2026. július 19., vasárnap

Cullen's Anatomy LXXVIII. Fejezet

Üdv, mindenkinek!
Rendkívül hosszú kihagyás után meghoztam a folytatást. 
Igazán sajnálom, hogy több, mint fél évet kellett várni erre a részre, de a munka eltemetett, és egy új kiskutya is érkezett a családunkba, aminek a képzése rettenetesen sok energiámat és időmet vette el a másik sportkutyám képzése mellett. Az írásra így sokszor már nem igazán maradt időm, vagy olyan kevés, hogy csak néhány sort tudtam írni egy-egy alkalommal. 
Ez a fejezet az érzelmek feldolgozásának fejezete lett. Vajon ki hogy éli meg a családban ezt a tragédiát? 
A fejezet egyesek számára felkavaró orvosi részleteket és témákat, valamint csúnya beszédet is tartalmaz!
Jó olvasást! 

Puszi!
Carly







"BETWEEN THE LINES OF FEAR AND BLAME"





(Carlisle szemszöge)




-Üdv!-köszöntem rá Charlotte-ra a büfés pult mögött.
-Üdv!-lépett közelebb hozzám.-Mit adhatok?
-Csak egy kávét-feleltem egy apró sóhajjal hangomban.-Legyen dupla. Két cukorral.
-Azonnal csinálom-biccentett. Pillantásában ugyan az tükröződött, ami az elmúlt egy hónapban mindenkiében, akivel találkoztam. Sajnálkozás, szánalom…Néha elcsíptem egy-egy beszélgetést foszlányt a környezetemben. 
„Hallottad, hogy meghalt a felesége?”
„Öt gyereket hogy nevel fel majd egyedül?”
„Biztos magányos…Mikor illik rámozdulni egy özvegy férfira?”
Az utóbbi mondatra egy akaratlan grimasz húzódott az arcomra. 
Hogyan is akarhatnék én bárkit újra szeretni utána? Ő volt a nap az életemben. Miatta akkor is úgy éreztem, hogy süt a nap, mikor odakint zuhogott az eső. Neki hála Seattle nem volt olyan borongós és szürke. De mióta elment…mintha minden újra deszaturálódott volna. Még a ritka napsütéses napokon is, mintha egy szürke skálás régi filmet néztem volna. Nem voltak színek. 
Könnyű lett volna alámerülni. Alámerülni, és csak süllyedni, és süllyedni, és süllyedni a feneketlen feketeségbe. Hatalmas volt a kísértés, hogy megadjam magam ennek a hívogató impulzusnak, de, a gyerekeink…Jasper, Lilly, Will, Lexie és Leah…Istenem, miattuk nem bukhattam a felszín alá. Miattuk össze kellett tartanom magamat. Miattuk nem követhettem Őt.
-Parancsoljon!-szakított ki Charlotte hangja a gondolataimból.-3 dollár 50 cent lesz.
-Köszönöm!-adtam a kezébe az összeget, miközben elvettem a pultról a kávémat.-További szép napot!
-Önnek is-felelte. A pár pillanat múlva az arcán átfutó villanásszerű felismerés láttán egyértelmű volt, hogy ezen mondatát azonnal meg is bánta. Úgy éreztem, mindenki tojáshéjon lépked körülöttem.
-Semmi gond-erőltettem magamra egy apró, nyugtató mosolyt, mielőtt szabadkozni kezdett volna.-Köszönöm!-biccentettem, majd kezemben italommal lassan elindultam a kantin egyik szabad asztala felé. A munkaidő leteltével már nem sok ember volt az épületben, így bőven volt hely. Csak néhány ügyeletét kezdő kolléga volt távoli társagásom.
Még le sem ültem, de már mohón inni kezdtem a papírpoharamban lévő energiát adó folyadékot. A munkahelyen lejárt ugyan a munkaidőm, de otthon kezdődik egy újabb műszak. 
-Heló, haver!-hallottam meg magam mögött Mark hangját, mire annak irányába kapva tekintetemet szembe találtam magamat két barátommal.-Nem is láttunk ma.
-Sok volt a munka, szinte ki se jöttem a műtőből-sóhajtottam egy újabbat kortyolva a kávémból.-Csak pár korty vizet ittam, és mentem is vissza.
-Hogy vagytok?-kérdezte Derek, ahogy mellém ültek.
-A szokásos-feleltem kimerültséggel hangomban.-Az ikrek sokat sírnak. Leah többet, mint Lexie-tettem hozzá.-Sokat éjszakázunk. Lilly még…mindig be van fordulva, sokat sír. Éjszaka továbbra is velem alszik-álltam neki.-Will nem beszél és nem néz rám. Gyakorlatilag teljesen nonverbális-sóhajtottam ismét.-Érzem hogy haragszik rám, de nem szól hozzám. Jasper pedig…bátornak és nagyfiúnak mutatja magát, de mióta Esme elment…azzal a plüssmacskával alszik, amit tőle kapott 5 éves korában karácsonyra-folytattam.-Esme varrta neki annak idején.
-Tudod, hogyha bármire szükséged van, mi mind itt vagyunk-vette vissza a szót Mark.-Csak szólj!
-Köszönöm!-pillantottam rájuk hálásan.
-És te hogy vagy?-kérdezte Derek nyomatékosítva a „te” szócskát.
-Olyan…semmilyen minden nélküle-válaszoltam fájdalommal szavaimban.-Csak létezem. Nagyon fáradt vagyok-folytattam.-Ha itt lenne, most azt mondaná, hogy „Nem vagy jól, menj el Dr. Fincherhez!”, és…igaza is van-jegyeztem meg.-Jövőhéten viszem Lilly-t és Willt is Dr. Fincherhez, és…megbeszélek akkor majd magamnak is egy időpontot vele-pillantottam rájuk.-Esme azt akarná, hogy jobban legyek, úgyhogy…ideje elkezdeni.
-Büszke lenne rád-jegyezte meg Derek megveregetve a vállamat.-És mi is azok vagyunk.
-A gyerekeimnek szükségük van az apjukra-folytattam eltökéltséggel hangomban.-Az anyukájukat már elvesztették, nem veszíthetik el az apjukat is.
Ebben a pillanatban telefonom csörgése szakított ki gondolataim közül, mire azonnal nekiálltam előkeresni azt köpenyem zsebéből. Ahogy megláttam a kijelzőn, ki hív, azonnal felvettem.
-Szia, anya!-szóltam bele.
-Bocsánat, kisfiam, nem akarlak zavarni a munkában, csak…meg tudod mondani, hogy mikor indulsz majd nagyjából haza?-kérdezte leplezni próbált idegesség és aggodalom kettősével szavai mögött.
-Azonnal, miért?-kérdeztem vissza. Nem tetszett a hangja. Éreztem, hogy valami baj van.-Történt valami?
-Will…szóval Will az üvegházban ücsörög és nem hajlandó bejönni a házba-folytatta remegő hangon.-Hívtam többször, próbáltam bevinni, apád is próbálta bevinni, de kirántja magát a karunkból, és visszamegy-folytatta zaklatottan.-Nem akartam tovább stresszelni őt, úgyhogy inkább vittem neki oda egy pokrócot meg forrócsokit, de hozzá sem nyúl, pedig vacsorázni sem jött be, és…odakint esik az eső, és olyan hideg van-remegett meg a hangja.- Aggódom, nehogy beteg legyen.
-Indulok-vágtam rá, miközben szinte felugrottam a helyemről.-Ott maradnál vele addig?
-Kérned sem kell-felelte anya.-Csak óvatosan vezess! Ne rohanj!-folytatta aggódva.- Nehogy bajod essen!
-Óvatos leszek, ne aggódj!-nyugtattam őt.-Megyek!-tettem le a telefont. Felpillantva barátaim értetlen aggodalommal teli pillantásával szembesültem.-Will nincs jól, úgyhogy indulnom kell-magyaráztam, mielőtt rákérdeztek volna.-Reggel jövök!
-Kitartást, haver!-szólt még utánam Mark, ahogy nekiiramodva szinte futva indultam útnak a szobám irányába. 
A gyorsforgalmin haladva többször kellett emlékeztetnem magamat az anyámnak tett ígéretemre, ahogy az autóval a sebesség limitet súroltam. Óvatosnak kell lennem. A kisfiamnak egyben van rám szüksége, nem darabokban. 
Ahogy megálltam a garázsunk felhajtóján, azonnal kiugrottam az autóból.
-Megjöttem!-szóltam, ahogy beléptem a házunkba. Választ nem várva siettem át a földszinten a hátsó verandára nyíló ajtóhoz, majd mit sem törődve a zuhogó esővel futottam át az udvaron az annak végében tompán világító üvegházhoz.-Itt vagyok!-pillantottam Will-re, majd egy pillanatra anyára, mielőtt ismét kisfiamra emeltem tekintetemet. 
Azon a széken ücsörgött, amin Esme is, amikor a terhessége vége fele már meg kellett pihenjen locsolás közben. Emlékszem, nem hagyta, hogy segítsek, mert ő szerette volna csinálni. Ő akart gondoskodni a kis növényekről, amit a saját üvegházában termelt. 
-Kisfiam-lépett hozzám anya egy ölelésre.
-Mióta van itt?-kérdeztem aggódva, miközben kibújva édesanyám karjaiból közelebb lépdeltem a kockás plédbe bebugyolált kisfiamhoz.
-Nagyjából két órája-felelte.-Én tényleg mindent megpróbáltam…
-Tudom-biccentettem.-Hé,Will-guggoltam lassan mellé, hogy az arcom egy magasságba kerüljön az övével. Nem nézett rám. Mintha meg sem hallotta volna a hangomat. Csak meredt maga elé.-Be kéne gyere velünk a házba. Hideg van idekint, beteg leszel-folytattam. Továbbra sem reagált rám. Csak ekkor jöttem rá, mit fixál tekintetével. A sárga málnát figyelte, Esme kedvencét.-Tudom, hogy nagyon hiányzik neked anya-pillantottam rá ismét.-Tudom, hogy nagyon-nagyon szereted őt. Ő sem szeretné, ha beteg lennél.
-Anyuci nincs itt-motyogta.
-Will…
-Anyuci nincs itt!-kiabálta ekkor mérgesen rám nézve.-Te ölted meg!
-Will, apukád…
-Hagyd, anya!-fordultam hozzá egy pillanatra nyugtatóan, mielőtt visszafordultam kisfiamhoz.-Ezt érzed? Hogy bántottam anyát?
-Megölted!-folytatta zsigeri haraggal hangocskájában. Pici szemei teli voltak könnyekkel. A sírás határán állt.-Utállak! Nem akarlak! Anyucit akarom! Miért nem te haltál meg?
-Gyere ide!-vettem őt karomba így ölelve őt magamhoz. Én magam is meglepődtem, de nem húzódott el. Csak belefúrta arcát magát a mellkasomba, miközben pici testéből egy heves zokogás tört fel, ahogy a hátát simogattam.-Itt vagyok, semmi baj…
-Anyucit akarom! Jöjjön vissza anyuci! Jöjjön vissza!
-Anya nem tud visszajönni, Will-simogattam tovább könnyeimmel küzdve, ahogy leülve vele tovább simogattam őt.-Én lennék a legboldogabb, ha visszajöhetne, de…Nem tud vissza jönni
-Dr. Cullen!-Bármit megtennék, hogy megadjam neked, amit szeretnél, de…nem tudom visszahozni anyát-Dr. Cullen!-Anya meghalt. Annyira sajnálom, Will! Annyira Nagyon sajnálom!-Dr. Cullen!
Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim. Kellett pár másodperc, mire realizáltam, hogy az intenzív osztályon vagyok, Esme pedig itt fekszik az ágyban előttem. Csak álmodtam. Édes Istenem, csak álmodtam.
-Bocsánat, hogy felébresztem!-rázott vissza a jelenbe egy női hang.-Hamarosan jönnek a beteghordók, hogy átvigyék Dr. Platt-Cullent CT vizsgálatra. Kicserélem előtte a barnülöket és rendbe teszem a sebet.
-Persze, jöjjön csak!-ocsúdtam fel, ahogy rájöttem, hogy az egyik nővér kolléga az.-Hány óra van?-kérdeztem még mindig zavarodottan. Nem emlékeztem, mikor aludtam el. Hajnali 1 óra körül még kimentem inni egy kávét, felszaladtam az Lexie-hez és Leah-hoz, utána pedig visszajöttem ide. 
-5:25-felelte.
-Elnézést, ha útban voltam az éjjel-sóhajtottam bocsánatkéréssel hangomban.-Nem állt szándékomban elaludni. Még kávét is ittam.
-Nem volt útban-mosolygott rám nyugtatóan.-Volt itt Dr. Montgomery, azt mondta, mondjam meg magának, ha felébred, hogy a kisbabák stabilak, rendben telt az éjszaka-folytatta.-Elment utána vizitelni.
-Köszönöm!-biccentettem.-Volt valami az éjjel, miután elaludtam?-kérdeztem Esme-re emelve pillantásomat, majd vissza kolléganőmre.
-Az állapota még mindig kritikus, de stabil volt az éjjel-válaszolta.-Ahhoz már legalábbis elég stabil, hogy megcsinálják a CT-t.
-Milyen CT-t csinálnak neki?-érdeklődtem aggodalommal szavaimban.
-Teljes test CT-t kért neki Dr. Heller-mondta.-A vesefunkciója valamennyit javult, de még mindig nem jó, így kontraszt anyagot csak akkor adnak neki, ha feltétlenül szükséges.
-Értem-biccentettem.-Köszönöm, hogy vigyáznak rá!-fordultam hozzá ismét hálásan, miközben nekiállt egy új kötést felhelyezni az Esme hasán lévő sebre.-És köszönöm, hogy megtűrnek engem is itt a nap 24 órájában-tettem hozzá alig hallhatóan felnevetve.-Tudom, hogy nem szabályos.
-Nincs mit köszönnie!-intézett hozzám egy nyugtató mosolyt.-Ezért vagyunk itt. Maga is jól tudja.
-A másik oldalon lenni egészen más-sóhajtottam apró remegéssel a hangomban.-Amikor 10 éve megismertem, sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetben kell majd látnom őt-folytattam szerelmem megviselt arcára pillantva.-Istenem, mondjuk azt se hittem volna, hogy a feleségem lesz és gyerekeink lesznek-jegyeztem meg könnyeimmel küzdve.-Haza kéne mennem hozzájuk is…
-Ha valami változás van, vagy mi vagy Dr. Montgomery értestíjük-vette vissza a szót támogató megerősítéssel szavaiban.-Meg van itt adva Dr. Cullennek a telefonszáma.
-Rendben, akkor…én most elindulok-sóhajtottam, próbálva összeszedni a gondolataimat.-Olyan 20 perc az út, oda-vissza körülbelül 1 óra, készítek reggelit a gyerekeknek, elmosogatok, kimosok, összekészítem a ruhákat, és jövök vissza-folytattam hangosan gondolkodva.-Körülbelül 4 óra múlva itt leszek-pillantottam ismét kolléganőmre.-Ha addig van valami, akkor pedig hívjanak, folyamatosan nálam lesz a telefonom.
-Úgy lesz-bólintott egy újabb nyugtató mosollyal arcán.-Vigyázunk rá, ahogy eddig…




(Jasper szemszöge)




-Jasper! Ébren vagy?-hallottam meg Lilly hangját az ajtóm felől. 
-Igen-fordultam meg az ágyamban felkapcsolva közbe az éjjeli szekrényemen lévő lámpát.-Baj van?-kérdeztem rápillantva. 
-Nem tudok aludni-mondta. Nem mintha meglepett volna ez a válasz. Én sem aludtam egy percet sem.
-Én se-jegyeztem meg felsóhajtva.
-Van kedved beszélgetni?-kérdezte reménykedő, nyugtalan hangon.
-Persze, gyere-válaszoltam, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat az ágyban. Láttam rajta, hogy őrlődik valamin, és abban is teljesen biztos voltam, hogy min.-Te is…anya miatt…
-Mi más miatt-sóhajtott egyet, ahogy leült az ágyam végébe.-Szerinted haza fog jönni?-nézett rám, reménykedve várva, hogy majd valami biztatót fogok mondani. De őszintén szólva én magam sem voltam túl bizakodó azalapján, amilyennek Carlisle-t láttam.
-Nem tudom-ráztam meg a fejemet.-Tényleg…
-Mi lesz, ha meghal?-tett fel újabb kérdést, én pedig hirtelen nem tudtam, mit is válaszoljak. Én már jártam ebben a cipőben. Nem sok minden maradt meg 4 éves koromból, de arra még mindig emlékszem, mikor elmondták nekem, hogy anya meghalt. Tudom, mennyire a feje tetejére állt akkor a világom, pedig még teljesen nem is fogtam fel, mit jelent az, hogy meghalt az anyukám. 
-Amikor az én anyukám meghalt, az elején fel se fogtam teljesen, mi történt, mert nagyon kicsi voltam még-álltam neki mesélni.-Azt láttam, hogy mindenki nagyon szomorú, és hogy ő nincs sehol, és…úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, és elhagytak, és bevallom… haragudtam anyára, hogy itt hagyott-sütöttem le a szemeimet egy pillanatra.-Nem értettem, hogy miért nem tud visszajönni. 
-Én is…haragszom picit apura és anyura is-sütötte le a szemeit ő is egy pillanatra, ahogy ezt kimondta.-Ha nem csináltak volna kisbabákat, most nem lenne baj. És haragszom ezért a babákra is, és azt kívántam, hogy bárcsak meghaltak volna, mikor anyu régebben vérzett, és akkor most nem lenne ez-hadarta.- És én vagyok a világon a legrosszabb nagytesó, mert ezt gondoltam róluk…
-Hé, ne már, Lilly!-öleltem meg, ahogy sírni kezdett.-Nem vagy rossz nagytesó. Te nagyon jó nagytesó vagy-nyugtatgattam.-Mennyire sokat és ügyesen segítettél Willnél is, amikor még kisbaba volt. 
-És ha őket nem fogom szeretni?-szipogta könnyes arcát törölgetve.-Mi lesz, ha anyu meghal, és majd utálom őket?
-Nem fogod utálni őket, mert nem tudod majd-simogattam meg a vállát, amint ő fejét az én vállamra hajtotta.-Te is tudod, hogy apu és anyu is azt szeretné, ha szeretetben nőnének fel, éppen ezért nem lennél képes utálni őket, még akkor sem, ha most úgy érzed. De amit érzel, az amúgy tök jogos-jegyeztem meg őszintén.-Teljesen logikus, hogy mivel még nem is láttad őket, ezért nem kötődsz úgy hozzájuk. Az is logikus, hogy mivel anya az ő születésük miatt került ilyen állapotba, ezért az agyad akaratlanul is hibáztatja őket ezért. És ezért haragszol az apukádra is. Én is emiatt haragszom rá picit. De most neki is nagyon nehéz, úgyhogy nem akarom, hogy érezze.
-Te is haragszol rá?-kérdezte kicsit meglepetten rám emelve könnyes szemeit.
-Kicsit-vallottam be.-De rá azóta haragszom mindig picit, mióta összevesztek anyával, szóval…nem tudom, mennyire számít ez most-tettem hozzá.-Figyelj, bármi is lesz, tudd…tudd, hogy rám bármikor számíthatsz, jó?
-Te vagy a legjobb nagytesó, Jazz-szipogta. Egy pillanatra akaratlanul is elmosolyodtam a szavai hallatán.
-Csináljak neked egy teát vagy forrócsokit?-kérdeztem.
-Hajnali fél 6 van…
-És az kizárja, hogy jó meleg teát vagy forrócsokit igyunk?-kérdeztem ismét, mire ő halkan felnevetett.-Egyébként pedig már majdnem háromnegyed 6 van. 6 órakor amúgy is szoktunk már reggelizni.
-Most semmit nem tudnék enni-sóhajtotta.
-Ezért kell a tea vagy a csoki-magyaráztam neki .-Anya sem szeretné, ha éheznél, tudod jól. És alig ettél vacsorára is-jegyeztem meg aggódva. Nem, mintha én többet ettem volna, mint ő, de…én vagyok az ő nagytesója. Vigyáznom kell rá. 
-Jó, csináljunk akkor egy forrócsokit-adta meg magát.-Willnek is biztos kell majd, ő se evett sokat.
-Neki is csinálunk…




(Carlisle szemszöge)




Ahogy megálltam a házunk felhajtóján, felnéztem az otthonunkra. Az azt körbeburkoló sötétben és ködben halványan világított az első emelet hidegebb fénye. 
Szürreális volt most hazajönni. 24 órája még minden rendben volt. 24 órája ilyenkor éppen együtt reggeliztünk. Csináltam neki málnalevél teát, reggelire fahéjas-datolyás zabkását, segítettem bekötni a cipőjét, mert a hasa miatt már nem tudta megcsinálni egyedül. Semmi előjele nem volt. 
Belépve az ajtón lassan indultam el felfelé a lépcsőn. Mintha a gravitáció többszöröse lett volna a jól megszokott földi vonzásnál, minden léptem súlyos volt, terhelt. A tudatalattim rettegett a hiányával való szembesüléstől.
Még mindig reménykedtem, hogy ez nem a valóság, csak egy borzasztóan hosszú rémálom. Én még mindig alszom, és amikor majd felébredek, október 21 reggele lesz, Ő pedig mellettem fekszik az ágyban. A hasát simogatja. Ahogy ránézek, elmosolyodik. Istenem, az a mosoly! A mosolya mindig is beragyogta a teret, mintha saját napom lett volna, ami akkor is süt, amikor odakinn zuhog az eső. Bármit megadtam volna, hogy láthassam még.
A lépcsősor tetejéhez közeledve halk koccanó hangokra lettem figyelmes, amire reflexesen az órámra pillantottam. Még csak 5:48 van. 
-A Willét is megcsináljuk most?-hallottam meg Lilly hangját az emeletre érve, amire halkan felsóhajtottam. 
-Szerintem ne. Majd, ha felkel-felelte neki Jasper. Ki más lenne, ha nem ők. Nem is tudom, mire számítottam.-Idd meg a tiedet, mielőtt kihűl…
-Aludnotok kellene-szóltam hozzájuk aggodalommal hangomban, ahogy megláttam őket a konyhaszigetnél ücsörögve, amire mindketten azonnal rám emelték álmos szemeiket.
-Kellene-ismételte Jasper, miközben tovább kavargatta a poharában lévő italt.-Csak épp nem tudunk. És ahogy látom, te nálad sem az alvás volt az éjjel a fő program.
-Mi van anyuval?-kérdezett közbe Lilly kimerültség és aggodalom kettősével pillantásában.-Ugye nem halt meg?
-Anya él-feleltem neki nyugtatással szavaimban.-Nincs még jól, de nem lett rosszabbul, ami nagyon jó hír-magyaráztam neki.-Most már el tudják vinni vizsgálatokra, hogy megnézzék, mi történt pontosan a szervezetében, amikor azt a sok vért vesztette. Lexie és Leah is stabilan vannak.
-Bemehetünk majd meglátogatni?-pillantott rám ismét.
-Bejöhettek a klinikára, de hozzá még mindig nem mehettek be-folytattam.-Még mindig az intenzív osztályon van anya.
-Nem baj, én úgy is be akarok menni, hogy csak a klinikára-mondta eltökélten.
-Will alszik?-kérdeztem őket.
-Igen, Lilian nagyival az ágyatokban-felelte Jasper.-Nem akart a saját ágyában aludni, de úgy sem tudott elaludni, ha lent volt a vendégszobában a nagyiékkal, úgyhogy Lilian nagyi felhozta az ágyatokban és anya helyén sikerült neki elaludni. De ott is csak sokára.
-Mikor aludt el, nem tudjátok?-kérdeztem aggódva.
-Hajnali kettő körül még hallottam beszélni őket, szóval ott még biztosan ébren voltak-folytatta Jazz.
-Na, jó-sóhajtottam fel egy pillanatra elgondolkodva. Készítek a gyerekeknek és anyáéknak reggelit, rendezem Gingert és Spenótot, lezuhanyozom, tiszta ágyneműt húzok a vendégszobában Esme szüleinek, és megcsinálom a mosást. 3 órába ezek bele kéne férjenek, 9 óra körül el tudnánk indulni vissza a klinikára. Intéznem kell ma a betegszabadságot is a lányok és Esme miatt. A mai nap is hosszú nap lesz.-Ha megittátok, pihenjetek még vissza-fordultam ismét hozzájuk.-Én intézem az itthoni dolgokat, 9 óra körül indulunk majd be a klinikára…
-Mi van az anyucival?-hallottam meg ekkor Will hangját, mire pillantásomat azonnal annak irányába kaptam.
-Anyu állapota stabil, ami azt jelenti, hogy nincs rosszabbul-feleltem neki, amint szemecskéjét dörzsölgetve közelebb lépdelt. Láttam a pici szemein, hogy nem sokat aludt.-Nagyon vigyáznak rá odabent, hogy minél hamarabb jól legyen.
-Kisfiam, mikor jöttél haza?-lépett ki Will után anya is a szobánkból aggódó kíváncsisággal hangjában.-Hogy van Esme? És a babák?
-Esme-t továbbra is altatják, a paraméterei most már stabilak, de még mindig kritikus a helyzet-álltam neki ismét.-Most vitték el fél 6 fele teljes test CT-re, hogy felmérjék, milyen károsodást okozott nála a nagy mennyiségű vérvesztés és a mikrothrombusok. Ettől függ, hogyan tovább-sóhajtottam, miközben Willt a karomba vettem.-Lexie jól van, Leah még mindig nincs a legjobban, de már jobban van, és ő is stabil. Sokat fogtam a kezembe-mosolyodtam el egy pillanatra, amint felidéződött bennem újszülött pici lányom súlyának érzése a kezeim közt.-A skin-to-skin kontakt nagyon jót tett neki, és…be kell vallanom, hogy nekem is. 
-Akáhogy is lesz, mi mindig itt vagyunk neked és a gyerekeknek-simogatta meg a vállamat támogatással szavaiban.-Liz nemrég írt, hogy hamarosan indulnak a reptérre-folytatta.-Fél 3 körül szállnak le. Megyünk majd értük.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.-William nagyon…
-Liz szerint még mindig nagyon-felelte kimondatlan kérdésemre apró sóhajjal a hangjában.-Az egyszem lányáról van szó.
-Tudom…





[…]





-Meglesztek?-pillantottam kissé aggódva Jasperrel, amint lepakoltam melléjük a váróban lévő padra Lilly és Will táskáját.
-Meg, persze-biccentett leülve testvérei mellé.
-A nagyiék nagyjából háromnegyed óra múlva érnek vissza-néztem órámra, majd vissza rájuk.-Fogadjatok szót Jaspernek, jó? 
-Jó, apu-biccentett Lilly komolyság és aggodalom egyvelegével szavaiban.
-Be akarok menni anyucihoz!-szólalt meg Will eltökéltséggel pillantásában.-Látni akarom anyucit!
-Még mindig nem lehet, Will-magyaráztam neki.-Amíg anya alszik, addig az intenzív osztályon kell maradnia, oda pedig egyikőtök sem mehet be, csak én. 
-Mikor jössz vissza?-kérdezett Lilly.
-Addison néni írt, hogy van néhány dolog, amiről beszélnünk kell anyával kapcsolatban. Utána picit még maradok bent anyánál, és jövök-feleltem neki.-Hagyok itt nektek pénzt, ha elfogyna, amit hoztunk, és szomjasok vagy éhesek lennétek-adtam Jasper kezébe 20 dollárt-Ha pedig bármi baj lenne, a telefon mindig nálam van.
-Nyugi, tényleg megleszünk-szólt közbe Jasper megerősítő nyugtatással pillantásában.-Foglalkozz anyával.
-Nagyon jó gyerekek vagytok-léptem oda hozzájuk egyesével. Jaspernek végig simítottam a vállán, Lilly-nek egy puszit nyomtam a feje tetejére, Willnek pedig megsimogattam a buksiját.-Nagyon szeretlek titeket, tudjátok, igaz?-kérdeztem közben.
-Tudjuk-húzódott halvány mosoly Lilly arcára.-És azt is tudjuk, hogy anyunak most jobban kellesz, mint nekünk.
-Olyan okos vagy, Istenem-pusziltam meg még egyszer a homlokán.-Hamarosan jövök-néztem végig még egyszer rajtuk.-Bármi van, szóljatok!
-Rendben-biccentett megerősítőn Jasper, mire én sietős léptekkel indultam meg az intenzív osztály bejárata felé. 
Miután beléptem a zsilip helységbe, nekiálltam felvenni a szükséges védőöltözetet. Az elmúlt 24 órában annyiszor ismételtem el ezt a néhány lépést, hogy szinte már rutinná vált a számomra. 24 órája még nem tudtam a belépéshez szükséges kódot fejből, most már gondolkodás nélkül írtam be a négy számot, ami az ajtót nyitja. Úgy vettem fel a lábzsákot és a maszkot, mintha csak reggel otthon öltözködtem volna. Minden egyes alkalommal egyre inkább automatikussá váltak ezek a mozdulatok.
Határozottan indultam meg a szoba felé, ahol szerelmem feküdt. Odaköszöntem a nővérpultnál ülő kollégáknak, majd mit sem késlekedve fordultam az azzal szemben lévő fotocellás üvegajtó irányába. Addison és Dr. Heller már odabent várt rám.
- Üdv, Dr. Heller! Addie-köszöntem nekik is, ahogy beléptem.-Hogy van?-kérdeztem egy pillanatra Dr. Hellerre, majd szerelmemre pillantva, miközben közelebb sétáltam az ágyhoz. Ugyanúgy feküdt, mint amikor legutóbb itt voltam. Ez a statikus, dermedt változatlanság pedig őrjítő volt.
-Megvan a CT és a reggeli labor eredménye is-nézett fel rám komolyan a kezében lévő kórlap lapokról. A tekintetéből azonnal láttam, hogy valami baj van.-A labor…nos, a paraméterek mutatnak némi javulást-állt neki.-A vesefunkció és a szérum laktát is javult, az előbbit jól mutatja az is, hogy elkezdett nőni a vizelet mennyisége. Most már az alvadási paraméterek és a hemoglobin is megközelítik a normál tartomány alsó határát a transzfúziónak és az FFP-nek hála-folytatta, ennek hallatán pedig picit megkönnyebbültem.-A CT-n…több mindent is látni lehetett. A hypophysis megnagyobbodott és ischaemiára utaló denzitások is láthatóak voltak a területen, amiből arra lehet következtetni, hogy ezen a területen infarktus zajlott le-sóhajtotta komolysággal a hangjában, amire a szívem kihagyott egy ütemet, mielőtt egy hatalmas dobbanással vágtázni kezdett a mellkasomban. Hogy micsoda? Agyi infarktusa volt? Édes Istenem…-A bal vesében is ischaemiás jelek voltak, ami magyarázza a csökkent vesefunkciót és a véres vizeletet-magyarázta.-Ezek miatt végül kontrasztanyagos felvétel is készült, ami kimutatta, hogy mikrothrombusok vannak mindkét vesében, jobb oldali túlsúllyal, a tüdőben, a mesenterium területén is. 
-Istenem, Es-temettem arcomat egy pillanatra a tenyerembe, miközben döbbenettől remegve ültem le az ágy melletti székre.-Jóságos ég…
-Holnap leveszük egy hormon panelt, és amint az állapota megengedi, csinálunk egy sella MR-t-vette vissza a szót Dr. Heller.-Akkor picit pontosabb képet kaphatunk majd arról, hogy milyen fokú a károsodás az agyalapimirigyben, és jobban meg tudjuk ítélni a hosszútávú prognózist.
-Hosszútávú prognózis-motyogtam magamban tekintetemmel Esme-t fixálva. Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, a szikra nélkül, amitől ő Ő volt…nehezen tudtam értelmezni a hosszútávú prognózis szóhasználatot.-Ne haragudjon, de hogy beszélhetünk hosszútávú prognózisról, amikor ilyen állapotban van?-csuklott el a hangom, ahogy ezt kimondtam.
-Figyelj, tudom, hogy ez most egymás után felsorolva rettenetesen hangzik-lépett hozzám közelebb Addison egy nyugtató tónussal hangjában.-De a paraméterei javuló tendenciát mutatnak. A sebe szép. 
-De az agya, Addie-szólaltam meg kétségbeesetten, ahogy a megannyi diagnózisból az agyam szövődmények sorát kezdte el tovább gondolni.-És a tüdeje, a veséje, a belei…-hadartam könnyeimmel küzdve.-Istenem…
-Dr. Heller, magunkra hagyna egy picit Dr. Cullennel?-fordult ekkor hozzá, mire Dr. Heller egy „Persze” választ követően kilépett a szobából a fotocellás ajtó surlódó hangjának kíséretében.-Carlisle, figyelj rám, kicsit!-guggolt le ekkor elém, hogy a padlóra szegezett tekintetemet felnézésre késztesse. Sikerrel.-Emlékszel, mit beszéltünk tegnap?
-Igen-biccentettem szapora légvételeim közt az aggodalom és félelem egyvelege által elárasztott idegrendszerem bódulatában.-Minden kis lépés egy győzelem. És ezekbe kell most megkapszkodni.
-Pontosan-helyeselte felegyenesedve.-Esme élni akar. Küzd. Értetek küzd. Túlélt egy olyan egészségügyi krízist, amit nagyon sokan nem élnek túl. A teljes vérmennyiségének több, mint felét elveszítette, DIC alakult ki nála, átesett egy komplikált nagy hasi műtéten, és ő mégis itt van. Az eredményei pedig javulnak-pillantott a szemeimbe meggyőző bíztatással szavaiban.-Gyógyszereket kell majd szednie. Többet, mint amit valaha egész élete alatt szedett. De hiszem, hogy Esme élni fog-mondta komolyan.- Ezt barátjaként és kezelőorvosaként is így gondolom.
-Igazad van-sóhajtottam aprót remegéssel a hangomban pillantva rá majd szerelmemre, miközben ujjaim közé vettem a kezét. Istenem, még mindig milyen hideg a bőre. Annyira hiányzott a kezének a melegsége-Ő egy igazi küzdő. 
-Megyek beszélek Derekkel a koponya CT kapcsán, hogy van-e szükség idegsebészeti beavatkozásra-folytatta.-Ahogy van valami, jövök és átbeszéljük a lehetőségeket.
-Köszönöm, Addie!-emeltem rá szemeimet hálásan.-Itt leszek még…egy ideig, mielőtt felmennék az ikrekhez-sóhajtottam a több részre szakadás igényének terhe alatt.-Ha nem vagyok itt, akkor náluk leszek.
-Kereslek majd…





[…]





-Nem igazán tudom, mennyire hallasz most-sóhajtottam Esme-hez fordulva, amint mellette ülve tovább simogattam hüvelykujjammal kezeim közt tartott kézfejét.-Amikor engem altattak, nem sok mindent fogtam fel abból, ami körülöttem történt-vallottam be neki.-Többnyire sötét volt. Néha hallottam egy ritmusos csipogó hangot, ami a monitorok jelzése lehetett, meg…néha voltak furcsa szín és alak hallucinációk-folytattam elmerengve-, de nagyrészt olyan volt, mint egy álom nélküli alvás. Nem volt fájdalom, csak…a semmi-emlékeztem vissza.-Remélem, hogy neked sem fáj most semmi. Nagyon szeretném, hogy így legyen-sóhajtottam fel ismét.-Sajnálom, hogy csak most tudunk beszélni, csak most ülepedett le bennem minden, és…én…most kicsit olyan…össze-vissza beszélek, úgy érzem, de… muszáj beszéljek hozzád. Beszélnem kell-sütöttem le egy pillanatra szemeimet, mielőtt visszapillantottam arcára.-Kimondhatatlanul hiányzol. Mindenkinek. A gyerekek folyton azt kérdezik, mikor láthatnak téged. Will nem igazán érti, miért nem jöhet be hozzád, de…őszintén, picit örülök annak, hogy nem jöhet ide be. Nem hiszem, hogy érzelmileg fel tudná dolgozni-vallottam ismét.-Tegnap…ilyenkor tudtam meg, hogy mi történt-merengtem el az elmúlt 24 óra eseményein.-Istenem, még csak egy napja, hogy nem hallhatom a hangodat, és olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el. Pedig annyira nagyon szeretem a hangodat-haraptam el az utolsó szavakat könnyeimmel küzdve. A válaszának hiánya okozta fülsüketítő némaság őrjítő fehérzajként visszhangzott a fejemben, az odakint zuhogó esőcseppek és a monitorok hangjának monoton zsongása pedig csak fokozta ezt a koponyámat szétfeszítő érzést.-A…a kislányaink stabilak. Nemrég voltam náluk-folytattam, próbálva kisbabáink gondolatával visszaemelni magamat a felszínre.-Leah még mindig oxigént kap, és nehezebben eszik, mint Lexie, de az állapota javulást mutat Addison szerint. Még mindig vért kerestetnek neki-sóhajtottam.-Nem is mondtam még szerintem, hogy milyen különlegesek a kislányaink-jutott eszembe.-Bombay-fenotípusúak. Mivel te is 0 Rh negatív vagy, nem is tűnt fel elsőnek, csak amikor megcsinálták a keresztpróbát a Leah-nak szánt vérrel. Úgyhogy nem olyan egyszerű vért adni neki. De erről te valószínűleg többet tudsz, mint én-jegyeztem meg halkan felnevetve.-Igazából mindenről többet tudsz, mint én. Mindig is te voltál az okosabb-mosolyogtam.-Tudom, szerinted ez nem így van, de szerintem igen. Zseniális agyad van-simítottam meg újra és újra kézfejét, majd kezeim közé véve emeltem azt ajkaimhoz, így hullajtva egy apró csókot rá.-Ha hallasz most, tudd, hogy nem tudok nélküled élni-pillantottam rá ismét pár pillanatnyi idegőrlő csendet követően, komolyság és kétségbeesés egyvelegével szavaimban.-Úgyhogy muszáj lesz visszagyere, mert különben nem tudom, hogyan csináljam ezt az egész élet dolgot-hagyta el egy apró, keserű nevetés ajkaimat, ahogy mondatom végén a hangom elcsuklott.-Tudom, hogy…nem lesz egyszerű neked. Emlékszem, milyen érzés felébredni egy egy hetes altatásból az intenzív osztályon és…visszatérni a valóságba, az a fájdalom az…pokoli volt-idéztem fel. Úgy zokogtam, mint egy újszülött, amikor először levegőt vesz. Azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy mi történik, mintha az elmém és a testem szétkapcsolták volna, és akkor ott, az ébredés pillanatában ismét összeraktak. Olyan volt, mint egyszerre megszületni és meghalni.-Annyira szeretném, ha nem kéne ezt az egész kínt átélned. Annyira nagyon szeretném, ha nem kéne majd érezned. De én végig melletted leszek, ígérem-fogadtam meg neki.-Itt leszek veled, ahogy először újra magadtól levegőt veszel, itt leszek amikor először újra kinyitod a szemed, még akkoris, ha akkor és ott nem fogod majd teljesen felfogni, hogy ott vagyok veled. Csak kérlek, gyere vissza! Kérlek!-könyörögtem neki ismét. 
Ebben a pillanatban a mellettem lévő kisasztalon heverő telefonom rezgése törte meg a monitorok mostanra szinte már némának tűnő monoton ritmusát. Ahogy erre odapillantva megláttam felvillanni Jasper nevét a kijelzőn, sietve felvettem azt.
-Mondjad, Jasper!
-Most hívott Lilian nagyi, hogy megérkeztek-felelte.- Elindultak ide fel. Mondtad, hogy majd szóljak…
-Azonnal megyek-vettem vissza a szót egy finom, ideges remegéssel hangomban.-5 perc, és ott vagyok, jó?
-Oké, ha ideérnek, mondom akkor, hogy jössz mindjárt-nyugtázta.
-Köszönöm, Jazz!
Miután letettem a telefont, egy mély lélegzetet véve álltam fel Esme mellől. A szívem szapora tempóban kezdett verni, ahogy tudatosult bennem, hogy szembe kell nézzek a szüleivel. Azóta rettegtem ezt a pillanatot, mióta felvettem tegnap a telefon, és rányomtam a hívás indítása gombra. Ahogy akkor meghallottam a vonal végén Liz hangját, azonnal összeszorult a gyomrom, most pedig ismét a hányinger kerülgetett, ahogy némi hezitálás után elhatároztam magamat az indulásra.
-Gyerünk, Carlisle!-motyogtam magamnak egy nagyobb sóhaj kíséretében. Az engem belülről mardosó szégyenérzet és lelkiismeretfurdalás szinte ólomsúlyként húzott vissza engem. Hogyan is állhatnék eléjük én? A lányuk az intenzív osztályon fekszik miattam. Hogy nézzek ezek után a szemükbe?-Szedd össze magad!-suttogtam magamnak. Vállalnom kell a tetteim következményeit.-Oké-hagyta el ajkaimat ismét egy nagyobb sóhaj, mielőtt pillantásomat szerelmemre emelve egy pillanatra visszaléptem hozzá.-Nagyon szeretlek!-hullajtottam apró csókot homlokára.-Jövök vissza, ahogy tudok-simítottam meg arcát, majd nehéz léptekkel indultam meg az intenzív osztály kijárata felé. 
A szívem vágtázott a mellkasomban, amint megnyomtam az osztály ajtaját nyitó gombot, ahogy pedig kilépve a váróba a tekintetem szinte azonnal összeakadt William szemeivel, a szívverésem kihagyott egy ütemet a rémülettől, mielőtt az eddigieknél szaporább tempóban kezdett el verni. Ahogy azok a szemek, amik máskor szeretettel néztek vissza rám szerelmem arcáról, most gyűlölettel tekintettek rám az apjáéról…Úgy éreztem, meghűl a vér az ereimben. 
-Te rohadt szemét…- szűrte ki a fogai közt fortyogó dühhel pillantásában vetődve irányomba, mire én ösztönösen hátrálni kezdtem.-Mit tettél a lányommal!?-ragadott meg felsőmnél fogva, amire reflexesen emeltem fel megadóan kezeimet.-Megölted őt!
-Will!-ugrott közénk ekkor Liz.
-Hagyd a fiamat, William!-állt elém ekkor anya is.
A szívem a torkomban dobogott, miközben a még mindig felemelt kezeimet lassan leengedtem, ahogy Liz nyugtató erélyeséggel helyezve ujjait Will köpenyemet markoló karjaira azok elengedtek engem.
-Miért nem tudtad most az egyszer a farkadat a nadrágodban tartani, hm?-folytatta Will szikrázó tekintetét le sem véve rólam.-Már szült neked két gyereket, miért nem volt ez neked elég? Addig használtad őt, amíg tudtad, mint egy…tenyészállatot…
-William, állj le!-szólt hozzá ismét figyelmeztetően Liz egy pillanatra unokáira pillantva, majd vissza.-Kérlek…
-Bárcsak sose ismert volna meg téged-folytatta, mintha meg se hallotta volna. A hangjából áradó keserű fájdalom szabályosan felnyársalt.-Bárcsak hazaköltözött volna Colombusba. Azt tervezte. De te magadhoz láncoltad, amikor teherbe ejtetted…
-Most már tényleg elég lesz, William-tett felé egy lépést apám is figyelmeztetéssel szavaiban.
-Csak azért nem öllek meg, mert nagyobb büntetés együtt élned ezzel-szólalt meg ismét pár pillanatnyi feszült csendet követően.-Azt akarom, hogy a hátralévő életed minden napjának minden órájának minden percében ott legyen a fejedben, hogy megölted a lányomat…
-Will, szívem, nyugodj meg!-váltott egy gyengédebb hangnemre Liz, így próbálva visszafogni őt.-Esme nem halt meg. Bent fekszik az intenzív osztályon-emlékeztette, próbálva ezzel visszarántani őt a valóságba.- És tudod, hogy nem szereti, ha így beszélsz a gyerekei apjával…
-Ha még egyszer a közelébe mész, én magam tépem le a tökeidet-szólt hozzám ismét őszinte komolysággal fenyegető szavaiban.-És a faszodat is levágom…
-Elég! Nem beszélhetsz így a fiammal!-förmedt ekkor rá anya.-Megértem, hogy teli vagy haraggal. Megértem, hogy aggódsz a lányodért. Mi is aggódunk Esme-ért-folytatta.-De ez nem jogosít fel téged arra, hogy így beszélj az én gyerekemmel!-nyomta meg az „én” szócskát, ezzel emelve ki szavai súlyát.-Egy terhességhez egyébként is két ember kell, ők ketten hozták meg ezt a döntést, ketten vállalták…
-Nem a te lányod fekszik az intenzív osztályon emiatt!-szólt vissza még mindig indulatosan.-A fiad 3 percnyi öröme össze sem hasonlítható azzal, amin az én lányom keresztül ment emiatt a döntés miatt! 
-Most már tényleg fejezd be ezt-szólalt fel erre ismét apa is fogyó türelemmel a hangjában.-Tisztellek, William, de ebben a helyzetben most nem látsz tisztán. A sértegetéssel és vádaskodással nem segítesz senkinek. 
-Nem látok tisztán, mert az én lányom haldoklik odabent!
-Ettől nem lesz jobban Esme-folytatta Liz férjére pillantva.-És utálná, ahogy most viselkedsz…
Ahogy szó szót követett, úgy visszhangzottak a fejemben egyre hangosabban szavaik. Az elmúlt 24 óra miatt pattanásig feszült idegrostjaimon kegyetlen táncot jártak a William vádló kijelentései nyomán egyre inkább felerősödő önmarcangoló gondolatok, ahogy pedig végig pillantva családtagjaim arcán szembesültem a vitathatatlan lesúlytó ténnyel, menthetetlenül omlott össze bennem a kitartásnak az utolsó még engem talpon tartó pillére. 
A gyerekeink értetlen aggodalommal kevert rémülettel arcukon figyelték az egymásnak feszülő nagyszüleiket, az apjukat vádló dühös nagyapjukat, az apósom tekintetéből sugárzó keserű fájdalom pedig csontomig hatolva igyekezett engem szétcincálni darabjaimra. Tönkretettem a családunk életét. Tönkretettem Esme-t. És ezt már nem lehet visszafordítani.
-Bocsánat!-indultam meg a folyosón, miközben könnyeimmel küzdve sütöttem le tekintetemet, ahogy kikerültem őket.
-Mégis mit képzelsz, hova mész?-szólt utánam William utánam kapva.
-Will, hagyd!-állt útjába Liz.
-Apu!
-Kisfiam!
Nem néztem fel. Egyszerűen nem ment. Nem tudtam újra a szemükbe nézni. Az agyam, mint egy filmet pörgette vissza az életünk eseményeit, így szembesítve engem minden egyes döntésemmel, ami ide vezetett. 
Én voltam az ok. Ha annak idején nem ismerem meg Allisont, talán ma minden más lenne. Ha nem ismerem meg őt, lehet nem maradok ennyi időre társ nélkül. Lehet, mire Esme és az én utam keresztezi egymást, én már házasságban élek mással. Lehet gyerekeim is vannak addigra.
Akkor talán nem közeledünk egymás felé. Lehet egy időre plátói vonzalmunk lett volna egymás iránt, de én sosem csaltam volna meg a feleségemet. 
Ő leszakvizsgázik és visszaköltözik Columbusba. Talál egy férfit, aki jó hozzá. 
Talán akkor nem köt ki itt. 
De hülye vagyok, hiszen ha találkozunk, akkor sem tudtam volna kiverni őt a fejemből, ha már házas vagyok. Mégha tudatosan is nyomtam volna el magamban azt, amit akkor éreztem, amikor megláttam őt, akkor is ott motoszkált volna Ő a tudatalattimban, mégha feleségem és gyerekeim lettek volna, akkor is. Nem tudnék szabadulni a gondolattól.
Lehet, hogy akkor csak évtizedek múlva sodor minket össze a sors. Lehet mindkettőnk párja meghal, mire az utunk újra kereszteződik. Lehet, hogy akikkel együtt vagyunk mégsem melletünk képzelik el az örökkét, és így maradunk újra magunkra. És én akkor mindenképp megadtam volna magam ennek az évtizedekig elnyomott érzésnek.
Istenem, milyen önző ember vagyok. Nem tudnám elengedni őt. Nem menne. 
Észre sem vettem, hogy keveredtem a szobámhoz. Úgy jöttem idáig az intenzív osztálytól, hogy nem is voltam tudatában, hová visznek a lábaim. Csak mentem, és mentem, próbálva menekülni a bűntudattól…mindhiába.
Felocsúdást követően lendületesen nyitottam be a szobám ajtaján, majd ugyanilyen lendülettel csuktam be magam mögött azt.
A hirtelen fülsüketítő csend ólomsúlyként nehezedett a tarkómra, arra kényszerítve, hogy megtámaszkodjam az asztalon, mielőtt ettől az engem összepréseli akaró tehertől összecsuklanék. A levegő nehéz volt, sűrű, mintha vizet lélegeztem volna be. Azt hittem a csend megnyugvást hoz majd, de nem. A gondolataim csak még hangosabbak lettek.
Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem a családunkat. Tönkretettem Esme-t…
-Carlisle, idebent vagy?-hallottam meg ekkor Liz hangját az ajtóm előtt, kiszakadva ezzel a pánikba hajszoló önmarcangoló spirálomból.
-Igen-feleltem elcsukló hangon még mindig könnyeim közt küzdve a levegőért. Nem tudtam, hogy tudok-e vagy…egyáltalán akarok-e beszélni vele. 
-Bejöhetek, drágám?-kérdezte fájdalom és nyugtatás ambivalens egyvelegével hangjában. Nem válaszoltam neki. Egyszerűen nem ment. Zihálva tört fel belőlem a heves zokogás, ahogy a bűntudat, fájdalom és kimerültség keltette hullámok elsodortak.-Itt vagyok, szívem-hallottam meg közeledő hangját, ahogy belépett az ajtón, majd kezét hátamra simítva kezdett el nyugtatóan simogatni.-Az orrodon vedd a levegőt! Lassan be és lassan ki.
-Én annyira sajnálom-zokogtam tovább.-Annyira…annyira nagyon sajnálom. Sajnálom! Sajnálom!
-Gyere, üljünk le, mielőtt elájulsz!-próbált meg vállamnál fogva a kanapéhoz támogatni, ám a lábaim nem mozdultak. Mintha az idegrendszerem zárlatot kapott volna, és a testem nem engedelmeskedne az akaratomnak.-Jó, akkor ülj le itt a földre!-nyomta meg vállaimat erélyesen, hogy leülésre késztessen.-Jól van, így már jó.  Ideülök melléd-sóhjatott fel halkan, miután leültetett engem a padlóra.
-Annyira sajnálom, Liz!-szólaltam meg ismét még mindig levegő után kapkodva.-Sajnálom! Az én hibám. Én ejtettem teherbe, én tehetek róla. Az én hibám.
-Amikor…meghallottam, hogy a lányom intenzív osztályon fekszik élet és halál között egy pillanatra…be kell vallanom, hogy egy pillanatra az én agyamon is átfutott a gondolat-vallotta be.- Haragudtam…akkor még azt hittem, hogy rád-folytatta, én pedig csak hallgattam. Továbbra sem tudtam felnézni, csak az előttem lévő padlót fixáltam a könnyeim okozta ködös homályon át.-Aztán…ahogy mindaz a zaj, ami a fejemben volt, elcsendesedett picit a repülőn ülve, és…elkezdtem újra a valóság mentén gondolkodni, rájöttem, hogy…én teljesen hülye vagyok, hiszen…hogyan hibáztathatnálak téged ezért. Ez egy olyan dolog, amit senki nem láthatott előre.
-Pedig én voltam-szólaltam meg ismét remegéssel a hangomban.-Williamnek igaza van…
-Will retteg-szólt közbe.-A rettegés pedig sok mindent ki tud hozni az emberből, ezt te is tudod. De nem gondolja komolyan, amiket mondott…
-Pedig elég komolynak tűntek a szándékai-jegyeztem meg visszaidézve magamban a néhány perce történteket.-És minden oka meg is van rá, hogy gyűlöljön…Én is gyűlölöm most magamat. Bárcsak sosem találkoztunk volna, akkor Esme most jól lenne…
-Ne mondj ilyet!-fordult ekkor hozzám anyai szigorral hangjában.-Szerinted ha Esme most itt lenne…ő ezt gondolná?
-Nem…nem is tudom…
-Elárulom neked, hogy biztos, hogy nem-felelte, mielőtt folytathattam volna.-Mindig olyan őszinte szerelemmel beszél a kapcsolatotokról. Aki így beszél a férjéről, az nem bánja, hogy megismerte.
-Amikor…Ha felébred, nem tudom, ugyanígy gondol-e majd rám-sóhajtottam még mindig sírástól karcos hangon.-Nem tudjuk pontosan, milyen…maradandó károsodásokat okozott a vérveszteség nála. Mi lesz, ha…mi lesz ha ő már nem…ő lesz? Mi lesz, ha gyűlöl majd ezért?-mondtam ki az egyik legnagyobb félelmemet.-Nem tudnék, én…nem tudom, hogy fogok magammal együtt élni. Én…Istenem, ígérem, ha bármi olyan van, ha bármi…ha bármi miatt ő tartósan beteg marad, én gondját viselem, ameddig csak élünk…Még akkor is ha gyűlöl, még akkor is, ha mindenki más gyűlöl, még akkor is…de én mellette leszek, amíg ő maga el nem üldöz. Ezt megígérem. 
-Tudod, Carlisle, én nagyon szeretlek téged-szakított félbe ismét komolysággal és melegséggel szavaiban, mire én végre nagy nehezen, de rá emeltem a pillantásomat. Az arcán nem volt gyűlölet, egy csepp sem…csak félelem és nyugodtság ambivalens egyvelege.-De kisfiam, te nagyon hülye vagy ha azt hiszed, hogy egyedül maradsz ebben-jegyezte meg egy apró nevetéssel szavaiban, mire nem bírtam megállni, hogy egy pillanatra én is elmosolyodjak könnyeim mögött.-Mi a családod vagyunk, akármi is történjen-folytatta komolyabban.-Te vagy az unokáink apukája. Te vagy a lányunk férje. Ha ne adj’ Isten bekövetkezik a legrosszabb-állt meg egy pillanatra, ahogy a szavak megakadtak a torkán a gondolatra-, mi akkor is egy család leszünk, értetted?
-Igen, Liz-biccentetem egy apró, hálás mosollyal arcomon.-Köszönöm!
-Ne köszönd!-simogatta meg a vállamat.-Elmondod, pontosan mi történt?-fordult hozzám újra pár pillanatnyi csendet követően halk szipogással szavaiban.-Csak annyit tudunk, hogy Esme rosszul lett, és hogy…komplikáció volt.
-El-biccentettem.-Tegnap reggel még minden rendben volt…




2025. december 24., szerda

MERRY CHRISTMAS! (Picture Time / XVII.)


 ❄️ Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek! ❄️



Az ünnep alkalmából egy kis meglepetéssel készültem, ami nem más, mint egy korábban általatok már látott kép  a mi "kis" Cullen családunkról, ezúttal picit új köntösben :)
Amennyiben pedig karácsonyi hangulatú olvasnivalóra vágytok, bátran tudom ajánlani a Cullen's Anatomy  XLVIII. Fejezetét, a Cullen's Anatomy LXIII. Fejezetét (18+) és a Cullen's Anatomy  LXX. Fejezetét (18+) egyaránt. 
Valamint hosszú kihagyás után tegnap kikerült a Cullen's Anatomy LXXVII/2. Fejezet is! Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog!






Teljes képméretért kattintsatok a képre!
Remélem, mindenkinek tetszik majd!
Puszi!
Carly





2025. december 23., kedd

Cullen's Anatomy LXXVII/2. Fejezet

Üdv mindenkinek!
Igen csak hosszú kihagyás után meghoztam az előző rész folytatását. Szakvizsgáztam november végén,  a másfél hónapnyi izolált remete élet után pedig picit nehezebben állt vissza az agyam az írásra, nem is vagyok teljesen elégedett a fejezettel. Remélem, hogy azért ennek ellenére mindenkinek tetszeni fog majd! 
Ezúttal is került egy kis magyarázat a fejezet végére, hogy érthetőbbek legyenek a történések.
A fejezet egyesek számára felkavaró orvosi részleteket és témákat tartalmaz!
Jó olvasást! 

Puszi!
Carly







"PLEASE DON'T TAKE MY SUNSHINE AWAY"
2/2






(Carlisle szemszöge)




-Apu! Apu!- iramodott meg Lilly kétségbeeséssel pici hangjában futva hozzám, amint én kiléptem a váróba.
-Liliomszál-öleltem magamhoz szorosan. Istenem, az arca. A rémület az arcán. Tudtam, hogy tudja, hogy nagy a baj. 
-Apa, mi van anyucival?-kérdezte zavarodottság és aggodalom kettősével pici arcán Will is.-Jönnek a babák?
-Már itt is vannak, Will-pillantottam rá megsimítva a buksiját. A hangom egy pillanatra ismét megremegett, ahogy nekiálltam magyarázatomnak. Gyerünk, Carlisle, nem omolhatsz össze! Miattuk össze kell szedned magad!-Gyertek, üljünk le!-biccentettem a fal mellett álló széksor felé.-Valamit el kell mondanom nektek-sóhajtottam minden erőmet összegyűjtve a most következő beszélgetéshez, miközben helyet foglaltam mellettük a széksoron.-Anyu nincs jól-csuklott el a hangom, ahogy ezt kimondtam.-Én sem tudok még sokat, mert anyu még a műtőben van, de…láttam őt, és azt tudom, hogy nincs jól. Sok vért veszített-folytattam pillantásomat nagy nehezen végre arcukra emelve. Istenem az a két szempár…Lilly szemei teli könnyekkel és kétségbeeséssel, Will szemei teli zavarodottsággal és aggodalommal.-Addison néni mindent megtesz, hogy segítsen neki, de…nem tudom, mi lesz-vallottam be nekik.-A tesóitokat még nem láttam, csak…annyit tudok, hogy őket is elvitték doktornénik és doktorbácsik, hogy megvizsgálják őket.
-Anyu…anyu meg fog halni?-kérdezte Lilly pánikszerű rettegéssel arcán várva válaszomat.
-Nem tudom-feleltem neki őszintén, mire éreztem, hogy az én szemeimbe is friss könnyek szöknek. Nem, nem akarok erre gondolni. Nem gondolhatok ebbe bele, mert különben itt helyben összezuhanok. Nem tehetem, mert én magam is meghalok. Nem hullhatok darabjaimra a gyerekeink előtt. Itt kell legyek nekik.-Nem akarok hazudni nektek, de nagyon nincs jól anyu. Nem tudom.
-De…anyuci azt mondta, hogy jól van-szólalt meg Will még mindig összezavarodva emelve rám szemecskéit. -Mindig azt mondta, hogy jól van.
-És jól is volt-simogattam volna meg nyugtatóan a buksiját, ám ő elhúzta magát az érintésem elől.
-Azt mondta, hogy jól van!-ismételte összevonva szemöldökeit.-Anyucit akarom!-folytatta mérgesen megemelve pici hangját.-Anyucit akarom, nem téged!
-Will, anya nincs jól-ismételtem neki, hogy eljussak hozzá. Láttam rajta, hogy nem akarja elfogadni, amit hall. Az agya nem akarja elfogadni, amit hall.-Nincs jól, nem mehetsz most oda hozzá!
-Ez nem igaz!-folytatta dühösen.-Hazudsz! Anyucit akarom! Anyucit akarom!
-Will…
-Nem akarom, hogy anyu meghaljon!-törtek fel pánikszerűen a szavak Lilly-ből is.-Apu!
-Anyucit akarom! Anyuci!
-Gyere ide!-vettem ekkor karjaimba összezavarodott, szétesett kisfiamat, így ölelve őt nyugtatóan magamhoz.
-Anyucit akarom!-ismételgette karjaim közt vergődve még pár pillanatig, majd egy nagyobb levegő vétel után hangos sírás tört fel pici testéből, ahogy ez a rengeteg frusztráció és düh felszabadult benne.
-Ssssh, itt vagyok, Will-simítottam meg gyengéden hátát újra és újra, miközben ő könnyáztatta arcocskáját mélyen mellkasomba fúrta. Fájt őt így látom. Fájt, hogy a kisfiam zokog a karjaimban az anyukája után, és én nem tehetek semmit. Nem tudom számára pótolni őt.-Tudom, hogy anyát akarod. Hogy mindketten anyát akarjátok-folytattam, most már felszabadult kezemmel gyengéden magamhoz vonva Lilly-t is, mire ő is szorosan hozzám bújt.-És annyira sajnálom, hogy most nem adhatom meg nektek, amit akartok. És bárcsak itt lenne most velünk, de nem lehet, és…annyira sajnálom!-nyomtam egy puszit a buksijára.-Annyira nagyon sajnálom!
-Annyira szeretem anyut!-szólalt meg Lilly is pici arcát oldalamba temetve törve ki ő is zokogásban.-Nem akarom, hogy meghaljon!
-Én is nagyon szeretem őt-kezdtem el  nyugtatóan simogatni az ő vállacskáját is könnyeimmel küzdve.-És azt is pontosan tudom, hogy ő is nagyon szeret minket. És ha csak ezen múlna, ő már itt ülne velünk-sóhajtottam fájdalomtól remegő hangon.-De megígérem nektek, hogy bármi is történjen, én itt vagyok veletek. Jó?-pillantottam rájuk komolyan, amire Lilly szipogva egy apró biccentéssel válaszolt. Will azonban még mindig keservesen sírt.-Hallod, Will? Itt vagyok-fordultam hozzá, miközben továbbra is átkarolva őt simogattam tovább csitítóan hátát.-Nem megyek sehova. 
A másodpercek óráknak érződtek. A falon lévő óra kattogása fülsüketítő volt, a másodperc mutató minden egyes lomha kattanása között mintha egy örökkévalóság telt volna el. Mikor lett ennyire hosszú egyetlen másodperc? Úgy éreztem, itt ragadtam egy életre ebben a pillanatban, ebben a váróban. Hiszen…hogyan is élhetnék újra nélküle? Hogy haladhatnék előre úgy, hogy ő nem jön velem? 
-Sziasztok!-hallottuk meg ekkor Addison hangját egy ajtó nyitás kíséretében, amire pillantásomat azonnal annak irányába emeltem. Az arca kimerült volt, a rajta tükröződő megkönnyebbültség és aggodalom egyvelege láttán, pedig nem tudtam megjósolni, milyen szavakat fogok hallani most tőle. Pár pillanat múlva  Derek is kilépett utána az ajtón.
-Hogy van Esme?-kérdeztem azonnal meg sem várva az általa keresett szavakat. Egyszerre vártam és rettegtem a választ, de tudnom kellett. Nem bírtam tovább ezt a bizonytalanságot. 
-Kritikus az állapota, de visszahoztuk, és jelenleg stabil-válaszolta egy némi hezitálást követő nagyobb sóhaj kíséretében, mire éreztem, ahogy a megkönnyebbülés aggodalommal furcsán kavarodó érzése egyszerre elárasztotta a testemet, újabb könnyeket csalva a szemembe. Életben van. Nincs jól, de életben van, Istenem…-Felvitték az intenzív osztályra. Altatásban tartják és lélegeztetik, hogy pihenhessen a szervezete-folytatta.-A laborja alapján most kap még még 1 egység vért, FFP-t és thrombocyta koncentrátumot, utána pedig óvatosan el fogják kezdeni az LMWH terápiát, hogy a további mikrotrombusokat megelőzzük-magyarázta.-A műtét során olyan kontrollálhatatlan volt a vérzés, hogy csak úgy tudtuk megmenteni az életét, hogy totális hysterectomiát végeztünk unilaterális salpingo-ooporectomiával, aminek során a teljes méhet és az egyik petefészket petevezetékestül el kellett távolítanunk-sóhajtotta.-Tudom, hogy már nem terveztetek gyereket…
-Nem-ráztam meg a fejemet.-De ha terveztünk volna sem érdekelne, ha ezt kellett tenned ahhoz, hogy ő életben maradjon-csuklott el a hangom, ahogy ezt kimondtam. Édes Istenem, életben van! Életben van!-Istenem, Addie…
-Tudom-lépett hozzám egy ölelésre, mire nem bírtam tovább visszafogni a könnyeimet. Egyszerre rettegtem és voltam kimondhatatlanul boldog, ezt az ambivalenciát pedig már nem bírta tovább elviselni az agyam. Átszakadt a gát.-A lányokról annyit tudok, hogy Dr. Stark és Dr. Hayes vizsgálja őket még a NICU-n-szipogta hátrébb húzódva tőlem, közben ő is a könnyeivel küzdve.-Lexie 5 perces Apgarja 10-es, Leah-é 8-as-folytatta, a szívemet pedig a megkönnyebbülés egy újabb hulláma árasztotta el ennek hallatán. Ezek jó számok. Lexie-é tökéletes, Leah pedig sokat javult 5 perc alatt. Ezek jó számok.- Hozzájuk még nem lehet bemenni, de Esme-hez igen, ha…készen állsz.
-Nem hinném, hogy készen lehet állni arra, hogy lásd a kritikus állapotú feleségedet az intenzív osztályon- sóhajtottam még mindig remegéssel a hangomban-, de látnom kell őt. Látni akarom őt-mondtam határozottan.-Ha nem láthatom őt, nem fogom tudni elhinni, hogy még itt van…
-Gyertek akkor, felmegyünk az intenzív osztályra-biccentett Addison a liftek irányába.
-Anyu jobban van?-kérdezte reménykedve kíváncsiság és aggodalom egyvelegével felcsillanó pillantásában Lilly.
-Egy picit jobban van, de még nincs jól-pillantottam rá őszintén egy kisebb nyugtató mosolyt erőltetve arcomra, ahogy felálltam. Pontosan tudtam, hogy Esme még mindig kritikus állapotban van. Az, hogy életben van, még nem jelenti, hogy jól van. De nem halott. Életben van. Istenem, még mindig alig hiszem el.-Anyu él, de még nincs jól. Addison néni megműtötte, és most egy olyan helyen van, ahol más doktornénik és doktorbácsik  azon dolgoznak éppen, hogy újra jól lehessen.
-Hova megyünk?-kérdezte a karomban ébredezve Will, ahogy felállva a székről követni kezdtem Addisont.
-Felmegyünk anyához-feleltem neki, sietős léptekkel iramodva meg az intenzív osztály irányába.
-Anyuci jól van?-kérdezte ő is rám emelve kimerültségtől és sírástól fátyolos kis pillantását.
-Még nincs jól, de picit jobban van, mint volt-simogattam meg őt hátát támasztó kezemmel, így nyugtatgatva őt is, ahogy kimondtam a fájdalmas igazságot.-Ahol most van, ott tovább gyógyítják őt, hogy minél hamarabb jól legyen. Addison néni azt mondta, hogy be lehet már menni hozzá…
-Én is látni akarom anyucit!-folytatta határozottsággal szavaiban.-Láthatom anyucit?
-Nem láthatod még anyát, Will-feleltem neki.-Erre a helyre csak felnőttek mehetnek be, és abból se mindenki. Csak én mehetek be majd anyuhoz most.
-De látni akarom!-erősködött tovább makacsul, miközben beszállva a liftbe elindultunk az második emeletre.
-Amíg anyu az intenzív osztályon van, nem láthatod őt-ismételtem neki.-De reméljük, hogy hamar jobban lesz, és ha majd kikerül onnan, akkor meglátogathatod te is majd anyut…
-Ez olyan intenzív osztály, mint amin én is voltam?-kérdezte kíváncsisággal vegyített aggodalommal hangjában Lilly.
-Igen, olyan-biccentettem, megsimogatva felé eső kezemmel vállacskáját.
-És mikor lesz kint anyuci?-kérdezett ismét Will.
-Nem tudom-sóhajtottam némi leplezhetetlen aggodalommal hangomban.-De bízom benne, hogy nemsokára.
-Meg is jöttük-szólalt meg újra Addison, ahogy kiléptünk a liftből az intenzív osztályok várójába.-A gyerekek itt nyugodtan megvárhatnak téged, de ennél beljebb akkor nem jöhetnek-fordult hozzám ismét.-Tudod, ahogy bemegyünk majd, akkor lábzsák, maszk…
-Én is menni akarok!-folytatta makacsul Will.
-Hé, Willkó, mit szólnál, ha mesélnél nekem picit az axolotl-okról, hm?-lépett ekkor karomban lévő kisfiamhoz Derek, mielőtt reagálhattam volna.
-Nem akarok, anyucit akarom!-ellenkezett tovább, mire ajkaimat egy akaratlan sóhaj hagyta el makacssága miatt. Kérlek, Will! Kérlek! Tudom, hogy ez most sok neked is, de muszáj picit megértened ezt! Kérlek! Kérlek, értsd ezt most meg…
-De én semmit nem tudok róluk, és úgy hallottam, hogy te nagy szakértő vagy-győzködte tovább Derek.-Biztos nem mondod el, mit kell tudni róluk? Annyira szeretném tudni…
-Jó-egyezett bele nagy nehezen pár pillanatnyi hezitálást követően.
-Gyere ide akkor Derek bácsihoz!-nyúlt érte.-Mesélj akkor nekem. És a dik-dikekről is tudni akarok mindent-folytatta, ahogy átvette őt tőlem.
-Köszönöm!-pillantottam hálásan barátomra, amire ő egy apró biccentéssel válaszolt.-Lilly, te is itt maradsz most Derek bácsival, jó?-fordultam ekkor kislányomhoz is.-De jövök majd vissza, csak megnézem anyát.
-Jó, apu!- nézett rám aggodalom és megértés ambivalens kettősével szemeiben.-Mondd meg anyunak, hogy gyógyuljon meg gyorsan!-folytatta könnyekkel szemecskéiben.-És hogy nagyon szeretem!
-Megmondom neki-nyomtam egy gyors, nyugtató puszit a buksijára.-Jövök majd!-erőltettem magamra egy újabb mosolyt, az arcára kigördülő könnyek láttán.-Itt leszek bent-simogattam meg arcocskáját, majd egy nagyobb sóhajt követően ismét Addisonhoz fordultam.-Mehetünk.
-Oké-mosolygott rám bátorítóan, majd miután beírta az ajtót nyitó számkódot, beléptünk az intenzív osztályra.-A legelső szobába helyezték el őt, mert az van a legközelebb a nővérpulthoz, így mindig szem előtt van-folytatta, amint nekiálltunk felvenni a szükséges védőöltözetet.-Mint mondtam, altatásban tartják, így nem tudsz majd vele beszélni.
-A francba-csúszott ki a számon, ahogy remegő kezeimmel próbálva felvenni a lábzsákomat szétszakítottam azt.
-Tessék, itt van még egy-adott egyet a kezembe, mire én ismét egy mély lélegzetet véve álltam neki újból megpróbálni felvenni azt. Amikor legutóbb így remegtek a kezeim, akkor született meg Will. Jóságos ég, mennyire más volt az. Visszapillantva tényleg minden olyan volt, mint a nagykönyvben, mégha akkor nem is úgy éreztem az izgatottság és aggodalom vegyes egyvelegében. Akkor is remegtek a kezeim.-Csak nyugodtan…
-Meddig maradhatok bent nála?-kérdeztem. A hangom is megremegett egy pillanatra, ahogy lassan eljutott a tudatomig, hogy hamarosan bemegyünk hozzá. Rettegtem, milyen állapotban fogom látni őt.
-A látogatási idő hivatalosan 1 óra, de beszéltem Dr. Hellerrel és addig maradsz, ameddig érzed-pillantott rám nyugtatóan.-A klinika egyik vezető traumatológus főorvosát nem tessékelik ki a felesége mellől.
-Köszönöm, Addie!-pillantottam rá hálásan.-Nem csak ezt, hanem…hanem főleg azt, hogy megmentetted az életét.
-Ne köszönj semmit!-folytatta komolysággal pillantásában.-Még nem vagyunk túl a nehezén. Semmi sem biztos.
-Nélküled már nem lenne itt-vettem vissza a szót meggyőződéssel szavaimban.-Úgyhogy igenis köszönöm!
-Ne csináld!-csuklott el a hangja.-Gyere, menjünk!-intett, mire egy mélyebb lélegzetet véve kezdtem el őt követni. 
Jól emlékeztem erre a helyre. Nem amiatt, mert jártam már itt jó pár alkalommal konzíliumban, hanem amiatt mert már két lakalommal feküdtem itt betegként. De most minden eddiginél ridegebbnek tűnt.
Ahogy beléptem a nővérpulttal szemben lévő kórterem ajtaján, az ágyban fekve megláttam Őt.
Nagyon sápadt volt, ha nem láttam volna a monitoron a szívének ritmusát, nem mertem volna megesküdni, hogy él. Gép lélegeztette. Mindenhol infúziózsákok és vezetékek lógtak rajta, szinte elveszett a megannyi elektróda tappancs alatt. A bőrét megszámlálhatatlan petechia borította, amik néhol nagyobb haematomákká olvadtak össze. Az a rengeteg lila folt, istenem…
-Istenem, Es-léptem oda hozzá sietve. Csak ekkor vettem észre a hasán vertikálisan végig húzódó hatalmas, leragasztott műtéti sebet.-Édes Istenem, szerelmem, mit tettem veled-csuklott el a hangom, ahogy ujjaimat gyengéden arcára simítva mellé rogytam a földre. Reméltem, hogy kinyitja a szemét, ahogy hozzá érek. Annyira reméltem, hogy csak alszik, és felébred, ahogy hozzáérek. Vagy inkább azt reméltem, hogy én alszom. Alszom és ez csak valami szörnyű rémálom. De nem nyitotta ki a szemét. És én sem ébredtem fel. A könnyeim pedig megállíthatatlanul záporozni kezdtek.-Istenem…Szerelmem, kérlek, gyere vissza hozzám! Kérlek…
-Szólok Dr. Hellernek-szakított ki gondolataimból Addison hangja.- Addig magatokra hagylak, jó?
Én erre csak egy biccentéssel válaszoltam. Nem tudtam megszólalni. Csak zokogtam tovább. Hogy történhetett ez? Hiszen minden rendben volt. Csak 2 napja voltunk kontroll vizsgálaton, és minden rendben volt. Minden rendben volt. Én ezt...nem értem. Reggel még együtt reggeliztünk. Ma reggel még bekísérte Willt az óvodába. Pár órája még megcsókoltam őt. Nem, én…én ezt egyszerűen nem értem.
-Annyira sajnálom, Es!-simítottam meg haját, sírástól remegő hangon szólítva meg őt.-Én ezt nem akartam. Annyira nagyon szeretlek! Nem akartam ezt tenni veled, szerelmem-simogattam őt tovább hisztérikus zokogásom közben.-Kérlek, ne haragudj rám! Kérlek! Nem akartalak bántani! Kérlek, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg nekem, Esme! -kérleltem őt. Bárcsak én lennék most is itt. Bárcsak én lennék az ő helyén. Istenem, mit kell tennem azért, hogy helyet cseréljek most vele? Kérlek! Kérlek, hadd cseréljek helyet vele!





[…]





-Vissza is jöttem-hallottam meg magam mögött Addison hangját, ahogy belépett a szobába.- Sikerült mindent átbeszéljetek Dr. Hellerrel?
-Azt hiszem-biccentettem könnyes pillantásomat továbbra sem véve le szerelmem arcáról.-Azt mondta, hogy a legfrissebb vérkép alapján tartja most már a hemoglobinját és a vörösvértest számát, ami biztató. De még mindig alacsonyabb a thrombocyta szám és a fibrinogén, úgyhogy mindjárt bekötnek neki még egy thrombocyta koncenrátumot és egy FFP-t-sóhajtottam, közben gyengéden megsimítva szerelmem ujjaim közt tartott kézfejét.-A D-dimer és az LDH is emelkedettebb. A vesefunkciója sem jó. A hematuria és a labor alapján felmerül, hogy volt egy veseinfarktusa a DIC alatt. És ki tudja, még hol máshol a szervezetében-tettem hozzá remegéssel a hangomban.-De egyelőre nem elég stabil, hogy tudjanak egy CT-t csinálni, úgyhogy ezeket…egyelőre sem kizárni sem megerősíteni nem lehet. Ma még lesz néhány ultrahang vizsgálata majd, hogy a nagyobb dolgokat kizárják…
-El sem tudod képzelni, mennyire nehéz lehet most neked-helyezte kezét vállamra Addison támogatással a hangjában.-De mi mindannyian támogatunk, és veletek vagyunk. Mindannyian szeretjük Esme-t. Ha bármire szükségetek van neked, vagy a gyerekeknek, csak szólj!
-Köszönöm!-emeltem rá egy pillanatra tekintetemet hálásan.-De…nem tudtok segíteni-sóhajtottam elcsukló hangon.-Csak az segítene, ha visszajönne hozzánk.
-Tudom-veregette meg a vállamat bátorító megértéssel hangjában.-Beszéltem a NICU-s kollégákkal-folytatta egy mélyebb levegő vétel után.-Azt mondták, hogyha szeretnél, most már bemehetsz megnézni a lányokat.
-Hogyne szeretnék-csillant fel a hangom kislányaim említése hallatán. Istenem, még nem is láttam őket. Azt sem tudom, melyikünkre hasonlítanak.-Csak…-pillantottam vissza Esme-re bizonytalan lelkiismeret furdalással szívemben. Mi van, ha történik vele valami, amíg nem vagyok mellette? Mi van, ha hirtelen rosszabbodik az állapota, és most látom őt utoljára élve?  Nem, nem hagyhatom őt itt. De a kislányaink…ő nekik is szükségük van rám. Felelősséggel tartozom értük is. És a gyerekek a váróban… Istenem, hogy lehetnék egyszerre három helyen? 
-Ha bármi van, azonnal csipognak nekem-felelte kimondatlan gondolataimra, mintha csak olvasná azokat.-Vigyáznak Esme-re. 
-Oké-sóhajtottam végül még mindig kicsit bizonytalankodva.-Szívem, most felmegyek megnézni a kislányainkat-fordultam vissza Esme-hez egy apró csókot hullajtva kezeim közé fogott kézfejére.-Végre megnézhetem őket. Esme látta a babákat, mielőtt…-fordultam kérdőn Addisonhoz, mire ő nemlegesen megrázta a fejét.-Te sem láttad őket még, úgyhogy…majd ha visszajöttem, elmesélem, milyenek-csuklott el a hangom ismét.-És mesélek majd nekik is, hogy milyen szuper anyukájuk van-hullajtottam egy apró puszit homlokára, mielőtt gyengéden megsimítva arcát elhúzódtam tőle.-Jövök majd vissza.
-Menjünk, nézzük meg a kislányaitokat-invitált Addison egy apró, bátorító mosollyal az arcán, amire én még néhány kínzó hezitálással teli másodpercet követően követni kezdtem őt az újszülött intenzív felé.-Hogy érzed magad?-pillantott rám ismét, amint nekiálltunk magunkról levenni a védőöltözetet.
-Meglepne, ha azt mondanám, hogy rettenetesen?-feleltem egy fájdalmas sóhajjal hangomban nézve vissza Esme szobája felé.-Annyira helytelen ez az egész. Ez nem így kellett volna történjen-ráztam meg a fejemet remegéssel a szavaimban.-Ő annyira jó ember, Addie-csuklott el a hangom.-Csodálatos és megismételhetetlen. Fantasztikus sebész, és csodás anya, és…nem értem, miért történik ez vele. Annyira igazságtalan.
-Erről senki nem tehet, Carlisle-vette vissza a szót komolysággal arcán.-Te is tudod, hogy az abrupciót nem lehet megelőzni.
-Azt nem-vágtam a szavába az engem mardosó bűntudattól elfojtott hangon.-De én ejtettem teherbe. Ha aznap este felmentem volna óvszerért, ha nem lesz terhes, akkor most…akkor most nem lenne itt. Ez az egész miattam van…
-Hát ne haragudj, hogy ezt mondom, de te teljesen hülye vagy-folytatta komolysággal pillantásában nevetve egy pillanatra fel.-Tudod te, hogy Esme mennyire boldog volt, amikor megtudta, hogy terhes? Ahogy odajött hozzám aznap reggel, hogy elmondja, azonnal tudtam, mielőtt kimondta volna, mert úgy ragyogott-mosolyogta nyugtatóan megsimítva a vállamat.-Esme nagyon szerette volna ezeket a babákat.
-De nem ilyen áron, nem a saját egészsége és élete árán-pillantottam rá újabb sóhajjal szavaimban, mielőtt kiléptünk volna az intenzív osztály ajtaján.-Olyan sokat beszéltünk erről. Ha tudtuk volna, hogy ez lesz…
-Pont ez a lényeg, Carlisle, hogy ezt nem tudhattátok-állított meg egy pillanatra komolysággal és nyugtatással szavaiban.-Nem a te hibád, és…
-De…
-Nem a te hibád-ismételte el hangsúlyosabban megnyomva minden egyes szót.-És nem is a babák hibája. Verd ki ezeket a hülyeségeket a fejedből! 
-Istenem, igazad van-temettem arcomat tenyerembe, ahogy rájöttem, miket hordok össze-vissza. Úgy beszélek, mintha a kislányaink hibák lennének. Pedig ők nem hibák. Sosem voltak azok. Hogyan is fordulhatott meg a fejemben akár csak egy pillanatra is, hogy jobb lenne, ha ők nem lennének? -Mindjárt összeszedem magam…
-Tudom, hogy ez most mennyire zavaros-simogatta meg a vállamat.-Aggódsz Esme-ért. De a kislányaitoknak is szükségük van rád. Te vagy az apukájuk. 
-Én vagyok az apukájuk-húzódott apró, meghatott mosoly az arcomra. Jó ég, ebben a káoszban még fel sem fogtam igazán: újra apa lettem. Apja lettem ennek két pici lánynak. Úgyhogy ideje is úgy viselkedjek, mint az apukájuknak.-Huh, rendben, akkor…induljunk!-sóhajtottam könnyekkel szemeimben.
-Menjünk!-nyitotta ki az intenzív ajtaját. Ahogy kiléptünk, Lilly azonnal hozzám rohant. 
-Apu, mi van anyuval?-kérdezte aggódva. Will is azonnal rám emelte szemecskéit, ahogy észlelte visszatértemet.
-Anyuci hogy van?-kérdezett ekkor ő is.
-Anyu most alszik-feleltem felváltva rájuk emelve pillantásomat.-Most olyan gyógyszereket kap, amitől most sokáig fog aludni, hogy gyógyulhasson. Még nincs jól, de gyógyítják, hogy minél hamarabb jól lehessen.
-És meddig fog aludni az anyuci?-nézett rám aggódó kíváncsisággal hangjában Will.
-A doktor bácsi, aki anyát gyógyítja, azt mondta, hogy egy hétig biztosan aludni fog majd-válaszoltam neki.-Akkor majd megnézik, hogy van, és eldöntik, hogy felébresztik-e vagy még hagyják aludni.
-Azt akarom, hogy hamar felébredjen-mondta Will határozottsággal szavaiban.
-Én is. Reméljük, hogy így lesz-mosolyogtam rá nyugtatóan megsimítva buksiját.-Most…elmegyek, megnézem a tesóitokat is-egyenesedtem fel egy apró sóhaj kíséretében nézve még vissza az intenzív irányába.-Végre bemehetek hozzájuk is. De utána jövök vissza…
-Én utálom a babákat!-szólalt meg újra Will dühösen.-Bántották anyucit! Nem akarom őket!
-Will, nem a babák tehetnek arról, ami történt-pillantottam rá komolyan. Istenem, ilyenkor mindig rá kell jöjjek, mennyire hasonlóan jár a kis agya, mint az enyém. És nem csak a jó értelemben.-Ami anyával történt az…az egy olyan dolog, amit nem lehet előre megmondani, hogy meg fog történni. Senki nem hibás-folytattam, miközben én magam sem hittem el szavaimnak teljes igazság tartalmát. Ha valaki erről tehet, az én vagyok. De Lexie és Leah…nem, ők nem.-Most már nagytesó vagy, Will. És tudom, hogy mindig bizonytalan voltál, hogy örülsz-e a babáknak, de Lexie és Leah számítanak rád. Most nagy szükségük van egy erős nagytesóra, amíg anya nem lehet ott velük- magyaráztam, mire ő bizonytalansággal pici arcán kezdte el nézni a cipőjét.-És be kell valljam neked, hogy amíg anya alszik, én nem is tudom, hogy fogom majd megvédeni őket egyedül. Nagyon szeretném, ha segítenél nekem, és főleg anyának ebben, hogy ők biztonságban és szeretetben legyenek.
-Jó-felelte végül még néhány pillanatnyi bizonytalan hezitálást követően.-Segítek anyunak!
-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan, mielőtt felegyenesedtem volna tőle.
Ebben a pillanatban telefonom rezgése szakított félbe. Ahogy kivettem azt a munkaruhám zsebemből, azonnal láttam, hogy Jasper hív. Édes Istenem, Jasper!
-Jasper-szóltam bele a telefonba.
-Hol van mindenki?-kérdezte idegességgel a hangjában, mielőtt bármi mást mondhattam volna. A hangjából kiérződő remegés és aggodalom hallatán rögtön tudtam, hogy tudja, hogy baj van.-Most jöttem haza, és üres a ház. Mi történt?
-Jazz-álltam neki egy nagyobb nyelést követően.-Történt…történt valami Esme-vel és a babákkal-folytattam, a hangom pedig egy pillanatra megremegett, ahogy egyszerre ismét lejátszódott bennem minden.-Esme-t meg kellett műteni, és most intenzív osztályon van. A lányok pedig az újszülött intenzívre kerültek.
-Mi van?-kérdezett vissza döbbent rémülettel a hangjában.-De…mi a franc történt?
-Nagyon sok vért vesztett-sóhajtottam.-Lilly és Will itt van velem, most megyek megnézni az ikreket…Még nem is láttam őket…
-Megyek be én is-vágta rá azonnal.-Nem megy mostanában busz, úgyhogy szólok a nagyiéknak, hogy vigyenek be.
-Istenem, a nagyiék!-bukott ki belőlem, ahogy szavai hallatán elért a felismerés. Jó ég, még nem szóltam egyikünk szüleinek sem! Ők még nem is tudják, mi történt.-Figyelj, Jasper, majd én szólok nekik, jó?-fordultam hozzá ismét.- Még nem beszélte velük, és…nekem kell elmondanom nekik-magyaráztam újabb sóhajjal szavaimban.- Te csak várj otthon! 
-Oké…
-Ha beértek, majd mindent elmondok-folytattam.-Mindjárt visszahívlak, csak beszélek a nagyiékkal, rendben? Mindjárt hívlak…





[…]





-Üdv, Dr. Cullen!-köszönt rám egy kisebb keserédes mosollyal pillantásában maszkja mögül egy ismerős arc, ahogy beléptem a NICU ajtaján. 
-Üdv, Kethy!-biccentettem egy apró mosollyal az arcomon. Jól emlékszem arra az ügyeletre, amikor ő és a kolléganője segítettek Esme-nek átvészelni a pánikrohamát.
-Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetben találkozunk majd-folytatta egy apró sóhajjal a hangjában.-Nagyon sajnálom, ami történt.
-Én is-sóhajtottam fel szintén.
-Kethy, megengedi, hogy Dr. Cullen megnézze a lányokat?-fordult hozzá ekkor Addison.
-Igen, Lexie-t kézbe is veheti-biccentett.-Jöjjenek!-invitált minket magával, mire én és Addison is sietve követni kezdtük őt. Azonban egy dolog azonnal megragadta a figyelmemet.
-Leah-t miért nem?-fordultam Addisonhoz aggodalommal a hangomban. Éreztem. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
-Nem akartalak addig tovább stresszelni téged, amíg nem szükséges-állt neki Addie.- Ugye Leah, ha csak minimálisan is, de hosszabb időt töltött el a méhben a levált lepényhez kötve, így több vért veszített-folytatta.-Most folyik neki egy Ringer laktát lassú cseppszámmal köldökvéna katéteren át és oxigént is kap orrkanülön át, úgyhogy egyelőre nem vehető ki az inkubátorból-magyarázta tovább.-De az állapota jelenleg stabil.
-Mennyire anémiás? Milyen a haemoglobinja?-kérdeztem tovább sürgető aggodalommal hangomban.-Kell kapjon bármilyen vérkészítményt?
-Ez…kicsit komplikált az ő esetükben-folytatta egy újabb sóhajjal a hangjában.-Mivel Leah sápadt, van oxigén igénye, szapora a pulzusa és 78 g/L volt a heamoglobinja, totálisan indikált lenne számára egy transzfúzió, és meg is igényeltem neki a vért, de…mikor a kikért vérrel keresztpróbát csináltunk, az pozitív lett.
-Az hogy lehet?-kérdeztem, értetlenül emelve rá pillantásomat szavai hallatán. A pozitív keresztreakció a klinikai gyakorlatban extrém ritka dolog. Pláne újszülötteknél.
-A labor és ágymelletti teszt alapján is mindkét lány 0 Rh negatív-állt neki ismét.-De Leah vére kicsapta a számára kért 0 Rh negatív vért, úgyhogy további, részletesebb vércsoport vizsgálatot kértünk a lányoknak. Kiderült, hogy egy ritka mutációja van mindkét lánynak, ami miatt nincs H antigén a vörösvértestjeiken.
-Bombay fenotípusúak a kislányaink?-kérdeztem döbbeneten, ahogy felidézve egyetemi emlékeimet erről az állapotról, ráeszméltem, mit is jelent ez. Leah nem kaphat vért csak egy másik Bombay vércsoportú embertől. Ez a vércsoport variáns pedig extrém ritka. Édes Istenem…
-Igen-biccentett Addison.-Már kerestetjük a vért neki, de a vércsoport ritkasága miatt ez…sajnos időbe fog telni. 
-Istenem, Addie-sóhajtottam könnyeimmel küzdve, egy pillanatra tekintetemet a NICU plafonjára emelve. Vajon hány csapást bír elviselni az emberi psziché 12 óra leforgása alatt? Számos tanulmány foglalkozott már az emberi stressztűréssel, de egyik sem ír egy egzakt számot. De én úgy érzem, ez az a szám.-Mi jöhet még…
-Leah a jelenlegi terápia mellett most stabil-folytatta biztatással hangjában.-Nem romlik az állapota, ami biztató. 
-De nincs jól-tettem hozzá remegéssel a hangomban egy pillanatra megállva lehunyva a szemeimet.
-Nincs-felelte őszintén.-Figyelj, Carlisle, a többi kollégával együtt mindent megteszünk ebben a szörnyű helyzetben, amit csak tudunk. De ez most egy nagyon kritikus szituáció-állt neki újra.- Most minden kis előre lépés egy hatalmas győzelem, ha nem romlik az állapotuk, már győzelem. És minden kis győzelem, minden kis lépés közelebb vihet minket ahhoz, hogy hazamehessenek veled-simogatta meg a vállamat biztatóan.- Ezekben kapaszkodj meg! Ezekben a kis lépésekben. 
-Próbálok, de…egyre nehezebb-sóhajtottam fel ismét.-Annyira tehetetlennek érzem magam-folytattam.-Nem tudom, hogy segítsek nekik.
-A szakmai részét bízd rám, valamint a NICU-s és intenzív osztályos kollégákra-vette vissza a szót.- A klinika legjobbjai dolgoznak azon, hogy Esme és a babák is mindannyian jól legyenek-mondta nyugtató magabiztossággal hangjában.-És tudom, hogy őrjítő ez a tehetetlenség a számodra, de jelenleg azzal segítesz a legtöbbet a családodnak és nekünk, ha egyszerűen csak ott vagy nekik-folytatta egy apró mosollyal az arcán.-Csak legyél ott.
-Csak legyek ott-ismételtem magamnak. 
Csak legyek ott. Csak legyek ott. Egyszerűnek tűnik, mégis a legnehezebb dolog, amit jelen helyzetben kérhet tőlem. 
-Gyere!-biccentett pár pillanat múlva egy néhány lépésre tőlünk lévő fotocellás ajtó irányába.-Lexie és Leah már nagyon várják, hogy megismerhessék az apukájukat. Most nagy szükségük van rád.
-Én is alig várom, hogy láthassam őket-húzódott arcomra egy apró mosoly, majd miután Addison megnyomta az ajtónyitó gombot, izgatottság és félelem kavargó egyvelegével szívemben léptem be kislányaim szobájába. 
-Azt hittem, elvesztek-jegyezte meg halkan nevetve Kethy, ahogy beléptünk az ajtón.-Nos, akkor mindjárt ki is veszem Lexie-t-lépett az egyik inkubátorhoz, amire a szívem azonnal vágtázni kezdett a mellkasomban. Mindjárt a kezembe foghatom a kislányomat.-Fel van monitorozva ő is, így picit nehézkesebb a sok vezeték miatt.
-Édes Istenem-húzódott arcomra egy apró mosoly, miközben automatikusan közelebb léptem, ahogy kiemelte pici lányomat az inkubátorból.
-Ő lenne, „A” baba, avagy Lexie-fordult vele hozzám, ahogy pedig a karomba helyezte őt, azonnal csorogni kezdtek a könnyek az arcomon. 
Esme-re hasonlít. Édes Istenem, Esme-re hasonlít! Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, teljesen egyértelmű volt a számomra. Ugyan az a karamellszín hajacska borította a buksiját, ugyan azok a lágy vonalú, kissé lefelé ívelt szemek néztek rám, és az a palaszín tekintet…
-De szép vagy-hagyta el ajkaimat egy meghatott nevetés.-Istenem, megint apa lettem Addie-pillantottam egy pillanatra rá könnyeim mögül, majd vissza pici lányomra.-Nagyon hasonlítasz az anyukádra, tudod, pici lány?
-Lexie állapota teljesen stabil, nem is igényelne igazán NICU-s megfigyelést, de nem szívesen szakítanánk el az ikertesókat-szólalt meg Addison meghatottsággal hangjában.-Pár napig azért őt is megfigyeljük, mivel az ő paraméterei a normál tartomány alján mozogtak a szüléskor. Viszont mostanra teljesen normalizálódtak, a laborja is rendben van. A vörösvértest szám és a haemoglobin érték nála is picit alacsonyabb, de még normál tartományon belüli, úgyhogy egyelőre nem igényel kezelést. 
-Legalább te jól vagy-simogattam meg arcocskáját némi megkönnyebbüléssel hangomban.-Annyira szeretlek! És annyira örülök, hogy nincs bajod-folytattam szinte zokogva.
-Ő pedig „B” baba, a kis Leah-tolta közelebb a pár méterre lévő másik inkubátort Kethy. 
-Leah-léptem én is közelebb az inkubátorhoz tovább küzdve könnyeimmel. Ahogy megláttam őt, a szívem azonnal összeszorult. Pici mellkasa szaporán emelkedett fel-le, szaporábban, mint az normális lett volna; arcocskája alig látszott ki az orrszondát rögzítő tapaszok mögül, amiken apró kis csillagok voltak, és…Istenem, mennyivel sápadtabb és elesettebb, mint Lexie. 
Pici Leah-m. Édes pici Leah-m.
-Még nem veheted őt ki, de nyugodtan benyúlhatsz a kezelő nyílásokon át az inkubátorba, hogy megérintsd-pillantott rám Addison egy bátorító mosollyal az arcán.-Miután lefolyt az infúzió, utána természetesen őt is kézbe veheted majd rövidebb időre-folytatta.-Ha szeretnéd, csinálhatunk majd skin-to-skin kontaktot is mindkettejükkel, akár külön, akár egyszerre mindkét lánnyal.
-Istenem, azt sem tudom, mit reagáljak hirtelen-sóhajtottam egy apró, zavarodott nevetéssel remegő hangomban. A kislányaim születése, és annak a körülményei okozta ambivalens érzések elárasztották a testemet.-Ha nem ilyen helyzetben lennénk, ha nem így…Istenem, ez lenne az életem egyik legszebb pillanata, hiszen…ők az utolsó kisbabáink-csuklott el a hangom egy pillanatra.-Ezt Esme-vel együtt kéne most átéljük. Egy ideális napon, egy ideális, komplikációktól mentes szülés után-sóhajtottam egy pillanatra a karomban halkan fel-felnyüsszenő Lexie-re, majd Leah-ra pillantva.-Nem így…Még nem is látta őket. Nem is látta még a kislányainkat.
-Azon vagyunk mind, hogy ez megváltozzon-emlékezetetett újra Addie bátorító támogatással hangjában simítva meg vállamat.-Koncentrálj arra, amit megbeszéltünk! 
-Kapaszkodjak meg a kis lépésekben, és...csak legyek ott-ismételtem el a pár perce elhangzott beszélgetésünk nekem címzett fő üzenetét.
-Pontosan-húzódott arcára egy apró mosoly.-Ha ide adod nekem Lexie-t, visszateszem őt az inkubátorba, amíg te Leah-val foglalkozol picit-folytatta.-Bármikor feljöhetsz megnézni őket. Csak szólj valamelyik NICU-s nővérnek, amikor megjöttél.
-Az elkövetkezendő pár napban én leszek az éjszakai műszakos, úgyhogy bármikor keressen bizalommal, Dr. Cullen-pillantott rám Kethy.-Holnap egy Amanda nevű kolléganőm lesz a nappalos. Szólok majd neki, hogy jön majd esetleg napközben is Dr. Cullen…
-Ha meg tudnám tenni, hogy egyszerre legyek három helyen, el se mennék-sóhajtottam közben gyengéden megringatva Lexie-t.-Most odaadlak Addie néninek, pici lány-mosolyogtam kislányomra, amint Addisonhoz fordulva óvatosan karjaiba helyeztem őt.-Vigyáz rád, amíg megnézem a tesódat is.
-Kézmosás és alkoholos bedörzsölés elég lesz, nem kell kesztyű-vette vissza a szót Kethy.-Lexie-t bármikor kiveheti majd az inkubátorból, de Leah-t majd csak akkor, ha mi is itt vagyunk-folytatta.-Ő egyelőre szorosabb monitorozást igényel. Csak szóljon, és mi jövünk segíteni, ahogy tudunk.
-Köszönöm, Kethy!-pillantottam rá hálásan, miközben a csaphoz lépve nekiálltam alaposan megmosni kezeimet.
-Lenne még egy dolog, amiről beszélünk kéne-szólalt meg pár pillanat múlva újra komolyabban Addison, amint a kézmosást és törölközést követően elkezdtem alkoholos kézfertőtlenítővel is bedörzsölni a kezemet.-Jó lenne, ha a babák hozzájutnának a kolosztrumhoz-állt neki.-Mivel Esme nincs magánál, ezért szeretném a te engedélyedet kérni, hogy lefejhessünk Esme-től az előtejet a lányoknak. 
-I…igen, persze-biccentettem kissé bizonytalankodva. Hogyan is dönthetnék az ő feje felett a saját testéről? Tudtam, hogy szoptatni szeretne, tudtam, hogy ezt amúgy is meg kell majd tenni, nehogy mastitisze legyen, és tudtam, hogy ez lenne most a legjobb a kislányainknak is, de…nem éreztem helyesnek, hogy én mondom ki ezt a döntést őhelyette.-Ha ezt javaslod, akkor…természetesen.
-Átküldöm akkor Jenny-t az intenzívre-nézett Addisonra egy pillanatra Kethy, majd vissza rám, mielőtt sietősen megindult volna az ajtó irányába.-Köszönjük, a babák nevében is...
-Hoztam neked egy széket, hogy kényelmes legyen-folytatta Addie az inkubátorhoz helyezve azt.-Ha szeretnéd, nyugodtan odaadhatod majd a lányoknak te a kolosztrumot. Pici steril fecskendővel kell csinálni, nem úgy, mint amikor otthon etetted a cumisüvegből a babákat. Ezt ilyenkor nem is pumpával, hanem kézzel expresszáljuk.
-Igen, szeretném-válaszoltam megint picit zavarodottan a rám zúduló információmennyiségtől.
-Tudom, hogy most minden sok, de itt vagyunk és segítünk-mosolyogta támogatással szavaiban, miközben leültem az inkubátor mellé.-Dugd be a kezed nyugodtan.
-Biztos, hogy szabad?-kérdeztem aggódva. Az a sok vezeték és cső…Féltem, hogy bajt csinálok.
-Ha nem szabadna, nem hagynám-felelte.-Nála sokkal kisebb és sokkal rosszabb állapotú babák szüleinek is hagyni szoktuk.
Tényleg, hiszen...Esme is mesélte, amikor ide volt rotálva a képzése alatt-dörzsöltem meg orrnyergemet.-Csak félek, hogy...valami rosszat csinálok. Ő az én pici lányom, nem akarok neki rosszat.
-Nem fogsz rosszat csinálni-simította meg a vállamat nyugtatóan.-Csak bátran.
-Huh, jó-vettem egy mély lélegzetet, majd kissé bátortalanul benyúlva a kezelőnyíláson át vettem kezembe pici lányom aprócska markát. Ujjacskái azonnal az ujjaim köré fonódtak, ahogy egymáshoz értünk, mire a torkom azonnal összeszorult az engem elárasztó meghatottság, aggodalom, és boldogság kavargó egyvelegétől.-Leah-mondtam ki a nevét elcsukló hangon. Ő az utolsó pici babánk. Ő a legkisebb kislányom. Istenem, nem veszíthetem el őt! Nem veszíthetem el a legkisebb pici lányomat.-Pici csillag-mosolyogtam könnyes szemekkel.-Itt van apa. Nem lesz semmi baj, jó? Itt vagyok. Itt vagyok…
-Magatokra hagylak picit-szólalt meg Addison.-Maradj, ameddig szeretnél. Én benézek Esme-hez, hamarosan jön hozzá a szonográfus kolléga, hogy elvégezze a vizsgálatokat. Értesítelek, ha van valami.
-Köszönök mindent, Addie-fordultam hozzá egy pillanatra hálásan, mielőtt ismét kislányomra emeltem pillantásomat.-Köszönöm, hogy megmentetted őket!
-Hosszú még az út-vette át a szót apró sóhajjal szavaiban.-Egyelőre még ne köszönj meg semmit…





Leah Cullen         &           Lexie Cullen
(Született:2022. október 21. 15:02)  (Született: 2022. október 21. 15:01)





MAGYARÁZAT:

Bombay vércsoport fenotípus: Olyan ritka vértípus, aminél a vörösvértesteken nem termelődik H antigén, emiatt 0-s vért sem kaphatnak, a H antigén ugyanis a 0-s vércsoportú emberek vérében is megtalálható. A H antigén csak akkor termelődik, ha az illető HH vagy Hh genotípusú. Nem termelődik, ha hh genotípusú. a Bombay fenotípusos emberek csak más Bombay fenotípusos emberektől kaphatnak vért, ugyanis a „normális” 0-s vérben H antigének találhatóak, amire a Bombay fenotípusos vérben antitestek vannak. Ha "normális" 0-s vért kapna egy ilyen ember, olyan szövődményei lennének, mintha egy 'B' vércsoportú ember 'A' vércsoportú embertől származó vért kapna. 
Kolosztrum: Előtej, az emlősök szülés utáni első napokban termelt sűrű, tápláló folyadéka, mely koncentráltan tartalmazza az újszülött immunrendszerének felépítéséhez szükséges antitesteket, növekedési faktorokat és fehérjéket, ezáltal biztosítva az elsődleges immunvédelmet. Már a szülés előtt elkezd termelődni.
Hematuria: Vér a vizeletben.
D-dimer: Egy fehérje-fragmentum a vérben, amely akkor keletkezik, amikor a szervezet vérrögöket bont, jelezve a véralvadási és véralvadásgátló folyamatok aktivitását. Emelkedett szintje (pozitív teszt) fokozott véralvadásra utal.





2025. augusztus 31., vasárnap

Picture Time / XVI. (HAPPY BIRTHDAY, WILL!)

 


Boldog 7. születésnapot, William Henry Cullen!







William Henry Cullen 2018.08.31-én  született a Washington állambeli Seattle-ben Carlisle és Esme második gyermekeként. Nevét apai és anyai nagypapája után kapta.
Will egy nagyon tervezett, de mégis meglepetés baba volt. A szülei már régen szerettek volna még egy kisbabát mielőtt ő jött, próbálkoztak is, ám egy őket ért tragédia miatt felfüggesztették a babaprojektet. Aktuálisan nem is próbálkoztak a babával, mikor egy ügyeleti szobás légyott következményeként ő megfogant. Emiatt is kapta Marktól az "ügyeleti baba" becenevet.
Will a kiírnál valamivel később, a még be nem töltött 42. hétben született. Születése a legeseménymentesebb szülése volt Esme-nek, minden úgy ment, mint a nagykönyvben. 
Will külsőre az apukájára ütött a szőke hajával és a kék szemeivel (sokan emiatt "mini Carlisle"-ként is emlegetik), azonban az arcát ellepő pici szeplőket az anyukájától örökölte. Többek szerint van valami a tekintetében is, amiben szintén Esme-re hasonlít.
Will egy kedves, visszafogott, introvertált, szégyellős és nagyon okos kisfiú. Nehezen barátkozik. Hamar kiderül, hogy a kortársainál fejlettebb, több évvel a hasonló korúak előtt jár beszéd és gondolkodás terén. Alig 3 éves, amikor tesztekkel megállapítják, hogy kifejezetten magas IQ-val rendelkezik. Vizsgálják autizmus irányában is az egyéb viselkedés jegyei miatt, azonban ez a diagnózis végül nem igazolódik. Különleges kis agya miatt a nevelése okoz is majd némi fejtörést a szüleinek az évek során.
Will imádja a spenótot és a halat, és rajong a mentás dolgokért.
Szeret kirakózni, olvasni, a természetben sétálni és közben fotózni, ezek idősebb korában is kedvelt hobbijai lesznek. A Rubik kockával is igen ügyesen bánik majd. Kedvenc állata a dik-dik és az axolotl. Van egy cicája, akit Spenótnak hívnak.
Nagyon anyás kisfiú, Esme a mindene. Számára ő jelenti a biztos pontot az életben.


Will karaktere az én szívembe is mélyen belopta magát. Imádom a kis különleges agyát, és alig várom, hogy még többet mutathassak majd meg belőle nektek, ahogy egyre nagyobb lesz. Remélem, hogy sikerült megszerettetnem őt veletek is.

Teljes képméretért kattintsatok a képre! :)

Puszi!
Carly