek.
-Küldöm, bizony- pillantottam végig továbbra is mosolyogva gyerekeinken.-Mindjárt indulnak is.
-Várom őket-felelte még mindig egy halk nevetéssel hangjában.-Szeretlek!
-Okés-mosolyogta izgatottan Lilly.-Gyere, Will, megyünk apuhoz!-fogta meg kisöccse kezét.
-Ne fogd a kezem, tudok menni egyedül is!-szólt oda ekkor Will picit morcosan, miközben kihúzta kézfejét Lilly ujjai közül.
-Semmi veszekedés!-néztem rájuk egy kisebb anyai szigorral hangomban.-Will, tudom, hogy nem szereted, de ha egyedül mászkáltok, meg kell fognod a nővéred kezét.
-De nem akarom!-folytatta dacosan lesütve a pillantását.
-Nem szeretném, ha elkavarodnál-guggoltam le hozzá komolysággal hangomban.-Az én kedvemért, hogy ne kelljen aggódjak, fogd meg a nővéred kezét, jó?-simogattam meg buksiját.- Úgy sokkal nyugodtabb lennék.
-Jó, anyuci-pillantott rám végül aprót biccentve, mielőtt kezecskéjét odanyújtva Lilly-nek ismét megfogta azt.
-Jól van-mosolyogtam, ahogy egy halk sóhaj kíséretében felegyenesedtem mellőlük.
-Mehetünk most már?-pillantott ekkor rám újra Lilly engedélykéréssel hangjában.
-Mehettek-feleltem, mire ők egy gyors elköszönést követően továbbra is egymás kezét fogva indultak el sietősen édesapjuk szobája fele.
-Csak nem elkezdődött a dackorszak Willnél?-fordult hozzám pár pillanat múlva nevetve Addison.
-De, igen-feleltem egy újabb néma sóhajjal kísért mosollyal arcomon.-Viszont szerencsére nem vészes. Picit makacsabb, de alapvetően nincsenek nagy hisztik.
Ekkor hirtelen egy hangos, éles dörrenés szakította félbe beszélgetésünket, amire Addison és én is összerezzentünk. Dermedten álltam ott pár másodpercig, amíg az agyam próbálta feldolgozni ezt az ide nem illő ingert, ahogy pedig végre tudatosult bennem, mit is hallottam, a szívverésem őrült tempóra kapcsolva kezdett el dübörögni a mellkasomban. Ez egy lőfegyver hangja volt.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjgk6tFx5We2vQPOz8DTdFlrtbhGiitEpIbmMOXFi7YwpW-Iortj9iJuqAJp_sKWzCkZioO6e5aPNOYMa7XA9fVGhwlOjmV3hej30pgZe4LqqkUAibtxahNwTT66cIGCoc7zrsCff7mKK5_5hbidM1xRaW_6PkGQ-cQZk0tclggfI7CxIxvh6U-wv91to0/s604/carlisle&esme_aesthetic_love"es.png)