Üdv, mindenkinek!
Hoztam is az újabb fejezetet. Ebben a részben szintén a meghitt boldogsággal teli jelenetek dominálnak majd, de nem lesz hiány megható és humoros pillanatokból sem. Újra egyesül a már nem is olyan kis családunk.
Remélem, mindenkinek tetszik majd! Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"I'M SO FULL OF LOVE I COULD BARELY EAT"
[szeptember 1.]
-Hm?-emeltem rá pillantásomat egy apró, fáradt mosollyal az arcomon, amire szerelmem ajkait egy apró nevetés hagyta el.
-Bocsánat, hogy felébresztelek-pillantott rám bocsánatkéréssel hangjában-, csak szólni szerettem volna, hogy megérkeztek a vendégeink-biccentett kórterem ajtaja felé, mire én annak irányába pillantva meg is láttam most már nem is annyira kis családunk többi tagját.
-Szia, anyu!-integetett Lilly egy lelkes, ám kissé megszeppent kis mosollyal az arcán.
-Szia, Esme!-köszönt Jasper is mosolyogva.
-Gyerekek, hát sziasztok!-húzódzkodtam sietve ülő pozícióba. Ajkaimat szinte suttogva hagyták el ezek a szavak, nehogy felébresszem a mellettem a kis gurulós kórházi babaágyban békésen alvó újszülött pici fiamat. Még mindig alig hittem el, hogy itt van, hiszen…tegnap ilyenkor még a hasamban volt.
-Bejöhetünk?-fordult hozzám ekkor szintén suttogva engedélykéréssel hangjában Lilian, amire én mosolyogva igenlő bólogatásba kezdtem.-Hogy vagy, Esme, drágám?-lépett hozzám elsőnek ő egy-egy puszit nyomva üdvözlésként arcomra.-Tudtál eleget aludni?
-Köszönöm, jól!-mosolyodtam el ismét.-Nem igazán aludtam-válaszoltam alig hallhatóan felnevetve.-Az első pár órában pörgetett az adrenalin, utána meg óránként ébresztve voltam vérnyomás-, pulzus- és testhőmérés miatt-sóhajtottam.-Lesz még mit kipihenni.
-Azt elhiszem, kedvesem!-mosolyodott el is megértéssel hangjában.-A gyerekszülés nem éppen arról híres, hogy hipp-hopp, volt-nincs, mintha mi sem történt volna.
-Anyu, megnézhetem a kistesómat?-emelte rám hatalmas, kíváncsi szemeit Lilly suttogva, mire nem bírtam megállni, hogy halkan felnevessek. Láttam rajta, milyen nehéz visszafognia magát, hiszen amióta csak megemlítettük, hogy szeretnénk majd testvért neki, ő erre a pillanatra várt. És most végre itt van.
-Hogyne, kis szívem!-válaszoltam halkan egy apró mosollyal arcomon, mielőtt kibújva az ágyból elindultam volna Will irányába.-Hát ezért jöttetek, nem igaz?
-Anyu, eltűnt a hasad!-szólalt meg ekkor meglepettséggel a hangjában picit hangosabban kislányunk, amint rám pillantva szembesül az utóbbi időben már igen csak nagy, kerekedő pocakom hiányával.
-Azért nem tűnt el teljesen-kuncogtam halkan nevetve rásimítva hálóingemet a már jóval kisebb, de még finoman kerekedő hasamra, hogy ő is lássa.-De már sokkal kisebb, mert már nincs benne Will.
-Na, gyere, Liliomszál! Megnézzük a tesódat-kapta fel őt karjaiba Carlisle, így sétálva utánam a kerekes kis babaágyhoz.-Ahogy megbeszéltük, csak szépen, halkan, nehogy felébresszük őt, jó?-pillantott rá suttogva, amire Lilly egy néma, igenlő bólogatásba kezdett, jelezve ezzel, hogy megértette kérését.
-Hát ő lenne az-álltam meg kisfiam mellett egy büszke mosolygással hangomban rá pillantva. Pici mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, miközben kezecskéi és lábacskái néha aprót mozdultak, ahogy a korábbi mély alvásából lassan menetrendszerűen ébredezni kezdett.
-Ó, de pici-ámult el Lilly suttogva, ügyesen betartva az apukája által kérteket.-Apu, olyan a haja mint a tiéd-állapította meg, mire mindannyiunk arcára egy újabb mosoly húzódott szavai hallatán.
-Igen, Liliomszál, Willnek is olyan szőke haja van, mint nekem-simogatta meg arcocskáját mosolyogva Carlisle.
-Én azért nem mondanám őt olyan picinek-kerekedtek el Jasper szemei unokatesóját szemlélve, mielőtt rám emelte volna kissé aggódó pillantását.-Ez nagyon fájt, igaz?
-Eléggé-vallottam be apró kuncogással a hangomban.
-Mintha egy görögdinnyét akarnál kipréselni egy kulcslyukon-folytatta tovább szörnyülködve az aránytalanságon.-Örülök, hogy élsz-pillantott rám ismét őszinte megkönnyebbüléssel hangjában.-Én tuti belehalnék, ha nekem kéne ilyet csinálni.
-Jaj, drágám-nevettem el magamat szavai hallatán nyugtatóan megsimítva vállait.-Jól vagyok, ne aggódj!
-Istenem, kisfiam, ez a baba teljesen olyan, mint te-simogatta meg szerelmem vállát Lilian könnyeivel küzdve.-Te is pont ilyen voltál, mikor megszülettél.
-Mint két tojás-jegyezte meg Henry egy apró nevetéssel hangjában.-Még az orra is pontosan olyan, mint amilyen a tiéd volt.
-Gratulálunk, gyerekek!-lépett előbb hozzám, majd Carlisle-hoz Lilian egy ölelésre.-Kívánok sok örömet, és még annál is több nyugodt éjszakát az elkövetkezendő időszakra-tette hozzá halkan felnevetve, mire mi sem bírtuk megállni, hogy mindketten felnevessünk.
-Köszönjük, anya!-mosolygott rá még mindig halkan nevetve Carlisle.
-Gratulálok!-ölelt magához minket Henry is egy büszke mosollyal az arcán.-Immár akkor hivatalosan is három csodás gyerek büszke szülei vagytok-emelte ránk boldogságtól csillogó pillantását.-Hányig terveztek menni? Csak érdeklődöm-kérdezte egy halk nevetéssel hangjában, amire mi is újra felnevettünk.
-Én a tegnapi után egyelőre nem is merek gondolni rá-jegyeztem meg viccelődve.
-Megsimogathatom Willy-t?-pillantott ránk kíváncsian Lilly még mindig Carlisle karján ülve, miközben egyik kis kezét a szemeit lassan nyitogatni kezdő kistestvére felé nyújtotta.
-Előtte megmosod a kezed, és utána igen-válaszolta szerelmem lábaira állítva kislányunkat-Jó, Liliomszál?
-Jó-válaszolta aprót biccentve, mielőtt sietve megiramodott volna a kórteremhez tartozó mosdó irányába. Ebben a pillanatban Will kissé türelmetlen nyöszörgése törte meg a kórteremben egy pillanatra beállt meghitt csendet, amire mindannyian legújabb kis családtagunk felé kaptuk pillantásunkat.
-Ó, hát felébredet a nagyfiú-mosolyogta Lilian, amint én kisfiam hívására sietve a kiságyhoz lépve kiemeltem őt onnan.-Mennyivel született?
-3200 grammal, és 52 centivel-mosolyogtam, miközben a halk sírdogálásba kezdő pici fiamat óvatosan vállamra fektettem.
-Magas gyerek lesz, ezt már most megmondom nektek-állapította meg Lilian nevetve.-Egy magas, daliás úriember.
-Úgy látom, csak az anyukája kellett neki-jegyezte meg mosolyogva Henry, ahogy pici hátának lágy simogatása hatására Will sírása lassan halkulni kezdett.-Nem tetszett, hogy hirtelen ennyien körbevettük, igaz, kisember?
-Hát igen, biztos hogy ijesztő lehet hirtelen ennyi új arc és hang-mosolyodtam el ismét, miközben nyugtatóan tovább simogattam vállamon halkan hüppögő picike fiamat.-Úgy tűnik, Will nem szereti a nagy nyüzsgést.
-Nincs két egyforma gyerek-kuncogott fel Lilian is, amint én tovább simogatva kisfiam hátát helyet foglaltam ágyam szélén.-Őt ilyennek kell elfogadni.
-Megmostam a kezemet, apu!-tért vissza hozzánk ekkor Lilly felmutatva apukájának tiszta kis kezecskéit.-Most már megsimogathatom Willt?
-Így már igen-vette őt karjaiba ismét szerelmem.-Már beszéltük, hogy Will még nagyon pici, ezért óvatosan kell bánni vele, jó?-pillantott rá komolysággal a hangjában, miközben helyet foglalva mellettem ölébe ültette kislányunkat.
-Jó!-biccentett aprót, mire én vállamról óvatosan karjaimba fektettem át Willt, így fordítva őt Lilly irányába.-Hol szabad?-futtatta végig rajta izgatottan pillantását, miközben pici kezeivel Will fölött pásztázva próbálta eldönteni, melyik testrészéhez érhet hozzá.
-Az arcát ne piszkáld, de bárhol máshol-válaszoltam megsimítva kislányom buksiját.-Csak bátran.
-Ó, de puha! Nagyon puha!-csillant fel meglepett kis hangocskája, ahogy pici kezével lágyan megsimította Will felé eső kis markát-Anyu, én annyira szeretem őt!-emelte rám ekkor hatalmas, palaszín szemeit őszinte boldogsággal pillantásába.-Pont olyan, amilyet szerettem volna!
-Ennek örülök, szívecském!-kuncogtam fel halka szavai hallatán, miközben ő óvatosan újra és újra megsimította várva várt kistesójának picike öklét.
-Köszönöm, hogy csináltatok nekem egy kistesót-emelte egy pillanatra szemeit apukájára, majd rám hálával pici hangjában.-Ti vagytok a legjobb apuka és anyuka az egéééész világon!
-Jaj, drágám!-öleltem őt magamhoz szabad kezemmel, így nyomva egy apró puszit buksijára. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyekkel a meghatottságtól, amit szavai váltottak ki belőlem. Nem tudom, mivel érdemeltem őt ki az élettől.-Szeretném, hogy tudd, hogy nagyon szeretünk téged-pillantottam előbb Carlisle-ra, majd ismét rá meghatott könnyeimmel küzdve-, és hogy büszkék vagyunk arra, hogy egy ilyen csodás kislányunk van, mint te.
-Nagyon szeretünk, Liliomszál-nyomott szerelmem is apró puszit kislányunk halántékára.-Megígéred, hogy vigyázol majd a kistesódra?
-Igen, megígérem-húzta ki magát határozottan.-Senki nem bánthatja, soha! Majd én megvédem.
-Meg…megsimogathatom én is?-pillantott ránk ekkor kissé megszeppenten Jasper is.
-Hogyne, szívem!-válaszoltam mosolyogva adoptált nagyfiamra pillantva.-Menj, mosd meg te is gyorsan a kezedet, és utána nyugodtan!
-Oké-húzódott az ő arcára egy még mindig kissé megszeppent, de lelkes mosoly, mielőtt ő is sietős léptekkel megindult a kórtermi mosdó irányába.
-Ahogy egyre tovább nézem ezt a gyereket-állt neki ismét Lilian tovább fürkészve a karomban csendesen nézelődő újszülött kisfiamat-, egyre több vonásában fedezlek fel téged is, Esme-pillantott rám meggyőződéssel hangjában elmosolyodva.-Ahogy látom, kékek a szemei, mint a fiamé, de a szeme formája és a tekintete…az annyira olyan, mint a tiéd-folytatta.-Csodaszép egy kisfiúnak adtál életet, és ezt még jó sokszor fogom mondogatni neked-tette hozzá nevetve belőlünk is egy halk nevetést váltva ki ezzel.
-Köszönöm, Lilian!-mosolyogtam rá még mindig meghatottan.-Azért örülök, hogyha egy kicsit is, de én is látszom benne, mert…imádom a fiadat, nála jobb és gondoskodóbb férjet és apát a gyerekeimnek nem is kívánhatnék, de…nagyjából 10 órán át vajúdtam Willel, egy picit azért látszak már benne én is-jegyeztem meg viccelődve egy hangosabb nevetés váltva ki ezzel szerelmemből és szüleiből is.
-Hát igen, a munka túlnyomó részét ő végezte-mosolyogta büszkeséggel a hangjában szerelmem egy apró, gyengéd csókot hullajtva ajkaimra.-Köszönöm, hogy megajándékoztál engem a csodás gyerekeinkkel!-pillantott rám ismét hálával szemeiben lágyan megsimítva közben egyik kezével Lilly-t másikkal pedig a karomban pihenő Willt.-Ezért örökké hálával tartozom neked.
-Ha ilyeneket mondasz, egyrészt sírni fogok-nevettem fel meghatottságtól elcsukló hangon-, másrészt meg agyon csaplak, ha azt hiszed, bármivel is tartozol ezért-nevettem tovább letörölve arcomról egy kigördülő apró könnycseppet.-Nagyon szeretlek!-hajoltam hozzá egy újabb apró csókra.
-Én is nagyon szeretlek!-mosolyogta ujjait lágyan vállamra simítva.
-Itt vagyok, megmostam a kezemet-sietett vissza hozzánk Jasper, miközben kezeit megrázva igyekezett megszabadulni a rajtuk lévő néhány megmaradt vízcsepptől.
-Gyere!-invitáltam közelebb bátorítóan.-Ahogy Lilly-nek is mondtam, az arcát ne, de bárhol máshol nyugodtan…
-Nagyon aranyos-mosolyogta, mielőtt néhány kissé bátortalan, bizonytalan mozdulatot követően végül megsimította kisöccsét.-Tényleg nagyon puha-emelte rám pillantását egy örömteli kis csillogással szemeiben.-Ő most akkor a kisöcsém vagy az…unokatestvérem?
-Na igen, egyenlőre ez még zavaros-nevettem fel ismét.-Biológiailag az unokatestvéred, de mivel hivatalosan a szüleid vagyunk már, így papíron Ő mégis a tesód.
-Nagyon menő, hogy már van két tesóm is-mosolyodott el ismét őszinte, mély szeretettel tekintetében Lilly-re, majd vissza Willre pillantva.-Drukkoltam neked este, Esme!-emelte rám újból kissé fáradt szemeit.-Sokat gondoltam rád.
-Köszönöm, Jasper!-simítottam meg arcát hálával hangomban.
-Ha nem bánjátok, csinálnék gyorsan egy képet az újdonsült nagy családról-vette elő lelkesen telefonját Lilian picit közelebb lépve hozzánk.-Csodaszépek vagytok, drágáim, egytől-egyig mindannyian. Gyönyörűek.
-Köszönjük, anya!-mosolyodott el szerelmem büszke csillogással pillantásában.
-Kéééész is-mosolyogta elégedetten szemlélve a telefonján megjelenő képet.-Elküldhetem a képet a szüleidnek, Esme?-pillantott rám ismét engedélyt kéréssel hangjában.-Biztos örülnének neki.
-Hogyne, persze-válaszoltam.-Willről ugyan küldött már képet Carlisle nekik, de szerintem tűkön ülve várják az első családi fotót, úgyhogy mindenképp.
Ebben a pillanatban Carlisle csipogójának hangos jelzése szakított ki minket a pillanatból, mire szerelmem sietve állt neki előhalászni azt köpenyének zsebéből.
-Nekem sajnos mennem kell-sóhajtott fel némi szomorúsággal hangjában.-Balesetest hoznak…
-Fogod bírni?-pillantottam rá kissé aggódva, miközben ő Lilly-t ismét lábaira állította.-Az elmúlt közel 48 órában jó, ha 3 órát aludtál összesen.
-Én vagyok ma az ügyeletes. Muszáj lesz-hullajtott apró csókot ajkaimra.-Szeretlek titeket!-emelte pillantását gyerekeinkre, majd ismét rám.-Ha végeztem, jövök!
-Én is szeretlek!-mosolyogtam utána, mire ő egy szüleitől való gyors elköszönést követően sietve útnak is indult a nem messze lévő traumatológia irányába.
-Szerintem mi is megyünk, drágám-pillantott rám ekkor Lilian is.-Jaspernek ma lesz az évnyitója, és még össze kell készüljünk.
-Persze, menjetek csak-mosolyodtam el ismét.-Köszönöm, hogy mind meglátogattatok engem és Willt-pillantottam rajtuk körbe hálásan.-Ha minden jól megy, holnap már otthon is leszünk.
-Szeretlek, anyu!-ölelt meg kislányom búcsúzóul némi szomorúsággal hangjában.-Gyere haza hamar!
-Én is szeretlek, szívem!-nyomtam apró puszit buksijára.-Sietek haza, ne aggódj!
-Jobbulást, Esme!-ölelt meg Jasper is.-Remélem, gyorsan jól leszel.
-Hipp-hopp felépülök, észre sem veszed majd-jegyeztem meg nevetve magamhoz ölelve őt én is szabad karommal.-Szeretlek, drágám!
-Én is téged-mosolyodott el ismét, amint kicsit hátrébb húzódott.-Holnap várunk haza!
-Sietek, ahogy tudok-kuncogtam egy búcsú pillantást vetve rájuk, majd egy kölcsönösen nehéz elköszönést követően, mindannyian lassan elindultak a klinika kijárata felé.
-Nincs mit, Dr. Cullen!-biccentett aprót, miközben én a páciens vérző lépét ujjaimmal az általam ejtett bemetszés irányába pozícionáltam.
-Öblítést és szívást, Dr. Smith!- emeltem szemeimet velem szemben álló ifjú rezidens kollégámra, aki kérésemre előbb vízzel töltötte fel, majd leszívta a vérrel keveredett folyadékot a beteg hasűréből.-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, miközben sietve a hasűrbe vezetve a kautert nekiálltam leválasztani a vérző lépet annak függesztő szalagjairól.-Dr. Smith, mit szólna, ha kérdeznék magától?
-Állok elébe, Dr. Cullen!-pillantott rám magabiztossággal hangjában.
-Meg tudja mondani, milyen képleteket tartok az ujjaim közt?-pillantottam rá kérdőn, amint mutató és középső ujjammal finoman kiemeltem a lép hilusba belépő, szervet ellátó ereket.
-Az az arteria és véna lienalis-válaszolta pár pillanatnyi gondolkodást követően.
-És mit fogok most csinálni velük?-folytattam tovább a kérdezősködést.
-Kipreparálja és leköti őket, Dr. Cullen!-válaszolta tovább figyelve minden mozdulatomat.
-Ahogy mondja-biccentettem helyeslően.-Dalia, szikét kérek!-fordultam ismét műtősnőnkhöz.
-Azonnal adom, Dr. Cullen-válaszolta, amire pár pillanattal később kezembe is helyezte az általam kért műszert.-Parancsoljon!
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan a szike nyelét sietve ujjaim közé véve. Ez az apró, hirtelen mozdulat elég volt ahhoz, hogy görcsös fájdalmat váltson ki a kezemben, amire ajkaimat akaratlanul is egy kisebb fájdalmas nyögés hagyta el.-A francba…
-Jól van, Dr. Cullen?-pillantott felém egy pillanatra Dr. Altman, mielőtt visszairányította volna figyelmét a páciens mellüregére.
-Csak fáj a kezem-válaszoltam röviden, egy pillanatra átvéve szikémet másik kezembe, hogy gyorsan bemozgatva sajgó ujjaimat elmulasszam ezt a kellemetlen érzést. Sikerrel.-De már el is múlt, nincs baj-folytattam, miközben visszavéve a szikét bal kezembe sietősen nekiálltam kipreparálni a lekötésre szánt ereket.-Tudják, az éjszakát a szülőszobán töltöttem a feleségemmel, és mit ne mondjak…erős kezei vannak-jegyeztem meg mérhetetlen büszkeséggel hangomban halkan felnevetve mondatom végén, mire kollégáim egy pillanatra szintén halkan felnevettek szavaim hallatán.-De nem panaszkodom, neki sokkal nehezebb dolga volt…
-Akkor megszületett a kis William?-csillant fel mellettem Dalia hangja izgatottan rám emelve pillantását
-Meg-válaszoltam egy büszke mosollyal maszkom mögött.-Egészen pontosan 2018. augusztus 31-én 23 óra 57 perckor látta meg a napvilágot. Vagyis…inkább a holdvilágot látta volna meg, ha az elmúlt 5 év legnagyobb vihara miatt felhős égbolt el nem takarja azt-helyesbítettem még mindig nevetve.-A feleségem fantasztikus volt, a baba is jól van és én…Annyira boldog vagyok és annyira nagyon büszke, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni-áradoztam tovább, miközben ujjaim közé vettem a kipreparált érképleteket.
-Szívből gratulálok, Dr. Cullen!-emelte rám ismét szemeit őszinte boldogsággal hangjában Dalia.-Sok boldogságot kívánok mindkettőjüknek, és mihamarabbi felépülést a másik Dr. Cullennek!
-Köszönöm, Dalia!-húzódott arcomra újabb széles mosoly a testemet átjáró, azt szinte szétfeszítő öröm és büszkeség egyvelegének hatására.-Közben kérnék 3-0-s PDS-t a lekötéshez.
-Már adom is-biccentett még mindig mosolyogva, mielőtt sietve nekiállt volna a szükséges varróanyag előkészítésének.
-Gratulálok, Dr. Cullen!-pillantott rám Dr. Altman is egy őszinte mosollyal maszkja mögött.-Viszont ezek szerint maga…kisebb túlzással, de nem aludt majdnem 48 órája?-vonta össze szemöldökeit némi aggodalommal hangjában.-Mert…30-án dolgozott, aztán aznap este ügyeletes volt, de nem ment haza, csak az ügyelet másnapjának délutánján, a tegnap éjszakát pedig minden bizonnyal megint nem sok alvással töltötte-összegezte mindazt, amit én magam kissé félve megállapítottam már magamban.-Ma pedig megint itt van.
-Ügyeletes vagyok-válaszoltam egy apró sóhaj kíséretében.-De ezt a 24 órát most már kibírom, műtét után úgyis megyek a főnökhöz, hogy kiírassak egy hét szabadságot, hogy otthon lehessek a feleségemmel az első héten és segítsek neki…
-Nem akarok beleszólni, de szerintem nem csak a felesége erős kezei miatt görcsöl a keze sem-vette vissza a szót komolysággal a hangjában.-Pihennie kéne, mielőtt a munkája rovására megy a kialvatlanság. Elviszem én egyedül ezt a mostani szombatot…
-Nem kérhetem erre, Dr. Altman-álltam neki udvariasan visszautasítani ajánlatát.
-Nem is maga kéri-vágott közbe még mindig komolysággal pillantásában.-Dolgoztam már több más 1-es szintű trauma centerben is vendégoperatőrként, mint traumatológus, Irakban voltam katonaorvos, úgyhogy bár a fő profilom pár éve a szív-mellkas sebészet, de én traumatológiából szakvizsgáztam elsőnek. A szív-mellkas sebészet a ráépített szakvizsgám-folytatta.-Van ma ügyeletben két kiváló rezidens is-pillantott Dr. Smith-re, majd a vele szemben álló Dr. Williams-re-, úgyhogy segítségem az van. Menjen haza a műtét után, és aludjon egyet…apuka-tette hozzá a végén nevetve, mire nem bírtam megállni, hogy én is halkan nevetni kezdjek.-Ha valami olyan van, amihez kevesen vagyunk, majd megcsörgetem telefonon.
-Ezt nem is tudom…hogyan hálálhatnám meg magának, Dr. Altman-pillantottam rá őszinte hálával hangomban, amint egy utolsó mozdulatot követően befejeztem a lépet ellátó nagy erek lekötését.
-Azzal, ha hazamegy és kialussza magát-válaszolta egy pillanatra halkan felnevetve.-Most tegye meg, mert egy újszülött mellett nem lesz könnyű aludni.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, miközben nekiálltam az arteriae és venae gactricae breves-ek lekötésének.-Kérek egy kis szívást, Dr. Smith!
-Csinálom, Dr. Cullen!-válaszolta kérésemre.
-Igazán nincs mit-emelte rám szemeit ismét mosolyogva Dr. Altman.-És adja át gratulációmat a feleségének!
-Mindenképp-pillantottam rá egy újabb apró mosollyal arcomon, miközben tovább folytattam az asztalon fekvő fiatalember súlyosan sérült lépének eltávolítását.
-Sziasztok!-húzódott arcomra egy kissé még fáradt, ám mérhetetlen boldogsággal teli mosoly, amint barátainkon végig futtatva pillantásomat mindannyiuk arcára egy izgatott csillogás ült ki.
-Nézzük-nézzük-állt fel lelkesen az asztaltól Izzie is.-Vajon tényleg az apukájára hasonlít a kisember, mint ahogy hallottuk?
-Eléggé-jegyeztem meg halkan felnevetve az engem vállamnál gyengéden átkaroló szerelmemre, majd vissza rájuk pillantva.
-Ez a gyerek tényleg egy mini Carlisle-nevetett fel Derek is, ahogy szemügyre vette karjaimban pihenő kisfiamat.-Első blikkre tiszta apja.
-Hát te mennyire cuki vagy-pillantott rá Izzie gyermeki ámulattal hangjában.-Komolyan, hogy lehet ennyire cuki.
-És hogy vagy, Esme?-pillantott rám kíváncsian Derek ismét.-Hallottam, hogy elég kemény éjszakád volt.
-Kicsit még fáradtan, de nagyon boldogan-válaszoltam mosolyogva.-A 10 óra vajúdás nem esett jól-vallottam be halkan nevetve-, de mindenképp megérte-pillantottam le az őt körbevevő nyüzsgés hatására karjaimban kissé nyűgösen nyöszörögni kezdő picike fiamra.-Shhh, nincs semmi baj, Will! Nincs semmi baj…
-Kicsit még fáradtan?-ismételte utánam Izzie egy pillanatra hitetlenkedve rám emelve pillantását.-Most toltál ki magadból a vaginádon át egy élő, lélegző emberi lényt, és csak kicsit fáradt vagy?-vonta fel szemöldökeit nevetés és aggodalom egyvelegével hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy én is elnevessem magam szavai hallatán.-Komolyan, te…miből vagy? Én fel sem tudnék kelni.
-Hidd el, nem felkelni nehéz ilyenkor-tettem hozzá még mindig nevetve.-Ülni sokkal rosszabb.
-El tudom képzelni-tette hozzá Callie is nevetve kisfiamra pillantva.-Én nekem is fájna ülni, hogyha egy ilyen nagy, cuki baba bújna ki belőlem.
-És te, apuka?-pillantott ekkor Carlisle-ra Derek, amire szerelmem arcára egy leplezhetetlen, büszke mosoly húzódott.-Milyen érzés?
-Fantasztikus-mosolyogta lágyan megsimítva vállamat, amint még mindig büszkeséggel mosolyában rám és Willre pillantott.-Teljesen más, mint Lilly-vel volt. Ott nem lehettem jelen, nem láthattam az első pillanatait, most pedig…hallottam, amikor először felsír, én vágtam el a köldökzsinórt, és…ezt az élményt nem lehet felülmúlni-mosolyogta meghatottsággal pillantásában.-Sosem éreztem még ennyi mindent egyszerre, szabályosan remegtem.
-Hát igen, nem hiszem, hogy sokan látták a mindig határozott Dr. Cullent remegő kézzel felvenni egy steril kesztyűt, de…én köztük vagyok-jegyezte meg Addison egy apró nevetéssel hangjában hozzánk lépve egy-egy ölelésre.-Gratulálok nektek újra és újra és újra-folytatta tovább még mindig egy örömteli nevetéssel a hangjában.-Mindketten remekül csináltátok!
-Kössz, Addie!-mosolyogtam szintén halkan nevetve viszonozva szabad kezemmel ölelését.
-Gyertek, üljetek le!-fordult hozzánk újra Callie, miközben sietve nekiállt, hogy átrendezve asztalon lévő tálcáikat helyet csináljon nekünk.
-Még gyorsan beállunk ebédet venni, és utána jövünk-mosolyogtam egy pillanatra a büfé felé pillantva.-A szülés óta folyton csak ennék-folytattam ismét halkan felnevetve.-Már elméleti síkon vitát folytattam magammal azóta többször is, hogy nem igaz, hogy még mindig éhes vagyok.
-És emiatt veszünk ma a szendvics mellé egy kis extra sütit is-simította meg vállamat szerelmem ellentmondást nem tűrve.-A szervezeted ételt kíván, a szervezeted ételt kap. Nem vitázunk vele.
-Látjátok, milyen sanyarú sorsom van?-pillantottam barátainkra tettetett komolysággal arcomon, ám nem sokáig bírtam összetartani magamat, hamar nevetésben törtem ki, belőlük is nevetést váltva ki ezzel.-Mindjárt jövünk!
-Mehetünk is, csak gyors leteszem a párnádat-helyezte a padra a fenekem alá hozott párnát, melynek jóvoltából sokkal kényelmesebb lesz majd az ülés, mintha nélküle kéne jelenlegi állapotomban a kemény faanyagon ülve ebédelnem.-Akkor irány ennivalót venni…
-Hát, csak nem?!-lépett közelebb lelkes ámulattal hangjában, mire Esme és én is egy apró, örömteli nevetés kíséretében kezdünk igenlő bólogatásba.-Istenem, hát hadd nézzem ezt a nagyfiút!-lépett ki a pult mögül sietve újabb nevetést váltva ki mindkettőnkből.-És mikor érkezett meg a kisherceg?-pillantott ránk ismét kíváncsisággal a hangjában megállva Esme mellett.
-Tegnap éjfél előtt 3 perccel-válaszolta szerelmem egy boldogságtól sugárzó mosollyal arcán.
-Gratulálok! Akkor még friss, meleg és ropogós-jegyezte meg nevetve Wendy ismét Will-re pillantva.-Csak most lett kivéve a kemencéből ez a kis buci. Ó, ha már itt tartunk-pillantott fel ránk ismét felocsúdva gyermeki ámulatából-, mit adhatok nektek ebédre?
-Én kérek egyet a szokásos csirkés szendvicsből-állt neki Esme mosolyogva.-illetve valami üde saláta jól esne mellé…
-Bár már szeptember van, de van egy nagyon jó kis frissítő nyári salátám-vette át a szót Wendy visszatérve a pult mögé.-Van benne avokádó, eper, kukorica, paradicsom, uborka, egy kis bazsalikomlevél, és meglepiként…egy kis feta-sorolta játékos lelkesedéssel hangjában.-Jó lesz?
-Tökéletes-válaszolta szerelmem.
-Mindjárt készítem is. Neked mit adhatok, Carlisle?-fordult ekkor hozzám is.
-Én kérnék egy sonkás spenótos szendvicset, és egy kávét feketén, két cukorral-mosolyogtam, miközben nekiálltam elővenni köpenyzsebemből pénztárcámat.-Ó, és amíg el nem felejtem, kérnénk valami finom desszertet is-folytattam egy pillanatra Esme-re majd vissza Wendy-re emelve pillantásomat.-Ma ünneplünk.
-Hát még szép-helyeselte Wendy mosolyogva.-Van nagyon finom karamellás-vaníliás sütim, ha az megfelel…
-Tökéletes-vágtam rá mosolyogva.-Benne van mindkettőnk kedvence-pillantottam szerelmemre lágyan vállára simítva ujjaimat.
-Tényleg?-vonta fel szemöldökeit meglepetten Wendy szavaim hallatán, amire Esme-vel mindketten igenlő bólogatásba kezdtünk.
-Igen, Carlisle imádja a vaníliás dolgokat, én pedig a karamellás és a mogyoróvajas-banános sütiket szeretem a legjobban-válaszolta mosolyogva Es egy pillanatra rám majd Wendy-re pillantva.
-Akkor ez minden bizonnyal ízlik majd mindkettőtöknek-pillantott ránk ismét, miközben sietősen nekiállt mai ebédünk elkészítésének.-És milyen érzés?-emelte szemeit előbb Esme-re majd rám izgatott kíváncsisággal hangjában.-Hányan is vannak már így a gyerkőcök?
-Az örökbe fogadott unokaöcsémmel együtt hárman-válaszoltam büszkeséggel hangomban.-Az érzés pedig…-emeltem tekintetemet egy pillanatra elmerengve a plafonra, miközben arcomra egy mérhetetlen öröm és büszkeség egyvelege szülte kissé fáradt, ám széles mosoly húzódott, ahogy próbáltam megfogalmazni az engem átjáró intenzív érzéseket-le sem tudom írni, mennyire boldog vagyok, és…hogy mennyire büszke vagyok a feleségemre, hogy ezt így végigcsinálta-mosolyogtam tekintetemet Esme-re emelve őszinte hálával hangomban.-Fantasztikus volt.
-Jajjj, annyira szeretném, ha majd az én férjem is ilyeneket mondana, miután megszültem a gyerekünket-jegyezte meg Wendy vágyakozással teli hangon, amint tálcámra helyezte mindkettőnk szenvicsét.-Mondjuk férjem az nincs, sőt most barátom se. Csak egy macskám van. Így…elég nehéz lesz gyereket szülni.
-Előbb utóbb jönni fog, Wendy-mosolyogta Es, miközben lágyan ringatni kezdte az időközben karjaiban elszunyókált picike fiunkat.-Én se gondoltam volna, hogy mikor belépek első nap a munkahelyemre, szinte azonnal összefutok majd a leendő férjemmel.
-Ahogy én se hittem volna, hogy egy átlagosnak ígérkező munkanapon megismerkedem a leendő feleségemmel-vettem át a szót egy halk kuncogással hangomban Esme-re pillantva.-Meg kell hagyni, elég gyorsan az ujjai köré csavart engem.
-Jó lenne-sóhajtott aprót Wendy némi türelmetlen várakozással szavaiban, amint a hűtőből kivéve szerelmem salátáját is a szendvicseink mellé helyezve azt tálcámon.-Legyen nektek igazatok.
-Csak pozitívan, Wendy-pillantott rá egy bátorító mosollyal arcán Esme ismét.-Még olyan fiatal vagy, előtted áll az egész élet.
-Ezt úgy mondod, mintha te olyan öreg lennél-jegyezte meg Wendy halkan felnevetve, amire szerelmem ajkait is egy apró nevetés hagyta el.-No, itt vannak a sütik is-vette ki a két vaníliás-karamellás szeletet a pultból.-És akkor ez így…8 dollár 25 cent lesz. A süti ajándék.
-Jaj, Wendy, ezt nem fogadhatjuk el…-állt neki finoman visszautasítani nagylelkű ajándékát Esme, ám Wendy hamar félbeszakította őt.
-Nem fogadok el nemleges választ-vette vissza a szót egy apró nevetéssel hangjában.- Ez az én ajándékom a kis Will születésének alkalmából.
-Nagyon köszönjük, Wendy!-pillantottam rá újból még mindig mosolyogva, amint elővettem pénztárcámból a kért összeget.-Most egy hétig én sem jövök, mert otthon leszek a családommal, de egy hét múlva találkozunk.
-Hát, akkor kívánok jó babázást mindkettőtöknek-mosolygott ránk elvéve tőlem ebédünk árát.- Esme, neked pedig mihamarabbi felépülést! Időnként nézz majd be azért egy szendvicsre, ha erre jársz!
-Ki nem hagynám-válaszolta szerelmem egy viszont mosollyal az arcán, majd egy kölcsönös elköszönést követően ebédünkkel kezemben indultunk el lassan vissza a barátaink által körbe ült asztalhoz.
-Olyan délután 2 óra fele éreztem az első összehúzódást aznap-válaszoltam villámra tűzve salátámból pár szem epret és avokádót.-De nem gondoltam semmire akkor még, az elmúlt két hétben gyakran voltak Braxton-Hicks összehúzódásaim, és ez sem tűnt akkor még többnek annál.
-Én 4 fele értem haza, de még akkor sem volt teljesen egyértelmű, hogy megint egy téves riasztás, vagy tényleg helyzet van-vette át a szót Carlisle egy apró nevetéssel hangjában, miközben tovább ringatta karjában szundikáló kisfiunkat.-Úgyhogy csak folytattuk a napunkat, megvacsoráztunk...aztán olyan este 7 fele kezdtek egyre rendszeresebbé válni a fájások, úgyhogy levittem az autóba a bőröndöt, és…vártunk.
-Háromnegyed 9-kor hívta fel Addisont Carlisle, hogy nagyon úgy tűnik, hogy néhány órán belül nála fogunk kikötni-folytattam halkan felnevetve, mielőtt ismét ajkaimhoz emeltem volna szendvicsemet.-És este 10-kor már úton is voltunk idefele.
-Éjfél előtt 3 perccel pedig megszületett-mosolyogta Carlisle mérhetetlen öröm és büszkeség egyvelegével hangjában Will-re pillantva.
-Tényleg jó kemény éjszakátok volt akkor-állapította meg Izzie összegezve magában a hallottakat.-És hogy érzed, Esme?-fordult ekkor hozzá ismét.- Lilly-hez képest könnyebb vagy nehezebb volt ez a szülés?
-Egyértelműen nehezebb-vágtam rá gondolkodás nélkül.-Lilly 3 óra alatt megvolt onnantól kezdve, hogy emlékszem, mi történt, de akkor még reggel semmit nem éreztem, Braxton-Hicks összehúzódásaim sem voltak, úgyhogy…ha a baleset pillanatától számítjuk, akkor is legfeljebb fele annyi idő alatt megvolt, mint Will-magyaráztam.-És ez most sokkal jobban is fájt. Lilly-nél valahogy…le voltam tompulva-folytattam próbálva megfogalmazni az akkor átélteket.-Mintha nem is lettem volna igazán ott, mintha kívülről néztem volna magamat. De most nagyon is itt voltam-nevettem fel alig hallhatóan visszaemlékezve a semmivel sem összehasonlítható fájdalomra, ami órákon át kínzott tegnap éjjel.-Mindig meglep, mit ki nem bírnak az emberi szövetek, mert hát…Will fejkörfogata 36 cm, és…tudjátok.
-Na igen, durva hogy belőled jött ki-jegyezte meg Izzie is némi szörnyülködéssel hangjában az említett paraméter hallatán.-Nem fáj most a…tudod…-biccentett célozgatással hangjában az általa ki nem mondott régióim irányába, mire nem bírtam megállni, hogy el ne nevessem magamat ennek láttán.
-Szerinted miért kell a párna?-kérdeztem vissza még mindig kuncogva.-Persze, hogy fáj. Nem nagyon, de azért kellemetlen.
-10 perc múlva megyek operálni egy akut subduralis haematomát-pillantott órájára Derek, majd vissza Esme-re.-Gyere, mosakodj be! Ott csak állni kell, semmi ülés-jegyezte meg halkan nevetve újabb nevetést kiváltva belőlem is.-Csak viccelek, nehogy komolyan vedd!-tette hozzá gyorsan látva elgondolkodó arcomat.
-Pedig szívesen mennék-mosolyogtam még mindig kuncogva.
-George is gratulál!-szólalt meg Izzie telefonjára pillantva.-Üzeni, hogy épülj fel minél hamarabb, és majd látogass meg minket idebenn néha.
-Fogok jönni, nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen-nevettem tovább ismét ajkaimhoz emelve egy falatot salátámból.-Nem tudnék 3 hónapig csak otthon ülni.
-Ha Addison még itt lenne, most mondaná, hogy „Ne felejtsd el, a szülés után a felépülés 6 hét”-idézte őt Derek próbálva imitálni a hangját, amire ismételten mind nevetni kezdtünk.-De nincs itt, úgyhogy én nem szólok bele-mosolyogta kihangsúlyozva az én szócskát.-Csak mondom, hogy ő mit mondana.
-Tudom, el is mondta nekem ugyan ezt-sóhajtottam mosolyogva megforgatva szemeimet a mondat hallatán, amit már a szülés után két órával megkaptam tőle.-De esküszöm, az első héten betartom, hogy lassabbra veszem a tempót-folytattam komolysággal hangomban.-Lesz nagyon szuper segítségem is ez idő alatt-mosolyogtam szerelmemre pillantva, miközben ujjaimmal lágyan megsimítottam felém eső combját, amire az ő arcára is egy újabb mosoly húzódott-, úgyhogy minden adott hozzá.
-Tényleg, te is otthon leszel egy hétig-pillantott Carlisle-ra Derek, ahogy elérte a felismerés.-De furcsa lesz, hogy egyikőtök sem lesz itt. Nem sűrűn fordul elő ilyen.
-Na igen, nemsokára indulok is haza-sóhajtott aprót Carlisle némi szomorúsággal kisfiunkra, majd rám pillantva.-Szívem szerint maradnék, de van még mit előkészíteni a holnapi hazajövetelhez, és hát…haza is lettem parancsolva-pillantott rám célozgatóan, amire ismét halkan nevetni kezdtem.-Hárman mondták már, hogy menjek haza aludni, beleértve a főnököt is, aki meglátta, hogy nézek ki, mikor mentem a szabadságomat kiíratni…
-Amekkora karikák vannak a szemed alatt, nem csoda-jegyezte meg Callie rá emelve pillantását.-De te nem ügyeletes vagy ma?
-De, de Dr. Altman átvette tőlem a mai napot-válaszoltam.-Ha valamit nem tudnak nélkülem megoldani, majd rám csörög. Így egyeztünk meg.
-Jut eszembe, meg sem kérdeztük, neked milyen volt ez az egész-szólalt meg ekkor Derek ismét kíváncsian Carlisle-ra pillantva.-Nagyon rákészültél…
-Rettenetesen ideges voltam, nagyon izgultam-állt neki mesélni egy pillanatra Will-re, majd rám pillantva.-Szerintem életemben nem csúsztam még annyira szét, mint mikor Esme azt mondta, hogy elfolyt a magzatvíz. Rohantam egyik szobából a másikba, el akartam indulni úgy a kórházba, hogy nem hívtam fel a szüleimet, hogy jöjjenek át vigyázni a gyerekekre…Esme kellett kicsit visszarángasson a valóságba-folyatta halkan nevetve.-Aztán csak összeszedtem magam, ráparancsoltam magamra, hogy koncentráljak, és így már el tudtunk indulni. De hát…férfiként annál tehetetlenebbnek sosem éreztem magam, mint akkor-folytatta valamivel komolyabban.-Segíteni akartam, de egyszerűen nem tudtam. Ő szenvedett, én pedig csak annyit tehettem, hogy fogtam a kezét-emelte egy pillanatra szemeit rám, majd vissza a többiekre-, de nem tudtam se megkönnyíteni, se meggyorsítani…
-Ezzel azért vitatkoznék-állítottam le rá emelve pillantásomat.-El sem tudod képzelni, mennyit jelentett, hogy foghattam a kezedet és hallottam a hangodat. Ez az ember fantasztikus volt-pillantottam ekkor a többiekre mutatóujjamat közben szerelmemre emelve.-Ugye, amikor ilyen erős fájdalmat él át valaki, mint a szülés, akkor alig hall és alig lát, zúg és sípol a füle, kínozza a hányinger, de…amikor ezen a tompító katyvaszon át hallottam, ahogy azt mondja, hogy milyen ügyes vagyok, hogy milyen jól csinálom, és hogy már nincs sok hátra, az…valami hihetetlenül nagy erőt adott-magyaráztam.-Úgyhogy nagyon is megkönnyítetted, ha meggyorsítani nem is tudtad-fordultam szerelmemhez ismét komolysággal hangomban.- És ezt köszönöm neked!
-Nincs mit megköszönni!-hajolt hozzám egy apró csókot hullajtva ajkaimra.-Férjként és apaként ez lenne a minimum, ha már nekünk csak a móka jut az elején ebből az egészből szemben azzal a 40 hét kemény munkával, amit a ti testetek fektet bele abba, hogy létrejöjjön egy ilyen kis csoda-mosolyogta lágyan egyik kezének ujjai közé véve Will aprócska markát.-Jól megdolgoztál ezért a nagyfiúért, Es-pillantott rám egy hatalmas, büszke mosollyal az arcán.-Igazán büszke lehetsz magadra.
-És mit csinált az apuka a szülőszobán?-pillantott ekkor rám, majd Carlisle-ra Callie kíváncsian.-Te vágtad akkor el a köldökzsinórt?
-Igen-válaszoltam pillantásomat szerelmemre emelve.-És nagyon ügyes volt.
-Az túlzás-nevetett fel ismét.-Sose remegett még úgy a kezem, mint akkor. Pedig operálok már jó pár éve.
-Ez cuki! Izgultál-mosolyogta Callie nevetve, mire mi sem bírtuk megállni, hogy alig hallhatóan felnevessük.-A mindig magabiztos Dr. Cullen izgult.
-Én szerintem kevésbé izgultam, mint ő-jegyeztem meg még mindig kuncogva felpillantva Carlisle arcára.-De neki ez újdonság volt.
-Hidd el, miattad akkor is izgulnék, ha én magam lennék szülész-nőgyógyász, és ezt csinálnám minden nap-pillantott rám komolysággal hangjában.-Ha a saját családodról, a saját feleségedről és gyerekedről van szó, semmi sem tűnik rutinnak. Akár az ötödik gyerekünket is szülhetted volna, az én kezem akkor is ugyanígy remegett volna.
[…]
-Apu hazajött! Apu hazajött!-hallottam meg Lilly hangját az emelet felől, amire pár pillanattal később fel is tűnt a lépcső tetején, majd sietve leszáguldott azon egy pillanatnyi pauzát idézve elő ezzel egyébként ritmusos szívműködésemmel. Jézusom, ez a gyerek…most túl fáradt vagyok ekkora ijedelmekhez.
-Óvatosabban, Liliomszál-kaptam őt karjaimba, ahogy ideért hozzám.
-Olyan jó, hogy hazajöttél-mosolyogta lelkesen.-Csináltunk neked meglepetést.
-Nekem?-pillantottam rá meglepettséggel hangomban, amire ő azonnal lelkes bólogatásba kezdett, miközben karomban vele lassan megindultam felfele az emeletre.-És miért kapok meglepetést?
-Mert megint apu lettél-válaszolta egy újabb széles mosollyal az arcán, amire alig hallhatóan felnevettem.-És hogy jó apu vagy!
-Köszönöm, prücsök!-nyomtam egy apró puszit buksijára meghatottsággal hangomban.-Te pedig nagyon jó prücsök vagy, remélem, tudod.
-Hát hazajött az újdonsült apuka-pillantott rám anya egy széles mosollyal az arcán, amint a nappaliba felérve meglátott minket.-Jaj, hát hadd gratuláljak még egyszer!-lépett hozzám egy ölelésre újabb mosolyt csalva ezzel fáradt arcomra.-Felfogtad már teljesen, hogy itt van?
-Még mindig kicsit szürreális-mosolyogtam egy apró, örömteli nevetéssel hangomban.-Majdnem annyira, mint mikor megtudtam, hogy úton van.
-Hát te meg miket vettél?-pillantott kíváncsian anya az alkaromon lógó megrakott szatyorra, ahogy hátrébb húzódott.
-Csak beugrottam pár dologért Esme-nek a patikába-válaszoltam, miközben kislányomat ismét lábaira állítottam.-Nem tudom, kellhet-e még más, de…vettem imbuprofent, lidocain sprét, sima betétet, hűsítő betétet és egy olyan kézi zuhanyt is-folytattam szatyromba pillantva.- Addison ezeket javasolta, amikor kérdeztem…
-Szerintem mindent vettél, amire szükség lehet-nyugtázta ő is belepillantva a papír táskába.-Hidd el, kisfiam, ezek csodaszerek tudnak lenni egy nőnek, aki most szült-folytatta komolyan, amint ismét rám emelte szemeit.
-Lehet hogy nem fogja használni őket, mert odabent sem kért se fájdalomcsillapítót, se borogatást-vettem vissza a szót egy apró lemondó sóhajjal hangomban-, de inkább legyen minden itthon, mint hogy ne legyen.
-Pontosan, ahogy mondod-biccentett egyetértően, miközben ujjait lágyan vállamra simítva lassan vezetni kezdett engem a konyha irányába.-Apád és Jasper elmentek még egy nagybevásárlást csinálni, hogy a jövőhéten ne kelljen boltba rohangálj-állt neki ismét-, én fertőtlenítős öblítővel kimostam az ágyneműtöket, hogy friss és teljesen baci mentes legyen, felmostam, felporszívóztam…
-Anya, ezt tényleg nem kellett volna neked megcsinálnod-szakítottam félbe némi hála és lelkiismeret-furdalás egyvelegével hangomban.-Azért jöttem haza, hogy ezeket én csináljam.
-Nem, azért jöttél haza, hogy végre aludj egyet-szakított félbe kisimítva homlokomból egy kósza tincset, ahogy megálltunk.-Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt…
-Nem csak úgy nézek ki-jegyeztem meg egy apró, fáradt nevetéssel hangomban.
-Pontosan ezért eszel, megzuhanyzol utána pedig alszol egy jó nagyot-vette vissza a szót egy kevéske anyai szigorral hangjában, így nyomatékosítva szavait.-Nem akarok hallani semmi „de anya, felnőtt vagyok” vagy hasonló feleselést, most szépen hallgatni fogsz jó anyádra, és pihenni fogsz.
-Érettem, anya-sóhajtottam megadva magam akaratának, ahogy ő egy finom nyomást helyezett vállaimra, hogy leüljek.
-Segítettem Lilian nagyinak elkészíteni a kedvencedet, apu!-mosolyogta lelkesen Lilly, amint felcsimpaszkodott az egyik enyém melletti bárszékre a konyhapultnál.
-Bizony-helyeselte anya a sütőhöz sietve.-Sütőben sült fokhagymás-citromos tőkehal és egy kis fokhagymás spenót mellé-mosolyodott el ismét kivéve onnan egy jókora tepsit.-Ez holnapra már nem lesz friss, de készítettem csirke becsinált levest egy lavorral-nevette el magát, ahogy egy szelet halfilét helyezett az időközben elővett kezében lévő üres tányérra-, szétosztottam és betettem a hűtőbe, így holnapra és holnaputánra lesz étel, ha túl fáradtak lennétek főzni-magyarázta.-Egy újszülött baba mellett elég nehéz a főzés, és most már van mellette két nagyobb gyereketek is, így nem árt felkészülni.
-Nagyon köszönjük, anya!-pillantottam rá hálával a hangomban.-Az utóbbi egy hétben mi is pácoltunk be csirkehúst, és betettük a fagyasztóba, meg egyik nap nekiálltam, és gyúrtam húsgolyókat, aztán azokat is lefagyasztottuk, úgyhogy...igyekeztünk valamennyire előre dolgozni, de mindig jól jön egy kis extra segítség.
-És nagyon ügyesen tettétek-tette hozzá komolysággal pillantásában.-Én csak gondoltam, biztos jól esne egy kis plusz, hiszen…most már egy nagy, öt fős család vagytok sok éhes szájjal-kuncogott fel meghatottsággal hangjában.-Istenem, de gyorsan felnőttél te is-csuklott el a hangja egy pillanatra a plafonra emelve meghatott könnyektől csillogó pillantását.-Nem olyan rég még elfértél a karjaimban, most pedig itt állsz felnőtt férfiként, apaként…háromszoros apaként, hogy pontos legyek-helyesbített halkan nevetve, miközben ujjaival letörölt szemének sarkából egy legördülni készülő apró könnycseppet.
-Az a nem olyan rég 38 éve volt, anya-álltam fel egy apró nevetéssel hangomban hozzá lépve egy ölelésre.-Szeretlek nagyon, ugye tudod?
-Tudom, drágám-mosolyogta, ahogy hátrébb húzódva ismét rám emelte könnyektől csillogó pillantását.-Na, de most már tényleg ülj le enni-tette le ülőhelyem elé tányéromat, mire én ismét helyet foglalva helyemen neki is álltam kedvencem elfogyasztásának.
-Nagyon finom, mint mindig-mosolyogtam rá ízlelgetve az első falatot a sütőben sült omlós halfiléből.-Köszönöm!
-Nincs mit, kisfiam-simította meg a vállamat mosolyogva, ahogy egy másik tányért helyezett a már meglévő mellé, benne a fokhagymás spenóttal.-Tényleg megérdemled…
-Úgy viselkedsz, mintha én szültem volna gyereket, és nem Esme-jegyeztem meg halkan felnevetve, mielőtt egy újabb falatot tűztem volna villámra.
-Tudom, hogy nem te szültél gyereket, Carlisle-forgatta meg szemeit komolysággal a hangjában, mielőtt szavai egy apró nevetésbe mentek volna át.-De nagyon jó férje voltál a feleségednek ebben az időszakban, és megérdemled-folytatta.-Ne redukáld le az érdemeidet egy egyszerű…donoréra.
-Apu nagyon jó apu-szólalt meg Lilly nagymamájára pillantva, ahogy anya elé is helyezett egy tányérral a frissen sült halból.-Mindig segít, sokat rajzol velem, meg most már naaaagyon sokáig el tudok számolni, mert minden este gyakorlunk.
-Ez utóbbi inkább Esme érdeme-tettem hozzá mosolyogva anyára emelve szemeimet.-Én az ABC-ért voltam felelős, csak mostanában sokszor én gyakoroltam vele a számokat is, hogy Esme pihenhessen.
-És meddig tudsz elszámolni, Lilly?-pillantott rá kíváncsian anya megtámaszkodva a konyhasziget peremén.-Tízig? Húszig?
-Már százig!-válaszolta büszkén, amire anya szemei meglepetten felcsillantak a kislányom által említett nagyobb szám hallatán.
-Hát te nagyon ügyes vagy-pillantott rá majd rám ámulattal hangjában.
-Szereti a számokat-mosolyogtam büszkeséggel mosolyomban.-Már néhány egyszerű összeadást és kivonást is próbálgattunk, és nagyon ügyes. Gyorsan tanul.
-Szeretek számolni-mosolyogta villájával egy falat halat emelve szájához.
-Mikor is kezdi az iskolát?-fordult hozzám ekkor anya elgondolkodva egy pillanatra a plafonra emelve pillantását.-Már jövőre?
-El sem, hiszem, de igen-válaszoltam halkan felnevetve egy apró, meghatott sóhaj kíséretében kislányomra emelve pillantásomat.-Olyan nagylány már…Mikor nőttél meg így, Liliomszál, hm?-simítottam meg buksiját egy apró nevetéssel hangomban, amire ő azonnal rám emelte az anyukájáéhoz hasonló, csillogó palaszín szemecskéit.
-Nem tudom. Csak megnőttem-válaszolta pár pillanatnyi gondolkodást követően megvonva vállait, ezzel egy apró nevetést kiváltva mindkettőnkből.-Képzeld, Lilian nagyi , már 107 centi magas vagyok anyu szerint. Mindenki azt mondja, hogy magas vagyok.
-Még nincs 5 éves, de már olyan magas-tettem hozzá mosolyogva.-Addison szerint szinte biztos, hogy lenövi majd az anyukáját, ha ilyen tempóban nyúlik a kisasszony.
-Nő, mint a gomba-simogatta meg nevetve anya kislányom buksiját, mire én sem bírtam megállni, hogy újra nevetni kezdjek szavai hallatán.-Egyébként…milyen érzés volt ott lenni a szülőszobán?-pillantott rám kíváncsian pár pillanatnyi csendet követően.-Hogy élted meg?
-Nagyon intenzív volt az egész-válaszoltam felidézve azt a megannyi érzelmet, ami az éjjel kavargott a testemben.-Láttam már szülést az egyetem alatt, többet is. De látni megszületni a saját fiamat…Sosem voltam még annyira ideges és izgatott, mint abban a másfél órában, ami onnantól eltelt, hogy beértünk, és hogy megszületett-vallottam be, hangom pedig egy pillanatra megremegett, ahogy az emlékek hatására ismét elárasztottak az érzelmek.-Akkora megkönnyebbülés volt, amikor felsírt, akkora boldogság volt hallani…Úgy sírtam-nevettem fel elcsukló hangon küzdve könnyeimmel, és láttam, amint anya szemei is könnybe lábadnak reakcióm láttán.- Esme-ért pedig rettenetesen aggódtam. Sosem láttam még őt ennyire…
-Kiszolgáltatottnak?-fogalmazta meg kimondatlan gondolataimat látván, hogy nem találom a megfelelő szavakat, amire én egyetértően bólintottam egyet.
-Igen-folytattam.-Aztán meg úgy mosolygott, mintha előtte pár órával nem élte volna át a legkínzóbb fájdalmat, amit ember ismer, én meg csak…néztem-nevettem fel újból ámulattal a hangomban.-Csodálatos volt, ő egyszerűen…fantasztikus.
-Olyan szépen beszélsz a feleségedről-mosolyodott el büszkeséggel hangjában ismét rám pillantva-, és a gyerekeidről is. Szerencsések, hogy vagy nekik.
-Kössz, anya!-mosolyodtam el én is ismét egy újabb falat halat emelve számhoz.
-Szerintem nem említettem még-állt neki ismét pár pillanat múlva-, de apád teljesen lemaradt a te születésedről.
-Nem mondod?-pillantottam rá újra meglepett mosolygással hangomban.-Ezt sosem mesélted még…
-Nagyon gyorsan jöttél-vette vissza a szót kuncogva.-Amikor elkezdődtek az összehúzódásaim, apád épp egy tárgyaláson volt. Próbáltam hívni, de így nyilván nem vette fel-állt neki mesélni.- Biztos voltam benne, hogy hazaér, mire indulnunk kell a kórházba, hiszen szültem már, és volt viszonyítási alapom. De te nagyon siettél, és végül apámat, a te George nagyapádat kértem meg, hogy vigyen be engem a kórházba, mert szabályosan éreztem, hogy mindjárt kint vagy. Ha dugóba kerültünk volna, a kocsinkban születsz meg-jegyezte meg ismét felkacagva, mire én sem bírtam megállni hogy egy apró nevetés hagyja el ajkaimat.-Ahogy beértünk, rá negyed órára már meg is voltál-folytatta mosolyogva.-Apád át sem öltözött, még talárban volt, mikor megérkezett, és nem győzött bocsánatot kérni, hogy nem volt ott. De hát hogy is haragudtam volna rá…Egyébként is csak az számított, hogy itt vagy és jól vagy-mosolyogta lágyan megsimítva vállamat ujjaival, amire az én arcomra is egy újabb mosoly húzódott.-A nővéred viszont annyira nem örült neked-tette hozzá halkan újra felnevetve.- Ahogy hazavittünk, rád nézett, és megkérdezte, hogy mikor viszünk vissza.
-Nem is Lilly lett volna, ha nem ezt mondja-nevettem fel anya szavai hallatán, újabb kuncogást váltva ki ezzel belőle.-Lilly nénikéd nagyon kedvelt volna téged, Liliomszál-fordultam kislányomhoz, mosolyogva megsimítva buksiját.-Agyon szeretgetett volna téged. Meg Willt is.
-Imádta volna a gyerekeidet-jegyezte meg mosolyogva anya is.-És büszke lenne arra, hogy a kisöccse milyen nagyon szuper apa lett…
-Hát te még nem alszol?-pillantottam rá meglepettség és enyhe megrovás egyvelegével hangomban látván a kimerültséget szemeiben.
-Szerettelek volna ma még egyszer látni, mielőtt a zuhany alá, majd az ágyba vetem magam-vette vissza a szót egy apró nevetéssel a hangjában, ahogy megindult a hálószobánk irányába.-Hogy vagytok?
-Elég jól-mosolyogtam megsimítva felhúzott lábaim hátoldalára fektetett picike fiam apró markát ujjaimmal, miközben az engem mutató kamerát a nem olyan rég elszundikáló Willre irányítottam volna.-Nemrég evett, és már el is aludt-folytattam tovább mosolyogva.-Olyan, mint egy kis óra, percre pontosan 10 perccel azután, hogy eszik, már el is bóbiskol.
-A születését illetően bezzeg nem tudott ilyen kis pontos lenni-jegyezte meg nevetve, és én sem bírtam megállni, hogy halkan felnevessek szavai hallatán.-Te hogy érzed magad?
-Nem nyugtat meg-nevetett fel ismét újabb apró nevetést váltva ki ezzel belőlem is.
-A gyerekek?-vettem vissza a szót kíváncsian még mindig mosolygással hangomban.-Minden rendben?
-Lilly már alszik, Jasper még olvas-válaszolta, miközben lehuppant ágyunk szélére.-El kell ismernem, Jaspernek elég jó ízlése van, ami a zenét illeti-folytatta tovább kuncogva.-Amikor benyitottam hozzá jó éjszakát kívánni, a fejhallgatójából a Invisible hallatszódott ki a Linkin Parktól
-Zuhanyzás után még bekukkantok hozzá mindenképp-mosolyogta nyugtatással hangjában.-De te se felejts el pihenni-pillantott rám ismét komolysággal arcán, mire nem bírtam megállni, hogy megforgassam szemeimet.-Ne forgasd a szemeidet, tudod, hogy igazam van!-tette hozzá továbbra is próbálva komolyságot ölteni arcára, ám nem tudta leplezni a hangjában felcsillanó nevetést, amire én is újra nevetni kezdtem.-Tényleg pihenned kéne.
-Nagyon szeretlek!-pillantott rám újra egy őszinte mosollyal arcán.-És olyannak szeretlek, amilyen vagy. De egy nap…te leszel a halálom-nevette el magát ismét.-Kérlek, csak a kedvemért…
-Hagyod majd, hogy főzzek-mossak rád és kiszolgáljalak?-vonta fel a szemöldökét kérdőn, amire ajkaimat egy apró sóhaj hagyta el, amint szemeimet egy pillanatra a plafonra emeltem.
-Talán-mosolyogtam némi huncut csillogással a hangomban, amire szerelmem lemondóan csóválni kezdte a fejét.-Ha most elmész aludni.
-Lezuhanyzom és már alszok is, főnök!-szalutált egyet játékosan, újabb mosolyt csalva ezzel arcomra.-Aludj jól, szívem! Holnap délelőtt megyek értetek!
-Én is szeretlek!-köszönt el ő is egy apró fáradt mosollyal arcán, mire én a képernyőhöz emelve szabad kezem mutatóujját, egy gombnyomással megszakítottam videóhívásunkat.
-Kopp-kopp!-hallottam meg Addison hangját, amint kinyitva kórtermem ajtaját belépett azon.-Hallottam, hogy beszéltek, és nem akartam zavarni. Csak gondoltam, rátok nézek, és megérdeklődöm, hogy vagytok.
-Nagyon jól, köszönjük!-válaszoltam megsimítva combjaim hátoldalán szundikáló pici fiam buksiját.-Nagyjából fél órája szopizott, és most alszik.
-És hogy bírják a melleid?-biccentett felém egy apró nevetéssel hangjában.-Lilly-vel nem szoptattál, úgyhogy ez most elég új dolog.
-Kicsit kezdenek érzékenyek lenni a nagy igénybevételtől-jegyeztem meg kuncogva.-De nem kifejezetten fájnak.
-Ha elkezdesz majd pumpálni az etetések mellett, az sokat segít majd ezen-tette hozzá jó tanácsként, ahogy helyet foglalt az ágyam melletti kis széken.-De egy kis borogatás is jót tesz, ha fájdalmassá válnának a csajok-kuncogta saját melleire téve kezeit, mire nem bírtam megállni, hogy én is nevetni kezdjek.
-Kérdezhetek valamit?-pillantottam rá érdeklődve, amint felötlött bennem egy, a terhességem utolsó hónapja óta újra és újra felmerülő kérdés.
-Hogyne kérdezhetnél-válaszolta komolyabb hangnemre váltva.-Miről van szó?
-Szeretném visszatetetni a fogamzásgátló implantátumomat-álltam neki kérdésemnek.-Lenne arra lehetőség, hogy még most, amíg bent vagyok, ezt megejtsük?
-Nocsak, nem vette el a kedvedet a szextől ez a 10 óra vajúdás?-jegyezte meg felnevetve egy célozgató pillantást vetve rám, mire én szemeimet egy pillanatra lesütve szintén újra nevetni kezdtem.
-El nem vette, de jelenleg nem kívánom-vettem vissza a szót még mindig kuncogva.-Viszont szeretnék biztosra menni, hogy amikor ismét visszatérünk a megszokott rutinunkhoz, ne történjen…baleset-válaszoltam.-Ha lehet, jövő nyáron nem szeretnék ugyan itt lenni.
-Ezt mondjuk meg tudom érteni-jegyezte meg felvonva szemöldökeit egy apró sóhaj kíséretében.-Remélem, azért emlékszel, hogy 6 hétig semmi etyepetye!
-Most nyomtam ki magamból egy gyereket 36 centiméteres fejkörfogattal egy olyan lyukon át, ami normálisan olyan…3 centi átmérőjű-álltam neki ismét némi komolysággal hangomban.- Szerintem…ezt mondanod se kell.
-Azt sem néztem volna ki belőletek, hogy a munkahelyeteken gyereket csináltok, úgyhogy…-pillantott rám, majd Willre célozgatva, amire mosolyra álló ajkaimat egy apró, fáradt sóhaj hagyta el szavai hallatán.
-Ezt még nagyon sokáig fogom hallgatni, igaz?-emeltem rá ismét szemeimet feltéve ezt a majdhogynem költői kérdést.
-Nagyjából, ameddig élek-válaszolta tovább nevetve, ezzel belőlem is egy újabb nevetést váltva ki. -Visszatérve kérdésedre-váltott ismét komolyabb hangnemre-, holnap reggel gyorsan beteszem neked akkor, hogy másfél hónap múlva indulhasson a ’szexi time’-nevette el magát ismét, mire akaratlanul is megforgattam a szemeimet szavai hallatán.-Van szükséged most bármire?-pillantott rám újra némi aggodalommal pillantásában.-Fájdalomcsillapító, borogatás?
-Egyelőre semmire-ráztam meg finoman fejemet kérdésére.-Nemsokára elmegyek zuhanyozni, utána pedig alszom. Holnap is izgalmas nap vár ránk-pillantottam le mosolyogva ölemben szundizó Willre, majd vissza Addisonra.
-Ha mégis szükséged lenne bármire, Nancy itt van a nővérpultnál, nyugodtan szólj neki-vette vissza a szót, amint felállva mellőlem megindult a kórterem ajtajának irányába.-Aludj jól!
-Köszönöm! Te is!-mosolyogtam búcsúzóul, mire ő egy viszont elköszönést követően kilépett az ajtón, ismét kettesben hagyva engem újszülött kisfiammal. Ahogy visszapillantottam Will pici arcára, nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek magamban. Ez a pici fiú jó párszor megviccelt minket az elmúlt közel egy éves időszakban. Amikor elkezdtünk próbálkozni a babával, azt hittünk azonnal összejön majd, hiszen Lilly-nél próbálkoznunk sem kellett, és már itt volt a hasamban. Aztán szembesültünk a valósággal, amikor az első hónap próbálkozást követően három darab negatív terhességi teszttel a kezemben álltunk a fürdőszobában és rájöttünk, hogy ez az egész nem mindig megy olyan könnyen. Majd jött Lilly balesete, és mi parkoló pályára tettük a babaprojektet.
Egyikünk sem gondolta volna a megelőző időszak tapasztalata alapján, hogy egy hónappal később egyetlen légyott az ügyeleti szobában ide vezet majd, de ő mégis itt volt a hasamban, és mi nem is sejtettük. Aztán jöttek a furcsa, enyhe tünetek, mi pedig elgondolkodtunk, hogy mi van, ha mégis…de ez a csalafinta kisfiú kijátszotta a tesztet és még hetekig bujkált előlünk, mielőtt végre mi is megtudtuk, hogy már itt van. Nem mintha utána túlságosan törte volna magát, hogy jelezze nekünk a jelenlétét, ezzel nem kevés frusztrációt és aggodalmat okozva nekem, mielőtt pici mocorgásával jelezte volna számomra, hogy minden rendben van vele, és ne aggódjak már annyit.
Végül pedig eljött a kiírt időpont, de ő akkor még semmi jelént nem adta, hogy jönni szeretne. Jó érezte magát a hasamban, esze ágában sem volt mozdulni. Aztán azt hittük, elérkezett az idő, több alkalommal is megtréfált minket az érkezése előtti két hétben, mielőtt tegnap hosszú-hosszú fájdalommal és verítékkel teli órák múlva végül a karjaimban tarthattam őt. -Jó sokszor megviccelted anyát és apát, Will!-vettem ujjai közé picike markát, így állva neki simogatni hüvelykujjammal aprócska kézfejét.-Remélem, ezt a viselkedést befejezted, fiatalember!-tettem hozzá kuncogva egy tettetett komolysággal a hangomban. Annyira nagyon szeretem ezt a pici babát…Ő még nem is tudja, mennyire nagyon.
Az agyam csendes magányában újra és újra lejátszotta a pillanatot. Hallottam, ahogy felsír, láttam magam előtt, ahogy Addison Esme karjaiba helyezi őt, láttam a pici arcát, és még mindig alig hittem el, hogy mi csináltuk őt. De mi csináltuk őt, tényleg mi csináltuk őt. Már nem csupán egy vágy volt, hogy ő legyen, hanem tényleg itt van. Holnap hazahozzuk a kifiunkat.
Kilépve a zuhany alól gyorsan megtörölköztem, megmostam a fogamat, majd magamra kapva a szekrényből egy flanel nadrágot és egy pólót indultam meg az emelet fele, hogy szerelmemnek tett ígéretemhez híven még egyszer rákukkantsak unokaöcsémre.
-Hé, Jazz!-kukkantottam be ajtaján egy kopogást követő beinvitáló válasz után, mire ő az előtte lévő könyvről rám emelte kissé álmos pillantását.-Én most lefekszem. Ne maradj fent túl sokáig! Esme üzeni, hogy pihend ki magad, mert holnapután iskola!
-Naaa, csak egy órát hadd maradjak még-pillantott rám kérlelően könyvét maga mellé helyezve az ágyon, ahogy felém fordult.-Épp egy izgi résznél tartok a Lehull a lepelben, hadd olvassam el még ezt a fejezetet.
-Jó, de csak egy fejezet-pillantottam rá nyomatékosítva megemelve bal kezem mutatóujját.-Tudom, hogy nagyfiú vagy már, de te sem aludtál előző este rendesen, úgyhogy ma kicsit tényleg feküdj le hamarabb.
-Oké, Carlisle!-válaszolta, amint ismét kezébe véve könyvét hanyatt dőlt az ágyán. -Hé, várj!-szólt ekkor hirtelen utánam, mielőtt becsuktam volna az ajtót, amire én kíváncsian ismét ráemeltem fáradt szemeimet.-Ha kell majd segítség a babával, én szívesen segítek-pillantott rám komolysággal az arcán, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam ennek hallatán.-Ha szeretnétek pihenni, én majd megetetem, meg tisztába rakom.
-Nagyon rendes vagy, Jasper, de megoldjuk ezt majd mi felnőttek-válaszoltam neki még mindig mosolyogva.-Tudod, ez a baba a mi felelősségünk. Mi akartuk őt, úgyhogy a mi feladatunk gondoskodni róla.
-De szeretnék segíteni-vette vissza a szót komolysággal a hangjában.-Végülis ő a kisöcsém.
-Ha tényleg szeretnél, természetesen segíthetsz majd-folytattam.-A legtöbbet talán azzal segítesz, ha a saját szobádat rendben tartod majd, a ruháidat pedig a szennyes kosárba dobod, és nem szanaszét a földre-jegyeztem meg mondatom végén egy kicsit szigorúbb pillantást vetve rá, ahogy megemlítettem ezt a rendszeresen előforduló kis malőrt a részéről. Jasper rengeteget segített nekem az utóbbi időben takarítani. Együtt mostunk fel, együtt porszívóztunk ki, de valahogy a koszos ruhákat szinte sosem sikerült elsőre a szennyeskosárba tennie.-Kosár, nem padló. Megbeszéltük?
-Igen, persze-válaszolta némi frusztráltsággal a hangjában megforgatva szemeit. Amikor ilyen volt, szinte láttam benne felcsillanni a nővérem személyiségét, és emiatt nem tudtam rá haragudni, még ha szülőként zavart is ez a fajta pimaszság. Kamaszodik, feszegeti a határait. Tudtuk azt is, hogy bántalmazott gyerekként próbál majd tudat alatt is provokálni néha minket, megpróbálva tesztelni ezzel, hogy mi is bántjuk-e őt, ha ellent mond. De eszünkben sem volt. Ha pedig ennyiben merül ki a lázadása, még szerencsések is vagyunk.-Mondjuk nem értem, mi a baj azzal, ha a saját szobámban oda teszem a ruháimat, ahol jónak látom.
-Azt mondtad, hogy segíteni szeretnél, számomra pedig ez lenne a legnagyobb segítség-pillantottam rá vissza továbbra is egy kisebb apai szigorral hangomban.-De válaszolva kérdésedre, sokkal kevesebb idő összeszedni a mosnivalót egy kosárból, mintha a padlóról kéne egyesével összekaparni-magyaráztam.-Legyél szíves megpróbálni ezt a kedvükért.
-Oké, komolyan igyekszem majd-válaszolta egy még mindig kissé ideges, ám őszinte pillantást vetve rám.-Én sosem tudok semmit jól csinálni…
-Ez nem igaz-pillantottam rá ekkor ismét őszinte komolysággal hangomban, mikor meghallottam az az utóbb elmotyogott mondatát.-Nagyon jó gyerek vagy, rengeteget segítesz nekünk. Ez csak egy kis apróság, amin finomíthatnál a kedvünkért.
-Bocsánat, hogy nem vagyok tökéletes-jegyezte meg némi düh és fájdalom kettősével hangjában.-Én mindig is selejt voltam és az is leszek.
-Hé, ne mondd ezt!-sétáltam oda hozzá komolysággal a hangomban, ám ő nem akart rám nézni.-Leülhetek?-pillantottam rá engedélyt kérőn, amit ő egy apró bólintással meg is adott nekem.-Mi a baj, Jasper?-fordultam hozzá érdeklődve, amint helyet foglaltam ágyának szélén.
-Semmi-válaszolta továbbra sem nézve rám, miközben idegesen állt neki tépkedni a körömágyánál lévő keményebb bőrt hüvelykujján.
-Egyértelmű, hogy ez nem igaz-sóhajtottam aprót ismét rá emelve pillantásomat.-Figyelj, senki nem tökéletes-álltam neki ismét megtörve ezzel a pár pillanatra közénk beállt csendet.-Se én, se Esme és senki más se a családban, sőt a világon se. Nincs olyan ember, aki hibátlan lenne.
-Ugyan, mondj egy dolgot, amit te nem tökéletesen csinálsz-forgatta meg szemeit szavaim hallatán.-Vagy Esme.
-Hidd el, mi sem vagyunk tökéletesek-folytattam őszinte komolysággal szavaimban.-Én például a te korodban nagyon visszahúzódó gyerek voltam, és ha hiszed, ha nem, ezt a mai napig nem sikerült levetkőzzem-álltam neki mesélni egy apró nevetéssel hangomban.- A munkában magabiztos vagyok, de ha emberi kapcsolatokról van szó…időről-időre elbizonytalanodom, hogy mit is kéne tennem, hogy jól csinálom-e-álltam neki magyarázni.-Sosem voltam nagy társasági ember, mindig kevés barátom volt…Most is amiatt vannak barátaim, mert ők kezdeményezték a barátságunkat, nem pedig azért mert én olyan jól barátkozom-nevettem fel ismét, mire végre az ő ajkait is egy apró nevetés hagyta el.-Nélkülük pedig…lehet sosem lett volna bátorságom közelebb kerülni Esme-hez, és nem lenne most két csodálatos saját gyerekem, és egy ugyan olyan csodálatos nevelt fiam-pillantottam rá egy célzó mosollyal az arcomon, mosolyt csalva ezzel az ő arcára is.-Senki nem tökéletes. De te számunkra így vagy a legjobb-mosolyogtam bátorítóan megveregetve felém eső vállát.-Attól, hogy széthagyod a ruháidat, nem szeretünk téged kevésbé. De sokat segítenél vele, ha rendet tartanál.
-Oké, tényleg megcsinálom-nevetett fel mosolyogva.-Kössz, Carlisle!
-Nincs mit megköszönnöd-húzódott arcomra egy újabb bátorító mosoly.-Ó, és még valami-pillantottam rá vissza, amint felálltam mellőle.-Egyensúly érzékem sincs, totál két ballábas vagyok-folytattam nevetve.-Tavaly télen elmentünk korcsolyázni és össze-vissza zúztam magam, teli voltam hatalmas kék-zöld foltokkal…
-Menj már aludni!-állított le nevetve, mire én egy mosoly kísérte elköszönést követően el is indultam lefele, hogy több, mint 48 óra nem alvást követően végre álom húzódhasson a kimerültségtől mindjárt leragadó szemeimre.
Ahogy ledőlve az ágyban párnát ért a fejem, egy pillanatra felsóhajtottam, amint egy kisebb szomorúság járta át a testemet. Nem érzem az illatát. A hajának mindig orgona illata volt, amit a párnája is átvett. De most nem éreztem mást, mint a tiszta, frissen mosott ágynemű illatát. Semmi orgona…
Ebben a pillanatban apró közeledő léptek hangjára lettem figyelmes, majd halkan nyílt az ajtó, mielőtt egy apró huppanást éreztem volna az ágy végében. Még csukott szemmel is azonnal megismertem annak már nem is olyan apró tulajdonosát, amint végigmászott az ágyon egészen fel hozzám.
-Apuuuu!-szólalt meg Lilly szinte suttogva mellettem, miközben pici kezeivel noszogatóan meglökdöste a vállamat.
-Mi a baj, Liliomszál?-fordultam hozzá mosolyogva továbbra is csukott szemekkel.-Mit szeretnél?
-Aludhatok ma veled?-szólalt meg ismét kérleléssel hangjában, amire nem bírtam megállni, hogy egy apró fáradt nevetés hagyja el ajkaimat.
-Gyere!-emeltem meg mosolyogva takarómat, mire ő azonnal szorosan hozzám bújt így fészkelve be magát ölelésembe, miközben én magunkra terítve takarómat gondosan betakargattam őt.-Így jó lesz?
-Igen-válaszolta aprót ásítva, amint megpihentette buksiját felkaromon. Tudtam, hogy hiányzik az anyukája. Amikor Esme ügyelt, akkor is mindig bekucorodott mellém az ágyba.
-Aludj jól, Liliomszál!-nyomtam apró puszit buksijára, mielőtt pár pillanattal később úrrá lett volna rajtam a fáradság, én pedig engedtem ennek az engem húzó pihentető sötétségnek.