Üdv, mindenkinek!
Rendkívül hosszú kihagyás után meghoztam a folytatást.
Igazán sajnálom, hogy több, mint fél évet kellett várni erre a részre, de a munka eltemetett, és egy új kiskutya is érkezett a családunkba, aminek a képzése rettenetesen sok energiámat és időmet vette el a másik sportkutyám képzése mellett. Az írásra így sokszor már nem igazán maradt időm, vagy olyan kevés, hogy csak néhány sort tudtam írni egy-egy alkalommal.
Ez a fejezet az érzelmek feldolgozásának fejezete lett. Vajon ki hogy éli meg a családban ezt a tragédiát?
A fejezet egyesek számára felkavaró orvosi részleteket és témákat, valamint csúnya beszédet is tartalmaz!
Jó olvasást!
Puszi!
Carly
"BETWEEN THE LINES OF FEAR AND BLAME"
(Carlisle szemszöge)
-Üdv!-köszöntem rá Charlotte-ra a büfés pult mögött.
-Üdv!-lépett közelebb hozzám.-Mit adhatok?
-Csak egy kávét-feleltem egy apró sóhajjal hangomban.-Legyen dupla. Két cukorral.
-Azonnal csinálom-biccentett. Pillantásában ugyan az tükröződött, ami az elmúlt egy hónapban mindenkiében, akivel találkoztam. Sajnálkozás, szánalom…Néha elcsíptem egy-egy beszélgetést foszlányt a környezetemben.
„Hallottad, hogy meghalt a felesége?”
„Öt gyereket hogy nevel fel majd egyedül?”
„Biztos magányos…Mikor illik rámozdulni egy özvegy férfira?”
Az utóbbi mondatra egy akaratlan grimasz húzódott az arcomra.
Hogyan is akarhatnék én bárkit újra szeretni utána? Ő volt a nap az életemben. Miatta akkor is úgy éreztem, hogy süt a nap, mikor odakint zuhogott az eső. Neki hála Seattle nem volt olyan borongós és szürke. De mióta elment…mintha minden újra deszaturálódott volna. Még a ritka napsütéses napokon is, mintha egy szürke skálás régi filmet néztem volna. Nem voltak színek.
Könnyű lett volna alámerülni. Alámerülni, és csak süllyedni, és süllyedni, és süllyedni a feneketlen feketeségbe. Hatalmas volt a kísértés, hogy megadjam magam ennek a hívogató impulzusnak, de, a gyerekeink…Jasper, Lilly, Will, Lexie és Leah…Istenem, miattuk nem bukhattam a felszín alá. Miattuk össze kellett tartanom magamat. Miattuk nem követhettem Őt.
-Parancsoljon!-szakított ki Charlotte hangja a gondolataimból.-3 dollár 50 cent lesz.
-Köszönöm!-adtam a kezébe az összeget, miközben elvettem a pultról a kávémat.-További szép napot!
-Önnek is-felelte. A pár pillanat múlva az arcán átfutó villanásszerű felismerés láttán egyértelmű volt, hogy ezen mondatát azonnal meg is bánta. Úgy éreztem, mindenki tojáshéjon lépked körülöttem.
-Semmi gond-erőltettem magamra egy apró, nyugtató mosolyt, mielőtt szabadkozni kezdett volna.-Köszönöm!-biccentettem, majd kezemben italommal lassan elindultam a kantin egyik szabad asztala felé. A munkaidő leteltével már nem sok ember volt az épületben, így bőven volt hely. Csak néhány ügyeletét kezdő kolléga volt távoli társagásom.
Még le sem ültem, de már mohón inni kezdtem a papírpoharamban lévő energiát adó folyadékot. A munkahelyen lejárt ugyan a munkaidőm, de otthon kezdődik egy újabb műszak.
-Heló, haver!-hallottam meg magam mögött Mark hangját, mire annak irányába kapva tekintetemet szembe találtam magamat két barátommal.-Nem is láttunk ma.
-Sok volt a munka, szinte ki se jöttem a műtőből-sóhajtottam egy újabbat kortyolva a kávémból.-Csak pár korty vizet ittam, és mentem is vissza.
-Hogy vagytok?-kérdezte Derek, ahogy mellém ültek.
-A szokásos-feleltem kimerültséggel hangomban.-Az ikrek sokat sírnak. Leah többet, mint Lexie-tettem hozzá.-Sokat éjszakázunk. Lilly még…mindig be van fordulva, sokat sír. Éjszaka továbbra is velem alszik-álltam neki.-Will nem beszél és nem néz rám. Gyakorlatilag teljesen nonverbális-sóhajtottam ismét.-Érzem hogy haragszik rám, de nem szól hozzám. Jasper pedig…bátornak és nagyfiúnak mutatja magát, de mióta Esme elment…azzal a plüssmacskával alszik, amit tőle kapott 5 éves korában karácsonyra-folytattam.-Esme varrta neki annak idején.
-Tudod, hogyha bármire szükséged van, mi mind itt vagyunk-vette vissza a szót Mark.-Csak szólj!
-Köszönöm!-pillantottam rájuk hálásan.
-És te hogy vagy?-kérdezte Derek nyomatékosítva a „te” szócskát.
-Olyan…semmilyen minden nélküle-válaszoltam fájdalommal szavaimban.-Csak létezem. Nagyon fáradt vagyok-folytattam.-Ha itt lenne, most azt mondaná, hogy „Nem vagy jól, menj el Dr. Fincherhez!”, és…igaza is van-jegyeztem meg.-Jövőhéten viszem Lilly-t és Willt is Dr. Fincherhez, és…megbeszélek akkor majd magamnak is egy időpontot vele-pillantottam rájuk.-Esme azt akarná, hogy jobban legyek, úgyhogy…ideje elkezdeni.
-Büszke lenne rád-jegyezte meg Derek megveregetve a vállamat.-És mi is azok vagyunk.
-A gyerekeimnek szükségük van az apjukra-folytattam eltökéltséggel hangomban.-Az anyukájukat már elvesztették, nem veszíthetik el az apjukat is.
Ebben a pillanatban telefonom csörgése szakított ki gondolataim közül, mire azonnal nekiálltam előkeresni azt köpenyem zsebéből. Ahogy megláttam a kijelzőn, ki hív, azonnal felvettem.
-Szia, anya!-szóltam bele.
-Bocsánat, kisfiam, nem akarlak zavarni a munkában, csak…meg tudod mondani, hogy mikor indulsz majd nagyjából haza?-kérdezte leplezni próbált idegesség és aggodalom kettősével szavai mögött.
-Azonnal, miért?-kérdeztem vissza. Nem tetszett a hangja. Éreztem, hogy valami baj van.-Történt valami?
-Will…szóval Will az üvegházban ücsörög és nem hajlandó bejönni a házba-folytatta remegő hangon.-Hívtam többször, próbáltam bevinni, apád is próbálta bevinni, de kirántja magát a karunkból, és visszamegy-folytatta zaklatottan.-Nem akartam tovább stresszelni őt, úgyhogy inkább vittem neki oda egy pokrócot meg forrócsokit, de hozzá sem nyúl, pedig vacsorázni sem jött be, és…odakint esik az eső, és olyan hideg van-remegett meg a hangja.- Aggódom, nehogy beteg legyen.
-Indulok-vágtam rá, miközben szinte felugrottam a helyemről.-Ott maradnál vele addig?
-Kérned sem kell-felelte anya.-Csak óvatosan vezess! Ne rohanj!-folytatta aggódva.- Nehogy bajod essen!
-Óvatos leszek, ne aggódj!-nyugtattam őt.-Megyek!-tettem le a telefont. Felpillantva barátaim értetlen aggodalommal teli pillantásával szembesültem.-Will nincs jól, úgyhogy indulnom kell-magyaráztam, mielőtt rákérdeztek volna.-Reggel jövök!
-Kitartást, haver!-szólt még utánam Mark, ahogy nekiiramodva szinte futva indultam útnak a szobám irányába.
A gyorsforgalmin haladva többször kellett emlékeztetnem magamat az anyámnak tett ígéretemre, ahogy az autóval a sebesség limitet súroltam. Óvatosnak kell lennem. A kisfiamnak egyben van rám szüksége, nem darabokban.
Ahogy megálltam a garázsunk felhajtóján, azonnal kiugrottam az autóból.
-Megjöttem!-szóltam, ahogy beléptem a házunkba. Választ nem várva siettem át a földszinten a hátsó verandára nyíló ajtóhoz, majd mit sem törődve a zuhogó esővel futottam át az udvaron az annak végében tompán világító üvegházhoz.-Itt vagyok!-pillantottam Will-re, majd egy pillanatra anyára, mielőtt ismét kisfiamra emeltem tekintetemet.
Azon a széken ücsörgött, amin Esme is, amikor a terhessége vége fele már meg kellett pihenjen locsolás közben. Emlékszem, nem hagyta, hogy segítsek, mert ő szerette volna csinálni. Ő akart gondoskodni a kis növényekről, amit a saját üvegházában termelt.
-Kisfiam-lépett hozzám anya egy ölelésre.
-Mióta van itt?-kérdeztem aggódva, miközben kibújva édesanyám karjaiból közelebb lépdeltem a kockás plédbe bebugyolált kisfiamhoz.
-Nagyjából két órája-felelte.-Én tényleg mindent megpróbáltam…
-Tudom-biccentettem.-Hé,Will-guggoltam lassan mellé, hogy az arcom egy magasságba kerüljön az övével. Nem nézett rám. Mintha meg sem hallotta volna a hangomat. Csak meredt maga elé.-Be kéne gyere velünk a házba. Hideg van idekint, beteg leszel-folytattam. Továbbra sem reagált rám. Csak ekkor jöttem rá, mit fixál tekintetével. A sárga málnát figyelte, Esme kedvencét.-Tudom, hogy nagyon hiányzik neked anya-pillantottam rá ismét.-Tudom, hogy nagyon-nagyon szereted őt. Ő sem szeretné, ha beteg lennél.
-Anyuci nincs itt-motyogta.
-Will…
-Anyuci nincs itt!-kiabálta ekkor mérgesen rám nézve.-Te ölted meg!
-Will, apukád…
-Hagyd, anya!-fordultam hozzá egy pillanatra nyugtatóan, mielőtt visszafordultam kisfiamhoz.-Ezt érzed? Hogy bántottam anyát?
-Megölted!-folytatta zsigeri haraggal hangocskájában. Pici szemei teli voltak könnyekkel. A sírás határán állt.-Utállak! Nem akarlak! Anyucit akarom! Miért nem te haltál meg?
-Gyere ide!-vettem őt karomba így ölelve őt magamhoz. Én magam is meglepődtem, de nem húzódott el. Csak belefúrta arcát magát a mellkasomba, miközben pici testéből egy heves zokogás tört fel, ahogy a hátát simogattam.-Itt vagyok, semmi baj…
-Anyucit akarom! Jöjjön vissza anyuci! Jöjjön vissza!
-Anya nem tud visszajönni, Will-simogattam tovább könnyeimmel küzdve, ahogy leülve vele tovább simogattam őt.-Én lennék a legboldogabb, ha visszajöhetne, de…Nem tud vissza jönni-Dr. Cullen!-Bármit megtennék, hogy megadjam neked, amit szeretnél, de…nem tudom visszahozni anyát-Dr. Cullen!-Anya meghalt. Annyira sajnálom, Will! Annyira Nagyon sajnálom!-Dr. Cullen!
Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim. Kellett pár másodperc, mire realizáltam, hogy az intenzív osztályon vagyok, Esme pedig itt fekszik az ágyban előttem. Csak álmodtam. Édes Istenem, csak álmodtam.
-Bocsánat, hogy felébresztem!-rázott vissza a jelenbe egy női hang.-Hamarosan jönnek a beteghordók, hogy átvigyék Dr. Platt-Cullent CT vizsgálatra. Kicserélem előtte a barnülöket és rendbe teszem a sebet.
-Persze, jöjjön csak!-ocsúdtam fel, ahogy rájöttem, hogy az egyik nővér kolléga az.-Hány óra van?-kérdeztem még mindig zavarodottan. Nem emlékeztem, mikor aludtam el. Hajnali 1 óra körül még kimentem inni egy kávét, felszaladtam az Lexie-hez és Leah-hoz, utána pedig visszajöttem ide.
-5:25-felelte.
-Elnézést, ha útban voltam az éjjel-sóhajtottam bocsánatkéréssel hangomban.-Nem állt szándékomban elaludni. Még kávét is ittam.
-Nem volt útban-mosolygott rám nyugtatóan.-Volt itt Dr. Montgomery, azt mondta, mondjam meg magának, ha felébred, hogy a kisbabák stabilak, rendben telt az éjszaka-folytatta.-Elment utána vizitelni.
-Köszönöm!-biccentettem.-Volt valami az éjjel, miután elaludtam?-kérdeztem Esme-re emelve pillantásomat, majd vissza kolléganőmre.
-Az állapota még mindig kritikus, de stabil volt az éjjel-válaszolta.-Ahhoz már legalábbis elég stabil, hogy megcsinálják a CT-t.
-Milyen CT-t csinálnak neki?-érdeklődtem aggodalommal szavaimban.
-Teljes test CT-t kért neki Dr. Heller-mondta.-A vesefunkciója valamennyit javult, de még mindig nem jó, így kontraszt anyagot csak akkor adnak neki, ha feltétlenül szükséges.
-Értem-biccentettem.-Köszönöm, hogy vigyáznak rá!-fordultam hozzá ismét hálásan, miközben nekiállt egy új kötést felhelyezni az Esme hasán lévő sebre.-És köszönöm, hogy megtűrnek engem is itt a nap 24 órájában-tettem hozzá alig hallhatóan felnevetve.-Tudom, hogy nem szabályos.
-Nincs mit köszönnie!-intézett hozzám egy nyugtató mosolyt.-Ezért vagyunk itt. Maga is jól tudja.
-A másik oldalon lenni egészen más-sóhajtottam apró remegéssel a hangomban.-Amikor 10 éve megismertem, sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetben kell majd látnom őt-folytattam szerelmem megviselt arcára pillantva.-Istenem, mondjuk azt se hittem volna, hogy a feleségem lesz és gyerekeink lesznek-jegyeztem meg könnyeimmel küzdve.-Haza kéne mennem hozzájuk is…
-Ha valami változás van, vagy mi vagy Dr. Montgomery értestíjük-vette vissza a szót támogató megerősítéssel szavaiban.-Meg van itt adva Dr. Cullennek a telefonszáma.
-Rendben, akkor…én most elindulok-sóhajtottam, próbálva összeszedni a gondolataimat.-Olyan 20 perc az út, oda-vissza körülbelül 1 óra, készítek reggelit a gyerekeknek, elmosogatok, kimosok, összekészítem a ruhákat, és jövök vissza-folytattam hangosan gondolkodva.-Körülbelül 4 óra múlva itt leszek-pillantottam ismét kolléganőmre.-Ha addig van valami, akkor pedig hívjanak, folyamatosan nálam lesz a telefonom.
-Úgy lesz-bólintott egy újabb nyugtató mosollyal arcán.-Vigyázunk rá, ahogy eddig…
(Jasper szemszöge)
-Jasper! Ébren vagy?-hallottam meg Lilly hangját az ajtóm felől.
-Igen-fordultam meg az ágyamban felkapcsolva közbe az éjjeli szekrényemen lévő lámpát.-Baj van?-kérdeztem rápillantva.
-Nem tudok aludni-mondta. Nem mintha meglepett volna ez a válasz. Én sem aludtam egy percet sem.
-Én se-jegyeztem meg felsóhajtva.
-Van kedved beszélgetni?-kérdezte reménykedő, nyugtalan hangon.
-Persze, gyere-válaszoltam, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat az ágyban. Láttam rajta, hogy őrlődik valamin, és abban is teljesen biztos voltam, hogy min.-Te is…anya miatt…
-Mi más miatt-sóhajtott egyet, ahogy leült az ágyam végébe.-Szerinted haza fog jönni?-nézett rám, reménykedve várva, hogy majd valami biztatót fogok mondani. De őszintén szólva én magam sem voltam túl bizakodó azalapján, amilyennek Carlisle-t láttam.
-Nem tudom-ráztam meg a fejemet.-Tényleg…
-Mi lesz, ha meghal?-tett fel újabb kérdést, én pedig hirtelen nem tudtam, mit is válaszoljak. Én már jártam ebben a cipőben. Nem sok minden maradt meg 4 éves koromból, de arra még mindig emlékszem, mikor elmondták nekem, hogy anya meghalt. Tudom, mennyire a feje tetejére állt akkor a világom, pedig még teljesen nem is fogtam fel, mit jelent az, hogy meghalt az anyukám.
-Amikor az én anyukám meghalt, az elején fel se fogtam teljesen, mi történt, mert nagyon kicsi voltam még-álltam neki mesélni.-Azt láttam, hogy mindenki nagyon szomorú, és hogy ő nincs sehol, és…úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, és elhagytak, és bevallom… haragudtam anyára, hogy itt hagyott-sütöttem le a szemeimet egy pillanatra.-Nem értettem, hogy miért nem tud visszajönni.
-Én is…haragszom picit apura és anyura is-sütötte le a szemeit ő is egy pillanatra, ahogy ezt kimondta.-Ha nem csináltak volna kisbabákat, most nem lenne baj. És haragszom ezért a babákra is, és azt kívántam, hogy bárcsak meghaltak volna, mikor anyu régebben vérzett, és akkor most nem lenne ez-hadarta.- És én vagyok a világon a legrosszabb nagytesó, mert ezt gondoltam róluk…
-Hé, ne már, Lilly!-öleltem meg, ahogy sírni kezdett.-Nem vagy rossz nagytesó. Te nagyon jó nagytesó vagy-nyugtatgattam.-Mennyire sokat és ügyesen segítettél Willnél is, amikor még kisbaba volt.
-És ha őket nem fogom szeretni?-szipogta könnyes arcát törölgetve.-Mi lesz, ha anyu meghal, és majd utálom őket?
-Nem fogod utálni őket, mert nem tudod majd-simogattam meg a vállát, amint ő fejét az én vállamra hajtotta.-Te is tudod, hogy apu és anyu is azt szeretné, ha szeretetben nőnének fel, éppen ezért nem lennél képes utálni őket, még akkor sem, ha most úgy érzed. De amit érzel, az amúgy tök jogos-jegyeztem meg őszintén.-Teljesen logikus, hogy mivel még nem is láttad őket, ezért nem kötődsz úgy hozzájuk. Az is logikus, hogy mivel anya az ő születésük miatt került ilyen állapotba, ezért az agyad akaratlanul is hibáztatja őket ezért. És ezért haragszol az apukádra is. Én is emiatt haragszom rá picit. De most neki is nagyon nehéz, úgyhogy nem akarom, hogy érezze.
-Te is haragszol rá?-kérdezte kicsit meglepetten rám emelve könnyes szemeit.
-Kicsit-vallottam be.-De rá azóta haragszom mindig picit, mióta összevesztek anyával, szóval…nem tudom, mennyire számít ez most-tettem hozzá.-Figyelj, bármi is lesz, tudd…tudd, hogy rám bármikor számíthatsz, jó?
-Te vagy a legjobb nagytesó, Jazz-szipogta. Egy pillanatra akaratlanul is elmosolyodtam a szavai hallatán.
-Csináljak neked egy teát vagy forrócsokit?-kérdeztem.
-Hajnali fél 6 van…
-És az kizárja, hogy jó meleg teát vagy forrócsokit igyunk?-kérdeztem ismét, mire ő halkan felnevetett.-Egyébként pedig már majdnem háromnegyed 6 van. 6 órakor amúgy is szoktunk már reggelizni.
-Most semmit nem tudnék enni-sóhajtotta.
-Ezért kell a tea vagy a csoki-magyaráztam neki .-Anya sem szeretné, ha éheznél, tudod jól. És alig ettél vacsorára is-jegyeztem meg aggódva. Nem, mintha én többet ettem volna, mint ő, de…én vagyok az ő nagytesója. Vigyáznom kell rá.
-Jó, csináljunk akkor egy forrócsokit-adta meg magát.-Willnek is biztos kell majd, ő se evett sokat.
-Neki is csinálunk…
(Carlisle szemszöge)
Ahogy megálltam a házunk felhajtóján, felnéztem az otthonunkra. Az azt körbeburkoló sötétben és ködben halványan világított az első emelet hidegebb fénye.
Szürreális volt most hazajönni. 24 órája még minden rendben volt. 24 órája ilyenkor éppen együtt reggeliztünk. Csináltam neki málnalevél teát, reggelire fahéjas-datolyás zabkását, segítettem bekötni a cipőjét, mert a hasa miatt már nem tudta megcsinálni egyedül. Semmi előjele nem volt.
Belépve az ajtón lassan indultam el felfelé a lépcsőn. Mintha a gravitáció többszöröse lett volna a jól megszokott földi vonzásnál, minden léptem súlyos volt, terhelt. A tudatalattim rettegett a hiányával való szembesüléstől.
Még mindig reménykedtem, hogy ez nem a valóság, csak egy borzasztóan hosszú rémálom. Én még mindig alszom, és amikor majd felébredek, október 21 reggele lesz, Ő pedig mellettem fekszik az ágyban. A hasát simogatja. Ahogy ránézek, elmosolyodik. Istenem, az a mosoly! A mosolya mindig is beragyogta a teret, mintha saját napom lett volna, ami akkor is süt, amikor odakinn zuhog az eső. Bármit megadtam volna, hogy láthassam még.
A lépcsősor tetejéhez közeledve halk koccanó hangokra lettem figyelmes, amire reflexesen az órámra pillantottam. Még csak 5:48 van.
-A Willét is megcsináljuk most?-hallottam meg Lilly hangját az emeletre érve, amire halkan felsóhajtottam.
-Szerintem ne. Majd, ha felkel-felelte neki Jasper. Ki más lenne, ha nem ők. Nem is tudom, mire számítottam.-Idd meg a tiedet, mielőtt kihűl…
-Aludnotok kellene-szóltam hozzájuk aggodalommal hangomban, ahogy megláttam őket a konyhaszigetnél ücsörögve, amire mindketten azonnal rám emelték álmos szemeiket.
-Kellene-ismételte Jasper, miközben tovább kavargatta a poharában lévő italt.-Csak épp nem tudunk. És ahogy látom, te nálad sem az alvás volt az éjjel a fő program.
-Mi van anyuval?-kérdezett közbe Lilly kimerültség és aggodalom kettősével pillantásában.-Ugye nem halt meg?
-Anya él-feleltem neki nyugtatással szavaimban.-Nincs még jól, de nem lett rosszabbul, ami nagyon jó hír-magyaráztam neki.-Most már el tudják vinni vizsgálatokra, hogy megnézzék, mi történt pontosan a szervezetében, amikor azt a sok vért vesztette. Lexie és Leah is stabilan vannak.
-Bemehetünk majd meglátogatni?-pillantott rám ismét.
-Bejöhettek a klinikára, de hozzá még mindig nem mehettek be-folytattam.-Még mindig az intenzív osztályon van anya.
-Nem baj, én úgy is be akarok menni, hogy csak a klinikára-mondta eltökélten.
-Will alszik?-kérdeztem őket.
-Igen, Lilian nagyival az ágyatokban-felelte Jasper.-Nem akart a saját ágyában aludni, de úgy sem tudott elaludni, ha lent volt a vendégszobában a nagyiékkal, úgyhogy Lilian nagyi felhozta az ágyatokban és anya helyén sikerült neki elaludni. De ott is csak sokára.
-Mikor aludt el, nem tudjátok?-kérdeztem aggódva.
-Hajnali kettő körül még hallottam beszélni őket, szóval ott még biztosan ébren voltak-folytatta Jazz.
-Na, jó-sóhajtottam fel egy pillanatra elgondolkodva. Készítek a gyerekeknek és anyáéknak reggelit, rendezem Gingert és Spenótot, lezuhanyozom, tiszta ágyneműt húzok a vendégszobában Esme szüleinek, és megcsinálom a mosást. 3 órába ezek bele kéne férjenek, 9 óra körül el tudnánk indulni vissza a klinikára. Intéznem kell ma a betegszabadságot is a lányok és Esme miatt. A mai nap is hosszú nap lesz.-Ha megittátok, pihenjetek még vissza-fordultam ismét hozzájuk.-Én intézem az itthoni dolgokat, 9 óra körül indulunk majd be a klinikára…
-Mi van az anyucival?-hallottam meg ekkor Will hangját, mire pillantásomat azonnal annak irányába kaptam.
-Anyu állapota stabil, ami azt jelenti, hogy nincs rosszabbul-feleltem neki, amint szemecskéjét dörzsölgetve közelebb lépdelt. Láttam a pici szemein, hogy nem sokat aludt.-Nagyon vigyáznak rá odabent, hogy minél hamarabb jól legyen.
-Kisfiam, mikor jöttél haza?-lépett ki Will után anya is a szobánkból aggódó kíváncsisággal hangjában.-Hogy van Esme? És a babák?
-Esme-t továbbra is altatják, a paraméterei most már stabilak, de még mindig kritikus a helyzet-álltam neki ismét.-Most vitték el fél 6 fele teljes test CT-re, hogy felmérjék, milyen károsodást okozott nála a nagy mennyiségű vérvesztés és a mikrothrombusok. Ettől függ, hogyan tovább-sóhajtottam, miközben Willt a karomba vettem.-Lexie jól van, Leah még mindig nincs a legjobban, de már jobban van, és ő is stabil. Sokat fogtam a kezembe-mosolyodtam el egy pillanatra, amint felidéződött bennem újszülött pici lányom súlyának érzése a kezeim közt.-A skin-to-skin kontakt nagyon jót tett neki, és…be kell vallanom, hogy nekem is.
-Akáhogy is lesz, mi mindig itt vagyunk neked és a gyerekeknek-simogatta meg a vállamat támogatással szavaiban.-Liz nemrég írt, hogy hamarosan indulnak a reptérre-folytatta.-Fél 3 körül szállnak le. Megyünk majd értük.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.-William nagyon…
-Liz szerint még mindig nagyon-felelte kimondatlan kérdésemre apró sóhajjal a hangjában.-Az egyszem lányáról van szó.
-Tudom…
-Meglesztek?-pillantottam kissé aggódva Jasperrel, amint lepakoltam melléjük a váróban lévő padra Lilly és Will táskáját.
-Meg, persze-biccentett leülve testvérei mellé.
-A nagyiék nagyjából háromnegyed óra múlva érnek vissza-néztem órámra, majd vissza rájuk.-Fogadjatok szót Jaspernek, jó?
-Jó, apu-biccentett Lilly komolyság és aggodalom egyvelegével szavaiban.
-Be akarok menni anyucihoz!-szólalt meg Will eltökéltséggel pillantásában.-Látni akarom anyucit!
-Még mindig nem lehet, Will-magyaráztam neki.-Amíg anya alszik, addig az intenzív osztályon kell maradnia, oda pedig egyikőtök sem mehet be, csak én.
-Mikor jössz vissza?-kérdezett Lilly.
-Addison néni írt, hogy van néhány dolog, amiről beszélnünk kell anyával kapcsolatban. Utána picit még maradok bent anyánál, és jövök-feleltem neki.-Hagyok itt nektek pénzt, ha elfogyna, amit hoztunk, és szomjasok vagy éhesek lennétek-adtam Jasper kezébe 20 dollárt-Ha pedig bármi baj lenne, a telefon mindig nálam van.
-Nyugi, tényleg megleszünk-szólt közbe Jasper megerősítő nyugtatással pillantásában.-Foglalkozz anyával.
-Nagyon jó gyerekek vagytok-léptem oda hozzájuk egyesével. Jaspernek végig simítottam a vállán, Lilly-nek egy puszit nyomtam a feje tetejére, Willnek pedig megsimogattam a buksiját.-Nagyon szeretlek titeket, tudjátok, igaz?-kérdeztem közben.
-Tudjuk-húzódott halvány mosoly Lilly arcára.-És azt is tudjuk, hogy anyunak most jobban kellesz, mint nekünk.
-Olyan okos vagy, Istenem-pusziltam meg még egyszer a homlokán.-Hamarosan jövök-néztem végig még egyszer rajtuk.-Bármi van, szóljatok!
-Rendben-biccentett megerősítőn Jasper, mire én sietős léptekkel indultam meg az intenzív osztály bejárata felé.
Miután beléptem a zsilip helységbe, nekiálltam felvenni a szükséges védőöltözetet. Az elmúlt 24 órában annyiszor ismételtem el ezt a néhány lépést, hogy szinte már rutinná vált a számomra. 24 órája még nem tudtam a belépéshez szükséges kódot fejből, most már gondolkodás nélkül írtam be a négy számot, ami az ajtót nyitja. Úgy vettem fel a lábzsákot és a maszkot, mintha csak reggel otthon öltözködtem volna. Minden egyes alkalommal egyre inkább automatikussá váltak ezek a mozdulatok.
Határozottan indultam meg a szoba felé, ahol szerelmem feküdt. Odaköszöntem a nővérpultnál ülő kollégáknak, majd mit sem késlekedve fordultam az azzal szemben lévő fotocellás üvegajtó irányába. Addison és Dr. Heller már odabent várt rám.
- Üdv, Dr. Heller! Addie-köszöntem nekik is, ahogy beléptem.-Hogy van?-kérdeztem egy pillanatra Dr. Hellerre, majd szerelmemre pillantva, miközben közelebb sétáltam az ágyhoz. Ugyanúgy feküdt, mint amikor legutóbb itt voltam. Ez a statikus, dermedt változatlanság pedig őrjítő volt.
-Megvan a CT és a reggeli labor eredménye is-nézett fel rám komolyan a kezében lévő kórlap lapokról. A tekintetéből azonnal láttam, hogy valami baj van.-A labor…nos, a paraméterek mutatnak némi javulást-állt neki.-A vesefunkció és a szérum laktát is javult, az előbbit jól mutatja az is, hogy elkezdett nőni a vizelet mennyisége. Most már az alvadási paraméterek és a hemoglobin is megközelítik a normál tartomány alsó határát a transzfúziónak és az FFP-nek hála-folytatta, ennek hallatán pedig picit megkönnyebbültem.-A CT-n…több mindent is látni lehetett. A hypophysis megnagyobbodott és ischaemiára utaló denzitások is láthatóak voltak a területen, amiből arra lehet következtetni, hogy ezen a területen infarktus zajlott le-sóhajtotta komolysággal a hangjában, amire a szívem kihagyott egy ütemet, mielőtt egy hatalmas dobbanással vágtázni kezdett a mellkasomban. Hogy micsoda? Agyi infarktusa volt? Édes Istenem…-A bal vesében is ischaemiás jelek voltak, ami magyarázza a csökkent vesefunkciót és a véres vizeletet-magyarázta.-Ezek miatt végül kontrasztanyagos felvétel is készült, ami kimutatta, hogy mikrothrombusok vannak mindkét vesében, jobb oldali túlsúllyal, a tüdőben, a mesenterium területén is.
-Istenem, Es-temettem arcomat egy pillanatra a tenyerembe, miközben döbbenettől remegve ültem le az ágy melletti székre.-Jóságos ég…
-Holnap leveszük egy hormon panelt, és amint az állapota megengedi, csinálunk egy sella MR-t-vette vissza a szót Dr. Heller.-Akkor picit pontosabb képet kaphatunk majd arról, hogy milyen fokú a károsodás az agyalapimirigyben, és jobban meg tudjuk ítélni a hosszútávú prognózist.
-Hosszútávú prognózis-motyogtam magamban tekintetemmel Esme-t fixálva. Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, a szikra nélkül, amitől ő Ő volt…nehezen tudtam értelmezni a hosszútávú prognózis szóhasználatot.-Ne haragudjon, de hogy beszélhetünk hosszútávú prognózisról, amikor ilyen állapotban van?-csuklott el a hangom, ahogy ezt kimondtam.
-Figyelj, tudom, hogy ez most egymás után felsorolva rettenetesen hangzik-lépett hozzám közelebb Addison egy nyugtató tónussal hangjában.-De a paraméterei javuló tendenciát mutatnak. A sebe szép.
-De az agya, Addie-szólaltam meg kétségbeesetten, ahogy a megannyi diagnózisból az agyam szövődmények sorát kezdte el tovább gondolni.-És a tüdeje, a veséje, a belei…-hadartam könnyeimmel küzdve.-Istenem…
-Dr. Heller, magunkra hagyna egy picit Dr. Cullennel?-fordult ekkor hozzá, mire Dr. Heller egy „Persze” választ követően kilépett a szobából a fotocellás ajtó surlódó hangjának kíséretében.-Carlisle, figyelj rám, kicsit!-guggolt le ekkor elém, hogy a padlóra szegezett tekintetemet felnézésre késztesse. Sikerrel.-Emlékszel, mit beszéltünk tegnap?
-Igen-biccentettem szapora légvételeim közt az aggodalom és félelem egyvelege által elárasztott idegrendszerem bódulatában.-Minden kis lépés egy győzelem. És ezekbe kell most megkapszkodni.
-Pontosan-helyeselte felegyenesedve.-Esme élni akar. Küzd. Értetek küzd. Túlélt egy olyan egészségügyi krízist, amit nagyon sokan nem élnek túl. A teljes vérmennyiségének több, mint felét elveszítette, DIC alakult ki nála, átesett egy komplikált nagy hasi műtéten, és ő mégis itt van. Az eredményei pedig javulnak-pillantott a szemeimbe meggyőző bíztatással szavaiban.-Gyógyszereket kell majd szednie. Többet, mint amit valaha egész élete alatt szedett. De hiszem, hogy Esme élni fog-mondta komolyan.- Ezt barátjaként és kezelőorvosaként is így gondolom.
-Igazad van-sóhajtottam aprót remegéssel a hangomban pillantva rá majd szerelmemre, miközben ujjaim közé vettem a kezét. Istenem, még mindig milyen hideg a bőre. Annyira hiányzott a kezének a melegsége-Ő egy igazi küzdő.
-Megyek beszélek Derekkel a koponya CT kapcsán, hogy van-e szükség idegsebészeti beavatkozásra-folytatta.-Ahogy van valami, jövök és átbeszéljük a lehetőségeket.
-Köszönöm, Addie!-emeltem rá szemeimet hálásan.-Itt leszek még…egy ideig, mielőtt felmennék az ikrekhez-sóhajtottam a több részre szakadás igényének terhe alatt.-Ha nem vagyok itt, akkor náluk leszek.
-Kereslek majd…
-Nem igazán tudom, mennyire hallasz most-sóhajtottam Esme-hez fordulva, amint mellette ülve tovább simogattam hüvelykujjammal kezeim közt tartott kézfejét.-Amikor engem altattak, nem sok mindent fogtam fel abból, ami körülöttem történt-vallottam be neki.-Többnyire sötét volt. Néha hallottam egy ritmusos csipogó hangot, ami a monitorok jelzése lehetett, meg…néha voltak furcsa szín és alak hallucinációk-folytattam elmerengve-, de nagyrészt olyan volt, mint egy álom nélküli alvás. Nem volt fájdalom, csak…a semmi-emlékeztem vissza.-Remélem, hogy neked sem fáj most semmi. Nagyon szeretném, hogy így legyen-sóhajtottam fel ismét.-Sajnálom, hogy csak most tudunk beszélni, csak most ülepedett le bennem minden, és…én…most kicsit olyan…össze-vissza beszélek, úgy érzem, de… muszáj beszéljek hozzád. Beszélnem kell-sütöttem le egy pillanatra szemeimet, mielőtt visszapillantottam arcára.-Kimondhatatlanul hiányzol. Mindenkinek. A gyerekek folyton azt kérdezik, mikor láthatnak téged. Will nem igazán érti, miért nem jöhet be hozzád, de…őszintén, picit örülök annak, hogy nem jöhet ide be. Nem hiszem, hogy érzelmileg fel tudná dolgozni-vallottam ismét.-Tegnap…ilyenkor tudtam meg, hogy mi történt-merengtem el az elmúlt 24 óra eseményein.-Istenem, még csak egy napja, hogy nem hallhatom a hangodat, és olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el. Pedig annyira nagyon szeretem a hangodat-haraptam el az utolsó szavakat könnyeimmel küzdve. A válaszának hiánya okozta fülsüketítő némaság őrjítő fehérzajként visszhangzott a fejemben, az odakint zuhogó esőcseppek és a monitorok hangjának monoton zsongása pedig csak fokozta ezt a koponyámat szétfeszítő érzést.-A…a kislányaink stabilak. Nemrég voltam náluk-folytattam, próbálva kisbabáink gondolatával visszaemelni magamat a felszínre.-Leah még mindig oxigént kap, és nehezebben eszik, mint Lexie, de az állapota javulást mutat Addison szerint. Még mindig vért kerestetnek neki-sóhajtottam.-Nem is mondtam még szerintem, hogy milyen különlegesek a kislányaink-jutott eszembe.-Bombay-fenotípusúak. Mivel te is 0 Rh negatív vagy, nem is tűnt fel elsőnek, csak amikor megcsinálták a keresztpróbát a Leah-nak szánt vérrel. Úgyhogy nem olyan egyszerű vért adni neki. De erről te valószínűleg többet tudsz, mint én-jegyeztem meg halkan felnevetve.-Igazából mindenről többet tudsz, mint én. Mindig is te voltál az okosabb-mosolyogtam.-Tudom, szerinted ez nem így van, de szerintem igen. Zseniális agyad van-simítottam meg újra és újra kézfejét, majd kezeim közé véve emeltem azt ajkaimhoz, így hullajtva egy apró csókot rá.-Ha hallasz most, tudd, hogy nem tudok nélküled élni-pillantottam rá ismét pár pillanatnyi idegőrlő csendet követően, komolyság és kétségbeesés egyvelegével szavaimban.-Úgyhogy muszáj lesz visszagyere, mert különben nem tudom, hogyan csináljam ezt az egész élet dolgot-hagyta el egy apró, keserű nevetés ajkaimat, ahogy mondatom végén a hangom elcsuklott.-Tudom, hogy…nem lesz egyszerű neked. Emlékszem, milyen érzés felébredni egy egy hetes altatásból az intenzív osztályon és…visszatérni a valóságba, az a fájdalom az…pokoli volt-idéztem fel. Úgy zokogtam, mint egy újszülött, amikor először levegőt vesz. Azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy mi történik, mintha az elmém és a testem szétkapcsolták volna, és akkor ott, az ébredés pillanatában ismét összeraktak. Olyan volt, mint egyszerre megszületni és meghalni.-Annyira szeretném, ha nem kéne ezt az egész kínt átélned. Annyira nagyon szeretném, ha nem kéne majd érezned. De én végig melletted leszek, ígérem-fogadtam meg neki.-Itt leszek veled, ahogy először újra magadtól levegőt veszel, itt leszek amikor először újra kinyitod a szemed, még akkoris, ha akkor és ott nem fogod majd teljesen felfogni, hogy ott vagyok veled. Csak kérlek, gyere vissza! Kérlek!-könyörögtem neki ismét.
Ebben a pillanatban a mellettem lévő kisasztalon heverő telefonom rezgése törte meg a monitorok mostanra szinte már némának tűnő monoton ritmusát. Ahogy erre odapillantva megláttam felvillanni Jasper nevét a kijelzőn, sietve felvettem azt.
-Mondjad, Jasper!
-Most hívott Lilian nagyi, hogy megérkeztek-felelte.- Elindultak ide fel. Mondtad, hogy majd szóljak…
-Azonnal megyek-vettem vissza a szót egy finom, ideges remegéssel hangomban.-5 perc, és ott vagyok, jó?
-Oké, ha ideérnek, mondom akkor, hogy jössz mindjárt-nyugtázta.
-Köszönöm, Jazz!
Miután letettem a telefont, egy mély lélegzetet véve álltam fel Esme mellől. A szívem szapora tempóban kezdett verni, ahogy tudatosult bennem, hogy szembe kell nézzek a szüleivel. Azóta rettegtem ezt a pillanatot, mióta felvettem tegnap a telefon, és rányomtam a hívás indítása gombra. Ahogy akkor meghallottam a vonal végén Liz hangját, azonnal összeszorult a gyomrom, most pedig ismét a hányinger kerülgetett, ahogy némi hezitálás után elhatároztam magamat az indulásra.
-Gyerünk, Carlisle!-motyogtam magamnak egy nagyobb sóhaj kíséretében. Az engem belülről mardosó szégyenérzet és lelkiismeretfurdalás szinte ólomsúlyként húzott vissza engem. Hogyan is állhatnék eléjük én? A lányuk az intenzív osztályon fekszik miattam. Hogy nézzek ezek után a szemükbe?-Szedd össze magad!-suttogtam magamnak. Vállalnom kell a tetteim következményeit.-Oké-hagyta el ajkaimat ismét egy nagyobb sóhaj, mielőtt pillantásomat szerelmemre emelve egy pillanatra visszaléptem hozzá.-Nagyon szeretlek!-hullajtottam apró csókot homlokára.-Jövök vissza, ahogy tudok-simítottam meg arcát, majd nehéz léptekkel indultam meg az intenzív osztály kijárata felé.
A szívem vágtázott a mellkasomban, amint megnyomtam az osztály ajtaját nyitó gombot, ahogy pedig kilépve a váróba a tekintetem szinte azonnal összeakadt William szemeivel, a szívverésem kihagyott egy ütemet a rémülettől, mielőtt az eddigieknél szaporább tempóban kezdett el verni. Ahogy azok a szemek, amik máskor szeretettel néztek vissza rám szerelmem arcáról, most gyűlölettel tekintettek rám az apjáéról…Úgy éreztem, meghűl a vér az ereimben.
-Te rohadt szemét…- szűrte ki a fogai közt fortyogó dühhel pillantásában vetődve irányomba, mire én ösztönösen hátrálni kezdtem.-Mit tettél a lányommal!?-ragadott meg felsőmnél fogva, amire reflexesen emeltem fel megadóan kezeimet.-Megölted őt!
-Will!-ugrott közénk ekkor Liz.
-Hagyd a fiamat, William!-állt elém ekkor anya is.
A szívem a torkomban dobogott, miközben a még mindig felemelt kezeimet lassan leengedtem, ahogy Liz nyugtató erélyeséggel helyezve ujjait Will köpenyemet markoló karjaira azok elengedtek engem.
-Miért nem tudtad most az egyszer a farkadat a nadrágodban tartani, hm?-folytatta Will szikrázó tekintetét le sem véve rólam.-Már szült neked két gyereket, miért nem volt ez neked elég? Addig használtad őt, amíg tudtad, mint egy…tenyészállatot…
-William, állj le!-szólt hozzá ismét figyelmeztetően Liz egy pillanatra unokáira pillantva, majd vissza.-Kérlek…
-Bárcsak sose ismert volna meg téged-folytatta, mintha meg se hallotta volna. A hangjából áradó keserű fájdalom szabályosan felnyársalt.-Bárcsak hazaköltözött volna Colombusba. Azt tervezte. De te magadhoz láncoltad, amikor teherbe ejtetted…
-Most már tényleg elég lesz, William-tett felé egy lépést apám is figyelmeztetéssel szavaiban.
-Csak azért nem öllek meg, mert nagyobb büntetés együtt élned ezzel-szólalt meg ismét pár pillanatnyi feszült csendet követően.-Azt akarom, hogy a hátralévő életed minden napjának minden órájának minden percében ott legyen a fejedben, hogy megölted a lányomat…
-Will, szívem, nyugodj meg!-váltott egy gyengédebb hangnemre Liz, így próbálva visszafogni őt.-Esme nem halt meg. Bent fekszik az intenzív osztályon-emlékeztette, próbálva ezzel visszarántani őt a valóságba.- És tudod, hogy nem szereti, ha így beszélsz a gyerekei apjával…
-Ha még egyszer a közelébe mész, én magam tépem le a tökeidet-szólt hozzám ismét őszinte komolysággal fenyegető szavaiban.-És a faszodat is levágom…
-Elég! Nem beszélhetsz így a fiammal!-förmedt ekkor rá anya.-Megértem, hogy teli vagy haraggal. Megértem, hogy aggódsz a lányodért. Mi is aggódunk Esme-ért-folytatta.-De ez nem jogosít fel téged arra, hogy így beszélj az én gyerekemmel!-nyomta meg az „én” szócskát, ezzel emelve ki szavai súlyát.-Egy terhességhez egyébként is két ember kell, ők ketten hozták meg ezt a döntést, ketten vállalták…
-Nem a te lányod fekszik az intenzív osztályon emiatt!-szólt vissza még mindig indulatosan.-A fiad 3 percnyi öröme össze sem hasonlítható azzal, amin az én lányom keresztül ment emiatt a döntés miatt!
-Most már tényleg fejezd be ezt-szólalt fel erre ismét apa is fogyó türelemmel a hangjában.-Tisztellek, William, de ebben a helyzetben most nem látsz tisztán. A sértegetéssel és vádaskodással nem segítesz senkinek.
-Nem látok tisztán, mert az én lányom haldoklik odabent!
-Ettől nem lesz jobban Esme-folytatta Liz férjére pillantva.-És utálná, ahogy most viselkedsz…
Ahogy szó szót követett, úgy visszhangzottak a fejemben egyre hangosabban szavaik. Az elmúlt 24 óra miatt pattanásig feszült idegrostjaimon kegyetlen táncot jártak a William vádló kijelentései nyomán egyre inkább felerősödő önmarcangoló gondolatok, ahogy pedig végig pillantva családtagjaim arcán szembesültem a vitathatatlan lesúlytó ténnyel, menthetetlenül omlott össze bennem a kitartásnak az utolsó még engem talpon tartó pillére.
A gyerekeink értetlen aggodalommal kevert rémülettel arcukon figyelték az egymásnak feszülő nagyszüleiket, az apjukat vádló dühös nagyapjukat, az apósom tekintetéből sugárzó keserű fájdalom pedig csontomig hatolva igyekezett engem szétcincálni darabjaimra. Tönkretettem a családunk életét. Tönkretettem Esme-t. És ezt már nem lehet visszafordítani.
-Bocsánat!-indultam meg a folyosón, miközben könnyeimmel küzdve sütöttem le tekintetemet, ahogy kikerültem őket.
-Mégis mit képzelsz, hova mész?-szólt utánam William utánam kapva.
-Will, hagyd!-állt útjába Liz.
-Apu!
-Kisfiam!
Nem néztem fel. Egyszerűen nem ment. Nem tudtam újra a szemükbe nézni. Az agyam, mint egy filmet pörgette vissza az életünk eseményeit, így szembesítve engem minden egyes döntésemmel, ami ide vezetett.
Én voltam az ok. Ha annak idején nem ismerem meg Allisont, talán ma minden más lenne. Ha nem ismerem meg őt, lehet nem maradok ennyi időre társ nélkül. Lehet, mire Esme és az én utam keresztezi egymást, én már házasságban élek mással. Lehet gyerekeim is vannak addigra.
Akkor talán nem közeledünk egymás felé. Lehet egy időre plátói vonzalmunk lett volna egymás iránt, de én sosem csaltam volna meg a feleségemet.
Ő leszakvizsgázik és visszaköltözik Columbusba. Talál egy férfit, aki jó hozzá.
Talán akkor nem köt ki itt.
De hülye vagyok, hiszen ha találkozunk, akkor sem tudtam volna kiverni őt a fejemből, ha már házas vagyok. Mégha tudatosan is nyomtam volna el magamban azt, amit akkor éreztem, amikor megláttam őt, akkor is ott motoszkált volna Ő a tudatalattimban, mégha feleségem és gyerekeim lettek volna, akkor is. Nem tudnék szabadulni a gondolattól.
Lehet, hogy akkor csak évtizedek múlva sodor minket össze a sors. Lehet mindkettőnk párja meghal, mire az utunk újra kereszteződik. Lehet, hogy akikkel együtt vagyunk mégsem melletünk képzelik el az örökkét, és így maradunk újra magunkra. És én akkor mindenképp megadtam volna magam ennek az évtizedekig elnyomott érzésnek.
Istenem, milyen önző ember vagyok. Nem tudnám elengedni őt. Nem menne.
Észre sem vettem, hogy keveredtem a szobámhoz. Úgy jöttem idáig az intenzív osztálytól, hogy nem is voltam tudatában, hová visznek a lábaim. Csak mentem, és mentem, próbálva menekülni a bűntudattól…mindhiába.
Felocsúdást követően lendületesen nyitottam be a szobám ajtaján, majd ugyanilyen lendülettel csuktam be magam mögött azt.
A hirtelen fülsüketítő csend ólomsúlyként nehezedett a tarkómra, arra kényszerítve, hogy megtámaszkodjam az asztalon, mielőtt ettől az engem összepréseli akaró tehertől összecsuklanék. A levegő nehéz volt, sűrű, mintha vizet lélegeztem volna be. Azt hittem a csend megnyugvást hoz majd, de nem. A gondolataim csak még hangosabbak lettek.
Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem Esme-t…
-Carlisle, idebent vagy?-hallottam meg ekkor Liz hangját az ajtóm előtt, kiszakadva ezzel a pánikba hajszoló önmarcangoló spirálomból.
-Igen-feleltem elcsukló hangon még mindig könnyeim közt küzdve a levegőért. Nem tudtam, hogy tudok-e vagy…egyáltalán akarok-e beszélni vele.
-Bejöhetek, drágám?-kérdezte fájdalom és nyugtatás ambivalens egyvelegével hangjában. Nem válaszoltam neki. Egyszerűen nem ment. Zihálva tört fel belőlem a heves zokogás, ahogy a bűntudat, fájdalom és kimerültség keltette hullámok elsodortak.-Itt vagyok, szívem-hallottam meg közeledő hangját, ahogy belépett az ajtón, majd kezét hátamra simítva kezdett el nyugtatóan simogatni.-Az orrodon vedd a levegőt! Lassan be és lassan ki.
-Én annyira sajnálom-zokogtam tovább.-Annyira…annyira nagyon sajnálom. Sajnálom! Sajnálom!
-Gyere, üljünk le, mielőtt elájulsz!-próbált meg vállamnál fogva a kanapéhoz támogatni, ám a lábaim nem mozdultak. Mintha az idegrendszerem zárlatot kapott volna, és a testem nem engedelmeskedne az akaratomnak.-Jó, akkor ülj le itt a földre!-nyomta meg vállaimat erélyesen, hogy leülésre késztessen.-Jól van, így már jó. Ideülök melléd-sóhjatott fel halkan, miután leültetett engem a padlóra.
-Annyira sajnálom, Liz!-szólaltam meg ismét még mindig levegő után kapkodva.-Sajnálom! Az én hibám. Én ejtettem teherbe, én tehetek róla. Az én hibám.
-Amikor…meghallottam, hogy a lányom intenzív osztályon fekszik élet és halál között egy pillanatra…be kell vallanom, hogy egy pillanatra az én agyamon is átfutott a gondolat-vallotta be.- Haragudtam…akkor még azt hittem, hogy rád-folytatta, én pedig csak hallgattam. Továbbra sem tudtam felnézni, csak az előttem lévő padlót fixáltam a könnyeim okozta ködös homályon át.-Aztán…ahogy mindaz a zaj, ami a fejemben volt, elcsendesedett picit a repülőn ülve, és…elkezdtem újra a valóság mentén gondolkodni, rájöttem, hogy…én teljesen hülye vagyok, hiszen…hogyan hibáztathatnálak téged ezért. Ez egy olyan dolog, amit senki nem láthatott előre.
-Pedig én voltam-szólaltam meg ismét remegéssel a hangomban.-Williamnek igaza van…
-Will retteg-szólt közbe.-A rettegés pedig sok mindent ki tud hozni az emberből, ezt te is tudod. De nem gondolja komolyan, amiket mondott…
-Pedig elég komolynak tűntek a szándékai-jegyeztem meg visszaidézve magamban a néhány perce történteket.-És minden oka meg is van rá, hogy gyűlöljön…Én is gyűlölöm most magamat. Bárcsak sosem találkoztunk volna, akkor Esme most jól lenne…
-Ne mondj ilyet!-fordult ekkor hozzám anyai szigorral hangjában.-Szerinted ha Esme most itt lenne…ő ezt gondolná?
-Nem…nem is tudom…
-Elárulom neked, hogy biztos, hogy nem-felelte, mielőtt folytathattam volna.-Mindig olyan őszinte szerelemmel beszél a kapcsolatotokról. Aki így beszél a férjéről, az nem bánja, hogy megismerte.
-Amikor…Ha felébred, nem tudom, ugyanígy gondol-e majd rám-sóhajtottam még mindig sírástól karcos hangon.-Nem tudjuk pontosan, milyen…maradandó károsodásokat okozott a vérveszteség nála. Mi lesz, ha…mi lesz ha ő már nem…ő lesz? Mi lesz, ha gyűlöl majd ezért?-mondtam ki az egyik legnagyobb félelmemet.-Nem tudnék, én…nem tudom, hogy fogok magammal együtt élni. Én…Istenem, ígérem, ha bármi olyan van, ha bármi…ha bármi miatt ő tartósan beteg marad, én gondját viselem, ameddig csak élünk…Még akkor is ha gyűlöl, még akkor is, ha mindenki más gyűlöl, még akkor is…de én mellette leszek, amíg ő maga el nem üldöz. Ezt megígérem.
-Tudod, Carlisle, én nagyon szeretlek téged-szakított félbe ismét komolysággal és melegséggel szavaiban, mire én végre nagy nehezen, de rá emeltem a pillantásomat. Az arcán nem volt gyűlölet, egy csepp sem…csak félelem és nyugodtság ambivalens egyvelege.-De kisfiam, te nagyon hülye vagy ha azt hiszed, hogy egyedül maradsz ebben-jegyezte meg egy apró nevetéssel szavaiban, mire nem bírtam megállni, hogy egy pillanatra én is elmosolyodjak könnyeim mögött.-Mi a családod vagyunk, akármi is történjen-folytatta komolyabban.-Te vagy az unokáink apukája. Te vagy a lányunk férje. Ha ne adj’ Isten bekövetkezik a legrosszabb-állt meg egy pillanatra, ahogy a szavak megakadtak a torkán a gondolatra-, mi akkor is egy család leszünk, értetted?
-Igen, Liz-biccentetem egy apró, hálás mosollyal arcomon.-Köszönöm!
-Ne köszönd!-simogatta meg a vállamat.-Elmondod, pontosan mi történt?-fordult hozzám újra pár pillanatnyi csendet követően halk szipogással szavaiban.-Csak annyit tudunk, hogy Esme rosszul lett, és hogy…komplikáció volt.
-El-biccentettem.-Tegnap reggel még minden rendben volt…
-Üdv!-köszöntem rá Charlotte-ra a büfés pult mögött.
-Üdv!-lépett közelebb hozzám.-Mit adhatok?
-Csak egy kávét-feleltem egy apró sóhajjal hangomban.-Legyen dupla. Két cukorral.
-Azonnal csinálom-biccentett. Pillantásában ugyan az tükröződött, ami az elmúlt egy hónapban mindenkiében, akivel találkoztam. Sajnálkozás, szánalom…Néha elcsíptem egy-egy beszélgetést foszlányt a környezetemben.
„Hallottad, hogy meghalt a felesége?”
„Öt gyereket hogy nevel fel majd egyedül?”
„Biztos magányos…Mikor illik rámozdulni egy özvegy férfira?”
Az utóbbi mondatra egy akaratlan grimasz húzódott az arcomra.
Hogyan is akarhatnék én bárkit újra szeretni utána? Ő volt a nap az életemben. Miatta akkor is úgy éreztem, hogy süt a nap, mikor odakint zuhogott az eső. Neki hála Seattle nem volt olyan borongós és szürke. De mióta elment…mintha minden újra deszaturálódott volna. Még a ritka napsütéses napokon is, mintha egy szürke skálás régi filmet néztem volna. Nem voltak színek.
Könnyű lett volna alámerülni. Alámerülni, és csak süllyedni, és süllyedni, és süllyedni a feneketlen feketeségbe. Hatalmas volt a kísértés, hogy megadjam magam ennek a hívogató impulzusnak, de, a gyerekeink…Jasper, Lilly, Will, Lexie és Leah…Istenem, miattuk nem bukhattam a felszín alá. Miattuk össze kellett tartanom magamat. Miattuk nem követhettem Őt.
-Parancsoljon!-szakított ki Charlotte hangja a gondolataimból.-3 dollár 50 cent lesz.
-Köszönöm!-adtam a kezébe az összeget, miközben elvettem a pultról a kávémat.-További szép napot!
-Önnek is-felelte. A pár pillanat múlva az arcán átfutó villanásszerű felismerés láttán egyértelmű volt, hogy ezen mondatát azonnal meg is bánta. Úgy éreztem, mindenki tojáshéjon lépked körülöttem.
-Semmi gond-erőltettem magamra egy apró, nyugtató mosolyt, mielőtt szabadkozni kezdett volna.-Köszönöm!-biccentettem, majd kezemben italommal lassan elindultam a kantin egyik szabad asztala felé. A munkaidő leteltével már nem sok ember volt az épületben, így bőven volt hely. Csak néhány ügyeletét kezdő kolléga volt távoli társagásom.
Még le sem ültem, de már mohón inni kezdtem a papírpoharamban lévő energiát adó folyadékot. A munkahelyen lejárt ugyan a munkaidőm, de otthon kezdődik egy újabb műszak.
-Heló, haver!-hallottam meg magam mögött Mark hangját, mire annak irányába kapva tekintetemet szembe találtam magamat két barátommal.-Nem is láttunk ma.
-Sok volt a munka, szinte ki se jöttem a műtőből-sóhajtottam egy újabbat kortyolva a kávémból.-Csak pár korty vizet ittam, és mentem is vissza.
-Hogy vagytok?-kérdezte Derek, ahogy mellém ültek.
-A szokásos-feleltem kimerültséggel hangomban.-Az ikrek sokat sírnak. Leah többet, mint Lexie-tettem hozzá.-Sokat éjszakázunk. Lilly még…mindig be van fordulva, sokat sír. Éjszaka továbbra is velem alszik-álltam neki.-Will nem beszél és nem néz rám. Gyakorlatilag teljesen nonverbális-sóhajtottam ismét.-Érzem hogy haragszik rám, de nem szól hozzám. Jasper pedig…bátornak és nagyfiúnak mutatja magát, de mióta Esme elment…azzal a plüssmacskával alszik, amit tőle kapott 5 éves korában karácsonyra-folytattam.-Esme varrta neki annak idején.
-Tudod, hogyha bármire szükséged van, mi mind itt vagyunk-vette vissza a szót Mark.-Csak szólj!
-Köszönöm!-pillantottam rájuk hálásan.
-És te hogy vagy?-kérdezte Derek nyomatékosítva a „te” szócskát.
-Olyan…semmilyen minden nélküle-válaszoltam fájdalommal szavaimban.-Csak létezem. Nagyon fáradt vagyok-folytattam.-Ha itt lenne, most azt mondaná, hogy „Nem vagy jól, menj el Dr. Fincherhez!”, és…igaza is van-jegyeztem meg.-Jövőhéten viszem Lilly-t és Willt is Dr. Fincherhez, és…megbeszélek akkor majd magamnak is egy időpontot vele-pillantottam rájuk.-Esme azt akarná, hogy jobban legyek, úgyhogy…ideje elkezdeni.
-Büszke lenne rád-jegyezte meg Derek megveregetve a vállamat.-És mi is azok vagyunk.
-A gyerekeimnek szükségük van az apjukra-folytattam eltökéltséggel hangomban.-Az anyukájukat már elvesztették, nem veszíthetik el az apjukat is.
Ebben a pillanatban telefonom csörgése szakított ki gondolataim közül, mire azonnal nekiálltam előkeresni azt köpenyem zsebéből. Ahogy megláttam a kijelzőn, ki hív, azonnal felvettem.
-Szia, anya!-szóltam bele.
-Bocsánat, kisfiam, nem akarlak zavarni a munkában, csak…meg tudod mondani, hogy mikor indulsz majd nagyjából haza?-kérdezte leplezni próbált idegesség és aggodalom kettősével szavai mögött.
-Azonnal, miért?-kérdeztem vissza. Nem tetszett a hangja. Éreztem, hogy valami baj van.-Történt valami?
-Will…szóval Will az üvegházban ücsörög és nem hajlandó bejönni a házba-folytatta remegő hangon.-Hívtam többször, próbáltam bevinni, apád is próbálta bevinni, de kirántja magát a karunkból, és visszamegy-folytatta zaklatottan.-Nem akartam tovább stresszelni őt, úgyhogy inkább vittem neki oda egy pokrócot meg forrócsokit, de hozzá sem nyúl, pedig vacsorázni sem jött be, és…odakint esik az eső, és olyan hideg van-remegett meg a hangja.- Aggódom, nehogy beteg legyen.
-Indulok-vágtam rá, miközben szinte felugrottam a helyemről.-Ott maradnál vele addig?
-Kérned sem kell-felelte anya.-Csak óvatosan vezess! Ne rohanj!-folytatta aggódva.- Nehogy bajod essen!
-Óvatos leszek, ne aggódj!-nyugtattam őt.-Megyek!-tettem le a telefont. Felpillantva barátaim értetlen aggodalommal teli pillantásával szembesültem.-Will nincs jól, úgyhogy indulnom kell-magyaráztam, mielőtt rákérdeztek volna.-Reggel jövök!
-Kitartást, haver!-szólt még utánam Mark, ahogy nekiiramodva szinte futva indultam útnak a szobám irányába.
A gyorsforgalmin haladva többször kellett emlékeztetnem magamat az anyámnak tett ígéretemre, ahogy az autóval a sebesség limitet súroltam. Óvatosnak kell lennem. A kisfiamnak egyben van rám szüksége, nem darabokban.
Ahogy megálltam a garázsunk felhajtóján, azonnal kiugrottam az autóból.
-Megjöttem!-szóltam, ahogy beléptem a házunkba. Választ nem várva siettem át a földszinten a hátsó verandára nyíló ajtóhoz, majd mit sem törődve a zuhogó esővel futottam át az udvaron az annak végében tompán világító üvegházhoz.-Itt vagyok!-pillantottam Will-re, majd egy pillanatra anyára, mielőtt ismét kisfiamra emeltem tekintetemet.
Azon a széken ücsörgött, amin Esme is, amikor a terhessége vége fele már meg kellett pihenjen locsolás közben. Emlékszem, nem hagyta, hogy segítsek, mert ő szerette volna csinálni. Ő akart gondoskodni a kis növényekről, amit a saját üvegházában termelt.
-Kisfiam-lépett hozzám anya egy ölelésre.
-Mióta van itt?-kérdeztem aggódva, miközben kibújva édesanyám karjaiból közelebb lépdeltem a kockás plédbe bebugyolált kisfiamhoz.
-Nagyjából két órája-felelte.-Én tényleg mindent megpróbáltam…
-Tudom-biccentettem.-Hé,Will-guggoltam lassan mellé, hogy az arcom egy magasságba kerüljön az övével. Nem nézett rám. Mintha meg sem hallotta volna a hangomat. Csak meredt maga elé.-Be kéne gyere velünk a házba. Hideg van idekint, beteg leszel-folytattam. Továbbra sem reagált rám. Csak ekkor jöttem rá, mit fixál tekintetével. A sárga málnát figyelte, Esme kedvencét.-Tudom, hogy nagyon hiányzik neked anya-pillantottam rá ismét.-Tudom, hogy nagyon-nagyon szereted őt. Ő sem szeretné, ha beteg lennél.
-Anyuci nincs itt-motyogta.
-Will…
-Anyuci nincs itt!-kiabálta ekkor mérgesen rám nézve.-Te ölted meg!
-Will, apukád…
-Hagyd, anya!-fordultam hozzá egy pillanatra nyugtatóan, mielőtt visszafordultam kisfiamhoz.-Ezt érzed? Hogy bántottam anyát?
-Megölted!-folytatta zsigeri haraggal hangocskájában. Pici szemei teli voltak könnyekkel. A sírás határán állt.-Utállak! Nem akarlak! Anyucit akarom! Miért nem te haltál meg?
-Gyere ide!-vettem őt karomba így ölelve őt magamhoz. Én magam is meglepődtem, de nem húzódott el. Csak belefúrta arcát magát a mellkasomba, miközben pici testéből egy heves zokogás tört fel, ahogy a hátát simogattam.-Itt vagyok, semmi baj…
-Anyucit akarom! Jöjjön vissza anyuci! Jöjjön vissza!
-Anya nem tud visszajönni, Will-simogattam tovább könnyeimmel küzdve, ahogy leülve vele tovább simogattam őt.-Én lennék a legboldogabb, ha visszajöhetne, de…Nem tud vissza jönni-Dr. Cullen!-Bármit megtennék, hogy megadjam neked, amit szeretnél, de…nem tudom visszahozni anyát-Dr. Cullen!-Anya meghalt. Annyira sajnálom, Will! Annyira Nagyon sajnálom!-Dr. Cullen!
Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim. Kellett pár másodperc, mire realizáltam, hogy az intenzív osztályon vagyok, Esme pedig itt fekszik az ágyban előttem. Csak álmodtam. Édes Istenem, csak álmodtam.
-Bocsánat, hogy felébresztem!-rázott vissza a jelenbe egy női hang.-Hamarosan jönnek a beteghordók, hogy átvigyék Dr. Platt-Cullent CT vizsgálatra. Kicserélem előtte a barnülöket és rendbe teszem a sebet.
-Persze, jöjjön csak!-ocsúdtam fel, ahogy rájöttem, hogy az egyik nővér kolléga az.-Hány óra van?-kérdeztem még mindig zavarodottan. Nem emlékeztem, mikor aludtam el. Hajnali 1 óra körül még kimentem inni egy kávét, felszaladtam az Lexie-hez és Leah-hoz, utána pedig visszajöttem ide.
-5:25-felelte.
-Elnézést, ha útban voltam az éjjel-sóhajtottam bocsánatkéréssel hangomban.-Nem állt szándékomban elaludni. Még kávét is ittam.
-Nem volt útban-mosolygott rám nyugtatóan.-Volt itt Dr. Montgomery, azt mondta, mondjam meg magának, ha felébred, hogy a kisbabák stabilak, rendben telt az éjszaka-folytatta.-Elment utána vizitelni.
-Köszönöm!-biccentettem.-Volt valami az éjjel, miután elaludtam?-kérdeztem Esme-re emelve pillantásomat, majd vissza kolléganőmre.
-Az állapota még mindig kritikus, de stabil volt az éjjel-válaszolta.-Ahhoz már legalábbis elég stabil, hogy megcsinálják a CT-t.
-Milyen CT-t csinálnak neki?-érdeklődtem aggodalommal szavaimban.
-Teljes test CT-t kért neki Dr. Heller-mondta.-A vesefunkciója valamennyit javult, de még mindig nem jó, így kontraszt anyagot csak akkor adnak neki, ha feltétlenül szükséges.
-Értem-biccentettem.-Köszönöm, hogy vigyáznak rá!-fordultam hozzá ismét hálásan, miközben nekiállt egy új kötést felhelyezni az Esme hasán lévő sebre.-És köszönöm, hogy megtűrnek engem is itt a nap 24 órájában-tettem hozzá alig hallhatóan felnevetve.-Tudom, hogy nem szabályos.
-Nincs mit köszönnie!-intézett hozzám egy nyugtató mosolyt.-Ezért vagyunk itt. Maga is jól tudja.
-A másik oldalon lenni egészen más-sóhajtottam apró remegéssel a hangomban.-Amikor 10 éve megismertem, sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetben kell majd látnom őt-folytattam szerelmem megviselt arcára pillantva.-Istenem, mondjuk azt se hittem volna, hogy a feleségem lesz és gyerekeink lesznek-jegyeztem meg könnyeimmel küzdve.-Haza kéne mennem hozzájuk is…
-Ha valami változás van, vagy mi vagy Dr. Montgomery értestíjük-vette vissza a szót támogató megerősítéssel szavaiban.-Meg van itt adva Dr. Cullennek a telefonszáma.
-Rendben, akkor…én most elindulok-sóhajtottam, próbálva összeszedni a gondolataimat.-Olyan 20 perc az út, oda-vissza körülbelül 1 óra, készítek reggelit a gyerekeknek, elmosogatok, kimosok, összekészítem a ruhákat, és jövök vissza-folytattam hangosan gondolkodva.-Körülbelül 4 óra múlva itt leszek-pillantottam ismét kolléganőmre.-Ha addig van valami, akkor pedig hívjanak, folyamatosan nálam lesz a telefonom.
-Úgy lesz-bólintott egy újabb nyugtató mosollyal arcán.-Vigyázunk rá, ahogy eddig…
(Jasper szemszöge)
-Jasper! Ébren vagy?-hallottam meg Lilly hangját az ajtóm felől.
-Igen-fordultam meg az ágyamban felkapcsolva közbe az éjjeli szekrényemen lévő lámpát.-Baj van?-kérdeztem rápillantva.
-Nem tudok aludni-mondta. Nem mintha meglepett volna ez a válasz. Én sem aludtam egy percet sem.
-Én se-jegyeztem meg felsóhajtva.
-Van kedved beszélgetni?-kérdezte reménykedő, nyugtalan hangon.
-Persze, gyere-válaszoltam, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat az ágyban. Láttam rajta, hogy őrlődik valamin, és abban is teljesen biztos voltam, hogy min.-Te is…anya miatt…
-Mi más miatt-sóhajtott egyet, ahogy leült az ágyam végébe.-Szerinted haza fog jönni?-nézett rám, reménykedve várva, hogy majd valami biztatót fogok mondani. De őszintén szólva én magam sem voltam túl bizakodó azalapján, amilyennek Carlisle-t láttam.
-Nem tudom-ráztam meg a fejemet.-Tényleg…
-Mi lesz, ha meghal?-tett fel újabb kérdést, én pedig hirtelen nem tudtam, mit is válaszoljak. Én már jártam ebben a cipőben. Nem sok minden maradt meg 4 éves koromból, de arra még mindig emlékszem, mikor elmondták nekem, hogy anya meghalt. Tudom, mennyire a feje tetejére állt akkor a világom, pedig még teljesen nem is fogtam fel, mit jelent az, hogy meghalt az anyukám.
-Amikor az én anyukám meghalt, az elején fel se fogtam teljesen, mi történt, mert nagyon kicsi voltam még-álltam neki mesélni.-Azt láttam, hogy mindenki nagyon szomorú, és hogy ő nincs sehol, és…úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, és elhagytak, és bevallom… haragudtam anyára, hogy itt hagyott-sütöttem le a szemeimet egy pillanatra.-Nem értettem, hogy miért nem tud visszajönni.
-Én is…haragszom picit apura és anyura is-sütötte le a szemeit ő is egy pillanatra, ahogy ezt kimondta.-Ha nem csináltak volna kisbabákat, most nem lenne baj. És haragszom ezért a babákra is, és azt kívántam, hogy bárcsak meghaltak volna, mikor anyu régebben vérzett, és akkor most nem lenne ez-hadarta.- És én vagyok a világon a legrosszabb nagytesó, mert ezt gondoltam róluk…
-Hé, ne már, Lilly!-öleltem meg, ahogy sírni kezdett.-Nem vagy rossz nagytesó. Te nagyon jó nagytesó vagy-nyugtatgattam.-Mennyire sokat és ügyesen segítettél Willnél is, amikor még kisbaba volt.
-És ha őket nem fogom szeretni?-szipogta könnyes arcát törölgetve.-Mi lesz, ha anyu meghal, és majd utálom őket?
-Nem fogod utálni őket, mert nem tudod majd-simogattam meg a vállát, amint ő fejét az én vállamra hajtotta.-Te is tudod, hogy apu és anyu is azt szeretné, ha szeretetben nőnének fel, éppen ezért nem lennél képes utálni őket, még akkor sem, ha most úgy érzed. De amit érzel, az amúgy tök jogos-jegyeztem meg őszintén.-Teljesen logikus, hogy mivel még nem is láttad őket, ezért nem kötődsz úgy hozzájuk. Az is logikus, hogy mivel anya az ő születésük miatt került ilyen állapotba, ezért az agyad akaratlanul is hibáztatja őket ezért. És ezért haragszol az apukádra is. Én is emiatt haragszom rá picit. De most neki is nagyon nehéz, úgyhogy nem akarom, hogy érezze.
-Te is haragszol rá?-kérdezte kicsit meglepetten rám emelve könnyes szemeit.
-Kicsit-vallottam be.-De rá azóta haragszom mindig picit, mióta összevesztek anyával, szóval…nem tudom, mennyire számít ez most-tettem hozzá.-Figyelj, bármi is lesz, tudd…tudd, hogy rám bármikor számíthatsz, jó?
-Te vagy a legjobb nagytesó, Jazz-szipogta. Egy pillanatra akaratlanul is elmosolyodtam a szavai hallatán.
-Csináljak neked egy teát vagy forrócsokit?-kérdeztem.
-Hajnali fél 6 van…
-És az kizárja, hogy jó meleg teát vagy forrócsokit igyunk?-kérdeztem ismét, mire ő halkan felnevetett.-Egyébként pedig már majdnem háromnegyed 6 van. 6 órakor amúgy is szoktunk már reggelizni.
-Most semmit nem tudnék enni-sóhajtotta.
-Ezért kell a tea vagy a csoki-magyaráztam neki .-Anya sem szeretné, ha éheznél, tudod jól. És alig ettél vacsorára is-jegyeztem meg aggódva. Nem, mintha én többet ettem volna, mint ő, de…én vagyok az ő nagytesója. Vigyáznom kell rá.
-Jó, csináljunk akkor egy forrócsokit-adta meg magát.-Willnek is biztos kell majd, ő se evett sokat.
-Neki is csinálunk…
(Carlisle szemszöge)
Ahogy megálltam a házunk felhajtóján, felnéztem az otthonunkra. Az azt körbeburkoló sötétben és ködben halványan világított az első emelet hidegebb fénye.
Szürreális volt most hazajönni. 24 órája még minden rendben volt. 24 órája ilyenkor éppen együtt reggeliztünk. Csináltam neki málnalevél teát, reggelire fahéjas-datolyás zabkását, segítettem bekötni a cipőjét, mert a hasa miatt már nem tudta megcsinálni egyedül. Semmi előjele nem volt.
Belépve az ajtón lassan indultam el felfelé a lépcsőn. Mintha a gravitáció többszöröse lett volna a jól megszokott földi vonzásnál, minden léptem súlyos volt, terhelt. A tudatalattim rettegett a hiányával való szembesüléstől.
Még mindig reménykedtem, hogy ez nem a valóság, csak egy borzasztóan hosszú rémálom. Én még mindig alszom, és amikor majd felébredek, október 21 reggele lesz, Ő pedig mellettem fekszik az ágyban. A hasát simogatja. Ahogy ránézek, elmosolyodik. Istenem, az a mosoly! A mosolya mindig is beragyogta a teret, mintha saját napom lett volna, ami akkor is süt, amikor odakinn zuhog az eső. Bármit megadtam volna, hogy láthassam még.
A lépcsősor tetejéhez közeledve halk koccanó hangokra lettem figyelmes, amire reflexesen az órámra pillantottam. Még csak 5:48 van.
-A Willét is megcsináljuk most?-hallottam meg Lilly hangját az emeletre érve, amire halkan felsóhajtottam.
-Szerintem ne. Majd, ha felkel-felelte neki Jasper. Ki más lenne, ha nem ők. Nem is tudom, mire számítottam.-Idd meg a tiedet, mielőtt kihűl…
-Aludnotok kellene-szóltam hozzájuk aggodalommal hangomban, ahogy megláttam őket a konyhaszigetnél ücsörögve, amire mindketten azonnal rám emelték álmos szemeiket.
-Kellene-ismételte Jasper, miközben tovább kavargatta a poharában lévő italt.-Csak épp nem tudunk. És ahogy látom, te nálad sem az alvás volt az éjjel a fő program.
-Mi van anyuval?-kérdezett közbe Lilly kimerültség és aggodalom kettősével pillantásában.-Ugye nem halt meg?
-Anya él-feleltem neki nyugtatással szavaimban.-Nincs még jól, de nem lett rosszabbul, ami nagyon jó hír-magyaráztam neki.-Most már el tudják vinni vizsgálatokra, hogy megnézzék, mi történt pontosan a szervezetében, amikor azt a sok vért vesztette. Lexie és Leah is stabilan vannak.
-Bemehetünk majd meglátogatni?-pillantott rám ismét.
-Bejöhettek a klinikára, de hozzá még mindig nem mehettek be-folytattam.-Még mindig az intenzív osztályon van anya.
-Nem baj, én úgy is be akarok menni, hogy csak a klinikára-mondta eltökélten.
-Will alszik?-kérdeztem őket.
-Igen, Lilian nagyival az ágyatokban-felelte Jasper.-Nem akart a saját ágyában aludni, de úgy sem tudott elaludni, ha lent volt a vendégszobában a nagyiékkal, úgyhogy Lilian nagyi felhozta az ágyatokban és anya helyén sikerült neki elaludni. De ott is csak sokára.
-Mikor aludt el, nem tudjátok?-kérdeztem aggódva.
-Hajnali kettő körül még hallottam beszélni őket, szóval ott még biztosan ébren voltak-folytatta Jazz.
-Na, jó-sóhajtottam fel egy pillanatra elgondolkodva. Készítek a gyerekeknek és anyáéknak reggelit, rendezem Gingert és Spenótot, lezuhanyozom, tiszta ágyneműt húzok a vendégszobában Esme szüleinek, és megcsinálom a mosást. 3 órába ezek bele kéne férjenek, 9 óra körül el tudnánk indulni vissza a klinikára. Intéznem kell ma a betegszabadságot is a lányok és Esme miatt. A mai nap is hosszú nap lesz.-Ha megittátok, pihenjetek még vissza-fordultam ismét hozzájuk.-Én intézem az itthoni dolgokat, 9 óra körül indulunk majd be a klinikára…
-Mi van az anyucival?-hallottam meg ekkor Will hangját, mire pillantásomat azonnal annak irányába kaptam.
-Anyu állapota stabil, ami azt jelenti, hogy nincs rosszabbul-feleltem neki, amint szemecskéjét dörzsölgetve közelebb lépdelt. Láttam a pici szemein, hogy nem sokat aludt.-Nagyon vigyáznak rá odabent, hogy minél hamarabb jól legyen.
-Kisfiam, mikor jöttél haza?-lépett ki Will után anya is a szobánkból aggódó kíváncsisággal hangjában.-Hogy van Esme? És a babák?
-Esme-t továbbra is altatják, a paraméterei most már stabilak, de még mindig kritikus a helyzet-álltam neki ismét.-Most vitték el fél 6 fele teljes test CT-re, hogy felmérjék, milyen károsodást okozott nála a nagy mennyiségű vérvesztés és a mikrothrombusok. Ettől függ, hogyan tovább-sóhajtottam, miközben Willt a karomba vettem.-Lexie jól van, Leah még mindig nincs a legjobban, de már jobban van, és ő is stabil. Sokat fogtam a kezembe-mosolyodtam el egy pillanatra, amint felidéződött bennem újszülött pici lányom súlyának érzése a kezeim közt.-A skin-to-skin kontakt nagyon jót tett neki, és…be kell vallanom, hogy nekem is.
-Akáhogy is lesz, mi mindig itt vagyunk neked és a gyerekeknek-simogatta meg a vállamat támogatással szavaiban.-Liz nemrég írt, hogy hamarosan indulnak a reptérre-folytatta.-Fél 3 körül szállnak le. Megyünk majd értük.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.-William nagyon…
-Liz szerint még mindig nagyon-felelte kimondatlan kérdésemre apró sóhajjal a hangjában.-Az egyszem lányáról van szó.
-Tudom…
[…]
-Meglesztek?-pillantottam kissé aggódva Jasperrel, amint lepakoltam melléjük a váróban lévő padra Lilly és Will táskáját.
-Meg, persze-biccentett leülve testvérei mellé.
-A nagyiék nagyjából háromnegyed óra múlva érnek vissza-néztem órámra, majd vissza rájuk.-Fogadjatok szót Jaspernek, jó?
-Jó, apu-biccentett Lilly komolyság és aggodalom egyvelegével szavaiban.
-Be akarok menni anyucihoz!-szólalt meg Will eltökéltséggel pillantásában.-Látni akarom anyucit!
-Még mindig nem lehet, Will-magyaráztam neki.-Amíg anya alszik, addig az intenzív osztályon kell maradnia, oda pedig egyikőtök sem mehet be, csak én.
-Mikor jössz vissza?-kérdezett Lilly.
-Addison néni írt, hogy van néhány dolog, amiről beszélnünk kell anyával kapcsolatban. Utána picit még maradok bent anyánál, és jövök-feleltem neki.-Hagyok itt nektek pénzt, ha elfogyna, amit hoztunk, és szomjasok vagy éhesek lennétek-adtam Jasper kezébe 20 dollárt-Ha pedig bármi baj lenne, a telefon mindig nálam van.
-Nyugi, tényleg megleszünk-szólt közbe Jasper megerősítő nyugtatással pillantásában.-Foglalkozz anyával.
-Nagyon jó gyerekek vagytok-léptem oda hozzájuk egyesével. Jaspernek végig simítottam a vállán, Lilly-nek egy puszit nyomtam a feje tetejére, Willnek pedig megsimogattam a buksiját.-Nagyon szeretlek titeket, tudjátok, igaz?-kérdeztem közben.
-Tudjuk-húzódott halvány mosoly Lilly arcára.-És azt is tudjuk, hogy anyunak most jobban kellesz, mint nekünk.
-Olyan okos vagy, Istenem-pusziltam meg még egyszer a homlokán.-Hamarosan jövök-néztem végig még egyszer rajtuk.-Bármi van, szóljatok!
-Rendben-biccentett megerősítőn Jasper, mire én sietős léptekkel indultam meg az intenzív osztály bejárata felé.
Miután beléptem a zsilip helységbe, nekiálltam felvenni a szükséges védőöltözetet. Az elmúlt 24 órában annyiszor ismételtem el ezt a néhány lépést, hogy szinte már rutinná vált a számomra. 24 órája még nem tudtam a belépéshez szükséges kódot fejből, most már gondolkodás nélkül írtam be a négy számot, ami az ajtót nyitja. Úgy vettem fel a lábzsákot és a maszkot, mintha csak reggel otthon öltözködtem volna. Minden egyes alkalommal egyre inkább automatikussá váltak ezek a mozdulatok.
Határozottan indultam meg a szoba felé, ahol szerelmem feküdt. Odaköszöntem a nővérpultnál ülő kollégáknak, majd mit sem késlekedve fordultam az azzal szemben lévő fotocellás üvegajtó irányába. Addison és Dr. Heller már odabent várt rám.
- Üdv, Dr. Heller! Addie-köszöntem nekik is, ahogy beléptem.-Hogy van?-kérdeztem egy pillanatra Dr. Hellerre, majd szerelmemre pillantva, miközben közelebb sétáltam az ágyhoz. Ugyanúgy feküdt, mint amikor legutóbb itt voltam. Ez a statikus, dermedt változatlanság pedig őrjítő volt.
-Megvan a CT és a reggeli labor eredménye is-nézett fel rám komolyan a kezében lévő kórlap lapokról. A tekintetéből azonnal láttam, hogy valami baj van.-A labor…nos, a paraméterek mutatnak némi javulást-állt neki.-A vesefunkció és a szérum laktát is javult, az előbbit jól mutatja az is, hogy elkezdett nőni a vizelet mennyisége. Most már az alvadási paraméterek és a hemoglobin is megközelítik a normál tartomány alsó határát a transzfúziónak és az FFP-nek hála-folytatta, ennek hallatán pedig picit megkönnyebbültem.-A CT-n…több mindent is látni lehetett. A hypophysis megnagyobbodott és ischaemiára utaló denzitások is láthatóak voltak a területen, amiből arra lehet következtetni, hogy ezen a területen infarktus zajlott le-sóhajtotta komolysággal a hangjában, amire a szívem kihagyott egy ütemet, mielőtt egy hatalmas dobbanással vágtázni kezdett a mellkasomban. Hogy micsoda? Agyi infarktusa volt? Édes Istenem…-A bal vesében is ischaemiás jelek voltak, ami magyarázza a csökkent vesefunkciót és a véres vizeletet-magyarázta.-Ezek miatt végül kontrasztanyagos felvétel is készült, ami kimutatta, hogy mikrothrombusok vannak mindkét vesében, jobb oldali túlsúllyal, a tüdőben, a mesenterium területén is.
-Istenem, Es-temettem arcomat egy pillanatra a tenyerembe, miközben döbbenettől remegve ültem le az ágy melletti székre.-Jóságos ég…
-Holnap leveszük egy hormon panelt, és amint az állapota megengedi, csinálunk egy sella MR-t-vette vissza a szót Dr. Heller.-Akkor picit pontosabb képet kaphatunk majd arról, hogy milyen fokú a károsodás az agyalapimirigyben, és jobban meg tudjuk ítélni a hosszútávú prognózist.
-Hosszútávú prognózis-motyogtam magamban tekintetemmel Esme-t fixálva. Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, a szikra nélkül, amitől ő Ő volt…nehezen tudtam értelmezni a hosszútávú prognózis szóhasználatot.-Ne haragudjon, de hogy beszélhetünk hosszútávú prognózisról, amikor ilyen állapotban van?-csuklott el a hangom, ahogy ezt kimondtam.
-Figyelj, tudom, hogy ez most egymás után felsorolva rettenetesen hangzik-lépett hozzám közelebb Addison egy nyugtató tónussal hangjában.-De a paraméterei javuló tendenciát mutatnak. A sebe szép.
-De az agya, Addie-szólaltam meg kétségbeesetten, ahogy a megannyi diagnózisból az agyam szövődmények sorát kezdte el tovább gondolni.-És a tüdeje, a veséje, a belei…-hadartam könnyeimmel küzdve.-Istenem…
-Dr. Heller, magunkra hagyna egy picit Dr. Cullennel?-fordult ekkor hozzá, mire Dr. Heller egy „Persze” választ követően kilépett a szobából a fotocellás ajtó surlódó hangjának kíséretében.-Carlisle, figyelj rám, kicsit!-guggolt le ekkor elém, hogy a padlóra szegezett tekintetemet felnézésre késztesse. Sikerrel.-Emlékszel, mit beszéltünk tegnap?
-Igen-biccentettem szapora légvételeim közt az aggodalom és félelem egyvelege által elárasztott idegrendszerem bódulatában.-Minden kis lépés egy győzelem. És ezekbe kell most megkapszkodni.
-Pontosan-helyeselte felegyenesedve.-Esme élni akar. Küzd. Értetek küzd. Túlélt egy olyan egészségügyi krízist, amit nagyon sokan nem élnek túl. A teljes vérmennyiségének több, mint felét elveszítette, DIC alakult ki nála, átesett egy komplikált nagy hasi műtéten, és ő mégis itt van. Az eredményei pedig javulnak-pillantott a szemeimbe meggyőző bíztatással szavaiban.-Gyógyszereket kell majd szednie. Többet, mint amit valaha egész élete alatt szedett. De hiszem, hogy Esme élni fog-mondta komolyan.- Ezt barátjaként és kezelőorvosaként is így gondolom.
-Igazad van-sóhajtottam aprót remegéssel a hangomban pillantva rá majd szerelmemre, miközben ujjaim közé vettem a kezét. Istenem, még mindig milyen hideg a bőre. Annyira hiányzott a kezének a melegsége-Ő egy igazi küzdő.
-Megyek beszélek Derekkel a koponya CT kapcsán, hogy van-e szükség idegsebészeti beavatkozásra-folytatta.-Ahogy van valami, jövök és átbeszéljük a lehetőségeket.
-Köszönöm, Addie!-emeltem rá szemeimet hálásan.-Itt leszek még…egy ideig, mielőtt felmennék az ikrekhez-sóhajtottam a több részre szakadás igényének terhe alatt.-Ha nem vagyok itt, akkor náluk leszek.
-Kereslek majd…
[…]
-Nem igazán tudom, mennyire hallasz most-sóhajtottam Esme-hez fordulva, amint mellette ülve tovább simogattam hüvelykujjammal kezeim közt tartott kézfejét.-Amikor engem altattak, nem sok mindent fogtam fel abból, ami körülöttem történt-vallottam be neki.-Többnyire sötét volt. Néha hallottam egy ritmusos csipogó hangot, ami a monitorok jelzése lehetett, meg…néha voltak furcsa szín és alak hallucinációk-folytattam elmerengve-, de nagyrészt olyan volt, mint egy álom nélküli alvás. Nem volt fájdalom, csak…a semmi-emlékeztem vissza.-Remélem, hogy neked sem fáj most semmi. Nagyon szeretném, hogy így legyen-sóhajtottam fel ismét.-Sajnálom, hogy csak most tudunk beszélni, csak most ülepedett le bennem minden, és…én…most kicsit olyan…össze-vissza beszélek, úgy érzem, de… muszáj beszéljek hozzád. Beszélnem kell-sütöttem le egy pillanatra szemeimet, mielőtt visszapillantottam arcára.-Kimondhatatlanul hiányzol. Mindenkinek. A gyerekek folyton azt kérdezik, mikor láthatnak téged. Will nem igazán érti, miért nem jöhet be hozzád, de…őszintén, picit örülök annak, hogy nem jöhet ide be. Nem hiszem, hogy érzelmileg fel tudná dolgozni-vallottam ismét.-Tegnap…ilyenkor tudtam meg, hogy mi történt-merengtem el az elmúlt 24 óra eseményein.-Istenem, még csak egy napja, hogy nem hallhatom a hangodat, és olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el. Pedig annyira nagyon szeretem a hangodat-haraptam el az utolsó szavakat könnyeimmel küzdve. A válaszának hiánya okozta fülsüketítő némaság őrjítő fehérzajként visszhangzott a fejemben, az odakint zuhogó esőcseppek és a monitorok hangjának monoton zsongása pedig csak fokozta ezt a koponyámat szétfeszítő érzést.-A…a kislányaink stabilak. Nemrég voltam náluk-folytattam, próbálva kisbabáink gondolatával visszaemelni magamat a felszínre.-Leah még mindig oxigént kap, és nehezebben eszik, mint Lexie, de az állapota javulást mutat Addison szerint. Még mindig vért kerestetnek neki-sóhajtottam.-Nem is mondtam még szerintem, hogy milyen különlegesek a kislányaink-jutott eszembe.-Bombay-fenotípusúak. Mivel te is 0 Rh negatív vagy, nem is tűnt fel elsőnek, csak amikor megcsinálták a keresztpróbát a Leah-nak szánt vérrel. Úgyhogy nem olyan egyszerű vért adni neki. De erről te valószínűleg többet tudsz, mint én-jegyeztem meg halkan felnevetve.-Igazából mindenről többet tudsz, mint én. Mindig is te voltál az okosabb-mosolyogtam.-Tudom, szerinted ez nem így van, de szerintem igen. Zseniális agyad van-simítottam meg újra és újra kézfejét, majd kezeim közé véve emeltem azt ajkaimhoz, így hullajtva egy apró csókot rá.-Ha hallasz most, tudd, hogy nem tudok nélküled élni-pillantottam rá ismét pár pillanatnyi idegőrlő csendet követően, komolyság és kétségbeesés egyvelegével szavaimban.-Úgyhogy muszáj lesz visszagyere, mert különben nem tudom, hogyan csináljam ezt az egész élet dolgot-hagyta el egy apró, keserű nevetés ajkaimat, ahogy mondatom végén a hangom elcsuklott.-Tudom, hogy…nem lesz egyszerű neked. Emlékszem, milyen érzés felébredni egy egy hetes altatásból az intenzív osztályon és…visszatérni a valóságba, az a fájdalom az…pokoli volt-idéztem fel. Úgy zokogtam, mint egy újszülött, amikor először levegőt vesz. Azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy mi történik, mintha az elmém és a testem szétkapcsolták volna, és akkor ott, az ébredés pillanatában ismét összeraktak. Olyan volt, mint egyszerre megszületni és meghalni.-Annyira szeretném, ha nem kéne ezt az egész kínt átélned. Annyira nagyon szeretném, ha nem kéne majd érezned. De én végig melletted leszek, ígérem-fogadtam meg neki.-Itt leszek veled, ahogy először újra magadtól levegőt veszel, itt leszek amikor először újra kinyitod a szemed, még akkoris, ha akkor és ott nem fogod majd teljesen felfogni, hogy ott vagyok veled. Csak kérlek, gyere vissza! Kérlek!-könyörögtem neki ismét.
Ebben a pillanatban a mellettem lévő kisasztalon heverő telefonom rezgése törte meg a monitorok mostanra szinte már némának tűnő monoton ritmusát. Ahogy erre odapillantva megláttam felvillanni Jasper nevét a kijelzőn, sietve felvettem azt.
-Mondjad, Jasper!
-Most hívott Lilian nagyi, hogy megérkeztek-felelte.- Elindultak ide fel. Mondtad, hogy majd szóljak…
-Azonnal megyek-vettem vissza a szót egy finom, ideges remegéssel hangomban.-5 perc, és ott vagyok, jó?
-Oké, ha ideérnek, mondom akkor, hogy jössz mindjárt-nyugtázta.
-Köszönöm, Jazz!
Miután letettem a telefont, egy mély lélegzetet véve álltam fel Esme mellől. A szívem szapora tempóban kezdett verni, ahogy tudatosult bennem, hogy szembe kell nézzek a szüleivel. Azóta rettegtem ezt a pillanatot, mióta felvettem tegnap a telefon, és rányomtam a hívás indítása gombra. Ahogy akkor meghallottam a vonal végén Liz hangját, azonnal összeszorult a gyomrom, most pedig ismét a hányinger kerülgetett, ahogy némi hezitálás után elhatároztam magamat az indulásra.
-Gyerünk, Carlisle!-motyogtam magamnak egy nagyobb sóhaj kíséretében. Az engem belülről mardosó szégyenérzet és lelkiismeretfurdalás szinte ólomsúlyként húzott vissza engem. Hogyan is állhatnék eléjük én? A lányuk az intenzív osztályon fekszik miattam. Hogy nézzek ezek után a szemükbe?-Szedd össze magad!-suttogtam magamnak. Vállalnom kell a tetteim következményeit.-Oké-hagyta el ajkaimat ismét egy nagyobb sóhaj, mielőtt pillantásomat szerelmemre emelve egy pillanatra visszaléptem hozzá.-Nagyon szeretlek!-hullajtottam apró csókot homlokára.-Jövök vissza, ahogy tudok-simítottam meg arcát, majd nehéz léptekkel indultam meg az intenzív osztály kijárata felé.
A szívem vágtázott a mellkasomban, amint megnyomtam az osztály ajtaját nyitó gombot, ahogy pedig kilépve a váróba a tekintetem szinte azonnal összeakadt William szemeivel, a szívverésem kihagyott egy ütemet a rémülettől, mielőtt az eddigieknél szaporább tempóban kezdett el verni. Ahogy azok a szemek, amik máskor szeretettel néztek vissza rám szerelmem arcáról, most gyűlölettel tekintettek rám az apjáéról…Úgy éreztem, meghűl a vér az ereimben.
-Te rohadt szemét…- szűrte ki a fogai közt fortyogó dühhel pillantásában vetődve irányomba, mire én ösztönösen hátrálni kezdtem.-Mit tettél a lányommal!?-ragadott meg felsőmnél fogva, amire reflexesen emeltem fel megadóan kezeimet.-Megölted őt!
-Will!-ugrott közénk ekkor Liz.
-Hagyd a fiamat, William!-állt elém ekkor anya is.
A szívem a torkomban dobogott, miközben a még mindig felemelt kezeimet lassan leengedtem, ahogy Liz nyugtató erélyeséggel helyezve ujjait Will köpenyemet markoló karjaira azok elengedtek engem.
-Miért nem tudtad most az egyszer a farkadat a nadrágodban tartani, hm?-folytatta Will szikrázó tekintetét le sem véve rólam.-Már szült neked két gyereket, miért nem volt ez neked elég? Addig használtad őt, amíg tudtad, mint egy…tenyészállatot…
-William, állj le!-szólt hozzá ismét figyelmeztetően Liz egy pillanatra unokáira pillantva, majd vissza.-Kérlek…
-Bárcsak sose ismert volna meg téged-folytatta, mintha meg se hallotta volna. A hangjából áradó keserű fájdalom szabályosan felnyársalt.-Bárcsak hazaköltözött volna Colombusba. Azt tervezte. De te magadhoz láncoltad, amikor teherbe ejtetted…
-Most már tényleg elég lesz, William-tett felé egy lépést apám is figyelmeztetéssel szavaiban.
-Csak azért nem öllek meg, mert nagyobb büntetés együtt élned ezzel-szólalt meg ismét pár pillanatnyi feszült csendet követően.-Azt akarom, hogy a hátralévő életed minden napjának minden órájának minden percében ott legyen a fejedben, hogy megölted a lányomat…
-Will, szívem, nyugodj meg!-váltott egy gyengédebb hangnemre Liz, így próbálva visszafogni őt.-Esme nem halt meg. Bent fekszik az intenzív osztályon-emlékeztette, próbálva ezzel visszarántani őt a valóságba.- És tudod, hogy nem szereti, ha így beszélsz a gyerekei apjával…
-Ha még egyszer a közelébe mész, én magam tépem le a tökeidet-szólt hozzám ismét őszinte komolysággal fenyegető szavaiban.-És a faszodat is levágom…
-Elég! Nem beszélhetsz így a fiammal!-förmedt ekkor rá anya.-Megértem, hogy teli vagy haraggal. Megértem, hogy aggódsz a lányodért. Mi is aggódunk Esme-ért-folytatta.-De ez nem jogosít fel téged arra, hogy így beszélj az én gyerekemmel!-nyomta meg az „én” szócskát, ezzel emelve ki szavai súlyát.-Egy terhességhez egyébként is két ember kell, ők ketten hozták meg ezt a döntést, ketten vállalták…
-Nem a te lányod fekszik az intenzív osztályon emiatt!-szólt vissza még mindig indulatosan.-A fiad 3 percnyi öröme össze sem hasonlítható azzal, amin az én lányom keresztül ment emiatt a döntés miatt!
-Most már tényleg fejezd be ezt-szólalt fel erre ismét apa is fogyó türelemmel a hangjában.-Tisztellek, William, de ebben a helyzetben most nem látsz tisztán. A sértegetéssel és vádaskodással nem segítesz senkinek.
-Nem látok tisztán, mert az én lányom haldoklik odabent!
-Ettől nem lesz jobban Esme-folytatta Liz férjére pillantva.-És utálná, ahogy most viselkedsz…
Ahogy szó szót követett, úgy visszhangzottak a fejemben egyre hangosabban szavaik. Az elmúlt 24 óra miatt pattanásig feszült idegrostjaimon kegyetlen táncot jártak a William vádló kijelentései nyomán egyre inkább felerősödő önmarcangoló gondolatok, ahogy pedig végig pillantva családtagjaim arcán szembesültem a vitathatatlan lesúlytó ténnyel, menthetetlenül omlott össze bennem a kitartásnak az utolsó még engem talpon tartó pillére.
A gyerekeink értetlen aggodalommal kevert rémülettel arcukon figyelték az egymásnak feszülő nagyszüleiket, az apjukat vádló dühös nagyapjukat, az apósom tekintetéből sugárzó keserű fájdalom pedig csontomig hatolva igyekezett engem szétcincálni darabjaimra. Tönkretettem a családunk életét. Tönkretettem Esme-t. És ezt már nem lehet visszafordítani.
-Bocsánat!-indultam meg a folyosón, miközben könnyeimmel küzdve sütöttem le tekintetemet, ahogy kikerültem őket.
-Mégis mit képzelsz, hova mész?-szólt utánam William utánam kapva.
-Will, hagyd!-állt útjába Liz.
-Apu!
-Kisfiam!
Nem néztem fel. Egyszerűen nem ment. Nem tudtam újra a szemükbe nézni. Az agyam, mint egy filmet pörgette vissza az életünk eseményeit, így szembesítve engem minden egyes döntésemmel, ami ide vezetett.
Én voltam az ok. Ha annak idején nem ismerem meg Allisont, talán ma minden más lenne. Ha nem ismerem meg őt, lehet nem maradok ennyi időre társ nélkül. Lehet, mire Esme és az én utam keresztezi egymást, én már házasságban élek mással. Lehet gyerekeim is vannak addigra.
Akkor talán nem közeledünk egymás felé. Lehet egy időre plátói vonzalmunk lett volna egymás iránt, de én sosem csaltam volna meg a feleségemet.
Ő leszakvizsgázik és visszaköltözik Columbusba. Talál egy férfit, aki jó hozzá.
Talán akkor nem köt ki itt.
De hülye vagyok, hiszen ha találkozunk, akkor sem tudtam volna kiverni őt a fejemből, ha már házas vagyok. Mégha tudatosan is nyomtam volna el magamban azt, amit akkor éreztem, amikor megláttam őt, akkor is ott motoszkált volna Ő a tudatalattimban, mégha feleségem és gyerekeim lettek volna, akkor is. Nem tudnék szabadulni a gondolattól.
Lehet, hogy akkor csak évtizedek múlva sodor minket össze a sors. Lehet mindkettőnk párja meghal, mire az utunk újra kereszteződik. Lehet, hogy akikkel együtt vagyunk mégsem melletünk képzelik el az örökkét, és így maradunk újra magunkra. És én akkor mindenképp megadtam volna magam ennek az évtizedekig elnyomott érzésnek.
Istenem, milyen önző ember vagyok. Nem tudnám elengedni őt. Nem menne.
Észre sem vettem, hogy keveredtem a szobámhoz. Úgy jöttem idáig az intenzív osztálytól, hogy nem is voltam tudatában, hová visznek a lábaim. Csak mentem, és mentem, próbálva menekülni a bűntudattól…mindhiába.
Felocsúdást követően lendületesen nyitottam be a szobám ajtaján, majd ugyanilyen lendülettel csuktam be magam mögött azt.
A hirtelen fülsüketítő csend ólomsúlyként nehezedett a tarkómra, arra kényszerítve, hogy megtámaszkodjam az asztalon, mielőtt ettől az engem összepréseli akaró tehertől összecsuklanék. A levegő nehéz volt, sűrű, mintha vizet lélegeztem volna be. Azt hittem a csend megnyugvást hoz majd, de nem. A gondolataim csak még hangosabbak lettek.
Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem Esme-t…
-Carlisle, idebent vagy?-hallottam meg ekkor Liz hangját az ajtóm előtt, kiszakadva ezzel a pánikba hajszoló önmarcangoló spirálomból.
-Igen-feleltem elcsukló hangon még mindig könnyeim közt küzdve a levegőért. Nem tudtam, hogy tudok-e vagy…egyáltalán akarok-e beszélni vele.
-Bejöhetek, drágám?-kérdezte fájdalom és nyugtatás ambivalens egyvelegével hangjában. Nem válaszoltam neki. Egyszerűen nem ment. Zihálva tört fel belőlem a heves zokogás, ahogy a bűntudat, fájdalom és kimerültség keltette hullámok elsodortak.-Itt vagyok, szívem-hallottam meg közeledő hangját, ahogy belépett az ajtón, majd kezét hátamra simítva kezdett el nyugtatóan simogatni.-Az orrodon vedd a levegőt! Lassan be és lassan ki.
-Én annyira sajnálom-zokogtam tovább.-Annyira…annyira nagyon sajnálom. Sajnálom! Sajnálom!
-Gyere, üljünk le, mielőtt elájulsz!-próbált meg vállamnál fogva a kanapéhoz támogatni, ám a lábaim nem mozdultak. Mintha az idegrendszerem zárlatot kapott volna, és a testem nem engedelmeskedne az akaratomnak.-Jó, akkor ülj le itt a földre!-nyomta meg vállaimat erélyesen, hogy leülésre késztessen.-Jól van, így már jó. Ideülök melléd-sóhjatott fel halkan, miután leültetett engem a padlóra.
-Annyira sajnálom, Liz!-szólaltam meg ismét még mindig levegő után kapkodva.-Sajnálom! Az én hibám. Én ejtettem teherbe, én tehetek róla. Az én hibám.
-Amikor…meghallottam, hogy a lányom intenzív osztályon fekszik élet és halál között egy pillanatra…be kell vallanom, hogy egy pillanatra az én agyamon is átfutott a gondolat-vallotta be.- Haragudtam…akkor még azt hittem, hogy rád-folytatta, én pedig csak hallgattam. Továbbra sem tudtam felnézni, csak az előttem lévő padlót fixáltam a könnyeim okozta ködös homályon át.-Aztán…ahogy mindaz a zaj, ami a fejemben volt, elcsendesedett picit a repülőn ülve, és…elkezdtem újra a valóság mentén gondolkodni, rájöttem, hogy…én teljesen hülye vagyok, hiszen…hogyan hibáztathatnálak téged ezért. Ez egy olyan dolog, amit senki nem láthatott előre.
-Pedig én voltam-szólaltam meg ismét remegéssel a hangomban.-Williamnek igaza van…
-Will retteg-szólt közbe.-A rettegés pedig sok mindent ki tud hozni az emberből, ezt te is tudod. De nem gondolja komolyan, amiket mondott…
-Pedig elég komolynak tűntek a szándékai-jegyeztem meg visszaidézve magamban a néhány perce történteket.-És minden oka meg is van rá, hogy gyűlöljön…Én is gyűlölöm most magamat. Bárcsak sosem találkoztunk volna, akkor Esme most jól lenne…
-Ne mondj ilyet!-fordult ekkor hozzám anyai szigorral hangjában.-Szerinted ha Esme most itt lenne…ő ezt gondolná?
-Nem…nem is tudom…
-Elárulom neked, hogy biztos, hogy nem-felelte, mielőtt folytathattam volna.-Mindig olyan őszinte szerelemmel beszél a kapcsolatotokról. Aki így beszél a férjéről, az nem bánja, hogy megismerte.
-Amikor…Ha felébred, nem tudom, ugyanígy gondol-e majd rám-sóhajtottam még mindig sírástól karcos hangon.-Nem tudjuk pontosan, milyen…maradandó károsodásokat okozott a vérveszteség nála. Mi lesz, ha…mi lesz ha ő már nem…ő lesz? Mi lesz, ha gyűlöl majd ezért?-mondtam ki az egyik legnagyobb félelmemet.-Nem tudnék, én…nem tudom, hogy fogok magammal együtt élni. Én…Istenem, ígérem, ha bármi olyan van, ha bármi…ha bármi miatt ő tartósan beteg marad, én gondját viselem, ameddig csak élünk…Még akkor is ha gyűlöl, még akkor is, ha mindenki más gyűlöl, még akkor is…de én mellette leszek, amíg ő maga el nem üldöz. Ezt megígérem.
-Tudod, Carlisle, én nagyon szeretlek téged-szakított félbe ismét komolysággal és melegséggel szavaiban, mire én végre nagy nehezen, de rá emeltem a pillantásomat. Az arcán nem volt gyűlölet, egy csepp sem…csak félelem és nyugodtság ambivalens egyvelege.-De kisfiam, te nagyon hülye vagy ha azt hiszed, hogy egyedül maradsz ebben-jegyezte meg egy apró nevetéssel szavaiban, mire nem bírtam megállni, hogy egy pillanatra én is elmosolyodjak könnyeim mögött.-Mi a családod vagyunk, akármi is történjen-folytatta komolyabban.-Te vagy az unokáink apukája. Te vagy a lányunk férje. Ha ne adj’ Isten bekövetkezik a legrosszabb-állt meg egy pillanatra, ahogy a szavak megakadtak a torkán a gondolatra-, mi akkor is egy család leszünk, értetted?
-Igen, Liz-biccentetem egy apró, hálás mosollyal arcomon.-Köszönöm!
-Ne köszönd!-simogatta meg a vállamat.-Elmondod, pontosan mi történt?-fordult hozzám újra pár pillanatnyi csendet követően halk szipogással szavaiban.-Csak annyit tudunk, hogy Esme rosszul lett, és hogy…komplikáció volt.
-El-biccentettem.-Tegnap reggel még minden rendben volt…
