Üdv mindenkinek!
Meg is hoztam az új fejezetet. Újabb fordulóponthoz ért a Cullen család élete, ám ez a változás vegyes érzelmeket vált majd ki főszereplőinkben. Ebben a részben sem lesz hiány megható és boldog pillanatokból, amiket némi bonyodalom tesz majd keserédessé, több kérdőjelet hagyva ezzel majd Carlisle-ban és Esme-ben.
Remélem, mindenkinek tetszik majd!
A fejezet egyesek számára felkavaró témákat is tartalmaz.
Puszi!
Carly
"TO LIVE WITHOUT A LIFELINE"
[március 4.]
(Esme szemszöge)
-Szia, Addie!-léptem mellé leplezhetetlen izgatottsággal hangomban, amint ő épp a gyereksebészet nővérpultjánál állva vizitelte az új felvételesek lázlapjait.
-Jó reggelt!-köszönt rám egy üdvözlő mosollyal arcán, ahogy azonban rám pillantva meglátta arcomon az izgatottságot, egy sokat sejtő pillantással arcán futtatta végig rajtam tekintetét.-Mi a helyzet?
-Nos, hát…van egy hírem-álltam neki izgatottan.-Pozitív.
-Pozitív?-kérdezett vissza egy örömteli mosollyal arcán, amire én meghatott könnyekkel szemeimben kezdtem helyeslő bólogatásba-Jóságos ég, gratulálok!-ugrott a nyakamba-És mennyi ideje…
-Ssshh, csendesebben!-csitítottam kuncogva, miután viszonozva ölelését hátrébb léptem tőle.-Csak 4 napja késik-válaszoltam meg előbbi kimondatlan kérdését.-De mivel nem védekeztünk mostanában, és picit szédültem is reggel, csináltam egy tesztet, és hát…pozitív lett-vontam meg a vállamat egy apró, ám annál örömtelibb mosollyal arcomon, még mindig kissé hitetlenül állva a tény előtt, hogy ami korábban 7 hónap alatt sikerült csak, most 2 és fél hét után itt van a hasamban.-Nem tudja még senki-folytattam azonnal, mielőtt újra örvendezni kezdett volna-, és egyelőre azt szeretném, ha ez így is maradna.
-Pedig annyira örülni akarok veled-mosolyogta arcán egy az érzelmei visszafogásából eredő grimasszal, amire nem bírtam megállni, hogy ismét felnevessek.
-Meg tudjuk ejteni valamikor a szokásos labor és ultrahang kört?-kérdeztem.-Tudom, hogy kicsit még korai, de hátha látszik már valami.
-Lesz egy sürgős császárom 5 perc múlva, úgyhogy most nem fog beleférni, de ma délután megejtjük majd akkor az ultrahangot-mosolyogta.-A laborhoz pedig Nancy leveszi neked most is gyorsan a vért, ha ráérsz, és akkor az is meglesz délutánra.
-Az szuper lenne, köszönöm!-pillantottam rá hálásan.-És…egyelőre teljes titokban szeretném tartani, úgyhogy nem tudom lehetne-e, hogy…
-Teljes diszkréció-felelte komolysággal az arcán.-Nancy megbízható, senkinek nem fogja elmondani, ahogy én sem.
-Köszönöm!-mosolyogtam.-Nancy merre van?
-Az előbb láttam a szülészeten a nővérpultnál-biccentett annak irányába.-Akkor olyan délután 2 fele, ha jó neked, találkozzunk itt, rendben?
-Tökéletes-bólintottam egy újabb mosollyal arcomon-Még egyszer köszönök mindent!-emeltem rá pillantásomat hálával szavaimban, majd egy gyors elköszönést követően mindketten útnak indultunk teendőink irányába.
Átérve a szülészetre azonnal meg is láttam Nancy-t a pultban állni.
-Üdv, Nancy!-köszöntem rá mosolyogva.
-Üdv, Dr. Platt-Cullen!-köszönt vissza.-Segíthetek valamiben?
-Igen-biccentettem egy apró, sejtelmes mosollyal arcomon.-Szükségem lenne egy vérvételre. Dr. Montgomery mondta, hogy nyugodtan kereshetem magát ezzel.
-Már csinálhatjuk is-felelte készségesen.-Felveszem a gépbe a doktornőt, és akkor fel is adhatjuk a kérést a labornak. Mi legyen benne?
-Kellene bele máj- és vesefunkció, teljes vérkép, vércukor, ionok, vasanyagcsere panel, alvadási paraméterek, ösztrogén, progeszteron és béta-HCG-soroltam egy nyugodt tónust erőltetve magamra, ám igencsak nehezemre esett leplezzem a bennem buzgó izgatottságot. Úgy éreztem, minden az arcomra van írva.
-Értem-pillantott rám ismét Nancy egy sokat sejtő pillantással az arcán.-Vércsoport meghatározás lesz?
-Igen, azt majdnem elfelejtettem-válaszoltam egy apró nevetéssel hangomban.-Az év elején munkaalkalmassági vizsgálat keretében le lettem szűrve Hepatitis B-re és Szifiliszre, azokat gondolom nem kell ismételni most.
-Ártani semmiképp sem árt, úgyhogy szerintem tegyük bele azokat is-mosolyogta.-És én még hozzácsapnám a Rubellát is, mert sok gyerekkel dolgozik.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálával mosolyomban.
-Igazán nincs mit-felelte.-Készen is van. Menjünk, gyorsan vegyük le a vért…
(Carlisle szemszöge)
-Helló, Carlisle!-köszönt rám Derek, amint a műtők felé igyekeztem.-Mid lesz?
-Egy örök klasszikus. Lép sérülés-feleltem.-Neked?
-AVM rezekció-válaszolta ő is.-Hé, nincs kedvetek átjönni holnap hozzánk? Rendelnénk egy pizzát, társasoznánk, boroznánk- sorolta lelkesen.-Beszéltük Addisonnal a minap, hogy régen voltatok már nálunk.
-Hát igen, az elmúlt időszakban kicsit…más kötött le minket-sóhajtottam visszaidézve magamban a hátunk mögött álló 9 hónap történéseit.-Ideje lenne kimozdulnunk.
-Nagyon ideje lenne-jegyezte meg komolysággal arcán.-Már majdnem egy éve nem ültünk össze.
-Mark és Callie is jönnek?-kérdeztem érdeklődve.
-Nem, azt mondta, hogy Sofiának nő a foga és nagyon nyűgös, úgyhogy nem akarják most másra bízni-felelte.-Mondtam, hogy hozzák el nyugodtan, és majd addig alszik a mi hálószobánkban a hordozóban, amíg mi szórakozunk, de nem akarják elrontani a bulit.
-Pedig tudhatná, hogy minket nem zavar. Mi is végig csináltuk ezt az egész időszakot Esme-vel, kétszer is-folytattam.-De majd beszélek én vele. Hátha meg tudom győzni.
-Jó lenne, ha jönnének-pillantott rám ismét.-Régen voltak nálunk ők is. Mozgalmas egy év áll mindannyiunk mögött.
-Jó és rossz értelemben egyaránt-tettem hozzá egy apró mosollyal hangomban.-Hitted volna valaha, hogy Mark ennyire jó apa lesz majd?
-Őszintén, nem-válaszolta nevetve.-Bár sejthettem volna, mert a te gyerekeiddel is mindig nagyszerűen bánt.
-Én tudtam, hogy menni fog neki. Pont amiatt, amit te is mondtál-mosolyogtam.-De azt én sem hittem volna, hogy ennyire jól fogja csinálni.
-Azért valljuk be, sokat segít neki az, hogy te itt vagy, mint a tapasztalt apuka a csapatban-jegyezte meg.-Egyébként mi a helyzet…veletek ezen a téren?-kérdezte pár pillanat múlva óvatosan.-Mármint, hogy elvesztettétek a babát, és…Eddig nem akartam tolakodó lenni és rákérdezni, de…hogy vagytok? Sikerült feldolgozni valamennyire?
-Igen-feleltem egy apró sóhajjal a hangomban.-Nem volt könnyű. Esme-nek főleg nem, aki másfél hónapig hordozta magában a dolgot, amikor én még nem is tudtam, hogy egyáltalán volt baba-folytattam.-Most Valentin-napkor kicsit…össze is tört megint, mert aznapra lett volna kiírva szülni, de…most már jól vagyunk-sóhajtottam egy apró mosollyal az arcomon.-Mindkettőnknek segített feldolgozni az egész helyzetet Dr. Fincher. Esme a múlthéten vissza is ment hozzá a Valentin-napi eset miatt, de most már jól van és…én is.
-Mi is vesztettünk babát, amikor még próbálkoztunk, úgyhogy…tudom, mennyire fájdalmas-veregette meg a vállamat támogatással szavaiban.-Tudjátok, hogy ránk bármikor számíthattok, ha beszélni akartok a dologról.
-Kössz, haver…
(Esme szemszöge)
-Clara, meg tudja nekem mondani, mik a duodenum atresia intrauterin jelei?-pillantottam kérdőn a rezidensemre, amint egy utolsó mozdulattal leválasztotta a két egészséges bélszakasz közti beszűkült szakaszt. Éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver minden egyes állással töltött perccel.
-A „double bubble” jelenség, és a…polyhidramnion-felelte pár pillanatnyi gondolkodást követően, amire én helyeslő bólogatásba kezdtem. Ahogy ezt megtettem, egy pillanatra megszédültem, mire kénytelen voltam megállni, hogy visszaszerezzem az egyensúlyomat.-Minden rendben, Dr. Platt-Cullen?
-Igen, persze-válaszoltam egy apró sóhajjal hangomban. Tudtam, hogy ez normális lehet a terhesség kezdetén, de se Lilly-vel se Willel nem szédültem így a műtőben.- Monica, 3-0-ás polypropylen varratot kérnék!
-Adom is-felelte a helyettes műtősnő kolléganőnk.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, amint a kezembe helyezte a tűfogóba befogott fonalat.-Akkor most nekiállunk a „vég a véghez” anasztomozis elkészítésének-álltam neki magyarázni.- Megszakított extramucosalis öltésekkel egyesítjük az egészséges bélszakaszok végeit egymással. Elkezdtem, és a felénél átadom majd magának, aztá…
Ám nem tudtam befejezni a mondatomat. Úgy éreztem, hirtelen minden erő elhagyja a végtagjaimat, miközben mintha többezer hangya árasztotta volna el a látóteremet a periféria felől, egy egyre sötétebb homályba vonva engem, én pedig azonnal tudtam. El fogok ájulni.
-Jól van, doktornő?-kérdezte Monica is, ahogy észlelte dermedt, ingatag állapotomat
-Hívják Dr. Montgomery-t!-szólaltam meg kissé zihálva. A szívem olyan szaporán vert, hogy szabályosan fojtogatott.-Clara, fogja…fogja meg ezeket kérem-adtam át kezébe a csipeszt és a tűfogót, miközben igyekeztem összeszedni minden maradék erőmet, hogy talpon maradjak, amíg a beteget biztonságba helyezem. Maradj állva, Esme! Maradj állva!-Fogjon mindent így, amíg Dr. Montgomery ide nem ér.
-Dr. Platt-Cullen…
-És kapjon el valaki, mert elájulok…
-Dr. Platt-Cullen!-hallottam meg ekkor az engem egyre elárasztó sötétség ködjén át az aneszteziológus kollégám rémült hangját, miközben összecsuklottam a földre, ahogy az eszméletlenségbe süllyedve a térdeim megadták magukat, majd egy pillanat alatt minden elsötétült.
[...]
-Dr. Platt-Cullen! Hall engem?-hallottam meg egy tompán visszhangzó hangot a sötétségben.-Dr. Platt-Cullen!
-Itt vagyok-hangzott fel egy ismerős, női hang is. A feketeség lassan kezdett világosodni. Éreztem, hogy a hűvös, linóleum padlón fekszem, a lábaim pedig meg vannak emelve.-Bemosakodtam, kabátot és kesztyűt kérek! Esme, hallasz?-fordult most hozzám az előbbi hang, én pedig ekkor rájöttem, hogy Addison hangját hallom.
-Mi történt?-kérdeztem kicsit kábán, ahogy felnyitva szemeimet a műtő plafonjával találtam szemben magamat.
-Elájult-szólalt meg mögülem egy férfi. Felpillantva láttam, hogy az aneszteziológus, Dr. Warren az.-Volt már hasonló?
-Nem-ráztam meg a fejemet egy nagyobb sóhaj kíséretében.-De nem vagyok beteg…
-Megütötted magad?-pillantott le rám Addison, miközben beállt a helyemre a műtőasztalnál.
-Nem emlékszem-feleltem, próbálva felidézni ami történt.-De nem fáj semmim.
-Dr. Warren elkapta, ahogy esett-felelte Monica.-Nagyon sápadt volt, de ahogy felpolcoltuk a székre a lábát, visszajött a színe, és nem sokkal utána elkezdett magához térni.
-Leeshetett a vérnyomásom-szólaltam meg újra.-De most már jobban érzem magamat…
-Nem megy sehova!-nyomott vissza finoman a vállamnál fogva a földre Dr. Warren.-Még maradunk így egy kicsit. Ha túl hirtelen kel föl, újra itt köthet ki.
-Ahogy Dr. Warren mondja. Maradj a földön!-nézett rám hátra egy pillanatra Addison, mielőtt nekiállt volna folytatni az általam félbehagyott műtétet.-Hol tartottatok pontosan?
-Most kezdtem volna el a „vég a véghez” anasztomózist-feleltem.-Kérlek, add majd át Clara-nak a felénél, hogy tanulhasson!
-Átadom neki, ne aggódj!-válaszolta mosolygással hangjában.-Te csak pihenj!
-5 perc múlva megmérem a vérnyomását és a pulzusát-vette vissza a szót Dr. Warren, mielőtt visszalépett volna a líra mögé.-Addig maradjon így!
-Josh, hozzon egy pohár vizet a doktornőnek, kérem!-szólt most a műtősfiúhoz Addison.
-Már hozom is, Dr. Montgomery-biccentett, mielőtt sietős léptekkel elindult volna a műtő ajtaja felé.
-Ha jó lesz a vérnyomásod, felülhetsz majd, és az lesz az első dolgod, hogy megiszod azt a pohár vizet-fordult hozzám ismét.-Szédülsz még?
-Nem-válaszoltam.-Kicsit émelygek, de nem vészes.
-Milyen műtéteid lettek volna még ma?-kérdezett ismét.
-Volt egy appendectomiám kiírva mára, de azt már megcsináltam-álltam neki sorolni.-Akkor volt ez a duodenum atresia, és… lenne még egy inguinalis hernia egy 4 éves kisfiún-feleltem.
-Megcsinálom helyetted azt a herniát-folytatta.-Nem ügyelsz ma, ugye?
-Nem-ráztam meg finoman a fejemet még mindig a földön fekve.
-Akkor menj haza ma hamarabb-pillantott le rám ismét.-Elintézzük amit…el kell intézzünk még, és utána nyomás! Rendben?
-Jó, rendben-kuncogtam egy apró sóhaj kíséretében fogadva el sorsomban. Be kellett lássam, hogy ez most nem fog menni nekem. A betegek életét veszélyeztetem azzal, ha újra elájulok véletlen a műtőben, ráadásul a saját magam és a pici egészségének sem tenne jót, ha egy ilyen során véletlen rossz helyen ütöm meg magamat. Most muszáj lesz egy picit megálljak.
(Carlisle szemszöge)
-Hova szaladsz azzal a pohár vízzel, Josh?-nevetett fel mellettem Suzanne, ahogy a műtőből kilépve megláttuk az műanyag pohárral a kezében kocogó műtősfiúnkat.
-Dr. Platt-Cullennek viszem!-felelte tovább szaladva.-Elájult.
-A feleségem elájult?-kérdeztem rémült döbbenettel a hangomban szavai hallatán, majd egy pillanatig nem késlekedve kezdtem el rohanni Josh után. Esme elájult. Esme sosem ájult még el a közel 10 év alatt, mióta ismerem őt. Valami baj van. Valami nagy baj van.
Beérve az 1-es műtőbe azonnal megláttam Esme-t a földön feküdni, szinte még teljesen beöltözve, felpolcolt lábakkal.-Esme!
-Carlisle-pillantott fel rám meglepetten, ahogy odasiettem hozzá.-Nyugodj meg, nincs semmi bajom…
-Hogy mondhatod ezt, amikor itt fekszel a földön egy ájulás után-vettem vissza a szót aggódva.-Még sosem ájultál el.
-Hidd el, hogy nincs semmi bajom!-nyugtatgatott tovább.-Csak leesett a vérnyomásom.
-„Csak” leesett a vérnyomásod-futtattam végig rajta pillantásomat szinte pánikolva, némi iróniával hangomban nyomva meg a „csak” szócskát mondatomban.-Annak is van valami oka, pláne hogy még sosem történt veled ilyen.
-Carlisle…
-Mit érzel most?-kérdeztem őt újra.
-Kicsit émelygek, de már jól vagyok-folytatta komolysággal arcán.-Carlisle…
-Ha egy picit odébb megy, megmérem a felesége pulzusát és vérnyomását, Dr. Cullen!-lépett ekkor hozzánk Dr. Warren.
-Majd én megmérem neki, csinálja csak nyugodtan a munkáját!-vettem el tőle sietve a vérnyomásmérőt és pulzoximétert.-Így úgy sem állhatsz már vissza az asztalhoz, úgyhogy ezt most levesszük-álltam neki letépni róla az egyszer használatos műtős kabátot.
-Carlisle, nyugodj meg picit!-pillantott le rám Addison is.-Látod, hogy nincs nagy baja. Nem tudnátok most így beszélgetni, ha olyan dolog állna a háttérben, ami miatt aggódnod kell.
-Szívem, minden rendben van-pillantott rám ismét mosolygással a hangjában szerelmem, miután karjára téve az automata vérnyomásmérőt elindítottam azt.-Pozitív-suttogta, én pedig kissé értetlenül emeltem rá szemeimet az elhangzott szó hallatán. Pozitív?
-Pozitív?-kérdeztem vissza összevonva egy pillanatra szemöldökeimet.
-Pozitív-suttogta ismét egy széles mosollyal az arcán, engem pedig hirtelen ért el a felismerés, ahogy az elmém összerakta az elmúlt pár percben összegyűjtött kirakós darabokat. Pozitív. Pozitív!-Nyugodj meg, kérlek! Tényleg nincs bajom.
-115/80 Hgmm-olvastam le az értéket egy heves szívdobogás kíséretében. Pozitív! Istenem, kisbabánk lesz!-Mindjárt megmérem a pulzusodat is, és ha jó, segítek felülni-folytattam az ujjára téve a pulzoximétert, miközben minden erőmmel igyekezve magamban tartani izgatottságomat. Miután úgy döntöttünk Valentin-napkor, hogy nem védekezünk, másnap leültünk megbeszélni, hogy mi lesz, ha esetleg majd összejön a baba. Mindketten úgy láttuk jónak, hogyha egy ideig senki nem tudja majd rajtunk kívül a dolgot, ha esetleg megint...rosszul végződne. Tartani akartam magamat a megállapodásunkhoz.-98/perc a pulzusod. Kicsit magas, de nem vészes. A szaturációd 99%-sóhajtottam még mindig egy akaratlan mosollyal az arcomon.-Add a kezed! Segítek felülni…
(Esme szemszöge)
-Szóval…pozitív-pillantott rám Carlisle egy extatikus magasságokat súroló boldogsággal mosolyában, amint mindketten leültünk a műtő folyosójáról nyíló kis pihenőszobában.
-Igen-biccentettem meghatottsággal hangomban.
-Mióta…
-Reggel csináltam a tesztet, amíg te segítettél megfürödni Willnek-válaszoltam be nem fejezett kérdésére.-Délután akartam elmondani neked, amikor már megvan a vérvétel eredménye és Addison megcsinálta az ultrahangot is.
-Annyira hihetetlen, hogy máris sikerült-mosolyogta még mindig ámult boldogsággal arcán, ujjai közé fogva kezeimet.-Csak 2 és fél hete nem védekezünk.
-Tudom-kuncogtam.-Én is alig hiszem el.
-De biztos, hogy jól vagy?-kérdezte aggodalommal a hangjában.
-Igen, biztos-mosolyogtam.-Csak két hosszabb műtétem volt egymás után, és leesett a vérnyomásom-magyaráztam neki.-Nomális, hogy a terhesség elején alacsonyabb a vérnyomás, csak nem volt jó kombináció a hosszú állással. Meg picit émelygek, de az nem vészes egyáltalán.
-Akkor ezért vitted le sétálni te Gingert, amikor nekiálltam kávét főzni-világosodott meg ismét szavaim hallatán, amire én egy halk nevetéssel kísért helyeslő bólogatásba kezdtem.
-Lebuktam-kuncogtam.-Most se bírom a kávé szagát.
-Holnaptól idebenn iszom majd meg a reggeli kávémat, hogy ne kelljen elmenekülj a házból-nevetett fel ő is, újabb nevetést váltva ezzel ki belőlem.-El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok most-emelte rám ekkor ismét örömtől csillogó pillantását.-Újra kisbabánk lesz, Es!
- Igen-mosolyogtam, a hangom pedig egy pillanatra elcsuklott, ahogy a meghatottság érzése elárasztva a testemet könnyeket csalt a szemeimbe.-Viszont…nem tudom, mi legyen a gyerekekkel-sóhajtottam fel pár pillanat múlva.-Szerintem még nekik se kéne elmondani, de…ha elkezdődnek a rosszulléteim, a hányások, akkor nehéz lesz eltitkoljuk. Nem beszélve arról, ha nőni kezd majd a hasam.
-Nyilván hamarabb be kell avatnunk őket a dologba, mint másokat, de…egyet értek veled, hogy egyelőre ne mondjuk el nekik, hogy kistesójuk lesz-felelte ő is egy kisebb sóhajjal hangjában.-A második trimeszter előtt semmiképp sem mondanám el nekik. Maximum, ha rákérdeznek.
-Egyet értek-biccentettem helyeslőn.-Van az az érzésem, hogy Jasper fog a leghamarabb rákérdezni-nevettem, mire Carlisle is nevetni kezdett.-Ő hamar észre fogja venni, hogy nem iszom reggel kávét.
-Én sem fogok otthon inni, úgyhogy… majd azt mondjuk, hogy idebent isszuk mindketten-javasolta.-De Jasper már nagyfiú. Ha kitalálja, és megkérjük, hogy ne mondja el a tesóinak vagy bárki másnak, ő nem fogja elmondani.
-Ez igaz-mosolyogtam.-Egyébként…délután 2 órakor találkozom Addisonnal a gyereksebészeten, hogy megcsináljuk az első ultrahangot-pillantottam rá ismét izgatottsággal hangomban.-Szeretném, ha te is jön…
-Persze, hogy megyek, nem is kérdés-vágta rá azonnal enyémhez hasonló izgatottsággal mosolyában, még mielőtt befejezhettem volna mondatot, ezzel egy újabb apró nevetést váltva ki belőlem.
-Szeretlek, Carlisle Cullen!-hullajtottam egy apró csókot ajkaira még mindig halk kuncogással hangomban.
-Én is szeretlek, Esme Anne Platt-Cullen…
(Carlisle szemszöge)
-A laborod rendben van-futtatta végig pillantását Addison Esme laborleletein.-Picit vérszegény vagy, szedj majd egy kis vasat!-folytatta.-A máj és vesefunkciód teljesen normális, a béta-hCG szinted 730 mIU/ml. Naptár szerint hányadik hétben is lehetsz?
-4 napja késik, szóval az 5. hétben valahol-felelte Es.
-Ez picit magasabb annál, mint amennyi ennyi idősen lenni szokott-folytatta elgondolkodva Addison, amire az én szívem azonnal egy hevesebb tempóra váltott. Valami baj van a babánkkal?-Biztos nem foganhatott korábban?
-Nem valószínű-rázta meg a fejét szerelmem.-Mindig védekeztünk óvszerrel. Tudom, hogy nem 100%-os egy módszer sem, de sosem szakadt el az óvszer. Vigyáztunk.
-Hát…akkor nézzük meg, mekkora is pontosan ez a Cullen baba-pillantott rajtunk végig lelkesen az ultrahanghoz lépve, hogy egy steril óvszert húzzon az ultrahangfejre.-Tedd fel a lábaidat a támaszba, kérlek!-pillantott Esme-re, amire szerelmem picit előrébb csúszva a vizsgálószéken helyezte bele lábait a lábtámaszba.-Ha valóban olyan idős a baba, mint ahogy sejtitek, akkor nem sokat fogunk látni még, de azt már meg fogom tudni mondani, hogy van-e terhesség és, hogy méhen belüli-e-folytatta ismét ránk emelve pillantását, miközben egy kis gélt nyomott az ultrahangfejre.
-Remek-nyugtáztam mosolyogva egy pillanatra Esme-re emelve pillantásomat, gyengéden ujjaim közé véve hasán pihenő egyik kezét.
-Ha nagyon kellemetlen, szólj, jó?-fordult hozzá újra Addie.
-Jó-biccentett Es, mire Addison óvatos mozdulatokkal állt neki felvezetni Esme-nek a kisbabánk vizsgálatához szükséges hüvelyi ultrahangfejet. A kisbabánk…még mindig hihetetlen volt, hogy máris itt van.
-Meg is van-mosolyogta Addison pár pillanat múlva felénk fordítva az ultrahang kijelzőjét, aminek közepén azonnal megláttam a fehér és szürke echoforrások közt egy apró, kerek fekete űrt. Ott van.-Van gesztációs zsák, és a méhen belül van, így biztos, hogy egy intrauterin, méhen belüli terhességről van szó-állt neki magyarázni.-A mérete 5.5 mm. Egyelőre még nem látni sem az embriót, sem a szikhólyagot, így a terhesség élő voltáról nem nagyon tudok nyilatkozni-folytatta kisebb komolysággal a hangjában pillantva ránk-, viszont a laborod alapján valószínű, hogy egy élő terhességről van szó. Az ultrahang szerint is valószínű, hogy jól számoltatok, és valóban az 5. hétben járhatsz-tette hozzá.-Nyomtatok is nektek mindjárt egy képet…
-Ezt azért megkönnyebbülés hallani-sóhajtott fel szerelmem aggodalom és meghatottság egyvelegével szemeiben.-De akkor miért ilyen magas a béta-hCG szintem?
-Sok minden lehet-állt neki komolysággal az arcán ismét Addie.-Nyilván az, hogy már 35 éves vagy, növeli bizonyos kromoszóma rendellenességek előfordulásának kockázatát, amik okozhatnak magasabb béta-hCG szintet- állt neki ismét, én pedig reflexesen szorítottam meg szerelmem kezét szavai hallatán. Lehet beteg a kisbabánk? Nem hiszem el, ez…nem lehet. Nem lehet.-De…én egyelőre még nem szaladnék ennyire előre-pillantott ránk nyugtatóan.-Még mindig lehetséges, hogy nem akkor fogant a baba, mint ahogy gondoljátok, illetve iker terhességben is lehet emelkedettebb a hCG szint a egyes terhességhez képest, úgyhogy semmiképp sem aggódnék még-mosolyogta, amint elvéve a nyomtatóból a kinyomtatott ultrahang képet, a kezembe adta azt. A meghatottság és a bizonytalanság okozta aggodalom érzése egyszerre árasztotta el a testemet a félig megerősítő kép láttán.-2 hét múlva mindenképp meg fogjuk ismételni az ultrahangot és a vérvételt is, hogy lássuk a tendenciát. És most kifejezetten tanácsolnám a NIPT tesztet a 10 hét fele.
-Mindenképp szeretnénk-felelte Es ismét egy pillanatra rám emelte pillantását, amire én egy megerősítő bólintással válaszoltam. A szemeiben láttam, hogy ő is annyira aggódik, mint én. És féltünk.
-Tudom, hogy nem ilyen hírekre számítottatok-fordult hozzánk ismét Addison, miután óvatosan eltávolította Esme hüvelyéből az ultrahangfejet.-De 2 hét múlva többet tudunk majd.
-Kicsit…meglepődtünk-sóhajtottam, amire Esme egy egyetértő bólogatással reagált.-De reméljük a legjobbakat.
(Esme szemszöge)
-Lefektettem a gyerekeket-hallottam meg Carlisle hangját az üvegház ajtaja felől, miközben én még mindig az aznap esti locsolást végeztem.-Hogy vagy?
-Jobban-feleltem egy apró sóhajjal hangomban.-Most nem szédülök, csak kicsit émelygek.
-Csináljak neked egy kis gyömbér teát?-lépett hozzám karjait gyengéden derekam köré fonva, így pihentetve meg ujjait hasamon, ahol a mi kisbabánk növekszik most. Az én arcomra egy apró mosoly hózódott erre az apró gesztusra.
-Nem kérek, köszönöm!-pillantottam rá hálásan. Láttam rajta…Láttam rajta, hogy benne is annyi minden kavarog a mai nap után, mint bennem.-Nem kéne…beszéljünk arról, ami ma történt?
-De-vágta rá azonnal komolysággal az arcán.-Be kell valljam, én…most eléggé össze vagyok zavarodva-állt neki kisebb remegéssel a hangjában.-Nem erre számítottam.
-Ezt én is elmondhatnám-jegyeztem meg kissé idegesen fonva össze karjaimat, ahogy a megannyi kusza gondolat egyszerre elárasztotta elmémet.-Annyira vártuk őt-sóhajtottam egyik kezem ujjait finoman hasamra simítva.-Hallani azt, hogy lehet, hogy beteg…Nem tudom, mit csináljunk.
-Én sem-sóhajtott fel ő is egy pillanatra maga elé meredve.-Nem tudom…
-Nem hiszem, hogy fel tudnánk nevelni egy beteg gyereket-mondtam ki végül én azt, ami minden bizonnyal mindkettőnk fejében megfogalmazódott.-Rengeteget dolgozunk, ügyelünk, van másik három gyerekünk-soroltam.-Nem tudnánk vállalni.
-Tudom, szívem!-simította meg vállamat együttérzéssel és fájdalommal szavaiban.
-Annyira szeretem őt, Carlisle!-csuklott el a hangom, a könnyeim pedig megállíthatatlanul utat törtek maguknak, ahogy tudatosult bennem, mit is jelent ez ránk nézve.-És tudom, hogy az lenne a logikus és helyes döntés, ha elvetetném őt, ha beteg, de…annyira szeretem őt!
-Nincs semmi baj, szívem!-ölelt magához lágyan, így állva neki gyengéden simogatni hátamat.-Ez egy…olyan helyzet, amiben nem tudnánk jó döntést hozni. Ez egy lehetetlen döntés.
-A legrosszabb, hogy minden bizonytalan-folytattam szipogva arcomat mellkasán pihentetve.
-2 hét múlva már többet tudunk majd-simogatott tovább nyugtatóan.-Addison mondta, hogy még mindig lehet, hogy nem akkor fogant a baba, ahogy mi sejtjük-folytatta.-Ha már látszik majd az ultrahangon, és meg tudja mérni őt, az sok új információval szolgál majd.
-Vagy lehet, hogy tényleg ikrek-nevettem fel a harmadik lehetőségre, ezzel belőle is egy apró nevetést váltva ki.-Neked voltak ikrek a családodban?
-Nem-rázta meg a fejét.-A tiédben?
-Enyémben sem-mosolyogtam.-Mennyi lenne az esélye?
-Már utána néztem-felelte mosolygással a hangjában.-Minden 250 terhességből 1 végződik ikerterhességgel.
-Az nem sok…
-De nem is lehetetlen-tette hozzá azonnal, nekem pedig el kellett ismernem, hogy igaza van. Nem lehetetlen.-Próbáljunk meg optimisták maradni-folytatta bátorító támogatással szavaiban.-A három lehetséges okból kettő pozitív kimenetelt jelent a számunkra.
-35 éves vagyok, nem hinném, hogy pont most lennének ikreink-jegyeztem meg nevetve.
-Ennek is utána néztem-vette át a szót mosolyogva, ezzel egy újabb apró nevetést váltva ki belőlem.-A kétpetéjű ikrek fogantatásának esélye nő az anyai életkorral, mert nő az egynél több petesejt érésének valószínűsége.
-A kromoszóma rendellenességek valószínűsége is nő az anyai életkorral-folytattam még mindig kissé feszülten.-Istenem, már megint kezdem-sóhajtottam, ahogy ráeszméltem negativitásomra.-Nem tudom kiveri a fejemből.
-Minden rendben lesz, szívem-nyomott apró puszit a fejem tetejére nyugtatással szavaiban.-Engedtem neked egy kellemesen és biztonságosan meleg fürdőt-folytatta mosolygással a hangjában.-Baba biztonságos fürdőt.
-Köszönöm!-pillantottam rá egy apró hálás mosollyal arcomon.-Az most nagyon jól fog esni.
-Addig főzhetek neked egy gyömbér teát, amíg megfürdesz-hullajtott egy apró csókot ajkaimra.-Ha mégis szeretnél egyet a gyomrodra.
-Nem…csatlakoznál inkább hozzám?-kérdeztem. Nem akartam egyedül lenni. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Szükségem volt rá.-Nem szeretnék…egyedül lenni.
-De, szívesen-simította ujjait vállamra mellém lépve, majd így indultunk el együtt lassan vissza a házunk irányába.