Ha az enyém nem lehet, másé
sem. Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ha az
enyém nem lehet, másé sem. Ha az enyém nem lehet, másé sem. Istenem, mit
tettem?!
Hallgass! Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ha az enyém nem lehet,
másé sem. Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ő az enyém! Csak az enyém! Megöltem
valakit! Megöltem valakit!
Fogd már be! Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ha
az enyém nem lehet, másé sem. Ha az enyém nem lehet, másé sem. Nem veheti el őt
tőlem. Ő az enyém. Hogy kerülök ide? Miért csinálom ezt?
Maradj már
csöndben! Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ő
az enyém. Csak az enyém. Csakis az enyém. Enyém. Enyém! Az a ribanc nem veheti
el tőlem! Nem! Nem! Ő az enyém! Ha az enyém nem lehet, másé sem. Ha az enyém
nem lehet, másé sem. Ha az enyém nem lehet, másé sem…
(Esme szemszöge)
-Ez…ez egy lövés volt?-szólalt
meg végül Addison elsőnek remegő bizonytalansággal hangjában.
-Úr Isten, a gyerekek!-szakadt
fel torkomból ez a kétségbeeséstől terhelt mondat, amint ráeszméltem a
kialakult szituációra. Egy fegyveres van a kórházban. A gyerekeim pedig egyedül
vannak a folyosón. Szinte rávetettem magam a kilincsre, ahogy utánuk eredtem.
-Esme, várj!-szólt még utánam
Addison, ám én mit sem törődve a nekem irányzott szavakkal léptem ki sietve a
folyosóra. Zűrzavar. Pánik. Félelem. A pánik szülte fejetlenség hangja
fülsüketítő fehérzajként visszhangzott a fülemben, ahogy árral szemben
lavírozva a rémülten menekülő emberek közt álltam neki kutatni szemeimmel Lilly
és Will után.
-Lilly! Will!-szólítgattam őket
kétségbeesetten, ám a hangom alig hallatszott át a tömeg keltette zajon.
-Esme!-hallottam meg magam mögött
újra Addisont, de én
nem akartam
megállni. Addig nem akartam megállni, amíg nincsenek velem a gyerekeim. Addig
nem akartam megállni, amíg ők nincsenek biztonságban.
-Dr. Cullen!-lépett ekkor
hirtelen hozzám Jennifer, az egyik osztályos nővér, megállásra kényszerítve
ezzel.-Mi legyen a betegekkel?
-A…aki fennjáró, azokat evakuálni
kell-álltam neki pár pillanat múlva, amint picit összeszedve magamat egy
professzionálisabb arcot öltöttem magamra. Szedd össze magad Esme! Te itt most
nem csak a saját és a családod, hanem a betegek életéért is felelsz. Viselkedj
szakemberként!-Akik nem szállíthatóak, azok maradjanak a szobájukban! Az ajtó
legyen eltorlaszolva!
-Igenis!-bólintott, mielőtt
sietős léptekkel tovább haladt volna az egyik közeli kórterem felé.
-Esme!-hangzott fel közvetlen
mögöttem ismét Addison hangja, ahogy utolérve engem megállt mellettem. Ekkor
egy újabb lövés hangja hasított bele a levegőbe, amitől ismét mindketten
összerezzentünk.-Esme, figyelj ide!
-Meg kell találjam a gyerekeimet,
Addison!-fordultam hozzá eltökélt komolysággal a hangomban.-Egy fegyveres van a
klinikán, és ők egyedül vannak! Meg kell találjam őket, most!-indultam volna
tovább, ekkor azonban Addison megragadva a karomat egy pillanatra visszatartott
engem.
-Ne ölesd meg magad,
kérlek!-emelte rám újra szemeit aggodalom és zsigeri félelem kettősével
pillantásában.-Én tartom itt a frontot. Vidd ki őket az épületből!
-Köszönöm!-pillantottam rá
hálásan, mielőtt ismét nekivágva a folyosónak folytattam tovább gyerekeim
felkutatását. Benéztem a kórtermekbe, a raktárakba, a lépcsőházba, a nővérpult
mögé, minden mosdóba és zugba az emeleten, de mindhiába. A kétségbeesés és
félelem generálta fojtogató stressz hatására könnyek szöktek a szemembe, amint
levegőért kapkodva rohantam tovább azon az útvonalon, ami szerelmem szobájához
vezet, miközben szüntelenül szólongattam őket, reménykedve várva válaszukat.
Csak ne essen bajuk! Istenem, csak ne essen semmi bajuk!
Ekkor telefonom csörgése
szakított ki engem hirtelen ebből az állapotból, mire egy pillanatra megállva
kaptam elő azt köpenyzsebemből. A kijelzőre pillantva láttam, hogy Carlisle az.
Azonnal felvettem.
-Carlisle!-szóltam bele egy
kisebb remegéssel hangomban.
-
Es, merre vagy?-kérdezte
aggodalommal a hangjában. A beszűrődő zajokból hallottam, hogy ő is a folyosón
van.
-Jól vagy?-Úton vagyok a szobád
felé-válaszoltam még mindig könnyeimmel küzdve.-Carlisle, nincsenek meg a
gyerekek…-folytattam, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, amint a félelem
ismét torkom köré fonta ujjait.-Átkutattam az egész harmadik emeletet, és nincsenek
sehol.
-
Elindulok feléd a szokott
útvonalon-szólalt meg ismét nyugtatással szavaimban.-
Megtaláljuk őket, szívem!
Nem lesz baj!-Rendben-biccentettem aprót még
mindig kissé szaggatottan kapkodva a levegőt. A szívem csak úgy zakatolt a
mellkasomban. Úgy éreztem, megfulladok.-Istenem, csak ne legyen semmi bajuk…
-
Kijuttatlak innen titeket-vette
vissza a szót határozottsággal hangjában.-
Most indulok el a traumatológiáról,
megyek feléd! Jó? Megyek!-Jó-feleltem egy nagyobb
levegővételt követően.-Félúton találkozunk!
-
Megyek, szívem!-ismételte ugyan
azzal a nyugtató tónussal szavaiban, mielőtt kinyomva telefonját bontotta volna
a vonalat. Megtaláljuk őket! Meg fogjuk találni őket!
-Hé!-állt meg ekkor mellettem
Addison kiszakítva engem a gondolataimból, mire én kissé meglepetten emeltem rá
pillantásomat.
-Te meg mit csinálsz?-kérdeztem.
-Nem hagyhatom, hogy a legjobb
barátnőm, aki egyébként terhes-tette hozzá egy pillanatra a hasam irányába
pillantva-, egyedül mászkáljon egy szabadon garázdálkodó fegyveressel az
épületben. És több szem, többet lát. Úgyhogy menjünk!
-Köszönöm!-intéztem hozzá egy
hálás pillantást, mielőtt sietős léptekkel folytattuk volna utunkat a
traumatológia fele.
(Carlisle szemszöge)
-Lilly! Will!-szólítgattam őket
aggódva, ahogy beléptem a folyosó végén lévő mosdóba. Ez volt az utolsó hely,
ahol nem kerestem még őket ezen az emeleten.-Lilly, Will!-szólítottam meg őket újra
viszont válaszban reménykedve, de hiába. Néma csend.-Van itt valaki?-kérdeztem,
válasz azonban továbbra sem jött. Sietve álltam neki átvizsgálni a wc fülkéket,
sorban nyitva be mindegyikbe, hátha…de nem voltak itt. Feszült csalódottsággal
vegyített aggodalommal szívemben indultam tovább a lépcsőház irányába, hogy követve
az útvonalat a gyereksebészet felé tovább kutassak gyerekeim után.
Szürreális volt, hogy 5 perc
leforgása alatt, hogy ki tud ürülni egy ekkora épület. A pár perce még rémült
embertömegtől zengő folyosón most néma csend honolt, csak a kórtermek zárt
ajtaja mögül időnként kiszűrődő tompított csipogó hang törte meg ezt a kísérteties
csendet a saját lépteim sietős hangján kívül.
Szinte futva vágtam neki a
felfele vezető lépcsősornak, kettesével szedve a fokokat, miközben szemeimmel
szüntelenül pásztázva szólítgattam gyerekeimet, hátha itt vannak, hátha itt
húzódtak meg a lépcsőháznak valamelyik kis félreeső zugában. Válaszul azonban
csak az én hangom visszhangzott a magasba nyúló falak közt.
-Lilly! Will!-pillantottam körbe
újra, ahogy kiléptem a második emeletre nyíló ajtón. A szívem őrült tempóban
vágtázott a mellkasomban, ahogy továbbra is reménykedve vártam, hogy meghalljam
hangjukat, mielőtt válasz híján kiléptem volna az épület „A” részlegét a „B”
részleggel összekötő, az aula felett magasan húzódó nyitott folyosóra.
-Carlisle!-hallottam meg ekkor
egy régen nem hallott, ismerős hangot, mire azonnal felkaptam pillantásomat
annak tulajdonosára. Ő volt. Közel 20 éve nem láttam őt, de azonnal
megismertem, még annak ellenére is, hogy a szőke hajzuhatag helyett most vörös
tincsek hullottak a vállára. De az a zöld tekintet nem változott.
-Allison-pillantottam rá kissé
meglepetten. Mit csinál Seattle-ben?-Hogy kerülsz ide?
-Carlisle, miért?-nézett rám
remegéssel a hangjában sétálva közelebb hozzám. Ekkor vettem észre a kezében
lévő 9 mm-es pisztolyt. Azonnal kivert a hidegverejték, ahogy ráeszméltem, mi
történik. Ő a fegyveres.-Miért csináltad ezt?
-Allison-emeltem meg kezeimet
nyugtatással a hangomban. A szemei össze vissza cikáztak, az arcán futólag
megvillanó mániákus mosoly pedig egyértelművé tette számomra, hogy nem önmaga.
Ez nem Allison. Allison az, de nem az én Allisonom.-Allison, nézz a szemembe,
kérlek!
-Megcsaltál!-kiabálta ekkor rám
szegezve a pisztolyt, amire egy pillanatra hátra hőköltem.-Láttam, amikor azt a
kis ribancot kefélted abban az autóban!
-Allison-léptem egy lépéssel
közelebb hozzá nyugtatással a hangomban.-Nem csaltalak meg. Mi már 20 éve nem
vagyunk együtt, nem emlékszel?
-Mi? Mi a francról
beszélsz?-pillantott rám teljes zavartsággal a szemiben.-Mi együtt vagyunk!
Együtt vagyunk!
-Nem vagyunk
együtt-folytattam.-Milyen évet írunk, meg tudod mondani?-kérdeztem őt. Biztos
voltam benne, hogy éppen egy olyan Allison áll most velem szemben, aki
megragadt a 20 évvel ezelőtti időszakban. És pontosan tudtam, mire képes ez az
Allison.
-Én..Én…én nem tudom, én…
-Allison-szóltam hozzá újra.-Én
most 41 éves vagyok-álltam neki magyarázni, ezzel próbálva visszarántani őt a
valóságba.-Több, mint 20 év eltelt azóta, hogy mi együtt voltunk. Szakítottunk,
nem emlékszel?
-Nem! Mi együtt
vagyunk!-ismételte zavartság és harag kettősével pillantásában, miközben
továbbra is rám szegezve fegyverét közelebb lépett hozzám.-Együtt vagyunk! És
te megcsaltál azzal a kis vörös kurvával! Láttam!
-Allie, figyelj rám!-pillantottam
rá ismét. Muszáj kizökkentsem valahogy. Próbáltam elérni ahhoz az Allisonhoz,
akit én megismertem annak idején.-Segíteni akarok neked. Tudom, hogy most
minden zavaros, de meg tudjuk oldani-folytattam nyugtató komolysággal
szavaimban.-Megoldjuk, ígérem! Tedd le azt a fegyvert, kérlek!
-Bántottam másokat-csuklott el a
hangja egy pillanatra némi bűntudat és rémület kettősével hangjában. Láttam egy Pillanatra megcsillanni benne azt, aki.-Én nem, én…embereket bántottam,
Carlisle!
-Megoldjuk!-ismételtem. Úgy
éreztem, nagyon közel járok. Ha elérek hozzá, véget vethetek ennek az egész
rémálomnak-Segítek neked! Csak tedd le a pisztolyt, kérlek!
-Nem!-kiáltott rám ekkor újra düh
és elkeseredettség egyvelege okozta remegéssel hangjában.-Az enyém vagy. Az
enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy-motyogta zavartan.-Az
enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy. Az enyém vagy.
-Apu! Apu! Itt vagyunk!-hallottam
meg ekkor
magam mögül Lilly rémült kis
hangocskáját, mire azonnal elárasztotta a testemet egy zsigeri, vérfagyasztó
félelem hullám, ahogy ráeszméltem a hirtelen kialakult szituáció komolyságára.
A gyerekim életveszélyben voltak.
-Lilly, azonnal menjetek vissza!
Futás!-pillantottam rájuk pánikszerű rettegés és komolyság kettősével
hangomban.
Egy hangos dörrenés. A zsibbasztó
melegség hirtelen áradt szét a mellkasomban, amit pillanatokon belül élesen
hasogató forróság váltott fel, ahogy pedig ez a megsemmisítő, fojtogató
fájdalom impulzusok sorával lángba borította az idegrendszeremet, tehetetlenül
összecsuklottam. Nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt! Meglőttek! Istenem, a
gyerekek! A gyerekeim! Lilly! Will!-Li…Li…Li-lly! W…Wi-ll!
-Apu! Apu!-kiabálta Lilly
kétségbeesetten.
-Apa!-hallottam meg Will rettegő
hangját is, ám már nem tudtam újra megszólalni. Jól ismertem ezt a feszítő,
éles fájdalmat, ami minden egyes légvételemet kísérte, és ahogy minden újabb
belégzéssel egyre nehezebbé vált az újabb levegő vétel, jól tudtam, hogy nagy a
baj. Tenziós pneumothorax.
-Ti velem jöttök!-hallottam meg
ekkor újra Allison hangját, ahogy elsétált mellettem.
-Nem! Nem! Apu! Apu!-kiabált
tovább Lilly.-Apu, ne halj meg! Apu! Nem! Nem megyek veled sehova! Eressz
el!-kiáltott ekkor Allisonra bátor határozottsággal hangocskájában. Fel akartam
ugrani. Fel akartam ugrani, és utánuk menni, de a testem nem engedelmeskedett
az akaratomnak. A mellkasomból kisugárzó szaggató fájdalom és az oxigénhiány
megbénított. Nem tudom megvédeni őket. Nem tudom megvédeni őket-Eressz el! Nem
megyek veled!
-Ne rángatózzál már, te vörös
kis vakarcs!-förmedt rá Allison.-Indulás!
-Ne! Apu!
-Apa! Apa!
-Apu! Apu! Apu…
(Esme szemszöge)
-Lilly! Will!-szólítgattam őket
tovább.
-Lilly! Will!-ismételte Addison
is.
-Istenem, hol lehetnek?-pillantottam
körbe újra kínzó aggodalommal szavaimban.-Ha, bármi bajuk esik, én….én nem is
tudom, mi lesz.
-Nyugi, megtaláljuk
őket!-pillantott rám
újra nyugtatással a
hangjában.
-Jóságos ég, de buta vagyok! Hát
Lilly-nél ott van még a telefonja!-eszméltem rá ekkor, mire sietős
mozdulatokkal álltam neki előkeresni saját mobilomat köpenyzsebemből. Istenem,
de jó, hogy vettünk neki egyet! Sosem hittem volna, hogy ennyire örülök majd
annak, hogy a 8 éves lányomnak telefonja van.-Vedd fel, Lilly! Vedd fel,
kérlek!
-Esme, állj!-kapta el a karomat
hirtelen Addison, így rántva vissza engem, amire pillantásomat azonnal
elemeltem a telefonom kijelzőjéről. Ekkor láttam meg őket.
Az aula felett magasan
húzódó,
nyitott folyosón Carlisle állt
maga elé tartott kezekkel, szemben vele pedig egy nő, kezében egy fegyverrel,
amit éppen a férjemre szegezett. Jóságos ég, ő a lövöldöző! A szívem azonnal
meglódult a mellkasomban.-Guggolj le! Gyorsan!
-Édes Istenem!-szólaltam meg
remegő hangon, pillantásomat továbbra sem véve le az előttem kibontakozó
jelenetről. És ebben a pillanatban rájöttem…Én már láttam ezt a nőt.-Istenem,
Addie, én láttam már őt. Találkoztam vele-suttogtam rémülten figyelve tovább a
szemem előtt lejátszódó jelenetet. Igen, biztos voltam benne, hogy ő az.
-Micsoda?-kérdezett vissza
döbbenten.
-Nagyjából 2 hete ez a nő itt
járt a klinikán-folytattam.-Segítséget kért tőlem. A gyerekét kereste nálunk,
azt mondta, behozták ide a kisfiát. Én nem tudtam új felvételről, de mondtam
neki, hogy azonnal utána nézek. Mire visszaértem, eltűnt.
-Nem!-kiabálta ekkor a nő dühös
idegességgel a hangjában, amire Addison és én is egy pillanatra
összerezzentünk. A ravaszon lévő mutatóujja láttán szinte azonnal pánikszerű
rémület árasztotta el a testemet, ahogy realizálódott bennem…képes rá. Ez a nő
tényleg képes lenne lelőni a férjemet. Édes Istenem, le fogja lőni Carlisle-t!
-Nem mész sehova!-ragadta meg a
karomat Addison ijedtséggel a hangjában, ahogy megérezte indulási szándékomat
mozdulataimból.-Eszednél vagy? Még is mit csinálsz? Megöleted magad!
-Nem nézhetem tétlenül, ahogy
lelövik Carlisle-t-pillantottam rá kisebb kétségbeeséssel szavaimban.-Addison
csinálunk kell valamit! Le fogja lőni!
-És azzal szerinted előrébb
leszünk, ha téged is lelő az a nő?-kérdezett vissza komolysággal arcán, próbálva
visszarántani engem a realitás talajára.-Gyerekeitek vannak, mi lesz velük, ha mindketten
meghaltok? Gondolkozz!
-Apu! Apu! Itt vagyunk!-hallottam
meg ekkor Lilly hangocskáját, mire pillantásomat azonnal annak irányába kaptam.
Egy pillanat alatt megfagyott a vér az ereimben, ahogy Lilly és Will
megjelentek Carlisle mögött a folyosón. Istenem! Istenem, ne! Ne! Ne! Ne!
-Ne!-kiáltottam fel rettegéssel
hangomban, ám mielőtt ismét nekiiramodhattam volna Addison karjai engem
átkarolva húztak vissza a földre.-Addison, engedj el!-küzdöttem ellene
nyughatatlanul. Nem! Nem! Nem! Tennem kell valamit! Muszáj tennem valamit! A
családom életveszélyben van, nem állhatok itt tétlenül!-Engedj el, kérlek!
Kérlek!
Ebben a pillanatban egy hangos
dörrenés rázott fel engem ebből az állapotból. Egy lövés. Carlisle pedig tehetetlenül
összecsuklott.
Pár másodpercig csak álltam ott,
dermedten. Minden lelassult. Egy pillanatra elnémult a külvilág. Nem hallottam
mást, mint a zakatoló szívem ritmusával szinkronban dübörgő vért a fejemben. Az
egész olyan volt, mintha egy filmet néztem volna, mintha ez nem is történne
meg. Ez nem lehet a valóság, igaz? Ez nem lehet, ez…biztos csak egy rémálom. Ez
nem a valóság. Ez nem a valóság. Ez nem a valóság.
-Apu! Apu!-kiabálta Lilly
kétségbeesetten, rettegéstől remegő hangocskája pedig azonnal kiszakított engem
ebből a pillanatnyi disszociatív állapotból. Édes Istenem, Carlisle! Carlisle!
Lelőttet őt! Lelőtte őt!
-Carlisle!-kiáltottam
kétségbeesetten én is Addison karjai közt vergődve. Oda kell mennem! Oda kell
mennem hozzájuk! Nem nézhetem ezt tétlenül! Nem! Nem!-Eressz el, Addie! Eressz!
-Apa!-hallottam meg ekkor Will
rémült hangját is.
-Ti velem jöttök!-szólalt meg
ekkor a nő megindulva a gyerekeim irányába.
-Nem! Nem! Apu! Apu!-kiabált
tovább Lilly.-Apu, ne halj meg! Apu! Nem! Nem megyek veled sehova! Eressz
el!-kiáltott
rá a nőre bátor
határozottsággal hangocskájában, ahogy megragadta mindkettőjük karját.
-Ne rángatózzál már, te vörös kis
vakarcs!-förmedt rá ekkor a fegyveres kislányomra egy nagyobbat rántva
rajta.-Indulás!
-Ne! Apu!
-Apa! Apa!-ismételgette Will is, rémülten
pillantva vissza apukájára, ahogy ez az ember erőszakkal elrángatta őket tőle.
Ekkor végre sikerült kiszabaduljak Addison szorításából, mire azonnal rohanni
kezdtem a szomszédos összekötő folyosó irányába. Az ember nem is tudja, milyen
gyorsan tud futni, és milyen gyorsan meg tud tenni egy 30 yardos távot, ha azok
vannak veszélyben, akiket szeret. Átérve a túloldalra láttam, hogy Lilly és
Will már sehol nincsen. A folyosó közepén pedig ott feküdt Carlisle, mozdulatlanul.
-Carlisle!-rogytam térde mellette
kétségbeeséssel a hangomban. Vérzett. Nagyon vérzett. Felszínesen, és szaporán
vette a levegőt, a mellkasa aszimmetrikusan mozgott, a nyaki vénái kitágultak, a
bőre pedig kezdett kékes árnyalatú lenni az oxigénhiány miatt. Azonnal tudtam,
hogy hatalmas a baj. -Carlisle, hallasz? Itt vagyok! Itt vagyok!
-Esme!-hallottam meg ekkor
Addison hangját, ahogy megállt mögöttem.-Jézusom, Carlisle!-suttogta
döbbenettel a hangjába.
-Hozz egy hosszú 14G-s tűt! És
fertőtlenítőt-fordultam hozzá gyorsan, miközben kezeimet a mellkasán vérző lőtt
sebre helyezve próbáltam csökkenteni a vérzést . A tünetek egyértelműek voltak.
Tenziós pneumothorax. Tudtam, hogy azonnal cselekednem kell.-Carlisle!
Hallasz?-fordultam ismét szerelmemhez könnyeimmel küzdve.-Itt vagyok veled! Nem
vagy egyedül! Itt vagyok! Segítek!
-E…Es…-motyogta alig hallhatóan,
amire a szívem azonnal meglódult a mellkasomban. Magánál van! Hall engem!
-Szeretlek! Szeretlek!
Szeretlek!-ismételgettem neki remegéssel hangomban. Tudtam, hogy tudja.
Annyiszor mondtuk már egymásnak. De azt akartam, hogy itt és most is hallja.
Rettegtem, hogy úgy megy el, hogy nem mondtam el neki most is, mennyire nagyon
szeretem őt. A gondolat hatására, miszerint elveszíthetem őt, a könnyeim
azonnal megállíthatatlanul csorogni kezdtek az arcomon.-Szeretlek! Annyira
nagyon szeretlek! Segítek rajtad, utána pedig megkeresem a gyerekeinket! Minden
rendben lesz, jó? Minden rendben lesz.
-Itt a tű és a fertőtlenítő-guggolt
mellém Addison, mire én sietősen álltam neki kigombolni Carlisle véráztatta
ingét. Dekompressziót kell végeznem, vagy meghal.
-Add ide!-vettem el tőle,
miközben másik kezemmel nekiálltam kitapogatni Carlisle mellkasának bal oldalán
a második bordaközt, ahová a tűt készülök szúrni.-Mindjárt jobb lesz,
szívem!-pillantottam rá nyugtatóan, majd egy gyors fertőtlenítést követően a
vaskos 14G-s tűt egy határozott mozdulattal a mellkasába szúrtam.
Azonnal levegő és vér egyvelege lőtt ki nagy
nyomással a nyitott végű tűfejen át.-Sok a vér a mellkasában. Ez
hemopneumothorax.
-Hozok kötszert a tű
rögzítéséhez-ugrott fel mellőlem sietősen.
-Carlisle! Carlisle,
hallasz?-fordultam hozzá ismét aggodalommal szavaimban.-Maradj velem, kérlek!
Szeretlek! Annyira nagyon szeretlek!
-Sze…sze…retlek!-hangzott fel
halk válasza. Az állapota valamennyivel stabilabb volt, de még mindig nagyon
gyenge. Könnyebben lélegzett, de még mindig szaporán és felszínesen, a nyaki
vénái pedig továbbra is duzzadtak. Szabad kezem ujjaival sietve álltam neki
kitapintani a pulzusát. Gyenge volt és szapora. Istenem, és milyen hideg a
keze.
-Addie, hozz egy 18G-s gerinc tűt
és a legnagyobb fecskendőt, amit találsz!-kiáltottam utána, ahogy összeállt a
fejemben minden a mellkasán lévő bemeneti nyílás helye és a tünetei alapján.
Valószínűleg vér van a szívburkában is. Meg kell szúrjam őt újra.-És egy
branült, meg egy kolloid infúziót is, ha találsz! Ha nincsen, jó lesz egy
izotóniás só is.
-E…Es…
-Minden rendben lesz!-simítottam
meg szabad kezemmel arcát bátorító nyugtatással hangomban.-Segítek! Jobban
leszel! Csinálok egy pericardiocentesist, lebocsájtom a vért a szívburkodból,
és könnyebb lesz. Nem hagyom, hogy meghalj!-csuklott el a hangom egy pillanatra.-Nem
hagyhatsz itt! Kérlek, ne hagyj itt!-könyörögtem neki. Nem akartam egy olyan
valóságot, amiben ő már nincs.-Kérlek, ne menj!
-Itt vagyok. Nem volt itt
kolloid, csak só-térdelt mellém újra Addison kezében az általam kért holmikkal.-Segítek
rögzíteni a tűt…
-Én addig fertőtlenítem a
pericardiocentesis helyét-vettem fel magam mellől ismét a bőrfertőtlenítő sprét
majd miután gyorsan lefújtam a mellkasának alsó részét és a kezeimet is, sietve
vettem ujjaim közé a 18G-s tűt. Csak most vettem észre, mennyi vér van a
kezeimen. Istenem, ez az ő vére.-U…utána megpróbálsz vénát találni
neki?-fordultam ismét Addisonhoz, ahogy felráztam magam.-Kéne az az infúzió.
-Igen-bólintott aprót válaszul.-Hé,
rendben vagy?-kérdezte aggódva arcom láttán.-Rosszul nézel ki. Megcsináljam én?
-Nem, megcsinálom-feleltem
határozottan, majd sietve neki is álltam kitapogatni szerelmem mellkasán a xiphocostalis
szöget a substernalis irányú pericardiocentesishez. Jól tudtam, hogy nem veszélytelen,
amit most csinálni fogok. Nem áll rendelkezésemre ultrahang, amivel
biztonságosabban és pontosabban elvégezhetném ezt a beavatkozást, és azt is
tudtam, hogyha valamit elrontok, az Carlisle életébe is kerülhet. De meg kell ezt
csinálnom. Ha nem teszem meg, biztosan meghal.
Ahogy megtaláltam a megfelelő
helyet, egy ujjbegynyivel a xiphocostalis szög alatt Carlisle mellkasába
hatoltam a fecskendőhöz illesztett tűvel. Bordakosara alá érve finoman
megbillentettem lefelé a fecskendőt, majd így haladtam tovább lassan, egyre
mélyebbre vezetve a tűt, miközben másik kezemmel folyamatos húzást gyakorolva a
fecskendő dugattyújára próbáltam lebocsájtani a szerelmem szívburkában
összegyűlt folyadékot. Pár pillanat múlva pedig meg is jelent a fecskendőben az
élénk piros színezetű vér.-Sikerült!-sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben
tovább folytattam a vér lebocsájtását szerelmem szíve körül. Pillanatok alatt
megtelt a 60 ml-es fecskendő.-Jól van, szívem! Most már jobb lesz-pillantottam
rá egy apró mosollyal az arcomon, miután óvatosan kihúztam a mellkasából a
tűt.-Tarts ki picit!
-Branül a helyén-szólalt meg
mellettem Addison, ahogy rögzítette szerelmem kézfejében az infúzió beadására
szolgáló eszközt.-Hozok kötszert, hogy lefedhessük a mellkasi sebét és a
pericardiocentesis helyét.
-Addig bekötöm neki az
infúziót-vettem fel kezembe magam mellől az izotóniás sóoldatot. Egy pillanatra
felálltam Carlisle mellől, majd a fejem fölé emelve az infúziós zacskót álltam
neki gyorsan légteleníteni azt.-Jobban leszel!-guggoltam vissza mellé, miután
elzártam a lelégtelenített infúziót a sebességét szabályozó cseppszabályozó
görgővel.-Adunk egy kis izotóniás sót, hogy jobb legyen a
vérnyomásod-folytattam, majd miután a branülhöz illesztettem a cső végét, egy
közepes cseppszámra állítva az infúzió csepegését guggoltam vissza mellé,
továbbra is fejem felé tartva annak zacskó részét.-Nagyon szeretlek!
Nagyon-nagyon szeretlek!-suttogtam elcsukló hangon, hozzá hajolva egy apró
csókra.-Segítünk rajtad!
-Hoztam kötszert, és egy lepedőt
is-lépett mellénk újra Addison.-Ezzel könnyebben tudjuk majd őt mobilizálni. És
hoztam egy pulzoximétert meg egy vérnyomásmérőt, hogy jobban monitorozhassuk.
-Köszönöm!-pillantottam rá
hálásan.-Lefeded a sebeket?
-Persze-válaszolta nyugtatással
hangjában.-Felteszem a pulzoximétert is a kezére.
-E..Es!-motyogta ismét Carlisle,
egy pillanatra kinyitva a szemeit.-E…Es-me.
-Itt vagyok-fogtam meg szabad
kezemmel az ő kezét, hogy érezze.-Addison lefedi a sérüléseidet, és utána
kiviszünk innen.
-A pulzoximéter szerint a pulzusa
120/perc, szaturáció 93%-olvasta le az eredményt Addison.-Mindjárt felteszem rá
a vérnyomásmérőt is.
-Kicsit jobb is a
színe-állapítottam meg tovább figyelve szerelmem arcát.-Már nem olyan
cyanotikus. És könnyebben veszi a levegőt.
-A vérnyomása pedig…elég
alacsony, 88/50 Hgmm-folytatta.-Szerinted elég stabil most, hogy megpróbáljuk
kivinni a folyosóról egy biztonságosabb helyre?
-Nem tudom-válaszoltam elcsukló
hangon.-De amiket csináltunk, azok átmeneti megoldások. Műtőbe kell jutnia,
minél hamarabb.
-Akkor induljunk!-ugrott fel
mellőlem kezében a lepedővel.-Áthúzom a hóna alatt ezt a lepedőt,
mint egy hurkot-állt neki kivitelezni az
általa vázolt ötletet.-Így talán ketten együtt el tudjuk húzni őt valamelyik
liftig.
-Oké, próbáljuk-álltam fel én is
kezemben az infúzióval, majd ketten álltunk neki a lepedőnél fogva vonszolni őt
az idegsebészeten lévő lift irányába.
(Lilly szemszöge)
-Ide be!-lökte meg a hátamat ez a
néni, olyan erősen, hogy a térdemre estem, és mellettem Will is. Ahogy
felnéztem, láttam, hogy egy raktárban vagyunk.
-Bántottad az apukámat!-kiabáltam
rá mérgesen. Nagyon utáltam őt. Apu nem bántotta őt, és ő mégis bántotta az
apukámat. Apu vérzett, és nagyon nem volt jól, olyan csúnyán. Jasperrel láttam
már olyan filmet, amiben ilyen pisztollyal bántottak valakit, és az meghalt.
Nem akartam, hogy apu meghaljon.-Gonosz vagy!
-Az apukád a gonosz!-kiáltott rám
újra, amitől egy pillanatra összerezzentem. A szívem nagyon gyorsan vert.-Az
apukád…Nem, nem, neki nem lehet-nézett maga elé. Nagyon furcsa volt. Olyan
volt, mintha máshol lenne.-Ő nem…Nem, tuti megcsalta őt az a vörös hajú ribanc!-vicsorogta.
Mi az, hogy ribanc? És mi az, hogy megcsal? Sose hallottam ezeket a szavakat.-Nem
az övéi. Ő nem lehet az apjuk…
-De, ő az én apukám!-mordultam
rá. Miért mondja, hogy apu nem az apukám? Apu az én apukám.-És bántottad őt!
Bántottad az apukámat!
-Hallgass, te kis fattyú!-mordult
rám felém lépve. Nagyon csúnyán nézett rám. Ilyen csúnyán még soha senki nem
nézett rám. Féltem. Láttam, mit tett apuval.-Te pedig hagyd már abba a
bőgést-nézett mellettem Willy-re. Will nagyon sírt, tiszta könnyes volt az
arca. Tudtam, hogy ő is nagyon fél.
-Anyucit akarom!-mondta Will
sírva.-Anyucit akarom!
-Fogd be!-lépett hozzá hirtelen,
mire én azonnal szorosan magamhoz öleltem Willy-t. Nem hagyom, hogy ez a gonosz
néni bántsa a tesómat.
-Hagyd békén a tesómat!-kiabáltam
rá. Meg kell védenem őt. Ez a nagytesók dolga.
A szemei ekkor hirtelen mások
lettek. Nem voltak olyan dühösek már. Olyan volt mintha nagyon ideges lenne és
félne.
-Édes Istenem, mit
csinálok?-simította ekkor a kezeit az arcára. Az egyik kezében még mindig ott
volt a pisztoly. Nem tudtam nem nézni azt a pisztolyt.- Lelőttem Carlisle-t.
Elraboltam a gyerekeit-folytatta, miközben elkezdett fel-le járkálni a
szobában.-Istenem, Istenem, Istenem…Én ezt nem akartam. Miért csináltam ezt?
Nem értettem. Az egyik
pillanatban még gonosz volt, most pedig nem tűnt gonosznak. Teljesen más volt,
mintha nem is ugyan az lett volna, aki az előbb.
-Fogd be! Hallgass!-morogta ekkor
hirtelen. Ezt kinek mondta? Mi meg sem szólaltunk. Olyan volt, mintha magában
beszélne. A szemei ekkor újra megváltoztak, megint gonosz volt a nézése.-Ő az
enyém. Ő az enyém. Ő az enyém. Ő az enyém…
(Esme szemszöge)
-Mindjárt ott vagyunk-pillantott
rám Addison bizakodó lelkesedéssel hangjában, ahogy megláttuk a folyosó végén
lévő liftet.
-Tarts…tarts ki, szívem!-pillantottam
Carlisle-ra biztatóan, ahogy tovább húztuk őt annak irányába. Egy pillanatra
összeszorítottam a fogsoromat mondatom közepén, ahogy megéreztem egy erősebb
görcsös fájdalmat az alhasamban. Jól tudtam, ez nem az a normális enyhe
görcsölő érzés, amit mindkét korábbi terhességem kezdetén éreztem. Jól tudtam
azt is, hogy ez minek lehet a kezdete. De nem állhattam meg most.
-Nem nézel ki jól-fordult hozzám
újra Addison, ahogy észlelte, hogy a fájdalomtól egy pillanatra eltorzul az
arcom.-Te görcsölsz?
-Nem-ráztam meg a fejemet,
próbálva tagadni a nyilvánvalót. Ám ekkor egy újabb erős görcs azonnal elárult
engem.
-Te görcsölsz-állapította meg
aggodalommal vegyített megvilágosodással pillantásában.-Ülj le! Most!-parancsolt
rám egy pillanatra megállva, ezzel engem is megállásra kényszerítve.
-Nem lehet!-néztem le
Carlisle-ra, majd ismét rá, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy kimondtam
ezeket a szavakat. Tudtam, hogyha nem állok most meg, elveszíthetem a
kisbabámat. Ha viszont megállok, a férjemet veszíthetem el. Akármit is
csinálok, elveszíthetek valakit, akit annyira nagyon szeretek. Vagy akár
mindkettőjüket.-El fogom veszíteni, Addie…
-Nem veszítesz el senkit!-lépett
ekkor hozzám komolysággal pillantásában.-Ülj le itt!-ültetett le engem a
padlóra egy apró nyomást helyezve vállaimra.-Én addig hívok segítséget. Csak
van még valaki ezen az istenverte osztályon-indult el az ellenkező irányba.-Valaki!
Segítség! Van itt valaki? Egy kolléga megsérült!
-E…Es-hallottam meg magam mellett
Carlisle suttogó, rekedtes hangját.-E...Es-me…
-Itt vagyok, szívem!-vettem
ujjaim közé hasán pihenő kezét. Az ujjai még mindig nagyon hidegek voltak. Egy
pillanatra elengedve kezét nyúltam át felette, hogy az infúzióját nem tartó,
szabad kezemmel megnyomva a pulzoximéteren lévő gombot ismét információt kapjak
a pulzusáról és a szaturációjáról -Már majdnem a liftnél vagyunk. Addison
elment segítséget hívni-folytattam próbálva minél tovább eszméleténél tartani
őt, miközben ismét megfogtam a kezét. Ekkor egy újabb görcs egy pillanatra
megakasztotta mondatomat. -Már…már folyik neked az infúzió. A pulzusod most
125/perc, a szaturációd 94%-olvastam le a pulzoximéteren megjelenő adatokat,
ahogy a görcs oldódásával egy nagyobb levegőt vettem.-Mindjárt megmérjük a
vérnyomásodat is.
-Itt a segítség-hangzott fel
Addison hangja a folyosó vége felől, amire pár pillanattal később meg is jelent
ott, nyomában Derekkel, Markkal és Dr. Altmannal.
-Jó ég, haver…-csúszott ki Mark
száján, ahogy mellénk érve meglátta a földön fekvő legjobb barátját.
-Hemopneumothorax és szív
tamponád-álltam neki sorolni a szerelmem életét fenyegető kórállapotokat,
pillantásomat a mellkassebész kolléganőmre emelve.-Behelyeztem egy 14G-s tűt a
második bordaközbe, és csináltam egy pericardiocentesist. Kötöttünk be neki
infúziót-pillantottam a kezemben lévő még félig teli infúziós zsákra.-A pulzusa
magas, a szaturációja tűrhető-folytattam kissé hadarva.-Az előbb mértem, akkor
125/perc volt a pulzus, és 94% a szaturáció. Vérnyomást most terveztem mérni
újra, de a legutóbbi alkalommal elég alacsony volt, 88/50.
-Nagyon ügyes volt, Esme-pillantott
rám nyugtatóan Dr. Altman.-Időt nyert neki. Megmentette az életét. Innentől
pedig átveszem, és véglegesen megoldjuk ezeket a problémákat. Mindent
megteszek, hogy teljesen felépüljön.
-Köszönöm!-emeltem rá szemeimet
hálásan, arcomon pedig a könnyek ismét megállathatatlan csorgásba kezdtek,
ahogy a megkönnyebbülés érzése egy pillanatra elárasztotta a testemet. Tudtam,
Carlisle most már jó kezekben van.
-Felhívom Dr. Miltont, hogy
jöjjön a műtőkhöz-folytatta Dr. Altman telefonjára pillantva.-Dr. Shepherd, Dr.
Sloan-fordult ekkor hozzájuk-, segítenek eljuttatni a kollégánkat a műtőig?
-Kérni sem kell-válaszolta
hezitálás nélkül Mark.
-Te itt maradsz-nézett rám ekkor
szigorúan Addison.-Amíg görcsölsz, pihenned kell. Én megyek, megnézem, van-e
valahol hordágy esetleg…
-Görcsölsz?-fordult vissza ekkor
hozzám bizonytalan megvilágosodással pillantásában Derek Addison szavai
hallatán, amire én egy halk sóhajjal kísért apró bólintással válaszoltam.
-Terhes vagyok-vallottam be nekik
is remegéssel hangomban.
-Elkezdett görcsölni pár perce,
úgyhogy most kényszerpihenő van-vette át a szót Addison egy pillanatra, mielőtt
elszáguldott volna a folyosó vége fele.
-Carlisle tudja?-kérdezett Mark.
-Nem-ráztam meg a fejemet, a
hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy kimondtam ezt az egyetlen szót. Lehet,
hogy Carlisle sosem tudja meg, hogy újra apa lesz. De az is lehet, hogy
hamarosan már nem is lesz miről tudjon.-Csak…ma tudtam meg.
-És hányadik hétben vagy?-nézett
rám aggódó kíváncsisággal arcán Derek is.
-6 hetes a baba-válaszoltam aprót
nyelve.
-Találtam egy hordágyat a 201-es
kórteremben-tért vissza ekkor Addison maga előtt tolva azt.-Így könnyebb lesz
levinni.
-Háromra mindketten
emeljük-fordult ekkor Mark Derekhez, ahogy mindketten Carlisle-hoz léptek.
-Ezt elveszem tőled-vette ki a
kezemből Addison az infúziós zsákot.
-Egy…kettő…három!-számolt vissza
Mark, mielőtt mindketten egyszerre megemelve Carlisle tehetetlen testét
felfektették őt a hordágyra, amire Carlisle ajkait egy apró nyöszörgés hagyta
el.-Jól van, haver, semmi baj! Segítünk rajtad.
-Dr. Milton egy emelettel
alattunk van, azt mondta, találkozzunk a 2-es műtőben-tért vissza hozzánk Dr.
Altman.-Induljunk!
-Szeretlek!-pattantam fel a
földről, hogy szerelmemhez hajolva apró csókok sorát hullajtsam
ajkaira.-Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Annyira nagyon szeretlek!-ismételgettem
remegő hangon. Nem akartam búcsúzkodni. Nem akartam arra gondolni, hogy ez az
utolsó csókunk, nem akartam, hogy ez legyen az utolsó alkalom, amikor
elmondhatom neki, mennyire szeretem. Viszont a szívem mélyén rettegtem attól,
hogy ez mégis egy búcsú. A gondolattól azonnal összeszorult a torkom.
-Maradj itt, Esme! Ülj le még egy
picit-pillantott rám ismét Addison fejével az egyik pad irányába biccentve
.-Lekísérem őket a műtőben, és jövök vissza, jó?
-Jó-biccentettem aprót még mindig
kisebb remegéssel a hangomban.
-Jó kezekben van, ne aggódj!-simította
meg vállamat nyugtatóan, mielőtt mindannyian sietősen útnak indultak volna a
folyosó végén lévő lift irányába. Én pedig egyedül maradtam.
Pár pillanatig csak álltam ott,
mozdulatlanul figyelve, ahogy kinyílik a lift ajtó, majd mindannyian belépnek
annak ajtaján, az ajtó pedig bezárul utánuk. Nem, ez nem lehetett az utolsó
közös pillanatunk. Nem ez volt az utolsó „Szeretlek!”, amit neki mondtam. Nem
most láttam őt utoljára élve. Ez nem lehet a mi közös történetünk vége.
Egy újabb görcs térített magamhoz
ebből a dermedt állapotból, amire egyik kezemet azonnal automatikusan a hasam
elé kaptam.
-Tarts ki, picike-motyogtam neki,
miközben hüvelykujjammal gyengéden megsimítottam
hasamat. Jól tudtam, hogy még mindig nem
állhatok meg. A gyerekeim egy fegyveres pszichopatával vannak, nem ülhetek itt
tétlenül. Nem, nem, én…meg kell találnom őket. Nem ülhetek itt.-Annyira
sajnálom-sóhajtottam elcsukló hangon, mielőtt sietős léptekkel elindultam volna
visszafelé az összekötő folyosó irányába. Pontosan tudtam, mit vállalok ezzel a
döntésemmel. Tudtam, hogyha most nem pihenek, akkor nagy valószínűséggel elveszítem
ezt a babát. De Lilly és Will…őket nem veszíthetem el, nem. Nem. A döntés
fájdalmas volt, de egyértelmű.
Ahogy végigfutottam az aula
felett átívelő összekötő folyosón, köpenyzsebembe nyúlva álltam neki előkeresni
onnan telefonomat. Tudtam, hogy merre induljak el, de azt nem, hogy pontosan
hol lehetnek.
Sietve álltam neki egy sms-t
pötyögni futás közben kislányomnak, reménykedve abban, hogy látja majd, hogy
észreveszi, és tud rá válaszolni. Ha meg tudná írni merre vannak, még ha csak
annyit is, hogy mit lát maga körül, időt nyernék.
Lelassítva lépteimet kezdtem el
némán pásztázni a mellkassebészeti osztály folyosóján. Nem hallatszott más,
mint a nővérszobában bekapcsolva maradt TV hangja, amiben éppen a híradó ment.
A bemondó pedig rólunk beszélt. A klinikánkról. Szürreális volt. Mintha ez nem
is a valóság lenne, hanem egy borzalmas rémálom.
Pár pillanat múlva telefonom
csippanása szakított ki a gondolataim közül. Lilly volt az.
4. emelet. Raktár. Ez állt
az üzenetben.
Azonnal rohanni kezdtem a
lépcsőház felé. Tudtam hol vannak. Pontosan tudtam, hogy hol vannak. És minél
hamarabb ki kellett őket onnan hozzam.
Felérve a negyedik emeletre ismét
lelassítottam. A raktár a folyosó végén volt, az ortopédiai oldalon.
Hangtalanul kezdtem el megközelíteni azt. Tisztában voltam azzal, hogyha zajt
csapok, azzal hatalmas veszélybe sodorhatom magamat. Legalábbis, ha rossz
időben csapok zajt. A tervem megvolt. Ki kell őket hozzam abból a szobából. Ahhoz
pedig előtte ki kellett csaljam onnan a fegyverest.
Lekucorodva a folyosón hagyott
gyógyszerosztós kocsi mögé álltam neki ott csendben hallgatódzni. Az odabentről
kiszűrődő hangokból azonnal felismertem Lilly hangocskáját. Itt vannak. Tényleg
itt vannak.
Körbe nézve pár pillanat múlva
meg is találtam a kocsi tetején a tökéletes tárgyat, amivel zajt csaphatok.
Kezembe vettem a fém vesetálat,
majd amilyen messzire csak tudtam elhajítottam azt az ellenkező irányba. Ahogy
egy hangos, fémes csattanással földet ért, azonnal összehúztam magam. Ha a
számításaim helyesek, pár pillanat múlva ki kell nyíljon az az ajtó,
és kilép majd rajta a fegyveres, hogy utána
nézzen a zajnak. Én pedig addig beosonhatok, és kihozhatom onnan a gyerekeimet.
Így is történt. Hallottam ahogy
kinyílik az ajtó, amit a távolodó léptek hangja követett. Óvatos gyorsasággal
egyenesedtem fel. Körbe pillantva álltam neki hallgatózni, miután pedig nem
hallottam közeledő léptek hangját, egy pillanat alatt a résnyire nyitva hagyott
ajtónál termettem. Egy pillanatig sem késlekedhettem tovább.
-Anyu! Anyu!
-Anyuci! Anyuci! Anyuci!
-Drágáim! Édes Istenem…-öleltem
őket szorosan magamhoz, ahogy mindketten hozzám szaladtak. Jóságos ég, de jó őket
a karjaimban érezni. Jól vannak. Jól vannak. Azonnal magamba szippantottam az
illatukat. Istenem, azt hittem, sosem ölelhetem már meg őket
De tudtam, hogy nincs túl sok időnk az
örömködésre.-Gyertek gyorsan, kimegyünk innen…
-Nem-nem!-hallottam meg ekkor
magam mögül egy idegen hangot, amire azonnal felkaptam pillantásomat. Sietve
tessékeltem magam mögé Lilly-t és Willt, ahogy megfordulva egy pisztoly
csövével találtam szembe magamat.-Szóval te vagy az a vörös kis ribanc, akivel
a barátom kefél.
-Nem tudom, hogy ki a
barátja-álltam neki kisebb remegéssel a hangomban.-Nekem férjem és gyerekeim
vannak.
- Ne játszd a hülyét!-mordult rám
pillantásával mélyen belém vájva.-Carlisle az enyém. Csak az enyém-lépett
közelebb hozzám továbbra is rám szegezve fegyverét, mire én magam mögött tolva
gyerekeimet álltam neki elhátrálni tőle. A szívem a torkomban dobogott.-Az
enyém…Aki elveszi azt, ami az enyém, az nagyon megbánja-pillantott rám
fenyegetéssel a hangjában. Ahogy egy pillanatra felocsúdtam a sokkból, akkor
eszméltem rá arra, mit is mondott. Carlisle…Nem, az nem lehet. Ő soha…Ő nem
csalna meg. Ő nem tenne ilyet, nem, Ő nem. De…mi van, ha mégis? Istenem, mi
van, ha mégis? Nem, Esme, ő nem tenné ezt
veled. Nem tenné ezt a gyerekeivel.-Láttalak titeket a
parkolóban-szólalt meg ismét néhány másodpercnyi feszült csendet követően
kiszakítva ezzel a gondolataimból.-Ott dugtatok a kocsiban-sziszegte.-Ahogy ott
vonaglottál rajta…
-Kérem, engedje el a
gyerekeimet-fordultam hozzá könyörgéssel hangomban.-Ők soha nem tettek semmi
rosszat senkivel. Hadd menjenek el! Ők csak gyerekek…
-Senki nem megy sehova!-lépett
ismét közelebb hozzám, a szívem pedig egy ütemet kihagyott, ahogy megláttam
mutatóujját a ravaszra csúszni. Ez a nő le fog lőni.-Felcsináltattad vele
magad, hogy magadhoz kösd?-pillantott rajtam ismét végig némi undorral
szavaiban.-Mióta tart?
-Carlisle a férjem-válaszoltam
egy pillanatra megremegve, miközben kezemmel még inkább hátam mögé sodortam
gyerekeimet, amire Will pici kezei nyugalmat keresve átkarolták hátulról lábaimat.-Lassan 9 éve házasok vagyunk…
-Nem!-kiabálta hitetlenkedés és
harag kettősével pillantásában.-Nem! Az nem lehet. Nem lehet-motyogta magában.
A pillantása zavaros volt, mintha nem is itt lett volna.-Csak 21, nem lehet…Ő
az enyém. Csak az enyém. Ez nem igaz. Ez nem…Ez hazugság!-pillantott ekkor újra
rám, újonnan jött haraggal irányomba.-Hazudsz, te kis ribanc!
-Anyuci, félek!-szipogta mögöttem
Will rémülten még szorosabban magához ölelve.
-Minden rendben lesz,
kisszívem!-vettem ujjaim közé az engem ölelő egyik kezecskéjét, nyugtatóan
állva neki hüvelykujjammal simogatni azt, miközben pillantásomat egyetlen
pillanatra sem vettem le a velem farkasszemet néző fegyvercsőről.-Engedje el a
gyerekeimet! Kérem!-ismételtem kétségbeesett remegéssel hangomban.-Ők csak
gyerekek. Nem ártottak magának.
-A kis vakarcsok miatt hagyott
el-folytatta mit sem reagálva szavaimra, ahogy pedig pillantásában megcsillant
a felismerés szikrája, azonnal tudtam, hogy hatalmas bajban vagyunk. Ne…Ne, ne,
ne ne!-Meg kell haljanak!
-Ne!-kiáltottam rémülten,
miközben megfordulva azonnal gyerekeim fölé kuporodva öleltem őket szorosan
magamhoz, testemmel próbálva őket védeni attól, ami pár pillanat múlva lesújt
majd ránk. És ekkor eldördült egy hangos, fülsüketítő lövés.
Hirtelen lett csend. Remegve szorítottam
magamhoz Lilly-t és Willt, miközben rettegve vártam a golyó okozta fájdalmat,
ám az mégsem jött. Nem éreztem mást, mint a hátamba sugárzó görcsös kismedencei
fájdalmat, és a belsőcombomon lefelé csorgó meleg nedvességet. Azonnal tudtam,
ez mit jelent. Éppen elvetélek.
Pár másodperc múlva, összegyűjtve
minden bátorságomat, lassan megfordultam. Ahogy megláttam a vértócsában fekvő,
mozdulatlan fegyverest a földön, azonnal visszafordulva gyerekeimhez
próbáltam
testemmel eltakarni előlük a
holttest látványát. -Nincs semmi baj-suttogtam nekik könnyeimmel küzdve, ahogy
a megkönnyebbülés és bánat kettős érzés egyszerre elárasztotta a testemet. Pár
pillanat múlva mindketten sírni kezdtek, mire én sem bírtam tovább visszafogni
könnyeimet.-Nincs semmi baj…
-Anyu meg fog halni!-nézett ekkor
rám rémülten Lilly könnyes kis szemeivel.
-Mi?-emeltem rá pillantásomat
kissé értetlenkedve.-Nem fogok meghalni, szívecském…
-De vérzel-pillantott le combom
irányába, mire lepillantva láttam, hogy a világoskék nadrágomat a vér teljesen
átáztatta a combom belső oldalán.-Meglőttek!
-Anyuci vérzik!-nézett rám Will
is rémült aggodalommal pillantásában.
-Nem…nem fogok
meghalni-ismételtem elcsukló hangon.-Minden rendben lesz-simogattam meg
arcocskáját, mielőtt ismét magamhoz vonva őket újabb sírás tört fel belőlem. Sírtam,
mert elveszítettem a kisbabámat. És sírtam örömömben, hogy ők viszont jól
vannak. Lilly és Will jól van. Az én két, gyönyörű, okos kisbabám, jól van.
[…]
(Esme szemszöge)
-Sajnálom, Esme!-pillantott rám
pár pillanat múlva Addison egy apró sóhajjal kísért együttérzéssel
hangjában.-Nincs szívhang, nincs embrió és nincsen szikhólyag sem-folytatta
felém fordítva egy pillanatra az ultrahang kijelzőjét, amire az én szemeim
ismét könnyekkel teltek meg.-Elment a baba.
-Istenem-csuklott el a hangom egy
pillanatra, ahogy szavai az ultrahangképpel együtt tudatomba vájva beleégtek az
agyamba. Elment. Tényleg elment. Nincs többé.
-Gondolom, nincs itt váltás
fehérneműd, úgyhogy hozok neked mindjárt egy olyan szülés utáni hálós bugyit,
meg egy egyszer használatos műtős nadrágot-nézett rám újra segítőkészséggel
pillantásában, miközben visszahúzva az ultrahang fejét eltávolította azt a
hüvelyemből.
-Van egy csere munkaruhám a
szekrényemben-fordultam ekkor hozzá, miközben egyik kezemmel letörölve az
arcomon csorgó könnyeket feljebb húzódzkodtam a vizsgálószéken.
-Már hozom is-simította meg
vállamat nyugtatóan.-Van még fájdalmad?
-Kicsit még görcsöl a
hasam-válaszoltam, mielőtt arcomat ujjaim mögé temetve ismét megtöröltem azt.
-Kérsz
fájdalomcsillapítót?-pillantott rám kérdőn ismét.
-Nem-ráztam meg a fejemet tovább
küzdve könnyeimmel.-Bocsánat!-szabadkoztam, ahogy ismét megállíthatatlan
zokogásba kezdtem. Egyszerűen nem tudtam kontrollálni. A könnyeim csak
hullottak és hullottak, ahogy az eddig bennem gyűlő feszültség utat törve
magának felszabadult bennem.-Sajnálom!
-Hé, semmi baj!-lépett hozzám,
vállaimnál fogva ölelve vigasztalóan magához.-Ez ki kell jöjjön. Hatalmas
trauma ért téged. Több hatalmas trauma is-simogatta meg vállamat nyugtatóan.-Ezt
fel kell dolgoznod.
-A gyerekeimnek szükségük van rám-szipogtam
ujjaimmal újra megtörölve arcomat.-Nincs időm magamat siratni.
-Esme…
-Fel kell hívnom Liliant és
Henry-t is-álltam volna fel.-Tudniuk kell, mi van Carlisle-lal…
-Már felhívtuk őket-nyomott
vissza gyengéd erélyességgel vállamnál fogva
a vizsgálószékbe Addison.-A gyerekek pedig jó kezekben vannak. Amíg
Lilian és Henry ideérnek, Mark vigyáz rájuk. Neked most egy dolgod van, hogy
pihenj…
-Addie…
-Semmi Addie-pillantott rám
vissza szigorúan.-A férjedet a szemed láttára lőtték le, elrabolták a
gyerekeidet, élő pajzsot játszottál a lövöldöző és a két gyereked között, és
most estél át egy vetélésen. Ezek után a következő 1 órában semmi mást nem
akarok látni barátodként és kezelőorvosodként, mint hogy pihensz-folytatta
komolysággal pillantásában, mire én megadva magamat akaratának visszadőltem a vizsgálószékbe.
Be kellett látnom, hogy igaza van.-Megyek, hozom neked akkor a bugyit és a
nadrágot-folytatta.- Meg hozok még neked néhány nagyobb méretű betétet is, hogy
ne kelljen vegyél. Pár hétig vérezhetsz.
-Köszönöm!-emeltem rá szemeimet
hálával hangomban.
Pár pillanat múlva kopogás
hallatszódott az ajtó felől, amire mindketten azonnal annak irányába kaptuk
pillantásunkat. Még ettől az apró koppanó hangtól is egy pillanatra
összerezzentem.
-Egy pillanat, beteget
vizsgálok-szólalt meg Addison, miközben felállva mellőlem sietve a
szekrénysorhoz lépett.
-Elnézést a zavarásért! Swan
rendőrjárőr vagyok, és Dr. Esme Anne Cullent keresem!-hangzott fel egy válasz
az ajtó túloldaláról.-Azt mondták, itt találom.
-Éppen őt vizsgálom, egy fél
pillanat-felelte, amint sietősen kezébe véve egy csőkötszert és egy ollót egy
plusz nyílást vágott arra.-Nézd csak!-fordult hozzám ismét a kötszerrel és egy
nagy méretű betéttel lépve vissza hozzám.-Nem lesz annyira kényelmes, de
átmenetileg jó lesz-adta azokat a kezembe.-Vedd fel úgy, mint egy bugyit, és
tedd bele a betétet. Ez majd ott tartja.
-Rendben-biccentettem.
-Mindjárt veszek elő egy
eldobható műtős nadrágot is-sietett vissza a szekrényhez, miközben én óvatosan
felállva a vizsgálószékből nekiálltam felvenni ezt a rögtönzött fehérneműt.-Itt
van ez is-adta a kezembe pár pillanat múlva a nadrágot.-Gyorsan kidobom a véres
izolálót alólad és már vissza is ülhetsz.
-Köszönöm!-intéztem hozzá egy
újabb hálás pillantást.
-Ne köszönd!-húzódott arcára
válaszul egy apró mosoly, miközben egy tiszta kendőt terített alám a vizsgálószékre.-Visszaülhetsz-emelte
rám újra szemeit a szék felé biccentve, mielőtt sietős léptekkel elindult volna
az ajtó irányába, hogy kinyissa azt, amíg én újra kényelembe helyezem magam.
-Üdv, Charlie Swan rendőrjárőr
vagyok a Seattle-i rendőrségtől-mutatkozott be, ahogy kinyílt az ajtó, ahogy
pedig megláttam, ki áll mellette, a szívem hatalmasat dobbant a
mellkasomban.-Ez a fiatalember eltökélten be akart jutni az épületbe. Azt
állítja, hogy Dr. Cullen fia.
-Anya!-rohant hozzám
megkönnyebbülés és aggodalom kettősével pillantásában Jasper, ahogy meglátott,
mit sem törődve az utána nyúló rendőrjárőrrel.
-Jasper, drágám!-öleltem meg őt
szorosan, ő pedig karjait nyakam köré fonva ölelt viszont magához. Még mindig a
történtek okozta sokk hatása alatt állva kellett pár pillanat, mire eljutott a
tudatomig…Jasper anyának hívott.
Emlékszem arra, amikor először
ültünk le beszélni vele a témáról az örökbefogadása után, mikor láttuk,
mennyire kényelmetlen számára, hogy nem tudja, hogyan szólítson minket. Elmondta,
hogy nem tud Carlisle-t és engem apának és anyának hívni, akármennyire is
szeret minket. Elmondta, hogy bár az ő édesanyja meghalt, de még mindig nagyon
szereti őt, és neki mindig ő marad majd az anyukája, Carlisle pedig mindig is a
nagybátyja volt, furcsa lenne ezentúl apának hívnia. Mi pedig ezt maximálisan
megértettük és elfogadtuk.
Sosem erőltettük, hogy kimondja
ezeket a szavakat. Tudtuk, hogy szeret minket, nem kellett hozzá egy szó, hogy
érezzük ezt. Most még is, ahogy kimondta egymás után ezt a néhány betűt…úgy
éreztem, mintha a mai nap eseményei után gyászba borult szívem újra mosolyogni
kezdett volna.
A könnyeim azonnal hullani
kezdtek, ahogy a tudtatosulást követően a meghatott boldogság elárasztotta a
testemet, még nagyobb káoszt hozva a bennem tomboló érzelmek viharába.
-Mi történt?-nézett rám újra
aggódó érdeklődéssel szemeiben, ahogy picit hátrébb húzódott tőlem.- Láttam a
tv-ben…Megsérültél? Carlisle jól van?
Lilly és Will?-kérdezte hadarva.
-Nem sérültem meg, nincs semmi
baj-simítottam meg arcát nyugtatással a hangomban.-Egy fegyveres bejött a
klinikára és lövöldözni kezdett-álltam neki mesélni a nem teljes igazságot. Meg
akartam kímélni a részletektől.-Több embert is lelőtt, köztük…Carlisle-t
is-folytattam a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy ezt kimondtam.-Carlisle
még a műtőben van, egyelőre stabil az állapota. Lilly és Will pedig Mark
bácsival vannak most, de már úton van Lilian nagyi és Henry papa. Szerencsére
mindketten jól vannak, nem sérültek meg. A lövöldözőt pedig lelőtték a terrorelhárítók.
-De valami mégis van
veled-pillantott végig rajtam ismét egy sokat sejtő gyanakvással hangjában.-Látom
rajtad. És Addison azt mondta, hogy éppen téged vizsgál, amikor az ajtó előtt
álltunk-folytatta egy pillanatra rá, majd vissza rám emelve aggódó kék
szemeit.-Meg itt ez a kórházi nadrág is…Nem vagyok kisgyerek. Tudom, ha baj van-folytatta
komolyan.- És szeretném tudni, mi a baj.
-Nos, még…nem mondtam el nektek,
mert csak ma reggel tudtam meg-álltam neki picit hezitálva-, de…terhes voltam-mondtam
végül ki egy apró, remegő sóhaj kíséretében egy pillanatra lesütve szemeimet, mielőtt
ismét rá emeltem volna azokat.-Azért vagyok itt, és azért vizsgált meg Addison.
-Voltál?-kérdezett vissza egy
pillanatnyi értetlenséggel a szemeiben, amire én egy apró bólintással
válaszoltam. Pár pillanat múlva láttam, ahogy pillantásában felcsillan a
megvilágosodás szikrája, amint tudatosult benne, mit is értettem a múltidő
alatt.-Ó, akkor…el…elment a…
-Igen. Elvetéltem, szívem-biccentettem
könnyeimmel küzdve, a hangom pedig ismét elcsuklott, ahogy kimondtam ezeket a
szavakat.-Lett volna egy új kistesótok, de…mégsem lesz most. Sajnos elment…
-Nagyon sajnálom!-ölelt magához újra
vigasztalóan, a könnyeim pedig ismét hullani kezdtek, ahogy ennek a titoknak a
terhe egy pillanatra lehullott a vállamról. Istenem, annyira szeretem őt. Az a
hatalmas szíve.-Hozzak neked enni valamit? Nem vagy szomjas?-emelte rám ismét
szemeit még mindig aggodalommal pillantásában.-Hozok bármit, amit kérsz.
-Nem kérek semmit, drágám!
Köszönöm!-húzódott arcomra egy apró nyugtató mosoly.-Csak egy picit pihennem
kell, de utána megyek ki hozzátok. Ha pedig Carlisle kijött a műtőből,
átmegyünk és megérdeklődjük, hogy van és…hogy mikor jöhet haza.
-Nem vagyok már
gyerek-emlékeztetett újra rám emelve komoly pillantását.-Tudom, hogy nem
mindenki…hogy az ilyet nem mindenki éli túl-sóhajtott aprót.-Fel vagyok
készülve rá, hogy…meghal.
-Figyelj, Jasper-vettem ujjaim
közé kezeit én is egy komolyabb hangnemre váltva.-Őszintén…nem tudom, hogy mi
lesz-folytattam kétkedés és aggodalom egyvelegével szavaimban.-Amikor
legutoljára láttam, még nagyon rosszul volt, de…Dr. Altman a legjobb
mellkassebész a nyugati parton. Ha valaki, akkor ő meg tudja menteni-pillantottam
rá bizakodóan.-Hiszem, hogy hazavisszük majd őt hamarosan…
