Cullen's Anatomy LXIV/2. Fejezet

Üdv, mindenkinek!

Ahogy írtam, meg is hoztam az "új évad" első részének második felét. Tovább követhetjük most kis családunknak ezt a napját, ami ugyan nem lesz mentes drámától és némi feszültségtől, de közben megmosolyogtató és boldog pillanatokból sem lesz hiány, főszereplőink pedig meghoznak majd egy újabb nagy döntést.

A fejezet 18+ témákat és jelenetet tartalmaz.

Remélem mindenkinek tetszeni fog! Jó olvasást! 

Puszi!

Carly

 

18+

"I THINK I'VE SEEN THIS FILM BEFORE"

2/2

(Lilly szemszöge)
 
 
 
 
-Szünetben játszhatnánk űrkalózosat-suttogtam Jake-nek, amíg Liza néni nekünk háttal a tábára írt egy új számolós feladatot.
-Ú, jó!-nézett rám Jake izgatottan.-De nincs kardunk.
-Majd keresünk botokat-szólaltam meg újra.-Azok jók lesznek kardnak.
-Nincs beszéd!-nézett hátra egy pillanatra Liza néni, mielőtt tovább folytatta volna az írást a táblára. Egy pillanatra mindketten elhallgattunk.
-Képzeld, azt álmodtam, hogy Ginger itt ült velünk matek órán-suttogtam neki újra pár pillanat múlva.-És ő is számolt velünk.
-Tényleg?-pillantott rám ámulva.-És ment neki?
-Aha-bólintottam.
-Lilly Grace Cullen, miért van az, hogyha beszédet hallok óra közben, mindig a te hangodat hallom, hm?-nézett rám újra Liza néni kicsit mérgesen.
-Én…
-Minden órán többször rád kell szóljak-folytatta még mindig mérgesen.-Minden bizonnyal tudsz már mindent matekból, ezért nem figyelsz és beszélsz órán, igaz? Akkor ki lehet jönni a táblához, és megoldani ezt a 8 példát-nyújtotta felém a krétát. Lassan nyúltam érte, hogy elvegyem a kezéből, miközben hallottam hogy a többiek a hátam mögött suttognak. Rossz érzés volt nagyon.-Gyerünk, gyerünk! Nem érünk rá egész nap-szólt rám, amint elindultam a táblához.-És hangosan számolni!
-80+2 = 82-válaszoltam meg az elsőt, és a krétával fel is írtam a 82-t a táblára.-84+62…az 146-folytattam.-60-55 = 5, 123-74 =… az 49, 3×3=9, 6×2=…az 12-írtam fel ezt is.-10÷2=5, 18÷6…az 3.
-Helyes-bólintott Liza néni karba tett kézzel.-Rendben, visszaülhetsz-intett  utána a padom felé.-És egy hangot se halljak most már! Ha jönnek érted majd ma a szüleid, akkor pedig szeretnék beszélni velük.
-De…
-Semmi de-nézett rám még mindig szigorúan.-Néma csend.
-Majd az udvaron folytatjuk-hajolt hozzám újra Jake suttogva, ahogy visszaültem mellé.
-Jacob Canterbury, szeretnéd, hogy a te szüleiddel is beszéljek?-pillantott Liza néni ekkor Jake-re is, amire Jake gyorsan el is hallgatott.-A te hangodat is szoktam hallani, bár nem annyit, mint Miss Cullenét-nézett rám majd vissza rá. Még mindig mérges volt. Nem mertünk megszólalni.-Nos, bár Cullen kisasszony tényleg sokat beszél, de jól oldotta meg a matekpéldákat. Lássuk, megy-e ez másnak is…
 
 
 
 
(Esme szemszöge)
 
 
 
 
-Esme! De jó, hogy itt vagy-hallottam meg magam mögött Callie hangját, amint a kantin egyik asztalánál ülve Willel éppen Carlisle-t vártuk az ebéddel.
-Callie, szia!-emeltem rá pillantásomat.
-Beszélnünk kell!-vette vissza a szót mellém ülve, aggódó mégis kissé izgatott arca láttán pedig egy pillanatra összezavarodtam, miről is lehet szó.-Ó…Szia, Will!-köszönt neki is gyorsan még mindig kissé ziláltan.
-Szia!-köszönt vissza Will, amint pici karjait felé eső karom köré fonva hozzám bújt.
-Baj van?-pillantottam Callie-re némi kíváncsiság és aggodalom egyvelegével hangomban.
-Terhes vagyok-bukott ki belőle szinte azonnal, szavai hatására pedig egy kisebb ijedtség és boldogság kettőse ült ki arcára.-Terhes vagyok.
-Jó ég, Callie, ez…Örülsz neki?-simítottam meg vállát kisebb bizonytalansággal hangomban, nem tudván, hogyan is reagáljak pontosan. Callie szerette a gyerekeket, de sosem említette nekem, hogy szeretne-e saját babát.
-Én…nem is tudom-pillantott rám ismét kissé összezavarodva.-Nem terveztük. Védekeztünk. Én…én nagyon parázok most, Esme-remegett meg a hangja.-Először annyira megörültem, Mark is megörült, aztán…láttam az arcán, hogy elbizonytalanodik, és én is elkezdtem elbizonytalanodni, hiszen…40 vagyok, én…Én mit csinálok majd egy kisbabával? Én…
-Callie, nyugi!-szakítottam félbe kezeimet nyugtatóan vállaira simítva.-Nincs semmi baj. Az első és legfontosabb kérdés, hogy szeretnéd-e kihordani a babát-pillantottam rá újra komolysággal a hangomban, amire ő pillantását elgondolkodva a földre szegezte.-Nem tudom, meséltem-e már neked, hogy…mi is hasonlóan jártunk Lilly-vel annak idején.
-Mármint?-emelte rám újra szemeit kíváncsian.
-Lilly-t nem terveztük-vettem vissza a szót egy apró nevetéssel a hangomban.-Kihagytam véletlen egy darab fogamzásgátló tablettát a ciklusom közepe fele, és…ez elég is volt. Csak egyetlen tabletta volt, észre is vettük, védekeztünk is utána óvszerrel a kritikus periódusban, de…a nászutunkon mégis összejött a kisasszony-kuncogtam fel ismét, amire egy pillanatra Callie is felnevetett.-És bevallom, én is megijedtem a kezdeti öröm után. Carlisle is. De egy dologban biztosak voltunk, mégpedig, hogy akarjuk őt-mosolyogtam.-Úgyhogy az első és legfontosabb ez. Szeretnéd-e megtartani őt.
-Igen, vagyis…nem tudom-válaszolta még mindig némi feszült aggodalommal pillantásában.-40 vagyok, Esme. Ami komplikáció lehet terhesség alatt, arra mind rizikóm van. És a babának is-folytatta.-Arról nem is beszélve, hogy mire a gyerekem nagykorú lesz, addigra én már majdnem 60 leszek. Mark meg 65. Az én szüleim is későn vállaltak engem, és…emlékszem, annyira irigykedtem azokra, akiknek fiatalabb szülei vannak. Nagyon szeretem őket-tette hozzá azonnal-, de gyerekként sok mindenből kimaradtam amiatt, hogy ők már 40 felett voltak. Nem szeretném, hogy a gyerekem amiatt maradjon ki dolgokból, mert én már…nem vagyok olyan fiatal.
-Ha nem 40 lennél, megtartanád?-kérdeztem kicsit más környezetbe helyezve a dolgot.
-Igen-válaszolta határozottabban.-Szeretem Markot. Szeretem, amink van. És egy baba…olyan jó lenne ez, Esme-emelte rám szemeit várakozás és izgatottság kettősével apró mosolyában.-Jó helyen, jó időben…Ah, nem tudom, mit csináljak-simította végig az arcát még mindig kisebb tanácstalansággal hangjában.
-Bárhogy is döntesz, én melletted állok-pillantottam rá nyugtatással hangomban.-Voltál már nőgyógyásznál? Hányadik hétben járhatsz?
-Nem voltam még, de…a 6. hét fele vagyok, ha jól számoltam-mondta, a hangja pedig ismét megremegett egy pillanatra.
-Akkor menj el Addisonhoz-vettem vissza a szót komolysággal a hangomban-, aztán üljetek le valamikor megbeszélni Markkal a dolgokat. Rengeteg opciótok van és van még időtök dönteni is. Semmivel nem vagytok elkésve.
-Tudom, csak…sosem hittem volna, hogy egyszer erről kell majd beszélgessünk-nevetett fel kisebb hitetlenkedéssel pillantásában.-Kérlek, ne mondd el senkinek, amiről most…beszéltünk-emelte rám pár pillanat múlva ismét szemeit.-Carlisle-nak se…
-Egy léleknek se-vágtam rá, biztosítva őt ezzel arról, hogy az elhangzottak köztünk maradnak.-Hidd el, minden rendben lesz…
 
 
 
 
(Carlisle szemszöge)
 
 
 
 
-Szép munka volt, Dr. Avery!-pillantottam elismeréssel rezidensemre kilépve a műtő folyosójáról.-Első éves rezidens létére nagyon szép öltéseket csinál.
-Köszönöm, Dr. Cullen!-pillantott rám büszkeséggel az arcán Dr. Avery.-Plasztikai sebésznek készültem az egyetem alatt, mielőtt felkeltette az érdeklődésemet a traumatológia-folytatta.- Sokat gyakoroltam.
-Nagyon jó-biccentettem.-Nem akarom, hogy elbízza magát, de első éves rezidenstől csak egyszer láttam jobbat, mint a magáé…
-Komolyan?-nézett rám meglepett lelkesedéssel az arcán ismét kollégám, amire válaszom egy újabb bólintás volt.-És…itt dolgozik még az a valaki?-nézett rám kíváncsian.-Miben volt ügyesebb pontosan? És milyen szakirányban ment tovább?
-Nos, ez a valaki-álltam neki halkan nevetve-, történetesen a feleségem azóta-mosolyogtam, amire Jackson szemei azonnal elkerekedtek pillanatnyi meglepettségére.-Dr. Esme Anne Platt, lassan 8 éve már Dr. Esme Anne Cullen, aki a rezidensképzése első hetében olyan gyönyörű intracutan tovafutó varratot csinált, hogy csak ámultam. Tökéletes volt-áradoztam.-Azóta már gyermeksebész szakorvos, és ha minden jól megy, holnap után már idegsebész szakvizsgája is lesz. Nem mellesleg pedig a 3 gyerekünk fantasztikus édesanyja is.
-Váó…tökös csajszi-csúszott ki a száján, amint azonban rájött, hogy hangosan is kimondta előttem ezeket a szavakat, egy pillanatnyi rémület ült ki az arcára.-Elnézést, főorvos úr, Dr. Cullen, én nem úgy értettem, amit…
-A feleségem valóban „tökös csajszi”-idéztem vissza az általa használt kifejezést egy újabb nevetéssel hangomban. Ebben a pillanatban azonban telefonom csörgése szakította félbe mondatomat, mire sietve álltam neki előkeresni azt köpenyzsebemből. A kijelzőre pillantva láttam, hogy a gyerekek iskolája hív.-Elnézést, Dr. Avery, ezt muszáj felvennem-fordultam ismét rezidens kollégámhoz.-A gyerekeim iskolája az. De utána még mindenképp beszélünk pár szót a lépsérülésekről-tettem még hozzá, mielőtt ismét telefonomra pillantva megnyomtam volna azon a „hívás fogadása” gombot.-Üdv, Dr. Carlisle Cullen!
-Szép napot, Dr. Cullen!-szólt bele egy női hang.-Eliza Watson vagyok, Lilly matektanára. Zavarhatom pár percre?
-Persze-válaszoltam némi aggodalom és értetlenkedés kettősével hangomban. Eddig sosem telefonáltak a gyerekek iskolájából. Az első gondolatom az volt, hogy Lilly-nek baja esett.-Ugye jól van a lányom?
-Ne aggódjon, Lilly jól van!-vette vissza a szót nyugtatással szavaiban.-Viszont gondok vannak az órai magatartásával, amiről jó lenne, ha beszélhetnénk-folytatta komolyabb hangnemre váltva.-Esetleg ma, amikor jönnek érte, lenne Önnek és a feleségének fél órája, hogy beszéljünk a problémáról?
-Igen, hogyne-válaszoltam ismét aprót biccentve. Magatartás gondok? Ismerve a lányomat, sejtettem, miről lehet szó.-Hányra érjünk oda?
-Ha 4 órára jönnek, az teljesen megfelel-folytatta.-Az osztályteremben várom magukat.
-Rendben, ott leszünk-bólintottam.-Viszont hallásra, Miss Watson!-köszöntem el, majd egy viszont elköszönést követően tőle bontottam a hívást. Jaj, Lilly…
 
 
 
 

[…]

 
 
 
 

(Esme szemszöge)
 
 
 
 
-Nem mondta Miss Watson, hogy pontosan mi a probléma Lilly-vel?-pillantottam kíváncsiság és aggodalom kettősével hangomban szerelmemre, amint az iskola folyosóján a tanterem irányába sétáltunk.
-Nem-válaszolta halkan sóhajtva.-De szerintem mindketten tudjuk, miről lehet szó-pillantott rám ismét, amire én egy apró helyeslő bólintással válaszoltam. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Lilly olyan volt, mint én. Én is átmentem ezen.-Bár személy szerint én ezt nem tartom akkora problémának, mint amekkora dolgot csinálnak belőle.-folytatta kissé értetlenkedve.- A lányunk okos, ha szépen elmagyaráznák neki, mi a baj, megértené. Eddig minden ilyet megértett.
-Velem is ez volt annak idején-sóhajtottam.-Egy olyan gyereknek, mint Lilly vagy…amilyen én is voltam, nehéz megszoknia az iskolát. Az iskola szabályok közé szorít, amit…nehezen viselünk-jegyeztem meg felnevetve, amire Carlisle is alig hallhatóan nevetni kezdett.-Az ADHD az én gyerekkoromban még nem volt egy elterjedt diagnózis, de tekintve a lányunkat, a diagnózisát, és hogy én is ilyen voltam gyerekként elég valószínű, hogy…nálam is fennáll.
-Ezt is meg fogjuk oldali-pillantott rám ismét biztatással mosolyában.-Ahogy eddig minden mást is…
-Lilly rossz volt?-nézett rám ekkor kérdőn Will apukája karjaiból.
-Nem, drágám-simogattam meg a Carlisle nyakát átkaroló pici karját.-Csak Lilly tanárnénije szeretne velünk beszélni arról, hogy...milyen Lilly az iskolában-válaszoltam neki a nem teljes igazságot. Be kell vallanom, pontosan én sem tudom, mekkora bajban van a lányunk.-Nincs semmi baj…
-Sziasztok!-köszönt ránk Jasper a tanterem előtti padon ülve.-Gondoltam, megvárlak titeket…
-Milyen napod volt, szívem?-simítottam ujjaimat vállára egy apró mosollyal az arcomon.
-A katasztrófa reggel után már csak jobb lehetett-sóhajtotta lesütve pillantását.-Ma egyébként…Alice elhívott magukhoz-nézett ránk ismét.- Ha itt vége van ennek, elmehetek hozzá?-kérdezte.-Csak leckét írunk, nem maradok túl sokáig. Utána hazamegyek busszal. És hazaviszem Lilly biciklijét is a buszmegállóból.
-Elmehetsz-válaszolta neki Carlisle, amint Willt Jasper mellé ültette a padra-, de vacsorára érj haza, jó? Holnap iskola van. Lilly biciklijét pedig majd beteszem a csomagtartóba, nem kell hazahoznod-folytatta.-Érted kimenjek a buszmegállóhoz, mikor jössz, vagy hazabiciklizel?
-Hazabiciklizek majd-válaszolta újra Jasper.-Nem kell értem gyere.
-Rendben-biccentett szerelmem felegyenesedve fiainktól.-Mi most…bemegyünk akkor-sóhajtott pár pillanat múlva aprót Carlisle egy nagyobb légvétel után.-Vigyáznál addig Willre, Jazz?-fordult hozzá ismét.-Ez most csak Lilly-ről szól. Érted, ugye?
-Igen-bólintott.-De…mit csinált?-nézett még ránk kíváncsian.-Sokat beszélt, vagy…
-Otthon majd beszélünk róla, szívem-pillantottam vissza rá.-De ahogy Carlisle is mondta, ez most csak Lilly-re és ránk tartozik. Ha ő nem szeretne róla beszélgetni, akkor nem fogjuk kényszeríteni-folytattam komolyan.- Megbeszéltük?
-Igen-válaszolta.
-Akkor menjünk!-sóhajtottam pillantásomat ismét szerelmemre emelve, majd egy apró kopogást követően ujjainkat összefűzve egymáséval léptünk be kézen fogva a tanterem ajtaján.
-Üdv, Dr. Cullen!-köszönt Miss Watson egy pillanatra Carlisle-ra pillantva.- Önnek is, Mrs. Cullen!
-Dr. Cullen-helyesbítettem egy kisebb éllel a hangomban pillantva vissza rá. Akármilyen fantasztikus férj is Carlisle, és akármennyire is imádok a felesége lenni, de tanultam eleget azért életem során, hogy ne csak „Mrs.” legyek. Az a „Dr.” a nevem előtt hosszú évek kemény munkájának az eredménye. -Én is orvos vagyok, akár csak a férjem.
-Elnézést-vett vissza a szót bocsánatkéréssel pillantásában.-Közel 80 diákot tanítok, nem tudhatom mindenki szüleinek a titulusát. De térjük rá inkább arra, amiért idehívtam magukat-folytatta egy pillanatra a tanári asztal előtti széken ücsörgő kislányunkra pillantva, majd vissza ránk.-Foglaljanak helyet, kérem!
-Köszönjük!-biccentett Carlisle, amint mindketten leültünk a Lilly mellé. -Minden rendben, Liliomszál?-simította meg a buksiját, amire Lilly továbbra sem nézve ránk egy apró bólintással válaszolt. Látszott rajta, hogy nagyon szégyelli magát. Rettenetesen rossz volt ilyennek látni őt.-Hé, nincs semmi baj! Nem haragszunk rád.
-Ez nem igaz, biztos haragszotok-szólalt meg végül pár pillanat múlva megbánással hangjában, miközben szorosan körbe fonva apukája karját pici kezeivel hozzá bújt.
-Nem haragszunk, hidd el!-simogatta meg a hátát Carlisle mosolygással hangjában, így próbálva nyugtatni őt.-Hazudtunk mi neked valaha?
-Nem-válaszolta arcát továbbra is apukája karjába temetve.
-Na, látod-simogatta őt tovább nyugtatással a hangjában.-Nincs semmi baj…
-Minden rendben, szívem!-simítottam ujjaimat buksijára én is csitítóan.-Szeretünk, és ezen semmi nem változtat.
-Lilly órai magatartása nem igazán változott az elmúlt egy év alatt, emiatt szerettem volna beszélni magukkal-vette át a szór Miss Watson, amire Carlisle és én is rá emeltük a pillantásunkat.-A lányuk rengeteget beszél órán, zavarva ezzel a többi diákot a tanulásban-folytatta.-Izeg-mozog, csapong…Erős a gyanúm, hogy Lilly-nek figyelemhiányos hiperaktivtás-zavara van, ami…
-Tudjuk, hogy a lányunk ADHD-s-szakítottam félbe mondandóját egy komoly pillantást vetve Miss Watson irányába.-Lilly 3 éves kora óta pszichiátriai gondozott egy őt ért mentális és fizikai trauma miatt, így tökéletesen tudatában vagyunk annak, hogy enyhe figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzd-folytattam.-Rendszeresen járunk kontrollra, részben emiatt, részben más dolgok miatt is.
-És szed erre bármilyen gyógyszert?-kérdezte.-Csak mert lehet jót tenne neki, ha…
-Nem szed-vágtam szavába egy erősebb éllel a hangomban. Hogy jön ő ahhoz, hogy gyógyszert javasoljon a gyerekemnek mindenféle egészégügyi képzettség nélkül?-És Seattle egyik legjobb pszichiátere szerint nem is kell neki-folytattam. Éreztem, hogy a pulzusom egyre gyorsabban vágtázik az engem elárasztó indulatok hatására.-Mivel maga nem egészségügyi szakember, így fogalma sincs róla, hogy egy enyhe ADHD-t nem szükséges gyógyszerrel kezelni, és  tökéletesen karban tartható anélkül is.
-Lilly okos gyerek, jó jegyei vannak-vette át a szót Carlisle egy enyémnél nyugodtabb tónussal hangjában.-Szerintem nincs itt akkora baj, mint amekkora dolgot csinálunk ebből az egészből-folytatta csitítóan egy pillanatra rám majd vissza Miss Watsonra pillantva. Örültem, hogy átvette az irányítást. Még találtam volna olyat mondani Miss Watsonnak, amit Lilly előtt nem kellene.-Otthon átbeszéljük a dolgokat a lányunkkal, és egyeztetünk egy közeli időpontot a pszichiáterével, aki ha szükségesnek látja, ír majd neki gyógyszert. Ez a dolog se nem a maga, se nem a mi szakterületünk. Bízzuk a gyógyszer kérdést a szakemberre, én úgy gondolom.
-Rendben-biccentett Lilly tanárnője válaszul.-Legyen így. Akkor végeztünk is.
-Remek!-állt fel Carlisle a helyéről egy apró, udvarias mosollyal az arcán, én pedig követtem példáját. -Gyere, Liliomszál, mehetünk!-nyújtotta oda neki kezét, amit Lilly elfogadva ő is lehuppant a mellette lévő székről.-Köszönjük, hogy tájékoztatott minket, Miss Watson!-pillantott még vissza a tanárnőre.-Igyekszünk majd rendezni a dolgokat mihamarabb. Köszönj el szépen, Lilly!
-Viszont látásra, Miss Watson!
 
 
 
 
(Carlisle szemszöge)
 
 
 
 
-Lilly és Will is alszanak, Jasper még olvas-pillantottam mosolyogva szerelmemre, amint a gyerekek lefektetése után beléptem hálószobánk ajtaján. Ő épp az egyik idegsebészet tankönyvét olvasta az ágyunkban.-Tudok segíteni valamiben?
-Vacsorát főztél, elmosogattál és lefektetted a gyerekeket-pillantott vissza rám egy apró, hálás mosollyal az arcán.-Ennél többet nem is tudnál segíteni. De mindjárt le is teszem-folytatta ismét könyve lapjaira szegezve pillantását.-Még ezt az oldalt végig olvasom. Csak pár sor van még hátra.
-Akkor addig meg se mukkanok-mosolyogtam egy apró nevetéssel hangomban,  miközben mellé heveredve az ágyon ujjaimat gyengéden combjára simítottam. Imádtam nézni, ahogy tanul. Ahogy a szemei ide-oda cikáznak a sorokat követve, ahogy ajkai aprót rezdülve formálják meg némán az általa olvasott szavakat, és amint picit összevonja a szemöldökeit, ahogy koncentrál…Az az energia, ami ilyenkor sugárzott belőle, valahogy annyira vonzó vo…
-Ha a combomat simogatod, nem igazán tudok koncentrálni-szakított ki gondolataimból halkan kuncogása.
-Óh, bocsánat!-vettem el kezemet bocsánatkéréssel hangomban. Észre sem vettem, mennyire elkalandoztam.
-Két mondat, és a tiéd vagyok, ígérem-hajolt hozzám egy gyors csókra, amire a szívem azonnal meglódult a mellkasomban.-Csak egy perc.
-Én nem akartam követelőzőnek tűnni, szívem- pillantottam rá vissza még mindig elnézést kéréssel szavaimban.-Kicsit elkalandoztam, de nem akartalak semmire sem presszionálni. Nem kell csinálnunk semmit se ma este.
-Nem presszionálsz semmire-emelte rám ismét szemeit egy játékos csillogással mosolyában.-Carlisle, hány éve is vagyunk együtt?-vonta fel egy pillanatra kérdőn szemöldökeit, miután az éjjeliszekrényére helyezte tankönyvét.
-8 éve együtt és 7 éve házasok-mosolyogtam. Alig hittem el, hogy ez a fantasztikus nő immár lassan egy évtizede az életem része.
-És ezalatt a 8 év alatt előfordult valaha, hogy kényszer lett volna számomra a veled való szex?-kérdezte komolyság és játékosság kettősével hangjában, amint átvetve egyik lábát felettem kényelembe helyezte magát ölemen, mire az én ajkaimat egy apró, meglepett nevetés hagyta el.
-Én…remélem, sosem fordult elő-válaszoltam pár pillanat múlva elgondolkodva némi aggodalommal szavaimban. Nem is tudja, hányszor ötlött már fel bennem ez a kérdés, amióta együtt vagyunk. A kapcsolatunk elején számtalanszor átfutott az agyamon, hogy nem csak amiatt hagy-e és tesz-e meg dolgokat velem, mert odabent a munkahelyén a főnöke vagyok, és emiatt nem mer nekem nemet mondani. Mindig rákérdeztem, többször is rákérdeztem, hogy biztosan akarja-e, mindig biztosra mentem, hogy amit teszünk, azt ő is legalább annyira akarja, mint én, de mégis… ez az agyamba fészkelt apró gondolat a mai napig időről-időre a felszínre törve a tudatalattimból kísért engem.-Csak remélni merem, hogy sosem feküdtél le velem csak azért, mert én szexet akartam, és… hogy te is ugyanúgy szeretted volna minden együttlétünket, mint én.
-Ez alatt a 8 év alatt-állt neki ismét egy pillanatra gondolkodóan a plafonra emelve pillantását-, ha átlagban heti 3-4 alkalommal számolunk, illetve ha hozzávesszük azt, hogy egy alkalommal több aktus is történhet, akkor… olyan 1400 és 1800 közti szexuális aktusunk volt-folytatta egy játékos csillogással az arcán közelebb hajolva hozzám, mire én szinte reflex szerűen simítottam ujjaimat csípőjére, ahogy néhány karamellszín orgona illatú tincs az arcomba hullott.-És elárulom neked, hogy egy olyan alkalom sem volt, amikor ne akartam volna veled a szexet-hullajtott mosolyogva csókot ajkaimra, én pedig boldogan viszonoztam azt. Istenem, de szeretem őt. Nem győzöm neki mondani nap mint nap, mennyire nagyon, mégis, amikor a nap végén mellé fekszem az ágyunkba, úgy érzem, nem mondtam eleget. Ő  a Nap az életemben.-Úgyhogy…szexeljünk-kuncogta egy újabb apró, gyors csókot hullajtva ajkaimra, mielőtt még mindig nevetve állt volna neki megszabadulni pizsama felsőjétől.  A lélegzetem egy pillanatra elakadt, ahogy leemelve magáról a pamut anyagot fedetlen felsőteste elém tárult.-És akarom. Nagyon is akarom. Zöld a lámpa-mosolyogta, mielőtt ismét csókban forrasztotta volna össze ajkainkat, én pedig ekkor teljesen elvesztem. Gyengéd szenvedélytől vezérelten kértem bebocsájtást nyelvemmel ajkai közé, ő pedig hasonló szenvedéllyel viszonozva ezt engedett utat nekem, miközben én ujjaimmal gyengéden végig simítva oldalát tenyereimbe vettem melleit. Ahogy hüvelykujjaimmal hasonló finomsággal körözni kezdtem emlőbimbói körül, apró, csókjaink által elfojtott sóhajok és nyögések sorozatát hagyta el ajkait, mire éreztem, ahogy az alsó nadrágom egyre inkább kezd szűkössé válni ezek hallatán, ez a kínzóan édes feszítés pedig egyre csak fokozódott, mikor ujjait nadrágom szélére simítva elkezdte letolni azt. Istenem, már alig várom, hogy az övé lehessek…
-Anyuci, mit csináltok?-hallottuk meg ekkor Will kíváncsi hangocskáját, amire mi a pillanat tört része alatt rebbentünk szét, mielőtt pillantásunkat sietve  a kissé összezavarodva a szobánk ajtajában ácsorgó kisfiunkra emeltük volna. Te jóságos ég, mit csinál ő itt?-És miért nincs rajtad felső?
-Mi csak…épp nagyon-nagyon szerettük egymást, drágám-válaszolta szerelmem még mindig kissé ziláltan, miközben karba téve kezeit mellei előtt igyekezett minél jobban eltakarni magát.-A felsőmet pedig képzeld el, hogy nem találom…
-Itt van, szívem-adtam a kezébe egy apró mosollyal kísért idegességgel hangomban a mellettem elheverő ruhadarabot, mire ő egy halk „Köszönöm!”-öt követően, kisfiunknak hátat fordítva állt fel rólam, hogy visszavegye pár perce levetett felsőjét, én pedig sietve magamra hajtva takarónkat igyekeztem minél gyorsabban elrejteni nadrágomat feszítő erekciómat.
-Tudod, hogy beszéltük, kisszívem, hogy mindig kopogj, ha zárva van apu és anyu  szobájának az ajtaja és te be szeretnél jönni-lépett oda kisfiunkhoz szerelmem egy apró mosollyal az arcán megsimítva buksiját, amíg én a takaró alatt gyorsan feljebb húzva megigazítottam a már kissé csípőm alá letolt nadrágomat.
-Elfelejtettem-válaszolta, amint Esme karjaiba kapva őt, ő szorosan anyukájához bújt. -Rosszat csináltam?
-Semmi rosszat nem csináltál. Csak legközelebb próbálj meg emlékezni erre, jó?-nyomott egy apró puszit fejecskéjére, amire Will egy apró bólintással válaszolt.-Valami baj van, drágám?-pillantott rá ismét Es, amint Willel karjaiban visszahelyezkedett mellém az ágyba.-Miért nem alszol?
-Nem akarom, hogy holnap elmenj!-fészkelte arcát anyukája mellkasába, miközben pici kezeivel átkarolva nyakat még szorosabban hozzá bújt.
-Édes kicsi babám-kuncogta Es egy pillanatra rám, majd vissza kisfiunkra emelve pillantását, és én sem bírtam megállni, hogy elmosolyodjak. Olyan édes ez a gyerek, annyi benne a szeretet…nem lehet haragudni rá.-Muszáj elmennem, de sietek majd haza. Ígérem!
-De ne menj el!-folytatta még jobban édesanyja karjaiba fészkelve magát.
-Anyának muszáj elmennie, Will-simítottam meg nyugtatóan kisfiam hátát.-Azért utazik el, hogy nagyon-nagyon okos emberek előtt megmutassa, hogy ő is mennyire nagyon okos és ügyes-emeltem pillantásomat egy büszke mosollyal az arcomon szerelmemre, mire ő egy pillanatra lesütötte szemeit, mielőtt ismét rám emelte volna mosolygó tekintetét.-És ha ügyes lesz, márpedig tudjuk, hogy anyu nagyon sokat dolgozott ezért, és hogy nagyon ügyes-folytattam ismét kisfiamra pillantva-, akkor olyan betegeket is gyógyíthat majd egyedül, akiknek az agyuk beteg. Ezzel nagyon sok emberen segít majd, és emiatt kell, hogy elmenjen most.
-De annyira fog hiányozni-nyüszögte továbbra is édesanyja mellkasába fúrt arccal.
-Te is nekem, kisszívem-nyomott apró puszit buksijára Es.-De pénteken már itthon leszek. Csak 3 nap. Hipp-hopp elrepül majd, meglátod.
-Aludhatok itt veled?-emelte csillogó kis szemeit kérdőn anyukájára, amire Es és én egy pillanatra összenéztünk. Jól tudtuk, ezzel a kérdéssel mindent, amit az estére terveztünk, azt elfelejthetjük. De Will most először éli meg azt, hogy ennyi időn át távol lesz tőle az anyukája, akit oly annyira imád. Most nem mondhattunk nemet.
-Persze, drágám…
 
 
 
 
(Esme szemszöge)
 
 
 
 
-Alszik?-emelte rám Willről pillantását mosolyogva Carlisle.
-Mint a bunda-kuncogtam, miközben ismét gyengéden megsimítottam a hozzám bújva mélyen alvó pici fiunk buksiját.-Kicsit túlfáradt.
-Elég sok új információ érte ma őt-simította meg ő is Will hátát.-Ez a nap mindannyiunk számára elég nehéz volt….
-Ne is mondd!-nevettem ismét halkan.-Mindegyik gyerekünk egyszerre krízisben. De…szerintem egész jól kezeltük-mosolyogtam rá ismét némi büszkeséggel a hangomban.-Megoldottuk.
-Igen. És én büszke vagyok magunkra-mosolyogta ő is egy enyémhez hasonló büszkeséggel hangjában, mielőtt hozzám hajolva egy apró csókot hullajtott volna ajkaimra.-Holnap akkor…felhívom majd Dr. Finchert-pillantott rám ismét kisebb komolysággal az arcán, mire az én ajkaimat egy apró, némi aggodalommal festenyzett néma sóhaj hagyta el.-Kérek Lilly-nek egy kontroll időpontot. Ahogy beszéltük.
-Köszönöm!-suttogtam hálával mosolyomban.-Tudod…a gyerekeink nagyon szerencsések, hogy egy olyan apukájuk van, mint te-pillantottam rá ismét.-Olyan, aki kiáll értük, de nem olyan elvadult, pszichopata módon teszi ezt, mint az anyukájuk-kuncogtam, amire ő is alig hallható nevetésbe kezdett.
-Miért lennél pszichopata?-nevetett tovább kisebb értetlenséggel hangjában vonva fel szemöldökeit.
-Nem a szó orvosi értelmében gondoltam-helyesbítettem egy újabb apró nevetéssel a hangomban-de… valljuk be, hogy a mai beszélgetés Lilly tanárnőjével közel sem sikerült volna úgy, ahogy, ha te nem lépsz közbe-folytattam.-Ha te nem vagy, lehet mondtam volna olyat, amit nem lenne szabad…
-Csak véded a gyerekeinek. Ezt még semmiképp nem nevezném pszichopátiának semmilyen értelemben sem-mosolyogta újabb apró csókot hullajtva ajkaimra.
-Te is véded őket, de te jól csinálod, nem úgy mint én-vettem vissza a szót komolysággal szavaimban.-Én…nem is tudom…úgy érzem, hogy néha a kelleténél kicsit agresszívabban reagálom le a dolgokat, mint kellene-folytattam némi aggodalommal hangomban.-És…elég részrehajló is vagyok, meg…
-Es, jó anya vagy-szakított ki ezzel önmarcangoló spirálomból, mire én ismét rá emeltem a szemeimet.-Sőt, mi több, fantasztikus anya. Rengeteg gyereknek nem adatik meg, hogy az édesanyjuk olyan feltétel nélküli elfogadással szeresse őket, mint ahogy te Jaspert, Lilly-t és Willt szereted-folytatta komolyan, miközben gyengéden megsimította hozzám bújva alvó kisfiunk buksiját.-Ezek a gyerekek…most még teljes mértékben nem is értik pontosan, milyen szerencsések. De azt érzik, hogy szeretve vannak.
-De milyen nagyon vannak szeretve-mosolyogtam, miközben én is gyengéden simogatni kezdtem pici fiam hátát.-Tudod…tegnap este gondolkodtam-álltam neki pár pillanat múlva ismét szerelmemre emelve pillantásomat-, és…arra gondoltam, hogyha sikerül a szakvizsga, akkor jövőhét hétfőn elmennék Addisonhoz kivetetni a Nexplanonomat-vetettem fel, szavaim hallatán pedig láttam, ahogy pillantása felcsillan.-Persze, csak ha te is úgy gondolod, hogy készen állunk már.
-Én…nagyon is készen állok-válaszolta őszinte boldogsággal mosolyában.-Maximálisan készen állok.
-De most nem szeretnék annyira rágörcsölni, mint Willnél-folytattam.-Úgyhogy mit szólnál ahhoz, ha úgy próbálkoznánk, hogy…közben nem próbálkozunk?
-Ha jól értem, akkor…ez ugyanazt a rutint,  és a semmi védekezést jelenti-emelte rám ismét szemeit némi töprengés és játékosság egyvelegével az arcán, amire én egy újabb mosollyal arcomon kezdtem helyeslő bólogatásba.
-Úgy van-mosolyogtam tovább.-Annyi különbséggel, hogy én hétfőtől elkezdem szedni a terhességi vitaminokat. De semmi…extrém szexmaraton vagy ovuláció monitorozás, hanem tényleg mindent úgy csinálunk, mint most. És jön, amikor jönnie kell.
-Akkor jöjjön, amikor jönnie kell-mosolyogta lelkesen egy apró csókra hajolva hozzám, én pedig nem bírtam megállni, hogy belemosolyodjak csókunkba, amint döntésünk hatására egy pillanatra elmerengtem a jövőn. Hamarosan egy újabb babával bővülhet a család. Hamarosan lesz egy újabb kisbabák. Jóságos ég, hamarosan lesz egy újabb kisbabánk!-Azért remélem tisztában vagy vele, hogy mázli, hogy a fiunk mélyalvó-jegyezte meg halkan felnevetve pillantva le kisfiunkra, majd vissza rám.-Szexmaraton, Dr. Cullen?
-Mert minek neveznéd azt, amit akkor csináltunk, mikor össze akartuk hozni Willt, hm?-vontam fel játékosan egyik szemöldökömet.-Veríték, szapora pulzus, remegő lábak minden…egyes… nap. Nekem ez kőkemény maratonnak hangzik. Neked nem?
-Nos-állt neki egy apró, játékos nevetéssel mosolyában-, a tényekkel nem tudok vitatkozni. Maratonisták vagyunk.
-És ők a mi díjaink-mosolyogtam még mindig halkan kuncogva, amint gyengéden megsimítottam Will békés arcocskáját.-Bár…lehet Lilly inkább sprint volt, mint maraton-nevettem ismét, mire Carlisle is egy újabb, halk nevetésbe kezdett.-Elég gyorsan összehoztuk. Nem is kellett próbálkoznunk.
-Ez igaz-kuncogott tovább.-Egyébként képzeld-emelte rám pillantását pár pillanatnyi csend után némi izgatottsággal arcán-Mark hamarosan apa lesz. Callie terhes. Lehet hamarosan együtt babázunk majd velük.
-Tényleg?-pillantottam vissza rá tettetett meglepettséggel arcomon. Megígértem Callie-nek hogy senkinek nem beszélek a dologról, még Carlisle-nak sem, így nem igazán tudtam, hogyan reagáljak a szavaira. Bár tudhattam volna, hogy Mark beszélni fog vele a témáról, hiszen legjobb barátok.
-Te tudtad, igaz?-nézett rám ismét egy sokat sejtő pillantással arcán, mire én szembesülve lebukásommal egy apró mosoly keretezte sóhaj kíséretében kezdtem helyeslő bólogatásba.
-Igen, Callie elmondta-válaszoltam.-De megkért arra, hogy senkinek ne beszéljek a dologról, amíg nem biztos, hogy…megtartja-e a babát. Még veled se.
-Nem biztos, hogy megtartja?-emelte rám szemeit érdeklődve némi aggodalom és komolyág kettősével hangjában.
-Még nem-sóhajtottam.-Tudod…nem az van hogy nem szeretné őt-folytattam.-Csak fél, hogy…40 évesen túl idős már anyának, hogy túl nagy a kockázat a babára és rá nézve is. És én ezt a félelmet maximálisan meg is értem-pillantottam fel ismét szerelmem arcára.-Mert van kockázat. Nem tehet úgy, mintha nem lenne, és emiatt reális az is, hogy aggódik.
-Van kockázat, ez nem is vitás-bólintott aprót egyetértően.-És ha te lennél ebben a helyzetben, egy pillanatig sem tiltakoznék az abortusz ellen, ha ez lenne az a döntés, amit te jónak látsz.
-Szerintem ő nem akarja igazán elvetetni ezt a babát-folytattam visszaemlékezve a Callie-vel folytatott beszélgetésünkre.-Csak kicsit le kell ülepedjen benne a dolog. Váratlan volt, és nem tervezték. Abban sem biztos, hogy Mark miként áll a dologhoz. Emlékezz arra, hogy mi hogy megijedtünk Lilly-nél a kezdeti öröm után, pedig mi terveztünk gyereket, ha nem is annyira korán, mint ahogy összejött.
-Szerintem Mark is szeretné a babát-vette át a szót egy apró mosollyal az arcán.-Ő is megijedt, de…utána már arról beszélt, hogy hogy játszanak majd együtt a gyerekeink-mosolyogta őszinte izgatottsággal szavaiban.-Gondolj bele, ha hamarosan te is terhes leszel, együtt nőnének fel a babáink …
-Az olyan jó lenne-mosolyogtam én is izgatottsággal a hangomban.-Remélem, sikerül megbeszélniük a dolgot-pillantottam szerelmemre ismét komolyabban.-Akármennyire is jól hangzik, hogy majd együtt nőnek fel a gyerekeink, de ez a döntés csak és kizárólag az ő döntésük. És támogatnunk kell őket, akárhogy is döntenek.
-És támogatni is fogjuk őket…