Üdv mindenkinek!
Meg is hoztam a következő fejezetet. Ebben a részben szembesülünk a történtek számos utóhatásával. Nem lesz hiány feszültségtől teli, szomorú jelenetekből, kulcs szerepet kap a gyász, de felcsillan majd a remény szikrája is a fejezet végére.
Remélem, mindenkinek tetszik majd! Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"BETWEEN THE LINES OF FEAR AND BLAME"
[augusztus 4.]
(Carlisle szemszöge)
-Te még mindig itt alszol?-ébresztett fel álmomból Jasper hangja, amint lesétált az emeletről a nappaliba.-Mondjunk nem csodálom, azok után amit tettél …
-Jó reggelt, Jazz!-sóhajtottam némi fáradtsággal hangomban. Nem voltam éppen pihentnek mondható az idekinn töltött éjszakáim után, de tiszteletben tartottam Esme kérését. Időre volt szüksége.-Azt hittem, tisztáztuk már a dolgot…
-Azt igen, hogy nem csaltad meg Esme-t-fordult hozzám megvetéssel pillantásában, miközben kiültem a kanapé szélére-, de ez nem ment fel azok alól, amiket egy hete mondtál neki.
-Tudom-temettem arcomat egy pillanatra ujjaim mögé egy újabb sóhaj kíséretében.
-Miért nem odalent alszol?-kérdezte kissé értetlenül állva választásom előtt.-Nem kényelmesebb?
-De, az lenne, csak…Őszinte leszek veled, Jasper, nem akarok annyira messze lenni tőle-vallottam be a hálószobánk irányába emelve pillantásomat.-Hiányzik.
-Te basztad el-mondta ki a keserű, kegyetlen igazságot egy kisebb szemtelenkedő tónussal hangjában, ám mielőtt bármit is reagálhattam volna, hallottam, ahogy kinyílik a hálószobánk ajtaja.
-Jasper, drágám, kérlek, ne beszélj így Carlisle-lal!-pillantott rá hangjában némi anyai szigor és fáradtság egyvelegével, amint kisétált hozzánk a nappaliba. Bár ott volt egy apró mosoly az arcán, de a szeme alatt húzódó lila karikák azonnal elárulták, hogy ma sem aludt jól, ahogy pedig ismét elindult a mozgásából azonnal láttam, hogy fájdalma van. Valami nincs rendben.
-De…
-Tudom, hogy csak engem akarsz megvédeni-szakította félbe, miközben gyengéden megsimította vállát, ahogy mellé lépett.-És köszönöm! Tényleg, köszönöm, hogy ennyire törődsz velem! De ezt nekem és Carlisle-nak kettőnknek kell megoldanunk egymás közt-folytatta komolysággal szavaiban.-Attól függetlenül pedig, hogy köztünk éppen mi zajlik, téged, Lilly-t és Willt ugyanúgy szeretünk. Rendben?
-Oké- biccentett egyet mosolyogva, majd egy szúrósabb pillantást vetve irányomba hozzám fordult.-Bocs, Carlisle!
-Semmi baj-húzódott arcomra egy apró mosoly.-Teljesen jogosak az érzéseid. Nektek sem könnyű ez a helyzet. Számodra pedig minden bizonnyal még nehezebb végig nézni ezt az egészet, azután, amin keresztül mentél-pillantottam rá újra megbocsájtással hangomban, pontosan tudva, mi áll hevesebb reakciói mögött.-De ahogy Esme is mondta, ez egy pillanatig nem befolyásolja azt, ahogy irántatok érzünk. Én pedig megígérem neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy…jóvá tegyem azt, amit tettem. Csak egy esélyt kérek tőled is ehhez.
-Jó-bólintott aprót ismét. Úgy tűnt a szavaim hallatán egy pillanatra megenyhült a benne dúló harag irányomba.
-Megtennéd, hogy szólsz Lilly-nek és Willnek, hogy jöjjenek reggelizni?-fordult hozzá ekkor újra Es.-Ma korábban kell induljunk, mert Lilly-t el kell vinnem Jake-ékhez, Carlisle pedig Willt viszi a nagyiékhoz.
-Igen-felelte, majd miután még egyszer végig pillantott rajtunk sietve indult el felfele a szobáik irányába.
-Te éhes vagy?-nézett rám vissza Es, amint a szokásosnál picit lassabban elindult a hűtő irányába.
-Igen, de intézem én, hagyd!-álltam fel azonnal a kanapéról, én is a konyha felé véve az irányt.-Mit szeretnétek reggelire?
-Carlisle…
-Láthatóan nem vagy jól ma-szakítottam félbe aggódó komolyággal szavaimban, amire ő egy apró sóhaj kíséretében lesütötte a pillantását.-Mi a baj?
-Csak…az éjjel megjött a menstruációm, és jobban fáj a szokásosnál-felelte végül egy pillanatra lehunyva szemeit, mielőtt ismét rám emelte volna tekintetét.-De Addison felkészített erre, hogy…a vetélés utáni első vérzés rosszabb lehet, mint általában. Mindjárt beveszek egy ibuprofent, és jobban leszek.
-Tudok segíteni valahogy?-léptem közelebb hozzá még mindig aggódva, ám mielőtt ujjaimat reflexesen felkarjára simítottam volna, visszahúztam a kezemet. Tudtam, hogy nem akarja még ezt. De annyira nagyon hiányzott. Hiányzott, hogy megfoghassam a kezét, hogy megölelhessem, hogy egyáltalán hozzá érjek…De tiszteletben akartam tartani a kérését.
-13 éves korom óta menstruálok, szerintem ezzel is megbirkózom majd-húzódott arcára egy apró, nyugtató mosoly, mielőtt hátat fordítva nekem folytatta volna útját a hűtő irányába.-Ne felejtsd el, ma 16:30-ra időpontunk van a párterápiára.
-Nem fogom-feleltem.-14:30-ra át kell mennem a pszichiátriára Dr. Fincherhez az első ülésünkre, de amint végeztem, megyek át hozzád.
-Rendben-pillantott vissza rám egy kisebb büszkeséggel arcán.-Tudod, nagyon örülök, hogy…végre elmész Dr. Fincherhez-folytatta.-Büszke vagyok rád.
-Köszönöm!-mosolyodtam el én is.
-Apu!-hallottam meg ekkor Lilly mosolygós hangocskáját, amire tekintetemet azonnal annak irányába kaptam.
-Liliomszál-mosolyogtam rá, amint ő leszaladva a lépcsőn nyomában Gigrerrel ölelésre nyitotta karjait, ahogy hozzám sietett.-Hogy aludtál, nagylány?-öleltem őt viszont karjaimba kapva őt, ahogy kis kezeivel átkarolva nyakamat szorosan hozzám bújt.
-Egész jól-felelte.-Olyan jó, hogy itt vagy-folytatta még mindig engem ölelve, szavai hallatán pedig egy kisebb szomorúság öntötte el a szívemet, megkeserítve ezzel az ölelése okozta örömömet. Gyűlöltem magamat azért, amiért kitettem őt ennek. Gyűlöltem, hogy nem voltam jelen, amikor szüksége lett volna rá, pedig a születésekor megfogadtam magamnak, hogy mindig mellette leszek, és soha többé nem maradok le. Úgy éreztem, elbuktam apaként.
-Nagyon szeretlek, tücsök!-nyomtam puszit a buksijára, a hangom pedig egy pillanatra megremegett, ahogy a gondolataim kreálta bűntudathullám elárasztotta a testemet.-Sajnálom, hogy nem voltam veled mostanában annyit.
-Nem voltál jól-nézett rám azokkal az okos palaszín szemecskéivel.-Amikor én nem voltam jól, én is egyedül akartam lenni. És én sem voltam éhes.
Istenem, az a hatalmas, jó szíve.
-Anyuci-szólalt meg Will picit még álmosan, amint egyik kezével szemét dörzsölve lassan ő is lesétált hozzánk az emeletről, Jasper pedig követte őt lefele a lépcsőn.
-Álmos vagy még, kisszívem?-vette őt karjaiba Es apró kuncogással a hangjában nyomva puszit arcocskájára, amire Will egy apró bólintással válaszolt.-Édesem…
-Alice-szel leszek ma-pillantott ránk Jasper ismét, amint a hűtőhöz lépve kivette onnan a tejet.-Este Vampire Weekend koncertre megyünk.
-Mikor kezdődik?-kérdezte Es, miután leültette Willt az egyik konyhapult melletti székre.
-Este 8-kor-felelte Jazz.-Ha minden igaz, este 10-ig tart, így 11-re elméletileg itthon leszek-folytatta válaszolva ezzel Esme kimondatlan kérdésére.-Busszal jövök majd.
-Ha lekésed a buszt, hívj, és elmegyek érted!-fordultam hozzá én is, amint Lilly-t ismét a lábaira állítottam.-Jó?
-Jó-biccentett, miközben nekiállt kiönteni magának egy pohár tejet.
-Ne tedd el, légyszi! Én is kérek!-sietett ekkor oda hozzá ennek láttán Lilly.
-Öntsek neked is?-kérdezte Jasper Lilly-nek is elővéve egy poharat.
-Nem kell, tudok önteni-felelte kisebb felháborodással a hangjában a feltételezésre, hogy nem tudja esetleg megcsinálni, miközben felmászva a Will melletti székre maga elé húzta a tejes dobozt.
-Oké, csak segíteni akartam!-emelte fel a kezeit megadóan egy apró, meglepett nevetéssel hangjában, és én sem bírtam megállni, hogy halkan nevetni kezdjek a jelenet láttán. Istenem, Lilly napról napra jobban hasonlított Esme-re.
-A buszhoz kimenjek eléd?-fordultam újra Jasperhez, amire ő válaszul nemlegesen megrázta a fejét.
-Nem kell, otthagyom a megállóban a biciklimet-felelte.
-Nos, viszont most hogy mindenki itt van, kérném leadni a szavazatokat a reggelire-pillantott végig ekkor Es gyerekeinken egy, a rajta átsuhanó fájdalomtól egy pillanatra eltorzuló mosollyal arcán.-Ma korábban kell induljunk, úgyhogy csak hideg opció jöhet szóba.
-Es…-léptem oda hozzá ismét egy aggódó pillantást vetve irányába. Nem bírtam csak állni, és nézni, ahogy próbálja elrejteni a fájdalmakat, amiket megél. Tudtam, hogy ennek ellenére is meg tudná csinálni. Tudtam, hogy erős. De ez nem azt jelentette, hogy meg is kell csinálja.-Itt vagyok. Hadd segítsek…
-Megoldom, köszönöm!-nézett rám határozottsággal szemeiben.-Menj, zuhanyozz le! Én már végeztem.
-Rendben…
(Esme szemszöge)
-Szia, Esme!-hallottam meg magam mögött Izzie hangját, amint az étkező melletti automatából kiemeltem az általam vásárolt ásványvizet.
-Izzie, szia!-köszöntem rá én is egy apró, kissé erőltetett mosollyal arcomon.
-Hogy vagy?-kérdezte aggódással hangjában pillantva végig rajtam, amire az én ajkaimat egy apró sóhaj hagyta el.
-Meglepne, ha azt mondanám, hogy nem jól?-feleltem egy újabb halovány mosollyal kisért kuncogással hangomban.
-Elég szarul nézel ki, csajszi, úgyhogy az lepne meg, ha jól lennél-jegyezte meg szintén halkan nevetve, ám egy annál nagyobb komolysággal arcán.-Mi a helyzet?
-Nem alszom jól, még mindig vannak rémálmaim a lövöldözésről-sóhajtottam fel újra.-Már várom, hogy legyen végre hatása a Zoloftnak, amint felírt Dr. Fincher, de csak a héten kezdtem szedni, úgyhogy…annak még kell pár hét.
-Örülök, hogy végre te is kértél segítséget-nézett rám megkönnyebbülés és büszkeség egyvelegével hangjában.-Mert az oké, hogy a gyerekeidet szinte azonnal vitted, de neked is igen csak szükséged van rá.
-Tudom-biccentettem helyeslőn.-Az sem segít most, hogy a vetélésem óta most először menstruálok, és annyira görcsölök meg vérzek ma, hogy máris van bennem két tabletta ibuprofen és muszáj volt már most betétet cseréljek, mert majdnem átvéreztem. Pedig csak 2 órája, hogy tisztát tettem be-folytattam.-Nem tudom, hogy fogok így ma operálni, mert van kiírva mára egy ependymoma rezekcióm, ami minimum 6 óra lesz. És nem akartam még az első menzeszemhez tampont vagy kelyhet használni, de lehet, muszáj lesz.
-Normális ez egyáltalán?-kérdezte némi aggodalommal hangjában.-Nem szaladsz át Addisonhoz, hogy nézzen rád?
-Vetélés után az első vérzés gyakran ilyen, sajnos-sóhajtottam ismét egy pillanatra kissé előre görnyedve, így próbálva enyhíteni az újabb erős alhasi görcs okozta fájdalmat.-És nem hiszem, hogy bármit tudna vele kezdeni Addison. Csak…csak túl kell éljem ezt az egy hetet. Bár remélem, hogy nem végig lesz ilyen.
-Gyere, meghívlak egy sütire a büfében-biccentett az étkező irányába.-Ha én menstruálok, az édesség mindig a barátom.
-De nincs is büfé-emeltem rá kissé értetlenül pillantásomat. Már majdnem két hónapja zárva volt. Amióta Wendy meghalt, nem vettek fel senkit oda dolgozni.
-Ma nyitott újra-folytatta Izzie.-A Mercy Westből átjött valaki dolgozni a jobb fizetés miatt.
-Nem is tudtam-révedtem magam elé kisebb meglepettség és szomorúság egyvelegével hangomban. Wendy hosszú éveken át dolgozott itt. Végig nézte, ahogy a gyerekeink napról napra nagyobbak lesznek, ahogy a családunk új tagokkal bővült. Kedves volt, segítőkész, és mindig mosolygott. Még annyi minden várt rá, még előtte állt az élet. Csak 25 éves volt. Nem kellett volna még elmenjen, pláne nem így…
-Akkor?-kérdezett vissza pár pillanat múlva Izzie kiszakítva ezzel gondolataimból.-Süti?
-Persze, igen-biccentettem egy pillanatra lehunyva szemeimet, mielőtt ismét rá emeltem volna pillantásomat.-Mehetünk.
-Meglátod, jól fog majd esni-lelkesített tovább, amint mindketten elindultunk a büfé irányába.-És mi a helyzet veled és Carlisle-lal?-pillantott rám ismét érdeklődéssel hangjában.-Van…valami előrelépés?
-Megvagyunk most-válaszoltam.-Élünk egymás mellett, nem veszekszünk, de… minden olyan furcsa. Nem tudom, hányadán állunk. Egyszerre idegen a számomra és a férjem, és látom, hogy próbálkozik, de…egyszerűen nem tudok még úgy megbízni benne, mint előtte-sóhajtottam.-De közben ott vannak a gyerekeink, akiket együtt kéne neveljünk. Szürreális.
-Nem akarok én lenni „Mark”-állt neki egy halk kuncogással a hangjában-, de…a békülős szex elég jó dolog tud lenni. Csak mondom.
-Jelenleg nem is alszunk egy ágyban, nem hogy szexeljünk-reflektáltam én is egy apró nevetéssel fűszerezett komolysággal hangomban, amit azonnal meg is bántam, ahogy a nevetés hatására megéreztem egy nagyobb mennyiségű vért kibuggyanni a lábaim közt.
-Nem kell, hogy egy ágyban aludjatok ahhoz, hogy szexeljetek-jegyezte meg célozgatóan fel-felvonva pillanatokra a szemöldökét, amire nem bírtam megállni, hogy ismét felnevessek. Pontosan tudtam, hogy mi a célja ezzel. És hálás voltam neki.-És a bátor férfiak nem félnek bevérezni a kardjukat sem...
-Ha tovább nevettetsz, el fogok vérezni-jegyeztem meg még mindig egy halk kacajjal hangomban egy pillanatra lepillantva hasam irányába.
-Én halálosan komoly vagyok-folytatta tettetett komolysággal az arcán, újabb mosolyt csalva ezzel az arcomra.-Na, de nézzük, mi a kínálat itten!-pillantott fel a büfé menü lapjára ahogy megálltunk a pult előtt.-Van a kedvenc karamellás sütid.
-Jó napot! Mit adhatok önöknek?-lépett ekkor a pulthoz egy középkorú, szemüveges hölgy. A névtábláján a Charlotte név díszelgett.
-Szép napot!-köszönt neki Izzie mosolyogva.-Két karamellás sütit szeretnénk. Egybe fizetem.
-Már hozom is-bólintott. Annyira furcsa volt ez a jelenet. Ez a Charlotte nevű, kedves nő kivette a hűtő pultból a süteményeket, tányérra helyezte őket, szalvétát és evőeszközt helyezett mellé pont úgy, ahogy Wendy is, és mégis…ez az egész helyzet nem volt jó, nem volt helyes. Bűntudatom volt.-Parancsoljanak!
-Köszönjük!-vettem el a két tányért egy apró, kissé kényszerített mosollyal arcomon, amint Izzie elővette a tárcáját, majd miután fizettünk, még mindig egy kissé különös érzéssel szívemben indultam el Izzie-vel az egyik közeli asztal irányába.
-Mi a baj?-pillantott rám Izzie kissé értetlenül arcom láttán, ahogy leültünk.
-Csak…nekem olyan…nem is tudom-pillanottam vissza egy pillanatra a büfépultban álló Charlotte irányába.-Csak annyira szokatlan mást látni ott. Wendy-vel kifejezetten jóban voltunk, és…még furcsa. Csak ennyi.
-Képzeld, azt hallottam, hogy a szülei beadják menhelyre a macskáját-szólalt meg ekkor, mire én azonnal felkaptam a pillantásomat szavai hallatán.
-Micsoda?-kérdeztem elképedve. Hogy tehetik ezt? Wendy imádta Spenótot, sosem hagyta volna hogy újra menhelyre kerüljön.
-Elvileg annyira Wendy-re emlékezteti őket, hogy nem képesek őt megtartani-felelte.-Egy barátnőmnek az anyukája ismeri Wendy szüleit, és tőle tudom.
-Nem adhatják be Spenótot egy menhelyre. Wendy-nek mindene volt az a cica, pont egy menhelyről hozta el-folytattam még mindig hitetlenkedve. Akármennyire is átéreztem Wendy szüleinek fájdalmát, de ez…Ez nem volt helyénvaló. Ez nem. Tudtam, mit kell tennem.
(Carlisle szemszöge)
-Üdv mindenkinek!-köszöntem, ahogy a bemosakodóból beléptem a műtőbe. Körbe pillantva azonnal megakadt a tekintetem egy ismeretlen pillantáson a műtősnői asztal mellől.
-Nem nyújtok kezet, mert már be vagyok mosakodva-lépett közelebb hozzám az idegen szempár tulajdonosa.-Suzanne March, műtősnő. Még nem találkoztunk.
-Még nem-biccentettem helyeslőn.-Dr. Carlisle Cullen.
-Jöjjön, és feladom a kabátot, Dr. Cullen!-folytatta, amint elvéve asztaláról a steril sebészi köpenyt nekiállt kihajtani azt.
-Köszönöm!-bólintottam ismét, amint felvéve a kabátot nekiálltam megkötni a csuklómnál lévő megkötőt.-Bekötne hátul valaki, kérem?
-Azonnal-lépett azonnal mögém műtőssegéd kollégánk, hogy megcsomózza a nyakamnál és a hátamnál lévő megkötőket is.
-Jöhet a kesztyű-tartotta elém Suzanne most a steril kesztyűk egyikét.
-Remek-mosolyogtam, miután az egyik majd másik kezemre is felvettem azokat.-És hogyan szólíthatom Önt?-fordultam új kolléganőmhöz érdeklődve.-Daliát a keresztnevén szólítottam, de közben magázódtunk-magyaráztam.-Nem tudom, Önnek mi lenne a kényelmes.
-Ez számomra is megfelelne-felelte.
-Rendben, Suzanne-nyugtáztam válaszát. Olyan szürreális volt ez az egész. Daliával több, mint 12 éven át operáltunk együtt. Amikor a szakvizsga után dolgozni kezdtem itt, ő volt a műtősnő, akivel az első műtétemet végeztem szakorvosként. Dalia végig kísérte a szakmai utamat fiatal, kezdő szakorvos koromtól a főorvosi titulusig, végig nézte, ahogy az évek magánya után rám talál a szerelem és családom lesz. Ez az ember pedig nincs már többé. Az én hibámból nincs többé.-És…honnan jött ide hozzánk?-kérdeztem őt, próbálva a beszélgetéssel is elterelni figyelmemet a bűntudatom generálta önmarcangoló gondolatokról. És az sem árt, ha kicsit megismerem az új kolléganőt, akivel valószínűleg hosszú éveken át fogok majd együtt dolgozni.
-A Seattle Hope Medical Centerből jöttem át-felelte.-A gyerekekkel beköltöztünk a belvárosba, és ez a munkahely sokkal közelebb van a lakáshoz, mint a régi munkahelyem. Magasabb a fizetés is.
-Értem-biccentettem, amint elfoglalva helyemet a beteg mellett szikéért nyújtottam a kezemet kolléganőm felé.-10-es szikét kérek bőrmetszéshez!
-Azonnal adom-helyezte azt a tenyerembe.
-Köszönöm! És milyen idősek a gyerkőcök?-érdeklődtem tovább.
-Van egy 13 és egy 11 éves lányom-válaszolta egy apró mosollyal maszkja mögött.-Csak hárman maradtunk, miután a férjem tavaly elhunyt szívinfarktusban.
-Ezt sajnálattal hallom-emeltem rá pillantásomat együttérzően.-Részvétem!
-Köszönöm!-pillantott vissza rám kisebb szomorúsággal hangjában.-Amennyit hallottam magáról, úgy tudom, Dr. Cullennek is vannak gyerekei.
-Igen, három is-mosolyogtam.-A legidősebb, Jasper, ő nem a…vérszerinti gyerekünk a feleségemmel. Ő a nővérem kisfia, akit örökbe fogadtunk. 14 éves-folytattam.-Van még egy 7 éves kislányunk, Lilly és egy lassan már 3 éves kifiunk, Will. Most lesz majd a születésnapja augusztus 31-én.
-Gratulálok hozzájuk!-mosolyodott el ő is.
-Köszönöm!-biccentettem.-Egyébként…bármit is hallott rólam kórházi pletyka szinten, az nem igaz-folytattam egy apró nevetéssel a hangomban.-Nem azért vettem el a feleségemet, mert terhes lett, és sosem volt szeretőm. Tudom, hogy ez a kettő rendszeresen körbejáró szóbeszédek.
-Én sosem hittem a szóbeszédeknek, Dr. Cullen!-vette vissza a szót mosolyogva.-Én csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok, és amit saját magam tapasztalok. Amíg nem bunkó velem, jól fogunk tudni együtt dolgozni. Azt nem tolerálom.
-Ilyen nem lesz, ezt megígérhetem-pillantottam rá komolyan, miközben visszahelyeztem volna tenyerébe a bőrmetszéshez használt szikét.-Diatermiás kést kérek!
-Adom is…
(Lilly szemszöge)
-Rajzolhatnánk még dínókat is a háttérbe-nézett rám Jake elgondolkodva.-Szerintem jól nézne ki.
-Jó ötlet-bólintottam, miközben kezembe vettem a kék ceruzát.-Rajzolok egy nagy, kék Brachioszauruszt ide!-álltam neki.
-Én Triceratopszot fogok-kezdett el lelkesen rajzolni ő is pirossal.-Király lesz.
-Igen-mosolyogtam.-Köszi, hogy segítesz! Remélem, tetszik majd Willnek.
-Szerintem nagyon menő ajándék-mondta lelkesen.-A dik-diknek lehetne távcsöve-ötletelt tovább-, az axolotlnak meg térképe. Tök kalandorosan néznének ki tőle.
-Ú, igen!-helyeseltem.-Ez nagyon-nagyon jó lesz. Imádom.
-Én is-bólintott mosolyogva.
Ez most tényleg nagyon jó kell legyen. Will olyan szomorú még mindig. Utáltam őt így látni, ennyire szomorúnak. Reméltem, hogyha ezt meglátja majd, akkor jobb kedve lesz. Nagyon akartam.-Egyébként…olyan jó, hogy jöttél ma-folytatta Jake, amint nekiállt kiszínezni a Triceratopszát.-Hiányoztál.
-Én is örülök, hogy itt vagyok-mosolyogtam ismét.-Otthon most olyan fura minden-vallottam be.-Nem is tudom…
-Miért?-kérdezte. Láttam rajta, hogy nem érti, miért mondtam ezt. Én sem igazán értettem, miért érzek így.
-Anyu és apu is furák-válaszoltam.-Egy hete nagyon összevesztek. Kiabáltak is egymással-folytattam.-És azóta minden más. Nem veszekednek, de…nem olyanok, mint régen. Nem tudom biztosan, mi az ami más, de más-próbáltam neki elmagyarázni.-Nem úgy néznek egymásra és nem úgy beszélnek egymással, mint eddig. És próbálják titkolni, de szomorúak. Látom.
-Sajnálom-ölelt meg vigasztalóan.
-Nem értem, mi van most-néztem rá újra, miközben kapkodni kezdtem a levegőt. Úgy éreztem, sírni fogok.-Olyan sok mindent kiabáltak anyu és apu, amikor összevesztek. És tudom, hogy ettől olyan szomorúak mindketten. De olyan sok mindent nem értek. És mindig azt mondják, hogy bármit kérdezhetek, de nem akarom, hogy még szomorúbbak legyenek, úgyhogy nem merem megkérdezni-folytattam.-Félek, hogy szomorúbbak lesznek, ha megkérdezem.
-Hát…mi lenne, ha utána néznénk annak, amit nem értesz-jött az ötlet Jake-től.-Anyának ott van a laptopja a nappaliban. A laptopon van internet, és az interneten egy csomó dolgot meg lehet találni, amire kíváncsiak vagyunk.
-És anyukád megengedi, hogy használjuk?-kérdeztem kicsit bizonytalanul. Apunak és anyunak is van laptopja, de egyedül nem használhattam, csak ha együtt tanultunk. Elmondták, hogy az internet veszélyes is tud lenni, mert vannak rajta rossz emberek, és amíg nem leszek elég nagy, egyedül nem használhatom. De tudni akartam.
-Tanuláshoz használhatom-vonta meg a vállát.
-Csináljuk!-bólintottam végül. Eldöntöttem. Tudni akartam, mi miatt annyira szomorú anyu és apu. Ha megértem, lehet tudok segíteni.
-Gyere!-állt fel ekkor a földről, én pedig követtem őt a nappalijukba. Jake anyukájának laptopja az asztalon volt.-Ha jól emlékszem, így kell bekapcsolni-nyomta meg a gép sarkában lévő nagyobb gombot.-Mi az amúgy, amit meg akarsz nézni?-kérdezte kíváncsian, amint kétszer rákattintott az internetre vezető kis képre.
-Anyu azt mondta, amikor kiabáltak, hogy… „elvetéltem”-idéztem fel.-Nem tudom, ez mit jelent, de anyu könnyes szemekkel jött fel, és láttam rajta, hogy mennyire nagyon szomorú még úgy is, hogy próbált mosolyogni. Nem akarta, hogy lássuk, mennyire szomorú-magyaráztam.-És apu is feljött utána, és rajta is láttam, hogy ez valami nagyon szomorú és rossz dolog lehet, abból, ahogy anyura nézett.
-El-ve-tél-írta be a kereső mezőbe, amire egy csomó választ ugrott fel. Az első egy nagyobb betűkkel írt mondat volt.-„Vetélés, más néven spontán abortusz…”-állt neki felolvasni Jake-„…amikor a terhesség a 20. hét előtt váratlanul véget ér.”
-Anyu terhes volt?-szólaltam meg pár pillanat múlva döbbenten. Nem tudtam. Nem értettem. Anyu nem mondta, hogy van egy kisbaba a hasában. Miért nem mondta? És mi lett a tesómmal? Meghalt?-Lett volna egy kistesóm? És mi az, hogy „véget ér”? Meghalt?
-Én nem tudtam, hogy a babák meg tudnak halni az anyukájuk hasában-nézett rám Jake is még mindig döbbenten.-Hogy halhat meg, ha még meg sem született?
-Nem tudom-feleltem. Még mindig nem teljesen értettem, mi történt. Ha meghalt, miért nem temettük el? Anyu azt mondta, hogy mikor valaki meghal, eltemetjük. Így köszönünk el tőle utoljára. Amikor Doki meghalt, őt is eltemettük az udvaron. A tesómat miért nem?-Most még több mindent nem értek, mint előtte…
(Esme szemszöge)
-Most már ismerem magukat külön-külön, de úgy még nem, mint egy párt. Meséljenek kicsit most a kapcsolatukról is-pillantott ránk Carol, a párterapeuta hölgy várakozással szavaiban, amire egy pillanatra Carlisle és én összenéztünk.-Hogyan ismerkedtek meg egymással?
-Mi…a munkahelyünkön találkoztunk 2012 őszén-állt neki Carlisle egy apró mosollyal az arcán-Ő a liftnél állt, amikor megláttam. Úgy tűnt, segítségre van szüksége, így odamentem hozzá, és…akkor beszélgetni kezdtünk. Segítettem neki odatalálni arra az osztályra, ahová be volt osztva aznapra.
-Az volt az első munkanapom, úgyhogy kicsit el voltam veszve-tettem hozzá én is halkan nevetve.
-Milyen munkahelyi viszonyban álltak akkor egymással beosztás tekintetében?-kérdezett ismét.
-Én akkor kezdtem meg az első rezidensi évemet a gyereksebészeten-feleltem.-A férjem pedig már szakorvos volt a traumatológián.
-Ha jól értem, akkor egyfajta alá-fölé rendelt viszonyban voltak-mondta ki, amire én és Carlisle is egy apró bólintással válaszoltunk.
-Nem a közvetlen felettese voltam, de…gyakorlatilag igen-tette hozzá Carlisle.-Érzem, mire akar kilyukadni, de sose használtam ki ezt a felállást a kapcsolatunk befolyásolására-folytatta kisebb felháborodás és komolyság kettősével a hangjában.-Sosem tennék ilyet…
-Nem feltételeztem semmi ilyet, Carlisle-vette vissza a szót egy nyugtató komolysággal szavaiban.-Viszont a reakciójából arra tudok következtetni, hogy ennek a felállásnak a problematikája többször megfogalmazódott már Önben.
-Valóban-biccentett helyeslőn.-Amikor megismertem Esme-t, többször megfordult a fejemben, hogy helyes-e amit teszek. Nem akartam, hogy csak amiatt tegyen meg dolgokat velem, mert odabenn a munkahelyen én valamilyen szinten a főnöke vagyok. Éppen ezért gondosan ügyeltem arra, hogy bármilyen lépést is tettünk meg előre a kapcsolatunkban, többször is a beleegyezését kértem hozzá, hogy biztos akarja-e azt.
-Ez valóban így volt-álltam ki mellette ösztönösen.
-Örömmel hallom, hogy egyet értenek ebben-mosolyodott el elégedetten.-Tudják, az ilyen fajta…erőviszony-egyenlőtlenségnek kedvező alap felállás rengeteg párkapcsolati probléma forrása lehet-folytatta valamivel komolyabban.-Ez önöknél is okozott egy minimális bizonytalanságot pont a kapcsolatuk alapozásánál, ami részben hozzájárult ehhez a bizonyos vitájukhoz, ami miatt felkerestek. Mostanra gyönyörűen kiegyenlítődött ez a kezdeti egyenlőtlenség, kommunikációval áthidalták ezt az időszakot, és nem alakult ki egy toxikus erőviszony-egyenlőtlenség a párkapcsolatukban, ami rengeteg ilyen főnök-beosztott viszonyt jellemez. De-nézett ránk ismét, nyomatékosan kiemelve a „de” szócskát-, ahogy megismertem magukat, feltűnt néhány dolog. Esme, maga gyakorlatilag éppen csak belecsöppent a felnőtt életbe, és hirtelen feleség és anya lett-fordult elsőnek hozzám.-Ha jól látom, 2013 márciusában házasodtak meg-pillantott a papírjára, majd vissza rám-, ami alig fél évvel van azután hogy találkoztak, és még abban az évben megszületett a kislányuk. Esme Anne Platt-ből alig lett Dr. Esme Anne Platt, és már Dr. Esme Anne Cullen vált belőle, Carlisle felesége és Lilly anyukája. Dr. Esme Anne Platt nem tudott kiteljesedni teljes valójában.
-De…én szeretem a gyerekeimet-álltam neki kissé magyarázkodva.-Igen, Lilly váratlan volt, de soha, egyetlen pillanatig sem…
-Nem azt mondom, hogy nem szereti a lányát-vágott közbe.-Csak azt, hogy ahhoz képest, hogy relatíve későn jött az első párkapcsolata, nagyon hirtelen lett magából feleség és anya. Hirtelen kellett felvegyen egy szerepet, egy plusz felelősséget, amire nem biztos, hogy teljesen készen állt akkor, még úgy is, hogy szívből szereti a gyerekeit.
-Ez…igaz valamilyen szinten-biccentettem végül, ahogy realizáltam az igazát.-Valóban, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, volt egy nagyon rövid időszak, amikor…eléggé megijedtem, hogy mi lesz most. Szerettem már akkor is Lilly-t, sosem akartam őt elvetetni, de…nem tudtam, hogy képes vagyok-e első éves rezidensként végig csinálni a terhességet, a szülést, és közben haladni a karrieremmel és a gyakorlataimmal.
-Normális, hogy így érzett-pillantott ekkor rám nyugtatással a hangjában.-Hirtelen kellett alkalmazkodnia valamihez, amihez nem érezte elég felnőttnek magának, hiszen…valójában akkor még csak nemrég lépett ki a valódi felnőtt életbe. Visszatérve ennek kapcsán még egy kicsit a kapcsolatuk elejére-állt neki ismét-, ehhez a felgyorsult korai időszakhoz nyilván az is hozzá járult, hogy nagyon gyorsan lett szerelmes, hiszen a férje volt az első olyan, nem családtag férfi az ön életében, aki szeretetet és gondoskodást adott a maga számára, nem pedig bántotta. Magát úgy nevelték, hogy egyedül is megállja a helyét a világban, egyedül is megoldja a dolgokat, ha kell, és így is élte az életét. Egyedül küzdött meg a nehézségekkel, és nem nagyon kért segítséget-elemzett tovább.- Aztán jött Carlisle, és amikor maga azt mondta, hogy „Megoldom, meg tudom csinálni egyedül is”, akkor ő azt mondta magának, hogy „Tudom, hogy meg tudod, de ez nem azt jelenti, hogy meg is kell. Hadd segítsek!”
-Ebbe most beletrafált-nevettem fel alig hallhatóan, amint ujjaimmal letöröltem egy, a szavai hatására szemem sarkából legördülő apró könnycseppet arcomról.-Bocsánat…
-Szabad sírni-mosolyodott el támogatással hangjában.
-Kérsz zsebkendőt, Es?-pillantott ekkor rám Carlisle gondoskodással hangjában, amire én nemlegesen megráztam a fejemet.
-Nem kell, köszönöm!-vettem egy mély lélegzetet, így próbálva ismét kontroll alá venni az érzelmeimet.
-Carlisle, maga is gyorsan lett szerelmes-fordult ekkor hozzá Carol.-10 év magány után ez nem meglepő. De magának volt egy olyan horderejű csalódása a szerelem terén, ami jelentősen befolyásolta a kapcsolatuk alakulását, és azt, hogy miként viselkedik a párkapcsolatukban-folytatta.-Eleve volt egy altruisztikus személyisége, amit ez a trauma és az önhibáztatás még jobban felerősített. Ez a túlzott altruizmus az, ami a hosszú évek alatt, a sorozatos csapásokkal karöltve kimerüléshez vezetett, és ez volt részben az, ami a maga részéről hozzátett ehhez a veszekedéshez. Szabályosan kiégett-magyarázta.-Ehhez még vegyük hozzá, hogy mivel saját magát hibáztatta, így nem érezte érdemesnek magát segítségre, így elutasította mindenféle segítő gesztust. A kiégettség és a segítség elmaradása pedig tökéletes katalizátora volt annak, ami magához a vitához vezetett.
-Elég jól csinálja, amit csinál-jegyezte meg Carlisle egy apró mosoly és sóhaj kettősével hangjában szembesülve a nyers igazság.
-Régóta foglalkozom ezzel-tette hozzá halkan nevetve.-Nos, de ahova ki szeretnék lyukadni-vette vissza a szót.-Saját magukon kell dolgozniuk. Nézzenek picit magukba, gondolják át azokat, amiket én ma itt mondtam maguknak, és üljenek le beszélgetni ezekről egymással. Ez lesz a házifeladat a következő ülésünkig.
-Rendben-biccentett Carlisle.
-Rendben-bólintottam én is egy apró mosollyal arcomon.
-Mielőtt elbúcsúznánk, van-e valami, amit a most itt elhangzottak alapján szeretnének mondani egymásnak?-pillantott ránk ismét, amire én és Carlisle is egy pillanatra összenéztünk. A terapeuta szavai még mindig ott visszhangzottak a koponyámban. „Esme Anne Platt-ből alig lett Dr. Esme Anne Platt, és már Dr. Esme Anne Cullen vált belőle.” Ez a mondat felnyitotta a szememet, és tudtam, hogy nem hagyhatok figyelmen kívül azt a gondolatot, amit ezzel elültetett a fejemben. Ha a megoldás a problémánkra az, hogy saját magunkat kell meggyógyítanunk, nem vehettem semmibe ezt a gondolatot. -Csak bátran…
-Meg akarom változtatni a nevemet-bukott ki belőlem, amire Carlisle szemei egy pillanatra meglepetten elkerekedtek.
-Mi?-kérdezett vissza kissé értetlenül állva szavaim előtt.
-„Esme Anne Platt-ből alig lett Dr. Esme Anne Platt, és már Dr. Esme Anne Cullen vált belőle.”-ismételtem el hangosan is ezt a fejemben ismétlődő mondatot, mire láttam, ahogy pár pillanat múlva megvilágosodik, mit is akarok mondani ezzel.-Szeretném visszavenni a leánykori vezetéknevemet valamilyen formában. Nem akarom elhagyni a tiédet-tettem hozzá azonnal-, de szeretném, ha újra Platt is lehetnék.
-Ha úgy érzed, ezt kell tenned-állt neki egy támogató mosollyal az arcán-, én maximálisan melletted állok.
-Arra gondoltam, lehetne kötőjellel írva, hogy Platt-Cullen-folytattam kissé fellelkesülve bátorító szavai hallatán.-Dr. Esme Anne Platt-Cullen.
-Tetszik a csengése…
[…]
(Esme szemszöge)
-Egyébként…beszélnünk kéne valamiről-szóltam Carlisle után, amint ő éppen nekiállt megteríteni a vacsorához. Tudtam, hogy nem igazán alkalmas rá a mostani élethelyzetünk, de ez a dolog nem várhatott. Most kell döntenünk.
-Mondd, hallgatlak!-pillantott rám vissza, miközben mindegyik tányér mellé egy-egy villát és kést helyezett az asztalra.
-Emlékszel, hogy Wendy mesélte, hogy van egy cicája?-álltam neki, amire ő egy pillanatra kissé értetlenül rám emelte a tekintetét.
-Igen, Spenót-válaszolta tovább folytatva a szalvéták kiosztását.
-Most Wendy szüleinél van, de…nem szeretnék megtartani őt, mert annyira a lányukra emlékezteti őket, és be akarják adni egy menhelyre-folytattam, amint kezemben az elkészült zöldséges lasagnával én is elindultam az asztal irányába.-Én pedig arra gondoltam, hogy…mi lenne, ha elhoznánk őt tőlük?-vetettem fel végül, amire Carlisle kissé meglepetten rám emelte a pillantását.-Az a macska a menhelyről lett kihozva, nem érdemli ezt. Nem kerülhet oda vissza-mondtam határozottan.-És tudom, hogy a jelenlegi helyzetünkben egy kisállat örökbe fogadása az utolsó, ami a terítéken kéne legye a megbeszélnivalóink listáján, de…sosem bocsájtanám meg magamnak, ha hagynám ezt. Egyszerűen ez nem…ez nem helyes. Te mit gondolsz?
-Szeretnéd?-nézett rám egy apró, gyengéd mosollyal arcán, miközben elvéve tőlem a jénai tálat az asztalra helyezte azt.
-Nagyon-feleltem komolysággal a hangomban.-Szerintem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy Wendy fontos szereplője volt az életünknek, és úgy érzem, tartozok neki annyival, hogy nem hagyom, hogy akit mindennél jobban szeretett, ilyen sorsra jusson. Viszont házasok vagyunk, és éppen ezért egy ilyen döntést, ami a családunkat érinti, együtt kell meghozzunk-folytattam.-És tudom, hogy nem ideálisak a jelenlegi körülményeink, de ez az öreg cica…
-Hol van helyileg?-kérdezte beleegyező támogatással hangjában, amire a szívem izgatottságomban azonnal meglódult a mellkasomban.
-Port Angelesben-válaszoltam egy őszinte mosollyal az arcomon pillantva fel rá. Istenem, de régen mosolyogtam rá így.-Ha tényleg benne vagy, elkérem Izzie-n keresztül Wendy szüleinek a telefonszámát, és megkérdezem, mikor mehetünk megnézni őt.
-Tényleg benne vagyok-biccentett halkan nevetve, mire én izgatott örömmámortól vezérelve ugrottam a nyakába, így ölelve őt magamhoz. Csak pár pillanat múlva jöttem rá, hogy mit csinálok, mire amilyen hirtelen jött az előbbi reakcióm, olyan gyorsan is engedtem el őt, mielőtt pillantásomat lesütve egy lépést hátrébb léptem volna. Annyira ösztönösen jött ez, de még mindig össze voltam zavarodva. Rengeteg minden kavargott bennem vele kapcsolatban, és nem igazán tudtam, most hogyan is érzek iránta.
-Bocsánat, ez…ösztönös volt-kuncogtam még mindig lesütött szemekkel.
-Tudom-mosolyogta megértéssel szavaiban.-És ne aggódj, nem vettem ezt keringőre felhívásnak-folytatta.- Nem fogok hozzád érni, csak ha tényleg akarod majd.
-Köszönöm!-pillantottam fel rá hálásan.-Na, de…akkor holnap beszélek Izzie-vel-tértem vissza az eredeti témánkra.-Ha neked jó, és Wendy szüleinek is jó, szerintem a hétvégén átugorhatnánk akkor Port Angelesbe a gyerekekkel.
-Nekem jó, nem ügyelek-felelte.-Holnap munka után pedig elmehetnénk venni egy hordozót meg bármit, ami kellhet neki-folytatta.-Ha ez…neked is megfelel.
-Igen, az úgy jó lenne-biccentettem.
-Szólok a gyerekeknek, hogy jöjjenek le vacsorázni-szólalt meg pár pillanat múlva, miközben lassan elindult az emelet irányába.-Mindjárt jövök.
-Rendben-pillantottam utána egy újabb apró mosollyal arcomon.-Én addig gyorsan csinálok egy limonádét.
-Azt mind nagyon szeretjük-mosolygott még vissza rám, mielőtt elindult volna felfele a lépcsőn a gyerekeink szobája fele.
(Carlisle szemszöge)
-Akkor…a mi nevünk is megváltozik majd?-kérdezte Lilly elgondolkodva.
-Nem, csak az enyém-válaszolta Es egy apró mosollyal arcán, amint egy újabb falat lasagnát emelt ajkaihoz.-Te, Will és Jasper is mind Cullenek maradtok.
-Azért változik meg a neved, mert el fogtok válni?-kérdezett újra aggódva, amire én és Es is azonnal rá emeltük pillantásunkat.-Nem akarom, hogy elváljatok!
-Nem fogunk elválni, szívem!-felelte Es azonnal nyugtatással a hangjában, így próbálva csitítani kislányunk pánikját.-Tudod, mielőtt az apukádhoz hozzámentem, az én vezetéknevem is Platt volt, mint Liza nagyinak és Will papának-kezdte el magyarázni neki.-Amikor összeházasodtunk, felvettem apa vezetéknevét, de…vannak olyan emberek, akik nem veszik fel, vagy meghagyják a saját vezetéknevüket és a párjukét is felveszik mellé, amikor összeházasodnak. Én is ilyenre változtatom meg, hogy a saját vezetéknevemet visszaveszem, de megtartom apuét is, és kötőjellel lesz majd írva- imitálta a kötőjelet egy vonalat húzva a levegőbe mutatóujjával.-És ezután az lesz a hivatalos nevem, hogy Dr. Esme Anne Platt-Cullen.
-Értem-felelte Lilly szemöldökeit összevonva, így pillantva újra maga elé.-Örülök, hogy nem váltok el-nézett ránk ismét kisebb megkönnyebbültséggel szemeiben.
-Ha bármi kérdésed van, nyugodtan kérdezz!-fordultam hozzá komolysággal a hangomban. Láttam rajta, hogy még mindig nyomja valami a lelkét. Gondterhelt volt a kis arca.
-Hát…nem erről, de van kérdésem-pillantott ránk újra pár pillanat múlva némi bizonytalansággal hangjában.
-Tudod, hogy bármiről beszélhetsz velünk-tette hozzá Es, miközben ujjai közé véve pici lányunk egyik kezét bátorító gyengédséggel megsimította kézfejét.
-Én…tudom, hogy volt egy baba a hasadban, és azt szeretném tudni, hogy mi lett vele-nézett vissza anyukájára, néhány másodpercig aggódva figyelve reakcióját mondatára. Esme arca a pillanat töredék része alatt komorult el kislányunk szavai hallatán, ám amilyen gyorsan ez jött olyan gyorsan öltött magára álarcként egy újabb mosolyt. A szemeiben tükrözödő belső fájdalmat azonban nem tudta palástolni.
-Nos, valóban…volt egy kisbaba a hasamban-biccentett. A hangja egy pillanatra elcsuklott a mondat végén, ahogy kimondta ezeket a szavakat.-De már nincsen.
-És mi lett vele?-kérdezte Lilly kíváncsiság és bizonytalan aggodalom kettősével szavaiban.-Meghalt?
-Igen-biccentett Es egy pillanatra lehunyva szemeit. Láttam rajta, milyen nehéz most neki erről beszélni.
-Meghalt a baba?-nézett rá Will is döbbenettel pici arcán, amire Esme egy újabb bólintással válaszolt.
-Igen, meghalt-ismételte el. Éreztem, ahogy az én szívem is összeszorul ezektől a szavaktól. A kisbabánk meghalt. Még mindig nehezen fogtam fel, az agyam egyszerűen nem akarta ezt felfogni.-Amikor…egy kisbaba ennyire hamar hal meg, mint a tesótok, ezt úgy hívjuk, hogy vetélés vagy spontán abortusz-állt neki elmagyarázni.-Nagyon-nagyon pici volt még, mint egy kis áfonya. Annyira pici, hogy a pocakomon kívül nem tudott volna életben maradni.
-És miért halt meg?-kérdezte Lilly könnyes kis szemeit ismét ránk emelve.
-Ezt nem tudhatjuk pontosan-felelte Es kislányunk kérdésére tovább küzdve saját könnyeivel.-Amikor ilyen történik, általában vagy van valami olyan probléma a babával, ami miatt a természet úgy dönt, hogy ne szülessen meg, vagy…éri valami olyan hatás az anyukát vagy a babát, ami miatt a kisbaba meghal-magyarázta tovább, a gyomrom pedig azonnal görcsbe rándult mondatának második fele hallatán.- De, hogy a testvéreteknél mi volt a pontos oka, sosem fog kiderülni.
-És hol van most?-szólalt meg újra pár pillanat múlva.-El lett temetve?
-Tudod…amikor ő meghalt-állt neki újra Es egy pillanatra a plafonra emelve pillantását, majd vissza rá.-Szóval, amikor egy ilyen pici baba meghal, az anyuka vérezni kezd a lábai közt és görcsöl a hasa. Ezzel az erősebb vérzéssel együtt távozik az anyuka hasából a kisbaba is.-folytatta aprót sóhajtva.-A tesótokkal is ez történt. Sajnos nem tudtuk őt eltemetni, mert annyira pici volt még.
-Sajnálom, anyuci-szólalt meg ekkor Will, miközben leugorva székéről odasietett anyukájához, majd ölébe kucorodva karolta át a nyakát, így bújva oda szorosan hozzá.
-Semmi baj, kisszívem-ölelte őt magához Es, miközben gyengéden nekiállt simogatni kisfiunk hátát.-Itt vagytok nekem ti hárman. És én vagyok a világ legszerencsésebb anyukája, hogy ti vagytok a gyerekeim.
-Szeretlek, anyu!-sietett oda hozzá Lilly is szipogva, hogy ő is hozzá bújhasson.
-Én is szeretlek, szívem…
[…]
(Carlisle szemszöge)
A gondolataim éjszaka sem hagytak nyugtot számomra. A napközben történtek újra és újra lejátszódtak a fejemben a kemény kanapén forgolódva, még nyüzsgőbbé téve a mostanában igencsak hangos, túlzsúfolt elmémet.
Jó pár órája forgolódtam már, amikor meguntam a harcot az álmatlanság ellen, és beletörődve a sorsomba kiültem a kanapé szélére. Egy pillanatra megborzongtam a kialvatlanság súlya alatt, ahogy kibújtam a takaró alól. Éreztem a száraz érdességet a torkomban és a számban, mikor nyeltem egyet. Kezembe vettem a földön mellettem heverő a telefonomat, a kijelzőjére pillantva pedig láttam, hogy hajlani fél 2 lesz már.
Gyerünk, Carlisle, muszáj lesz aludnod valamennyit! Holnap dolgoznod kell.
Telefonom fényénél indultam el a szomszédos konyha irányába, majd miután felkapcsoltam a csap feletti, pultot megvilágító LED fénycsövet, nekiálltam tölteni magamnak egy pohár vizet.
Ekkor egy halk, vékony hang ütötte meg a fülemet, amire azonnal elzártam a csapot. A csobogó víztől nem hallottam pontosan, honnan jött, de pár pillanat múlva egyértelművé vált számomra, hogy a hálószobánkból jön a hang. Esme volt az. Esme volt az, és sírt.
Azonnal megindultam hálónk irányába, ám amilyen magabiztosan tettem meg az oda vezető néhány lépést, annyira bizonytalanul álltam meg az ajtaja előtt. Hezitáltam. Nem tudtam, hogy akarná-e, hogy bemenjek. De nem állhattam itt tétlenül, nem…A feleségem sír. Ah, francba az ígérettel!
-Es, jól vagy?-pillantottam rá, miután egy apró, gyors kopogást követően benyitottam hozzá. A hátam mögül beszűrődő fényben láttam, hogy nincs jól. Könnyes arca elgyötört volt, a szeme alatti hatalmas lila karikák pedig jól mutatták, hogy ő sem aludt ma még egy percet sem. A szívem összeszorult a látványra. Rettenetesen fájt őt így látnom.
-Igen-felelte szipogva, miközben tenyerével megtörölte könnyáztatta arcát.
-Nem úgy nézel ki-léptem beljebb becsukva magam mögött az ajtót.-Leülhetek ide?-mutattam az ágy végébe, amire ő egy apró, néma bólintással válaszolt. Miután helyet foglaltam mellette pár pillanatig csak hallgattam. A kezemet automatikusan emeltem volna, hogy simogatásommal vígasztaljam őt, ám azonnal visszahúztam, ahogy eszembe jutott, mit is kért tőlem.
-Kérlek, csináld!-szólalt meg ekkor elcsukló hangon, mire én kissé bizonytalanul simítottam ujjaimat lábára, gyengéden állva neki simogatni azt.
-Tudok segíteni?-kérdeztem aggódva emelve rá pillantásomat, amire az ő ajkait egy apró, kissé keserű kuncogás hagyta el.
-Görcsöl a hasam, és annyira vérzek, hogy ma két óránként betétet cserélgettem, pedig 12 hetes terhesnek kéne lennem-szólalt meg zsigeri fájdalommal könnyek által fojtogatott hangjában, mire az én torkom is azonnal összeszorult, ahogy szavai hallatán engem is elárasztott a fájdalomnak ez a fullasztó érzése.-Úgyhogy ha csak nem tudod visszaforgatni az idő kerekét, és meg nem történté tenni a június 14-ét, nem tudsz segíteni.
-Es…
-Annyira hiányzik a kisbabám-tört fel belőle egy hevesebb zokogás, mire én nem bírtam tovább visszafogni magam. Mellé feküdve öleltem őt szorosan magamhoz, majd ujjaimat hátán újra és újra végig simítva álltam neki vigasztalóan simogatni zokogástól rázkódó testét.
-Itt vagyok, Es-nyomtam egy apró puszit feje tetejére, miközben tovább öleltem őt.-Minden rendben lesz. Ezt is túl fogjuk élni, mint ahogy annyi mindent túléltünk már együtt. Nem vagy egyedül. Itt vagyok veled, hallod? Itt vagyok. Sajnálom! Sajnálom…
(Esme szemszöge)
-Hahó! Nem fogtok elkésni?-hallottam meg Jasper hangját, amire én lassan nyitogatni kezdtem kimerültségtől nehézkes szemhéjaimat. Ekkor éreztem meg Carlisle karjának súlyát derekam körül, amire én kissé összezavarodva pillantottam rá hátam mögé. A fészkelődésemre ő is ébredezni kezdett.
-Mi? Hány óra van?-szólalt meg pár pillanat múlva álmosan rekedtes hangon ő is kissé zavartan, miközben elengedve derekamat megdörzsölte a szemeit.
-7 óra elmúlt-folytatta Jazz.-Csináltam rántottát reggelire.
-A csudába, kint maradt a telefonom a konyhapulton-sóhajtotta körbe pillantva Carlisle, miután lassan ülő helyzetbe húzódzkodott .-Persze, hogy nem szólt az ébresztő.
-Mindjárt megyünk, szívem!-fordultam Jasperhez egy álmos mosollyal az arcomon.-Csak gyorsan felöltözünk.
-Oké-biccentett egy apró mosoly kíséretében, mielőtt behúzva maga mögött az ajtót magunkra hagyott volna minket.
Pár pillanatig csak ültünk ott némán egymás mellett. Egyikünk sem tudta hirtelen, mit mondjon a tegnap éjszaka után.
-Én…Bocsáss meg!-szólalt meg egyszer csak Carlisle egy bűntudattal átszőtt, elnézést kérő pillantást vetve irányomba.-Nem volt szándékos, én…én csak, amikor úgy láttam, hogy végre elaludtál, még úgy gondoltam, maradok egy kicsit, amíg elég mélyen nem alszol és…én is elaludtam-magyarázkodott aggodalommal a hangjában.-Nem akartam visszaélni a helyzettel, én…már itt sem vagyok.
-Hé, semmi baj!-simítottam ujjaimat alkarjára, ahogy ki akart ülni az ágy szélére, ezzel gyengéden megállásra késztetve őt.-Igazából…köszönöm, hogy itt voltál velem!-húzódott arcomra egy apró, hálás mosoly, amint visszaidéződtek bennem az éjjel elhangzott szavai.-Jól esett, hogy itt aludtál mellettem. Szerintem hónapok óta nem aludtam olyan jól, mint ebben a néhány órában az éjszaka.
-Ezt én is elmondhatnám-jegyezte meg egy apró nevetéssel hangjában.-Hogy érzed magad?-fordult hozzám ismét pár pillanat múlva, komolysággal aggódó pillantásában.
-Kicsit jobban-feleltem halkan felsóhajtva.-Hatott a lefekvéskor bevett görcsoldó és az ibuprofen, és…nem véreztem át a pizsamanadrágomat sem, úgyhogy szerintem most már megleszek.
-És lelkileg?-kérdezett újra aggódva némiképp kitérő válaszom hallatán.
-Nem tudom-vallottam be pár pillanatnyi hezitálást követően.-A tegnapi beszélgetés a gyerekekkel olyan sebeket tépett fel megint bennem, amikről azt hittem, hogy már hegesedtek. És hiába győzködöm magamat, hogy…csak 6 hetes terhes voltam, és ő még nem volt orvosi értelemben egy igazi kisbaba, hiszen…még nem voltak valódi szervei, nem volt agya, sőt valódi szíve sem, csak egy apró sejtcsoport pulzált az ultrahangon, amiből később a szíve lesz-folytattam, és éreztem, amint a szavak hatására ismét könnyek gyűlnek a szemeimbe-, de…ő akkor is az én kisbabám volt. A kisbaba, akiért több, mint 7 hónapon át próbálkoztunk, és…Ő nem csak egy halmaz fejletlen sejtcsoport volt a számomra. Ő volt a mi kis Rose-unk.
-Minden rendben lesz, szívem!-ölelt magához gyengéden, amint a könnyeim ismét megállíthatatlanul záporozni kezdtek. Annyira jól esett, ahogy most hozzám ért. Olyan meleg volt, olyan biztonságot adó. Nem is tudtam, mennyire nagyon hiányzott az elmúlt hónapokban hogy magához öleljen. Ez a zsigereimet belőlem kiszakítani akaró, belém vájó fájdalom rögtön elviselhetőbb lett az érintése által. -Rose a mi kisbabánk volt. Nem számít, milyen pici volt még, ő a mi kisbabánk volt. És a kisbabánk is marad. Ő a családunk része, még úgy is, hogy csak ilyen rövid ideig lehetett velünk.
-Köszönöm!-szipogtam hálával hangomban egy pillanatra rá emelve könnyes pillantásomat.
-Nincs mit megköszönnöd!-simogatta meg felkaromat vigasztalóan, miközben arcát gyengéden megpihentette fejem tetején.-Arra gondoltam, hogy bár eltemetni nem tudtuk őt, de…valamiféle lezárást adhatnánk neki-pillantott rám ismét kisebb lelkesítéssel hangjában.-Azt mondtad készült ultrahang kép. Megvan még?
-Persze, hogy megvan-válaszoltam, miközben egyik tenyeremmel letöröltem az arcomat nedvesítő könnyeket.-Itt van a fiókomban.
-Vedd elő!-biccentett annak irányába, mire én közelebb mászva az éjjeli szekrényemhez, elővettem onnan azt. Visszafordulva hozzá láttam, hogy nem mást tart az egyik a kezében, mint a családialbumunkat. Az albumot, amit tőlem kapott az első közös karácsonyunkkor.
-Elkérhetem?-nyújtotta felém a kezét, amire én egy apró bólintás kíséretébe helyeztem tenyerébe a kisbabánkról készült egyetlen emléket. Ez a kép és egy laborletet volt az összes bizonyítéka annak, hogy ő valaha létezett.-Rose…
-Rose Eliza Cullen-helyesbítettem.
-Rose Eliza Cullen-pillantott vissza az ultrahang képre egy apró mosollyal az arcán, mielőtt kinyitotta volna az albumot, majd behelyezte azt az album egyik rekeszébe.-Itt a helyed.
-Köszönöm!-hajtottam fejemet vállának, amint néhány újabb könnycsepp gördült ki a szememnek sarkából az engem elárasztó meghatottság és mély szomorúság hatására. Úgy éreztem megérkeztünk. Ez volt az a pont, ami elindít majd minket a gyógyulás útján, ez a lezárás kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy elkezdjünk továbblépni…együtt.-Egyébként…örülnék, ha ma este is velem aludnál-pillantottam rá ismét pár másodpercnyi meghitt csendet követően.-Persze, csak ha szeretnél…
-Nagyon szeretnék…
